Papokat gyilkoló honvéd tábornok? – A kókai és a tápiószecsői plébános kivégezése a tavaszi hadjárat idején

Az 1848/49. évi szabadságharc története már túlnyomórészt ismert. Azonban még mindig akadnak kisebb-nagyobb epizódok, amely feltáratlanok, vagy kevéssé ismertek, és amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy árnyalhatják egy-egy résztvevő személyéről korábban kialakított képet. Az alábbiakban a szabadságharc egy kevéssé ismert, azonban igencsak különös esetét szeretném ismertetni, amikor a legendás hírű Damjanich János tábornok a tavaszi hadjárat közben kivégeztetett két katolikus papot. 1849 tavasza a szabadságharc legdicsőségesebb küzdelemsorozatát hozta, amely a tavaszi hadjáratként ismert. A Tápióbicske és Isaszeg mellett lezajlott híres ütközetekben a szerb származású Damjanich János újfent tanúbizonyságát adta legendás hidegvérének, valamint azon képességének, hogy válságos pillanatokat előnnyé, győzelemmé tud változtatni. A tábornok azonban nehéz természetéről, haragos, szókimondó jelleméről is ismert.A tápióbicskei győzelem után a Görgei vezette sereg az Isaszeg irányába visszavonuló Jellačić csapatait követte. Április 6-án Isaszeg előterében Klapka meghátrált a Jellačić által küldött erősítés nyomása alatt. Damjanich azonnal két zászlóaljat küldött Klapka segítségére, tüzérségét is bevezette, majd a Klapka által félbehagyott offenzívát újrakezdve támadásba lendült, és az erős ellenséges ágyútűz ellenére egyetlen lépést sem hátrált. Ez a kitartás döntő fontosságot nyert az ütközet során. Görgei így emlékszik vissza az eseményekre:

„Klapka hátráló gyalogságának láttára méltó harag vett erőt rajtam. Eszembe jutott ugyanezeknek a csapatoknak szégyenletes magatartása Tápióbicskénél. […] Kérdésemre, hogy mit jelent ez a visszavonulás, mikor Damjanich egyedül megállja a csatateret, Klapka kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve. A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz! (…) Ma kell győzni – kiáltottam – vagy mehetünk vissza a Tisza mögé!” (Görgey, 1988. I. k. 456–457.)

Klapka magatartását láttán Damjanichból kitört az indulat.:

„Mit ér Klapka előrenyomulása? – kiáltotta Damjanich – Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak és nincs töltényük. Azzal azután megfordul, és engem megint cserbenhagy!” (Görgey, 1988. I. k. 469–471.)

A győzelemmel végül a magyar haderő estére Isaszegen túlra szorította az osztrák sereget. A tavaszi hadjárat első felvonásának katonai cselekményei az isaszegi ütközettel befejeződtek.

Az isaszegi csatáról lásd korábbi cikkünket: „Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé!” – Az isaszegi csata

Mindezen eseményeket a tábornok emberi jellemének, egyúttal katonai rátermettségének illusztrálása végett tartottam fontosnak vázolni. És még egy adalék: Mészáros Lázár hadügyminiszter Damjanichot bátor, derék hazafinak nevezte, de azt is hozzátette, hogy Damjanich

„…néhányszor olyannyira elragadtatott, hogy gyűlölete kielégítésének a haza érdeke mibe sem vételével nemcsak szabad tért engedett, de sőt az igazság és méltányosság megbántásával a nyilvános féktelenkedésre is rossz példát szolgáltatott”. (Mészáros, 1871: 78–80.)

Mészáros Damjanichról vallott véleményét alighanem találónak kell tartani. Szavai megerősítik azt, amelyet magam is hangsúlyozni szeretnék: Damjanich sem hadvezérként, sem emberként nem volt hibáktól mentes. Hogy a következő esetek a hadvezér hibái közé sorolhatóak-e, mindenesetre nem egyszerű eldönteni.  Damjanich a sereg vonulása közben, az isaszegi győzelmes csata előtt, április 6-án reggel, majd 7-én is, hazaárulás vádjával kivégeztetett két papot.

