Parasztébredés – Könyvismertető

A parasztság felszámolódása az utóbbi évek egyik legfelkapottabb kultúrtörténeti témájává vált. Az etnográfus- és történésztársadalom egyaránt alapmunkákkal és izgalmas mélyfúrásokkal vizsgálta ezen „önálló társadalmi réteg” széttöredezettségét. Kovács Teréz átfogóan, Ö. Kovács József a kollektivizálás tapasztalati terrorját, Varga Zsuzsanna a regionális politikai és társadalmi transzfereket tekintette át művében, Für Lajos és Bíró Friderika pedig egy monumentális néprajzi-etnográfusi interjú- és forrásgyűjteménnyel az emlékezet lenyomatait fogta egybe. Az Eltűnt falusi világok ezekhez csatlakozik, nyújt adalékot, mégis teljesen újfajta szellemiségben, forráshasználattal, forráselemzéssel és narratívával kínál válaszokat.

A könyv szerzője, Csíki Tamás (1968) néprajzkutató-történész. Évtizedek óta foglalkozik gazdaság- és társadalomtörténettel, előbb a városi zsidóság, majd a falusi paraszti társadalom felé orientálódott. Jelenleg a Miskolci Egyetem Történettudományi Intézetének docense és az MTA–DE Néprajzi Kutatócsoportjának főmunkatársa. Kutatási területe a paraszti emlékezet és a két világháború közötti falusi közösségek. Előbbi szintézise az Eltűnt falusi világok, amely az elmúlt (tág értelemben vett) évszázad gyűjtéseiből, archívumokban őrzött „oral history” közlésekből válogat és épít fel egy sajátos adalékvilágot a történelmi és néprajzi narratívákhoz. Bátran állítható, hogy mindkét tudomány számára hasznos szöveget tett le a szerző az asztalra úgy, hogy a kötet több mint két és fél száz oldalán többnyire sikerült megőriznie az olvasmányosságát, a pergő és feszes írói attitűdöt is. Ez azért is előnyös, mert nemcsak a történeti-néprajz irány érdeklődőinek nyújthat új adalékot e kötet, hanem a szakirodalom ismerőinek is friss perspektívákat kínálhat.

Csíki Tamás, a szerző. Kép forrása: Tirek.hu

A szerző által kiválasztott, olykor két oldalt is kitevő, évtizedeket átfogó elbeszélésekből talán az a legértékesebb, hogy a történelmi paradigmákon sokszor kívül helyezkednek. Konkretizálva, a személyes tapasztalat korszakokon, politikai rendszereken nyúlik át és ezáltal olyan nagyívű, rendszerváltásokon keresztül átvezető elbeszélést eredményezhet, amely egy tudományos metszetben csak szintézis jellegűen lehetne lehetséges. Vagyis, az egyéni sors átnyúlik korokon és politikán, s talán ez az egyik legnagyobb előnye.

Csíki az „oral history” közlésekből előnyösen, lényegretörően, több évtizedes kutatási tapasztalati háttérrel rendelkező, biztos kézzel válogat. Éppen ezért a munka nem terjengős, hanem arányos, s alapvetően etnográfusi szemléletű. Célja a tapasztalattörténet írása, amelyet olyan ábrázolásmódként határoz meg, amelyben a cselekvő egyénnek enged teret (7. oldal). Ennek eszközének tartja az emlékezés tudatos, aktív társadalmi aktusát, amelyből a kultúra él. E fikciós elemekkel átszőtt kulturális lenyomataként értelmezi az „oral history-t” (23–25. oldal).

Közbevetésként érdemes megjegyezni, hogy Csíki elegáns megoldást talál az interjús történeti művek terjengősségének elkerülésére, szerkesztésére. Műve ebből a szempontból is hasznos tanácsokkal szolgál, kis túlzással kézikönyvszerűen operál. Másik megjegyzendő reflexió, hogy az interjús módszer interaktív folyamatából nem hagyja ki a kutatástörténetet és azon etnográfiai hozzáállás (korszak kutatónak „kettős szubjektivitása”: 12. oldal) elemzését, amely az interjúk születését eredményezte.

