Osztrák identitás filmkockákban – beszámoló egy bécsi kiállításról

A bécsi Múzeum Negyedben 2018. március 22. és június 3. között volt látható az első köztársaság születésének 100 éves évfordulója alkalmából megrendezett Shaping Democracy – the republic in 24 frames per century című kiállítás. 24 rövidfilm volt hivatott bemutatni a Köztársaság történelmét a látogatók számára, amelyek közül a legrövidebb három, a leghosszabb tizenhét perc időtartamú. Történészi fogalmak szerint a public history egyik kiemelkedő jelentőségű formájával, a történelmi témájú kiállítással van dolgunk, amelyet – hasonlóan a filmekhez, számítógépes játékokhoz – ugyanolyan szempontok szerint érdemes elemezni, mint bármilyen írott forrást, tehát rá lehet kérdezni a mögöttes tartalmára, üzenetére, reprezentációs technikáira.

A kiállítást hirdető oszlop a Múzeum Negyed előtt (A szerző felvétele)

A 24 film 8, egyenként három műalkotásból álló témakört (identitás, a tekintélyekhez való viszony, migráció, a negyedik hatalmi ág, nemzeti mítoszok, jóléti állam, emlékezetkultúra, illetve provincializmus és nemzetköziség viszonya) dolgoz fel. Többnyire osztrák alkotók munkáiról van szó, de lengyel, német, francia és amerikai művészek is teret kaptak. Erre a nemzetköziségre az elemzett fogalmak egyetemes jellege miatt is szükség lehetett, hiszen a média, emlékezetkultúra, jóléti állam, migráció problémái más országokat is érintettek, érintenek. A kiállítás kurátorai (Doris Bauer, Daniel Ebner) a látogatók számára mellékelt brosúra bevezető soraiban rögtön felhívják a figyelmet arra, hogy céljuk nem nosztalgiakeltés, hanem az osztrák múlt utóbbi száz évének paradoxonjaival, vezérmotívumaival kapcsolatos kritikus reflexióra való késztetés. A „késztetés” bizonyos értelemben szó szerint értendő. A filmeket többnyire egymástól elszigetelt felületeken, néhol közel teljesen zárt termekben tálalták a közönség számára, ahol a képernyőn kívül nehezen lehet máshová figyelni, a nézőre tehát fokozott hatást gyakorol az alkotás. Ez az elrendezés csak fokozza a kényelmetlenség érzését, amit a filmek kiváltanak. Mert a legtöbb felvétel szokatlan, furcsa, néhol egyenesen zavaró, s így hamar az a benyomás alakult ki bennem, hogy valami nincs rendben a Köztársasággal.

De mi olyan kényelmetlen a feldolgozott témákban? A kiállítás kifejezetten történeti vonatkozású filmjeihez Oliver Rathkolb munkái voltak a kurátorok segítségére. A szerzőről érdemes tudni, hogy a legújabb osztrák történeti összefoglalóból ő jegyzi az 1918-tól napjainkig tartó részeket, s általában rendkívül kritikus az osztrák önképpel, a múlttal való szembenézéssel (vagyis annak hiányával) kapcsolatban. A plasztikusabb megfogalmazásokért viszont érdemes az irodalomhoz fordulni. Robert Menasse szerint:

„Ausztriát újabb kori történelmében kétszer szakították ki egy nagyobb összefüggésből,
amelyben biztonságban érezte magát, vagy amelyben biztonságot keresett:
a Habsburgok soknemzetiségű államából és a Nagynémet Birodalomból.
Politikai identitását pedig még többször, négy ízben kellett megváltoztatnia a Habsburgok óta.
Ahhoz persze némi transzvesztita-hajlam kell, hogy valaki mindig más ruhába bújjon.
És most fáradságosan kialakított magának az ország egy – mint hinni akarta:
végleges – identitást, amely mintegy matrózruhát öltött, és ebben bizonyos élvezetet talált.”

Az osztrák identitást leginkább jellemző szimbólum szerinte egy puncskocka:

„Kívül rózsaszín cukormáz, belül barna töltelék.
A leírást még azzal pontosíthatnánk, hogy a tölteléket a cukrász általában maradékokból csinálja,
amelyeket alkohollal – mondjuk így: – közömbösít.”

És ha már a puncskockánál tartunk, a kiállítás emlékezetkultúráról szóló blokkjában a háromból két film is a barna töltelékkel foglalkozik. Az egyik műalkotás (Norbert Pfaffenbichler: Conference) rendezője nyolc percbe vágott össze hatvanöt Hitlert játszó színészt alakítás közben, az eredetihez képest eltorzított hanggal. A valós történelmi személyt ábrázoló felvételt viszont egyet sem látunk, nem véletlen: az emlékezet Hitlereiről van szó, éppen abban a szerepben (gonosz, bűnbak, őrült, legyőzendő ellenfél, nevetséges bolond stb.), amit a társadalom kioszt számára, alakja szélesebb közönség előtt a folyamatosan torzuló emlékezetben él tovább, az emlékezés vagy nem emlékezés pedig a társadalomról beszél, nem a történelmi alakról.