A kivégzések körülményei tényszerűen az alábbiakban rekonstruálhatóak. A tápióbicskei ütközet alatt Jellačić és táborkara Tápiószecsőn, Mericzay János helyi plébánosnál „vendégeskedett”, majd 5-én reggel seregével elhagyta a falut. Aznap délután – tehát az isaszegi csata előestéjén – egy honvédtiszt jelent meg a tápiószecsői papnál, és abból a borból kért Damjanich számára, amiből Jellačić is fogyasztott. A bor azonban elfogyott. Ezután a katona még kétszer tért vissza ugyanazzal a kéréssel, de mindkétszer ugyanazt a választ kapta. Negyedszerre a katonák már nem a bort keresték, hanem a papért jöttek és el is szállították Damjanich táborába. Az egyházfi az éjjelt a szekéren kínlódta végig, ugyanis idegbénulásban szenvedett, de erről vagy nem tudott senki, vagy nem foglalkoztak a pap gyötrelmeivel. 6-án hajnalban a had tábort bontott, útra készülődött, Damjanich pedig kiadta a lényegre törő parancsot: a papot lövessék agyon!

A tápióbicskei ütközet (budaihonvedek.hu)

A 6-ai menetparancs értelmében a sereg átvonult Kókán, amelynek során fogatta le Damjanich a másik papot, Hernoegger Antalt, aki április 7-ének reggelén érdeklődött, vajon mi lesz további sorsa, mire ezt a választ kapta:

„Semmi egyéb, csak hogy egy kicsit meg fog halni!” (Gyurinka, 1886: 239.)

A kivégzésekhez vezető okokkal és körülményekkel kapcsolatban több forrás és feldolgozás áll rendelkezésünkre. Damjanich a jelentését az alábbiak szerint tette meg:

„…a lelkész (Mericzayról van szó – T.Z.), ki az ellenséges csapatokat minden tőle telhető élelemmel ellátta, s a lakosságot erre felhívta, az ellenség falragaszait nyilvánosan szétosztotta és fölragasztotta, sőt a templomban is azt prédikálta, hogy a magyar ügy már teljesen elveszett […], e semmirevaló embert én ma reggel 5 órakor agyonlövettem, s erről a köteles jelentést ezennel megteszem.” (közli: Tragor, 1998: 408–409.)

Vukovics Sebő, a tavaszi hadjárat idején a magyar kormány feladatkörét ellátó, Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) által kirendelt kormánybiztos, később igazságügyi miniszter nem volt jelen az eseteknél, de röviden említést tesz Damjanich eljárásáról. Megjegyzése viszont inkább azért fontos, mert az ügy politikai-igazságügyi hátterével foglalkozik.  A fentebb már idézett Gyurinka Antal, az esetek helyszínéül szolgáló települések szomszédságában fekvő Uri község káplánja 1886-ben írott visszaemlékezésében közli az általa látottakat és hallottakat. Mindkét eset leírásánál megjegyzi, hogy a papoknak ártatlanul kellett meghalniuk, mivel a hazaárulás vádja alaptalan volt.

Meszlényi Antal, a katolikus egyház 1848/49-ik évi történetéről szóló munkájában ugyancsak kitért a kivégzésekre: szerinte Hernoegger egy, a Damjanich seregében működő tábori lelkész bosszúállásának áldozata lett. Megfogalmazása, miszertint a kivégzések szükségtelenek voltak, nagyrészt összecseng Vukovics szavaival.

Damjanich János (Wikipedia)

Gyurinka káplán és Meszlényi egyházi személyek, érintettségük okán az esethez fűzött okfejtéseiket tehát fenntartással kell kezelni. Közléseik a száraz tények tekintetében tényszerűnek tekinthetőek. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy mindketten szinte szóról szóra ugyanazokkal szófordulatokkal adják elő a történetet, ami az irományaik megjelenésének időbeli sorrendje alapján arra engedett következtetni, hogy Meszlényi (illetve az általa megjelölt forrása, a paphonvédekről szóló munkájában Ambrus József is Gyurinka írását használta. Meszlényi tehát olyan forrásra hivatkozik (Gyurinkára), amelyet valójában nem használt.