Néprajzi gyűjtés a falusi lakáshasználatról (Mátételke, 1970). Kép forrása: Hirösnaptár

A kötet gerincét alkotó ív is ebből a gondolatból indul ki. A szerző a Körutazó etnográfusok és A saját élményeiben kutató etnográfus című fejezetekben a népnevelő, a mítoszt- és nemzetteremtő néprajzosok kutatásaiból indul ki. Itt még a gyűjtő személyisége jobban jelen van a megőrzött szövegekben, mint az alanyé. Csíki gyűjtési technikákon keresztül mutat be egy tudománytörténetet, rámutatva arra, hogy a paraszti mentalitásokat vizsgáló módszerek nagyon lassan alakultak át a „saját tapasztalat”-ból (vagy annak igazolásából: 28–32. oldal) a „korrekt kutatási” (44–49. oldal) szisztéma felé. Ha úgy vesszük, az etnológiai hagyományokat nem hágja át a szerző – nem is tehetné, hiszen más kutatók anyagából dolgozik –, csak éppen egyszerre kínál új válaszokat az eddig feltett tudománytörténeti kérdésekre. Csíki könyvének ívében éppen ezért szinte elrugaszkodás fedezhető fel, hiszen munkája a családi környezet emlékezetének felütésével indul és a nemzeti-történelmi mitológiák és hősök megfoghatatlan személyes adaptációival, A történelem és a lokális múlt emlékezetével zárul. E keret folyamatos mentális emelkedésként jelenik meg: a család és a háztartás, a munkavégzés, a termelési kultúra mikrovilágából a társadalmi rétegződés, a mobilitás mezzoszintjén keresztül ér el a mentalitás és a nemzeti ideológiák meta-végpontjába.

Talán kérdőjelet hagy az olvasóban, hogy a vallási élet miért maradt ki ebből a kötődési struktúrából és miért pont csak a nemzeti ideológia került a helyére. A két világháború közötti irodalom is erőteljesen foglalkozott a szekták kérdésével, arról nem is beszélve, hogy az 1949 utáni egyházüldözések milyen társadalmi gyakorlatokat eredményezhettek az egyéni élményekből táplálkozva. Már csak azért is, mert a történelmi egyházak sorsát több kutatócsoport is vizsgálja, de a kisebb vallási közösségek tapasztalati világát már kevésbé. Egy olyan szövegben, amelynek az a célja, hogy a „társadalmi struktúrák és szubjektumok cselekvései közötti kapcsolatot mutassa” be (7. oldal), még akkor is szembetűnő ez a hiány, ha a bevezetésben leszögezi a szerző, hogy az átélt (jelenbeli) és felidézett (elmúlt) kultúra szelektív tradícióit vagy társadalomtörténetét kívánja bemutatni. Csíki is abból indul ki, hogy az emlékezet vizsgálata a hatalom és az egyén kölcsönhatásából adódik. Szintén hiányjelként mutatkozik meg, hogy a különböző kultúrtájak struktúráját is megjeleníthette volna a szerző. Persze lehet, hogy ez az ifjú kutatók feladata lenne. Az elmúlt évek egy legsikeresebb társadalomtörténeti munkája a tiszazugi gyilkosságokat körbejáró tanulmánykötet volt. Egy ilyen publicisztikai ízt is magában foglaló témának nem kellene egy tudományos műnek foglalkoznia, mégis talán érdemes lett volna reflektálni arra, hogy a gyilkosságok eseményeihez hasonló társadalmi gyakorlatok vajon mennyire jellemzőek akár egy, vagy több kultúrtáj népességére, akár az egész parasztságra nézve.