„Jól vagyunk” – hirdeti a következő rövidfilm címe, amely 1940-es években készült, színes fényképeket mutat be, amelyek lenyűgöző szépségű osztrák tájakat ábrázolnak. A nyaraló párok üdülése közben elvileg a háború és a diktatúra nem érzékelhető. A filmes technika az oda nem illő hangeffektusokkal (pl. masírozó katonák, háborús beszédek) és a fényképekről el-eltünedező figurákkal jelzi, hogy senki nem tudja kivonni magát a kortárs események hatása alól, nem lehet előlük egyszerűen a természetbe vonulni. Amennyiben az Alpok idilli, békét sugárzó képe az osztrák kollektív emlékezet szimbóluma (fő hangsúlyai, különösen a második világháború után: semlegesség, békeszeretet, szociális partnerség), a beszüremkedő csatazaj a fel-feltörő tudatalatti okozta nyugtalanság érzését próbálja közvetíteni.

Az idilli alpesi táj, mint emlékezethely dekonstrukciójára más film is törekedett. Nemzetközi színtéren az osztrákokról alkotott pozitív kép kialakításának jó szolgálatot tett a Muzsika hangja című, 5 Oscart nyert musical (1965), különösen a film ikonikus nyitójelenete. Gregg Bierman amerikai rendező a kiállításon bemutatott 7 és fél perces alkotása (2017) kisebb mozaikokra aprózza fel e jelenet szakaszait, felborítja köztük a kronológiai rendet, néhol egymással párhuzamosan egyszerre hat filmrészletet futtat, ezáltal pedig kép és hang terén erős disszonancia érzését kelti. Nem kellemes élmény, a kiállítás két látogatója például félúton feladta a megtekintést és inkább más délutáni elfoglaltságot választott magának.

A kiállításon hangsúlyos tematika a jóléti állam kritikája és a szociális együttműködésnek köszönhető gazdasági csoda, mint nemzeti mítosz elemzése. A világháború utáni évtizedekben Ausztria a stabil, többé-kevésbé folytonos gazdasági növekedés pályájára állt. Bizonyos értelmezések szerint az ország a semlegességnek és a szakszervezeti, politikai együttműködésének köszönhetően érte el látványos sikereit. A szociális partnerség, koalíciós kormányzás kifejezések nyelvileg elfednek minden konfliktust, kifelé egységet sugároznak. A bemutatott filmek azonban a gazdasági növekedés számai helyett az emberi aspektusokra, a munka világát átszövő konfliktusokra helyezték a hangsúlyt. Külön film foglalkozott a gyári mindennapok monotonitásának szemléltetésével, vagy az adottnak vélt, mindennap használt javaink mögötti emberi munka kritikus ábrázolásával. Utóbbi témát egy argentin animációs film dolgozta fel, amely a használati tárgyainkat emberi alakokkal helyettesíti. Az anyagi javak eloszlásában hatalmi szempontok játszanak szerepet és a társadalom hierarchikus viszonyait tükrözik. A filmben bemutatott dolgozót a mindennapok során többen kiszolgálják munkaerejükkel, ám ő maga az irodában a főnök lábtörlőjeként funkcionál.

Részlet az El Empleo (2008) című filmből (A szerző felvétele)

A kiállítás kurátorai szerint a nemzeti kultúrának szüksége van mítoszokra a kollektív azonosságtudat fenntartása érdekében, ezek pedig egyfajta kötőszövetként működnek és senki nem tudja kivonni magát hatásuk alól. A második világháború utáni osztrák nemzeti identitás alakulása abban különbözött a korábbi évtizedektől, hogy egy önálló, független Ausztria gondolata immár sokkal nagyobb támogatást élvezett a lakosság körében. 1945 után az új köztársaságot Németország antitéziseként fogták fel, e konstrukció megalkotásában és fenntartásában pedig a focitól a médiáig a kultúra számos területe érintett volt.

1978-ban Ausztria és a címvédő Németország (NSZK) játszottak egymás ellen Córdobában, a meccsből osztrák mítosz lett. A világbajnokságon 3-2 lett az eredmény, Németország vereséget szenvedett. A győzelem a független Ausztria „bosszúja”, elégtétele volt az Anschluss miatt, végre győzött az „igazság”, Edi Finger osztrák sportújságírónak a harmadik gólhoz fűzött euforikus kommentárjából egyenesen legenda lett. Peter Hörmanseder 11 perces filmje (Replay ’08) nem csinál mást, mint újra és újra, lassított felvételben lejátssza a gólt ünneplő Hans Krankl játékost, a meccs kommentárját pedig különösebb érzelmi túlfűtöttség nélkül, monoton hangon mondja el. Finger felkiáltása (gól, gól, gól stb.) itt egyenesen groteszknek hat, magát az eseményt ennek következtében kívülről látjuk, érzelmileg teljesen eltávolodunk tőle.