Használható Vác története Tragor Ignác tollából, aki hivatkozik Gyurinkára, de inkább a történet egyházi-politikai vonatkozásait helyezi új megvilágításba. Ő is közli Damjanichnak Mericzay kivégzéséről tett fentebb idézett jelentését.

A Damjanich vezette hadtestben harcoló 3. zászlóalj történetét a 19. század végén feldolgozó Hegyesi Márton röviden említést tesz a kivégzésekről, és annyit ír, hogy a papok Windisch-Gratz proklamációit hirdették, következésképpen hazaárulás bűnébe estek. Hegyesia munkáját az akkor még élő veterán honvédek kikérdezésével, emlékeik felhasználásával készítette el. Ennek fényében meglepő kissé, hogy az általa kikérdezett egykori honvédek egyike sem tudott a szerzőnek az esetek körülményeiről bővebb információval szolgálni.

Damjanichról szóló életrajzában Hamvay Ödön muzeológus elfogadta Hegyesi közlését, és nem is kommentálta. Munkája egyébként nem mentes az elfogultságtól, ennek legfőbb indoka, hogy könyvében sok olyan személyes iratot felhasznált, amelyeket az akkor még elő Damjanichné bocsátott a rendelkezésére Vagyis aligha lett volna a szerzőtől elvárható az objektivitás.

A Damjanichot a marxista-leninista osztályharc egyik élharcosának tekintő Nagy Kálmán az 1954-ben publikált tanulmányában mindössze ennyit mond a kivégzésekről:

„Damjanichot az ellenség elleni gyűlölete számos forradalmi tettre sarkalta. Ebből kifolyólag végeztette ki a hazaáruló kókai és szecsői papot.” (Nagy, 1954: 236.)

Napjainkban a korszakkal foglalkozó kutatók közül egyedül Anka László szentelt az esetnek egy kiegyensúlyozott műhelytanulmányt. Írásában a kivégzések vizsgálata mellett a Damjanich személye, emléke körül kialakult kultuszra is kitér, egyúttal érdekes helytörténeti adalékokkal szolgál, valamint ugyancsak idézi a tábornok Mericzay kivégzéséről adott jelentését.

Az alábbiakban – a katolikus egyháznak a szabadságharcban vállalt szerepét és az igazságszolgáltatás rendszerét is érintve – arra keresem a választ, hogy Damjanich hatáskörét túllépve, sőt, törvényellenesen cselekedett-e.Mészáros Lázár fentebb már idézett jellemzése alapján tehát Damjanich kissé nehezen kezelhető, hirtelen haragú, esetenként kíméletlenül szókimondó  ember volt. Pelyach István történész joggal jegyezte meg, hogy a tábornok egyes cselekedetei nem ritkán szétfeszítették a törvényes vagy katonai szolgálati szabályok adta kereteket. Ezt erősíti Leiningen-Westerburg Károlynak, az aradi börtönben írott levelei egyikében említett eset, amely még a délvidéki harcok alatt történt, és amely arra világít rá, hogy a tábornokban a délvidéki polgárháborúban (akkor még ezredesként) tanúsított magatartása alapján is megvolt a hajlam arra, hogy az igazságszolgáltatást a saját kezébe vegye:

„Elfogtak egy parasztot, ki egy házból huszárainkra lőtt. Damjanich elé vezették, ki azt kérdezte: »Hát te magad akarod kiirtani a magyarokat?« »Nem magam, hanem a testvéreimmel« – volt dacos válasza. »Agyonlövetlek.« »Azt megteheted.« Damjanich erre kiadta a parancsot, hogy lőjék agyon.” (Az aradi vértanúk, 1979. I. k. 82.)

A körülmények tisztázásához tartozik, hogy 1848 őszére a délvidéki magyar- szerb konfrontáció a Szerb Fejedelemségből érkező szeparatista önkéntesek (szerviánusok) megjelenésével tovább fokozódott, végül polgárháborúvá terebélyesedett. A harcok esetenként szélsőségesen brutális atrocitásokba torkolltak és főként a polgári lakosokat sújtották. A magyarok kiirtását is megfogalmazó szerbek ellen a magyar katonák sem mindig válogattak az eszközökben. (A brutális eseményekből részletes, bár talán kissé egyoldalú válogatást ad Délvidéki S. Attilának a Valóság 2014. márciusi számában megjelent írása.) A polgárháborús légkör, a felfokozott indulatok magyarázhatják, de nem legitimálják Damjanichnak Leiningen által felidézett eljárását, amely ugyanakor jól érzékelteti, hogy a statáriális eljárás keretében végrehajtott kivégzések a tábornok szabadságharc alatti tevékenységében nem voltak előzmény nélküli esetek.

Jelenet a délvidéki vérengzésekből (forrás locsei.net)

A tavaszi hadjárat alatt a statáriális eljárások egy része kifejezetten katolikus papok ellen irányult, annak ellenére, hogy a klérus még 1848 októberében is az áprilisi törvények megtartása mellett fogalt állást. Zakar Péter kifejti, Kossuth a szabadságharc alatt mindvégig igyekezett a katolikus egyházat irányítása alá vonni, amely természetesen a klérus ellenállásába ütközött. Kossuth 1848. december 20-án a Képviselőházban elmondott beszéde még finoman jelezte az egyházzal szemben megfogalmazott elvárásokat.

„És méltóztassanak (ti. a képviselőház – T.Z.) megparancsolni a clerusnak, mellyről elvárom, hogy jövendőre nézve jobban teljesítse kötelességét, melly a népnek lelkesítésében áll (dörgő helyeslés), hagyja meg a képviselőház a clerusnak, hogy tegye meg ezt mindenütt a hazában.” (KLÖM. XIII. 482.irat)

Meszlényi Antal szerint a katolikus egyház vezetése a scwechati vereség után elbizonytalanodott. Tetézte a problémákat Zichy Domokos veszprémi püspöknek a szabadságharc mielőbbi bukását óhajtó szerencsétlen kijelentése is, amely után Kossuth a püspököt hazaárulónak nyilvánította, ennek hatására azonban a közvélemény az esetből már a katolikus egyház egészére általánosított és keverte azt gyanúba. Része az igazságnak az is, hogy 1848 végén az egyre fenyegetőbbé váló hadi helyzet a magyar politikusok és a katonák hangulatára is rányomta bélyegét, akik „mindenhol ellenséget láttak”, és nem segített a papság ellen terjedő agitáció sem, amely szaporodó feljelentésekben öltött testet. Zakar helytállóan állapítja meg, hogy 1848–1849 fordulóján a katolikus egyház tagjait nem vallási, sokkal inkább politikai okokból gyanúsították és üldözték.

Az OHB 1849 elején határozottan figyelmeztette a polgárokat, hogy akik a honvédelmet akadályoznák, vagy az ellenséget bármi módon segítenék, hazaárulónak tekintetnek, és az ilyen személyt mindenki köteles

„a nemzet seregei legközelebb fekvő vezérének katonai törvény szerinti büntetés végett átszolgáltatni.”(idézet a Magyar Közlönyből. Idézi: Anka, 2014: 493.)

Mindemellett a magyar közvéleményben fokozta az indulatokat, hogy az ellentámadást vezető Windisch-Gratz katonái elől a papok nem menekültek el. Úgy látták, nincs mitől tartaniuk, hiszen valójában a klérus soha nem lázadt Bécs ellen. Ezzel érvelve Meszlényi meg is jegyzi: tény, hogy 1849 elején sok egyházi személy behódolt az osztrák hadvezérnek és eleget tettek azon felhívásának, hogy prédikációik során buzdítsák a híveket az uralkodó szolgálatára, de ezt az engedelmességet a kényszer, a fenyegtés és a forgandó hadi helyzet szülte. Az osztrák részről is megnyilvánuló fenyegetésekkel összefüggésben Anka László elemzése során rögzíti, hogy Tápióbicskét és Isaszeget az ellenséges katonák kifosztották, dúlásuk során az ellenállást tanúsító tápióbicskei papot meg is sebesítették. Ehhez kapcsolódik Tragor Ignác álláspontja, aki szerint a tápiószecsői plébános annak a parancsnak tett eleget, amelyben a váci egyházmegye az osztrák proklamációk követését, és a Habsburg-ház iránti hűséget írta elő.. A szót fogadó papok közül 1849 tavaszán az OHB elrettentő példaként sokakat börtönbüntetésre ítélt. Tény, hogy az elfogatott egyházi személyek közül a legtöbb valóban csak szabadságvesztésre ítéltettek.

Isaszeg látképe 1848-ban (dka.oszk.hu)

Végeredményben kijelenthető, hogy a papság elleni politikai támadások 1849 tavaszától kezdve többnyire hazaárulóvá nyilvánításban, letartóztatásokban, vagyonelkobzásban, egyházi vagyon zár alá vételében, erőszakos rekvirálásokban valósult meg. Az egyházellenes politika hatásával összefüggésben hivatkozható ugyancsak Meszlényi Antal, aki Damjanich által másodikként kivégzett Hernoeggerrel kapcsolatban azzal a feltételezéssel élt, hogy az egy, a Damjanich seregében működő tábori lelkész bosszúállásának esett áldozatául. .E feltevés elfogadása arra engedne következtetni, hogy Damjanich a papot egy rosszakaró közbenjárásának vagy akár agitálásának, feljelentésének alapot adva fogatta le. Bár a rosszindulatú tábori lelkészre utaló feltevést Anka László meggyőzően cáfolta, mert a bosszúállóként megnevezett Szabó Richárd soha nem működött Damjanich seregénél tábori lelkészként, nem vett részt a tavaszi hadjáratban sem, azonban Meszlényi megfogalmazása helytálló arra nézve, hogy a feljelentéseket az OHB rendelete is ösztönözte, a feljelentések ügyintézését a katonai parancsnokokra bízta. Meszlényi joggal valószínűsíti, hogy Damjanich is az OHB rendeletet követve járt el – igaz, hatáskörét jócskán túllépve.

Az OHB rendelet megfogalmazása sem túl szerencsés: kimondja, hogy a hazaárulókat, (és nyilván e váddal csupán gyanúsított személyeket is) mindenki köteles átadni a legközelebbi honvédseregbeli parancsnoknak, a katonai törvény szerinti büntetés végrehajtása végett, ahol csak istennél lehet irgalom. A rendelet ugyan nem mondja ki szó szerint, de véleményem szerint a „katonai törvény” alatt nem csak az ítéletet, hanem az odáig vezető büntetőeljárást is érteni kell. Ez utóbbi követelményt azonban úgy tűnik, a katonai vezetők esetenként hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni, és az igazságszolgáltatást saját kezükbe venni, amely halálbüntetésekben is testet öltött.

Vukovics visszaemlékezésében azt írja, hogy a kivégzések nem voltak egyedüli esetek, mivel szerinte máskor is előfordult, hogy a főtisztek törvényes eljárás nélkül, csupán a „nép feljelentése” nyomán végeztettek ki különböző személyeket. A kormánybiztos memoárjában a máskor is előfordult esetekre konkrétumokkal ugyan nem szolgált, de feltehetően azokra a fentebb már említett – Zakar által is megállapított – rövid úton lefolytatott eljárásokra célozhatott, amelyek végigkísérték a tavaszi hadjáratot.

Vukovics a seregeknél elszaporodó kivégzéséket egyenesen az OHB hibájának rótta fel, mivel az előzőleg elutasította a kormánybiztosnak a hadtestek mellett működő törvényszékek felállítására vonatkozó javaslatát. Később Kossuth mégis megfogadta Vukovics tanácsát, aki 1849. április elejétől már egy mozgó vésztörvényszék felállításán dolgozhatott. Hegyesi Mártonnak a Hazánk hasábjain megjelent cikkében megjegyzi azt, ami szerinte mindenki előtt tudott volt, a vésztörvényszék nem utósorban „a tábornokok önkényének meggátlása” végett született.

Vukovics kormánybiztos által vázolt probléma arra vezethető vissza, hogy az áprilisi törvények számos cikkelye átmeneti, ideiglenes, keretjellegű szabályozást adott az igazságszolgáltatás terén is, amelyekre a további fejlesztés, tökéletesítés várt, de az önvédelmi harc kibontakozása következtében erre már nem került sor. A magyar országgyűlés 1849 februárjában heves vita után határozott a vésztörvényszékek felállításáról, amelyek folyamatosan, vegyesen polgári-katonai bírói tagsággal álltak fel, és nagyobb városok mellett seregtestek mellett ún. tábori vésztörvényszékekként működtek. Összesen 18 vészbíróság dolgozott a szabadságharc alatt, irányításukra 1849 júniusában létrehozták az országos központi vésztörvényszéket, amely a fellebbezéseket vizsgálta. A rendszer kiforratlan, ideiglenes jellegét mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a Szemere-kormány alatt a vésztörvényszékeket meg is szüntették. (Az elmondottakra bővebb elemzést ad Bónis György és Stipta István alább hivatkozott munkája.)

Vukovics Sebõ (dka.oszk.hu)

Az országgyűlési vita mellett a törvény személyi és tárgyi hatályáról Hegyesi Márton cikke ad újabb tájékoztatást. A törvény hatálya alá tartozott

„…minden 18 éven felüli egyén nemi különbség nélkül, ki a haza ellen fegyvert fog, az ellenséggel cimborál, annak élelmet, fegyvert, pénzt szállít, utat és ösvényt mutat tettleges kényszerítés nélkül, az ellenség rendeleteit foganatba veszi ellenállhatatlan kényszerítés nélkül, magyar katonát, fegyvert, lőport az ellenségnek kiszolgáltat, az ellenségtől ellenállhatatlan kényszer nélkül hivatalt vagy megbízást fogad el, a magyar hadsereget vagy annak megbízottját szándékosan tévútra vezeti, annak élelem s szállással való ellátását szándékosan akadályozza, az országgyűlés rendeleteinek ellenszegül, vagy magánál ellenséges katonát vagy kémet rejteget.” (Hegyesi, 1885: 84.)

Az eljárást rövid úton, teljes nyilvánosság előtt kellett lefolytatni, és marasztaló ítélet esetén halálbüntetést kellett kiszabni. A vésztörvényszék létrehozása és a szabályozás részleteinek kellően ki nem dolgozott jellege viszont jogilag is kényes és bizonytalan helyzetet eredményezett, amely lehetőséget adott a visszaélésekre. Ezt igazolják Vukovics szavai, annak ellenére, hogy az országgyűlés határozata alapján 1849. április elejétől katonai vezetők már csak a tetten ért kémeket büntethették meg. Ebből az következik, hogy tettenérés hiányában a hazaárulás vádját bizonyítani kell, amelyhez már büntetőeljárás lefolytatása szükséges. Erre lett volna hivatott a vésztörvényszék, azon belül a vádlott katonai vagy polgári státuszától függően a megfelelő törvényszéki testület.

A dokumentált 237 vésztörvényszéki eljárásban 109 halálos ítélet, 5 felmentés született, 109 esetet pedig rendes (értsd: polgári, nem rendkívüli) bíróság elé utaltak. A kivégzettek között találunk katonát, szolgabírót, egyszerű polgárt, lelkészt is. Hegyesi maga is megjegyzi, hogy a seregeknél rendes eljárás nélkül lefolytatott, ismeretlen számú eljárások a statisztikákat feltehetően jelentősen módosítanák.

Figyelemre méltó, hogy a Hegyesitől idézett jogszabályi megfogalmazás szóhasználatában többször ismétlődik az ellenállhatatlan kényszerítés szóösszetétel, amely a szöveget annak teljes kontextusában értelmezve véleményem szerint azt jelenti, hogy a nevesített elkövetési tényállások nem büntethetőek, ha azok el nem hárítható kényszer hatása alatt kerültek elkövetésre. E feltétel fennállása természetesen bizonyítást igényel, ennek elmaradása pedig a visszaélést, következésképpen a katonai vezetők – köztük Damjanich – eljárásának törvénytelen jellegét igazolja.

Gyurinka visszaemlékezése szerint is Mericzayra kihallgatás és ítélethozatal nélkül mérték a halálbüntetést. Vukovics állítása szerint a falu népe feladására a két papot Damjanich

„mint hazaárulót mindfen forma nélküli rövid eljárással főbe lövette”.(Vukovics, 1982: 48.)

Mindez tehát azt feltételezi, hogy Damjanich szabályos eljárás, kihallgatás, tanúvallomások, stb. figyelembe vétele, az ügy vésztörvényszékhez történő továbbutalása nélkül ítélt és döntött.

Ebben a megközelítésben már egészen más megvilágításba kerül Anka László elemzése, aki az ellenség fosztogatása során ellenállást tanúsító tápióbicskei pap esetéből következtetve arra jutott, hogy Tápiószecső plébánosa is efféle rekvirálást és fenyegetést volt kénytelen elszenvedni Jellačić katonáitól, amely kifosztás eredményeként valóban nem tudott a Damjanich által kért borral szolgálni. Vagyis Jellačić katonáinak fellépése során a plébános részéről könnyen megvalósulhatott az ellenállhatatlan kényszer alatt cselekvés (például testi épségének vagy életének ösztönös védelme), amelynek hatása alatt volt kénytelen az ellenség katonáit élelemmel kiszolgálni. Vagyis minden további nélkül elképzelhető, hogy a horvát katonák Mericzay plébánosnál történt időtöltése inkább hasonlított tettleges kényszerítés útján kikövetelt vacsorának, mint jóindulatú vendégeskednek. Ugyanakkor a kényszer fennállása a Damjanich eljárását kiváltó vád valóságtartalmának lehetőségét –  vagyis azt, hogy az ellenség falragaszait nyilvánosan szétosztotta és fölragasztotta, sőt a templomban is azt prédikálta, hogy a magyar ügy már teljesen elveszett – nem zárja ki.

Jellačić katonái között (forrás wikipedia.org)

Összegzés

Valószínűnek tartom, hogy Mericzay kényszer hatására, félelemből traktálta Jellačić-ot. Azt, hogy a falragaszok kihelyezésének és a magyar ügy ellen megfogalmazott prédikációinak meggyőződését követve, vagy esetleg az egyházmegyei elöljárók utasításának engedelmeskedve cselekedett-e, újabb források hiányában alighanem soha nem fog kiderülni. Damjanich habitusát figyelme véve pedig az sem kizárt, hogy a Mericzaytól kért bor megküldésének elmaradása felingerelhette a tábornokot, de valószínűbbnek tartom, hogy csupán ürügyül szolgált arra, hogy erősítse a plébánossal szembeni vádat, miszerint az ellenség szállásadója. Hernoegger kivégzését kiváltó ok, az a bizonyos rosszindulatú feljelentés származhatott akár haragosától is (még ha nem is tábori lelkésztől), de – Vukovicsot idézve – érkezhetett akár a nép köréből is. E gondolatokkal az idézett törvény szövegét összevetve az sem egyértelmű, hogy a két pap a hazaárulás bűnét – a törvényszövegben felsorolt magatartások bármelyikét megvalósítva – valóban a törvényi tényállást kimerítve követte-e el. Bármi volt is azonban a gyanú, és a letartóztatás alapja, a törvényszéki eljárás Damjanich részéről semmiképpen nem lett volna mellőzhető, mert az esetek idején a vonatkozó jogszabályok már hatályban voltak és kizárt, hogy Damjanich ne tudott volna létezésükről

Összességében tehát törvényellenesen járt el, amikor az ügyeket nem utalta tovább a vésztörvényszék elé, hanem saját (nem létező) hatáskörébe vonva döntött és ítélt. Damjanich magatartásával az is megállapítást nyert, hogy a tábornok már 1848 őszén-telén sem volt mentes attól, hogy önkényesen vezessen le statáriális eljárást, amely így előzményeként szolgál a tavaszi hadjárat során végrehajtott kivégzéseinek. Az adatok alapján a tábornok eljárása összességében nem volt sem egyedülálló, sem kirívó, de jól jellemzik a szabadságharcnak azt a képlékeny politikai-katonai-jogi jellegét, amelyben az ország politikai és katonai vezetői az önvédelmi harcot irányították.

Tusán Zoltán

Felhasznált irodalom:

Ambrus József: Paphonvédek albuma. Nagykikinda, 1892. ebből a Mericzay Jánosra vonatkozó rész 36–39.

Anka László: Damjanich tábornok esete a kókai és a tápiószecsői plébánossal. Hadtörténelmi Közlemények, 2014/2. sz. 485–498.

A szabadságharc katonai története, Pákozdtól Világosig. Szerk.: Bona Gábor. Bp. 1998

Az aradi vértanúk. Dokumentumgyűjtemény. I. kötet. Összegyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Bp. 1979. ebből Leiningenre vonatkozó iratok 58–154.

Bónis György – Degré Alajos – Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. (Az eredetileg a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztálya által 1961-ben, Varga Endre szerkesztésében megjelentetett kézirat 2. bővített kiadása.) Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg. 1996. ebből a korszakra vonatkozóan 91–95. és 190.

Délvidéki S. Attila: Damjanits pályafutásának délvidéki kezdetei In. Valóság, 2014/3. sz. 10–24.

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I. kötet. Sajtó alá rendezte Katona Tamás. Bp. 1988

Gyurinka Antal: Reminiszcenciák 1848-49-ből. In. Szépirodalmi Kert, 1886/30-31. sz. 233–235. o. és 241–243.

Hamvay Ödön: Damjanich János élete története és szemelvények nejéhez intézett leveleiből. 1904. (Második kiadás, Bp. 1909)

Hegyesi Márton: Az 1848/49-i 3. honvédzászlóalj története. Bp. 1898.

Hegyesi Márton: A vésztörvényszékek és felsőbb bíróságok 1849-ben. In. Hazánk, III. k. 1885. 83–94.

Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Bp. 2001

KLÖM. = Kossuth bejelenti a képviselőházban a nyugati harctér eseményeit és megismétli népháborúra való felhívását. Budapest, 1848 december 20. In. Kossuth Lajos összes munkái. XIII. k. S.a.r. Sinkovics István, Bp. 1957. 482. irat.

Mészáros Lázár: Eszmék és jellemrajzok az 1848/9-s forradalom eseményei és szereplőiről. S.a.r. Szokoly Viktor. Bp 1871.

Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Bp. 1928.

Nagy Kálmán: Damjanich, a forradalmi hadvezér. Hadtörténeti Közlemények, 1954/3-4. sz. 207–261.

Pelyach István: Adalék Damjanich János honvéd tábornok katonai portréjához.  In. Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica. 136 sz. 2014. 7–18.

Stipta István: A magyar bírósági rendszer története, Debrecen, 1998. ebből a korszakra vonatkozóan 108–112.

Tóth Árpád: A statárium és az ostromállapot szabályozása 1848-tól a kiegyezésig. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate. Acta Juridica ez politica, tomus XXIX. Szeged, 1982.

Tragor Ignác: Vác története, 1848/49-ben. (Vác, 1908.) Reprint kiadás. Vác, 1998.

Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. Sajtó alá rendezte Katona Tamás. Bp. 1982.

Ezt olvastad?

A Budapest Főváros Közgyűlése 2020. január 29-én kelt határozatával elindult Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projekt előadássorozatának második rendezvényére október