A szerző az utóbbi 50 év legfontosabb pszichológiai, irodalomelméleti és etnográfiai elméleteivel felvértezve érvel az „oral history” mellett, mint kulturális analízis, amely az emlékezet számára orientáló. Halbwachs, Bloch, Bartlett, Burke, Vansina, Barthes, Ricoeur, Niethammer, Nora munkáit gazdagon idézi a szerző, de kimarad az „oral history” alapvetését megrajzoló Paul Thompson és a kortárs, elismert kutatók közül Julia Obertreis, Alexander von Plato. A magyar szerzők közül Kovács Éva gazdasági átmeneteket boncoló munkái és László János narratív pszichológiát elemző kutatásai érdemeltek volna több teret. Utóbbiak neve lett idézve lett a kötetben, ám László cselekménymotivációkkal kapcsolatos emlékezetkutatásának citálása jobban elfért volna a munkában. Természetesen egy módszertani alapvetési gondolat nem szükséges, hogy terjengős szakirodalmat idézzen, de talán ehelyütt mégis hiányérzetünk lehet a könyvet olvasva.

Ez az emlékezetre épülő, elbeszélt „oral history” orientáció azonban nemcsak tapasztalati, hanem fiktív elemeket (az említett „kettős szubjektivitás”) is tartalmaz, hiszen az egyén (különösen egy paraszti egyén) közösségének emlékeit is magával cipeli, magyarul többre emlékszik, mint amit megtapasztalt. Ezután tér rá Csíki a már jellemzett tudománytörténeti összefoglalóra (25–50. oldal), majd a Család, háztartás, rokonság a paraszti emlékezetben c. fejezetben gyorsan lerántja magáról a leplet. Ugyanis olyan időkeretet képes átfogni a szerző alanyai által, amely kontrasztosan, érzelmi szemszögből érzékelteti azt a változást, amely jobbára a jobbágyfelszabadítás korszakától tart a kommunista időszakig. A szerző – lévén etnográfiai munkáról van szó – nem bajlódik a történetiség ehelyütt valóban fölöslegesnek tűnő hátterével, hanem inkább azt ragadja meg, hogy a földesúri függésből „megszabaduló” társadalom miképpen élte meg ezt a folyamatot.

A kötet válaszában ezt egy individualizációs folyamatban jelöli meg, amelyben a

múlt minden részlete az önállóság, illetve az egyéniség megteremtésének folyamatába illeszkedik” (61. oldal).

Ennek az egyéniségnek az előtérbe helyeződését fedezi fel a szerző az önállóan gazdálkodni kezdő házaspár történetében, vagy a sárközi parasztok jómódjából fakadó szexuális szabadosságban (77–78. oldal). De hasonló „szabadságérzet” jelenik meg akkor, amikor Csíki azt bizonygatja, hogy a születésszabályozás nem feltétlenül családi-gazdasági modellhez köthető (81. oldal). Sőt odáig is elmegy, hogy ezt a gazdasági modellt is sokszor „kötődő képzetekként” írja le (83–88. oldal). Innen bomlik tovább a parasztok sorsa a munka értelmének interpretálásában. A munka értelme a családi reprodukció, de emellett sokszor csak egy presztízsként csapódik le. A könyv érzékletesen jelenti meg, hogy egyes gazdák mindenkinél korábbi időpontban hajtottak ki a szekerüket a faluból, hogy megmutassák ők kezdik aznap a munkát. (105. oldal)

A Termelési kultúrával foglalkozó rész a községek határképének mentális térképével nyit, amelyben minden dűlőnek története van, s amelyben nemcsak a két, de a háromnyomásos gazdálkodás emlékét is megőrizte. Ebből a térből, a földdarab birtoklásából – amely a közösséghez való tartozást jelenti – bomlik ki annak a három sorsnak a szövege, amely talán a kötet legérdekesebb részét képezi. Ugyanis a szerző megpróbálja tipizálni a 20. század fordulójának paraszti stratégiáját. Egy szegény, kereteiből kitörni nem tudó alföldi, egy Ipoly-menti önfenntartó és egy valódi paraszti vállalkozó képével vázolja fel a társadalmi szerkezetet. Csíki történetei nemcsak szociológiai átmenetek, hanem meggyőző, jellemző válaszok a parasztság változásairól.