A mellékelt brosúra szerint az átlag osztrák naponta 221 percet néz TV-t, a lakosság 80%-a pedig aktív internet-felhasználó. Hubert Sielecki 4 perces filmje a televízió nemzetépítésben való szerepére mutat rá: a 2001-ben készült alkotás a 2000-es év műsorterméséből azokat a részeket vágta ki, ahol valamilyen kontextusban elhangzik az „Ausztria” vagy az „osztrák” kifejezés. A mindennapok során, hosszabb időtávlatban talán nem tűnik fel a szavak befolyása, így viszont a jelenség kifejezetten abszurddá, a média jelentősége pedig szemléletessé válik. (A linkelt youtube-videó alatt az egyik kommentelő felveti egy olyan ivós játék ötletét, amely során a filmben elhangzó minden „Österreich” után inni kell egyet. Ezt csak az igazán elszántaknak tudnám ajánlani.)

A néhány kiragadott film sorában utoljára hagytam a kronológiai kezdetet, azaz az első világháborút – elvégre az Első Köztársaság az egész társadalmat átható erőszak nyomán és a Monarchia romjain született meg. Az emlékezetkultúra blokkjában szereplő harmadik film (2015) az Uncanny Valley címet viseli. A kifejezés az ember érzelmi reakciójára (nyugtalanság, borzongás) utal olyan esetekben, amikor az megtévesztően emberszerű, ember-kinézetű dolgokkal (bábok, robotok stb.) találkozik. Paul Wenninger rendező két katona mindennapjait mutatja be a világháború lövészárokharcaitól a szanatóriumig, akik – bár emberi színészek játsszák őket – az időnként lassított felvételeknek köszönhetően bábokként mozognak. Ez a technika nem csak a nézőt távolítja el az eseményektől (hiába hat rendkívül realisztikusnak a felvétel, érezzük, hogy nem valódi), de a háború ábrázolásának nehézségeire is utal. A 13 perc éveket jelenít meg és több, háborúról alkotott narratíva jelenik meg egyszerre a filmben. Tanúi lehetünk a harcok okozta pániknak, sebesülésnek, a katonák között szövődő bajtársiasságnak, végül a poszttraumatikus sokk borzalmainak. A film legvégén aztán megnyugtatásképp minden a helyére kerül: a filmvásznon szereplő katonák végül valódi bábokká válnak egy múzeumi kiállításon, jelezve a múlt és jelen között lévő szakadékot.

Amennyiben összefoglalásképp a kiállítás eljárását, módszerét meg kellene határozni, technikájuk első ránézésre a posztmodern dekonstrukcióval mutat rokonságot. A kiállított filmek egyik visszatérő eleme, hogy a múlt és a jelen közötti távolságot, adott esetben az erős diszkontinuitást hangsúlyozzák, mindez pedig modernitás-kritikával társul. A történelemmel kapcsolatos érzelmi azonosulást általában megkönnyítik a múlttól jelenig ívelő (főleg nemzeti) történetek. Az itt bemutatott filmek üzenetei az ellentétes irányba hatnak, mert vizuális erővel szemléltetik a nemzeti mítoszok, önképek törékenységét, konstruált jellegét, ezáltal az önazonosulás lehetősége helyett inkább kényelmetlen feszültséget generálnak. A koncepció persze nem problémamentes: ha visszatérően nemzeti mítoszokról beszélünk, esetleg óhatatlanul részt veszünk szerepük megerősítésében, hiszen előkelő helyen tematizáljuk azokat. A történész „mítoszromboló” szerepének érvényessége, a szembenézésre való felszólítás, így tehát maga a kiállítás szellemi háttere is egy adott diskurzushoz tartozik.

Törő László Dávid

Irodalom

Christian Lackner – Brigitte Mazohl – Walter Pohl – Oliver Rathkolb – Thomas Winkelbauer: Geschichte Österreichs. Thomas Winkelbauer (Hg.) 2. Auflage. Stuttgart, 2016.
Martin Lücke – Irmgard Zündorf: Einführung in die Public History. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2018.
Robert Menasse: Ez volt Ausztria. Összegyűjtött esszék egy tulajdonságok nélküli országról. Kalligram, Pozsony, 2008.

Ezt olvastad?

Az „európai óriás” – Habsburg Ottó 99 évének 99 fotódokumentuma

„Habsburg Ottó munkásságának két legfontosabb alappillére az egységes Európa gondolata és a keresztény hit volt. Az alázat, a mértékletesség, az

X