Menyecskék. A jobb oldali kettő újmenyecske főkötőben (Őrhalom, Nógrád m., 1934). Kép forrása: MEK

Persze feltehetjük a kérdést, hogy a múlt és az elbeszélő jelen közötti távolság, az önheroizálás mennyire emelte meg, s ezáltal torzította el az elbeszéléseket. A szerző erre is gondolt, s részletes elemzéssel, olykor szociolingvisztikai részletességgel merült el a több évtizeddel ezelőtt megszólalt adatközlők mentális struktúrájában. Tudományos szempontból előnye, az olvasást tekintve viszont – ha nem is olyan tragikus – hátránya ez a könyvnek. Ugyanis úgy érezni, a szerző didaktizál, sokszor talán fölöslegesen ismétli meg az idézett szöveget, immár zárójellel keretezve az elemzése mellé. Inkább zavaró, mint fárasztó jellegzetesség ez. Kárpótolják az olvasót a rusztikus, talán kissé egzotikusnak is ható, de mindenképpen izgalmas látleletet adó idézetek a falusi ethoszról (134. oldal).

A rétegződés emlékezete és a A társadalmi mobilitás-ról szóló fejezetek erről az ethoszról, a morálról és a társadalmi különbségekről értekeznek, miközben az egymásnak feszülő rétegek emelkedését és süllyedését tovább elemezi. Ehelyütt a szerző egy huszárvágást is megenged magának, amikor részben megkérdőjelezi, hogy a 19–20. század fordulójánál a birtokaprózódást csak az osztott örökösödési rendszer okozta (174. oldal). Csíki szerint emellett ugyanolyan egyenrangú okozója volt az elszegényedésnek a „dzsentroid” mentalitás, az adósságcsinálás és a „lumpolás” (176. oldal) is. E narratívák mellett természetesen megjelenik a városba költözés, az elvándorlás sorsa, illetve a pozitív emelkedéstörténetek is. Mégis, ezek a mozaikszerű helyzetek és elmozdulások adják az egész kötet enyészpontját (184–185. oldal). Ebből a szempontból az utolsó két fejezet, melyek A mindennapok… és A történelmi és lokális múlt emlékezete címet viselik, már csak fontos kiegészítések, lábjegyzetek az előző epizódokhoz.

Szerencsére Csíki Tamás a summázatában nyitva hagyja művét azzal, hogy munkájának célját az egykori társadalmi valóság diszkurzív olvasatában szögezi le. Számára az eltűnt falusi világok egy nagyon képlékeny és folyamatosan változó communitas elvű közösség nem is felbomlását, hanem változását láttatják. Ez a töredezettség a morális értékrendek változásán, megkérdőjelezésén látszódik. Vagyis az, aki politikai íveket, korszakokat, vagy efféle motivációkat keres a műben, az csalódni fog. Ám még számára is jó kiindulópont, adalék lehet azzal kapcsolatban, hogy a paraszti individualizáció a 20. század közepére mégis kinevelt egy önálló gondolkodású, valódi „civil” társadalmi réteget, amelynek erős gazdasági pozíciói voltak. Ezen emberek érzéseiről (és ezek struktúráiról) szól ez a részletgazdag, s egyben remek könyv.

Ritter György

Az ismertetett kötet adatai: Csíki Tamás: Eltűnt falusi világok – A 20. századi paraszti társadalom az egyéni emlékezetben. Budapest, L’ Harmattan, 2018. 276 pp.

Ezt olvastad?

Fekete Bálint történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének doktorandusza és Orchidea Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű