Párbeszédek és szakmák a végtelenben találkoznak

Aki valaha foglalkozott történelemmel, szükségszerűen felteszi magának az alapvető kérdést, hogy mi a célja a tevékenységének. Az is magától értetődő, hogy valamennyi történelem kapcsán létrejövő produktum (és annak alkotója) meg kell fogalmazza ugyanezt önmaga számára, s ideális esetben választ is kell találnia, azaz meg kell keresnie a célt, amelyért a históriai tevékenység megvalósult. Illik Péter: A tanár, a történész és a komplex című  könyvét alaposabban áttekintve az olvasóban nem is (csak) ezek vetődnek fel, hanem – ha lehet így mondani – még egy lépéssel visszább, az alapok felé kell lépnie, s mindenekelőtt azt kell megértenie, hogy voltaképpen mit is jelent történelemmel foglalkozni.

A szerző rendkívül hangzatos címet adott munkájának, ami jelzi pályáját is: középiskolai tanárként dolgozik, mellette kutat, egyesületet szervez és ír. Már új könyvének bevezetőjében is azt hangsúlyozza, hogy a történelem, valamint az azzal való foglalatoskodás magától értetődően (s éppen ezért szinte közhelyszerűen) rendkívül komplex. Jól állapítja meg, hogy egyre több információval rendelkezünk az – egyébként egyre dagadó – múltunkról, ám a történelem iránti érdeklődésünk cseppet sem kopott meg; sőt, éppen ellenkezőleg. A 21. század emberének minden korábbinál nagyobb igénye van arra, hogy értelmezze múltját, s _egyáltalán nem új jelenségként – igazolásként alkalmazhassa azt saját jelenére.  

A históriával való foglalkozás a szerző szerint nem merülhet ki annyiban, hogy adatokat gyűjtve feltárjuk a múlt eseményeit, általánosságokat fogalmazunk meg, téziseket állítunk fel vagy éppen tanulságokat vonunk le. Hiszen értelmezünk a tények alapján, így a történeti képünk például az állampolgári nevelés fontos részeként megjelenik a közoktatásban is. Nem mellesleg a jövő kutatói számára alapvető fontosságú, hogy mint tanulnak az oktatás alsóbb szintjein. A történelmet tehát nem elég kutatni, taníthatóvá kell formálni, s mindeközben nem szabad megfeledkezni arról, hogy a történelem nem csak könyvtárak polcain porosodó kötetek, esetleg online formátumban elérhető tanulmányok, múzeumi kiállítási tárgyak formájában él, hanem meghatározó és formáló erőként van jelen egy társadalom minden egyes tagjának tudatában.

Illik Péter új könyvének olvasója számára elsőre talán meghökkentő lehet, hogy a kötetben foglalt tanulmányok mennyi, egymástól látszólag távol eső témát dolgoznak fel eltérő módszerekkel. A tartalomjegyzéket végigfutva találhatunk művében írást az új középiskolai (ún. kísérleti) tankönyvről, az idehaza angol nyelven oktatott történelem tantárgy helyzetéről; terjedelmes írás kapott helyet az esztergomi érsekség településeinek a tizenötéves háborúban elszenvedett veszteségeiről, s egy igen érdekes és újszerű megközelítést olvashatunk a „kuruc-labanc” értékelési törésvonalak kialakulásáról és létéről a jelen magyar köztudatban.  A szerző élénken figyel a történettudomány mellőzött vagy nem kellően a köztudatban lévő témáira (például Ortvay Tivadar Mohácsról szóló kismonográfiája esetében), s ugyanilyen izgalmas felvetése a szerzőnek, hogy ideje volna a Nagy Armada „egyik” pusztulásával kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket beemelni a honi történeti köztudatba. A fenti – értelemszerűen szűkre szabott és önkényes – felsorolásból elsőre talán úgy tűnhet, hogy Illik Péter műve inkább mozaikos, fragmentált tanulmány- és esszékötet, mégis szembetűnő, hogy a szövegek sok esetben párbeszédet folytatnak egymással, s éppen az el nem varrt szálak, a meg nem válaszolt kérdések, a sorok közt megbújó gondolatok rejtik az igazi mélységet, s ösztökélik az olvasót további gondolkodásra, esetleg munkálkodásra.

A Nagy Armada (kép forrása: Wikipedia)

Éppen a történész által hangsúlyozott – és a címbe is foglalt – komplexitás a munka valódi erénye. A történelem ugyanis koncepciója szerint nem statikus, de még az abszolút igazságokat is nélkülözi. Koncepciók vannak – s ezeket a kor, amelyben születtek, éppúgy meghatározza, mint a szubjektív értékítélet vagy épp az önös érdek. A megközelítések egymás mellett élése, a párhuzamos vagy éppen ellentétes narratívák egyaránt jellemzik a történelem kutatását, tanítását, s legszembetűnőbben a múltról való közbeszédben vannak jelen.

A tanár, a történész és a komplex című mű első három kisebb tanulmánya az első tevékenységét veszi górcső alá. Izgalmas és hasznos olvasmány lehet mindazok számára, akik akár oktatóként, akár szemlélőként nyomon követik a történelem mint tantárgy helyzetét a mai magyar közoktatásban. Illik rutinosan mozog az iskola világában – s első esszéjében éleslátóan és precízen fogalmazza meg a mai pedagógusok legnagyobb dilemmáját. Történetesen azt, hogy miként lehet hitelesen, szakmailag korrekten és mindemellett hatékonyan és érdekesen tanítani egy tantárgyat, miközben általában hiányoznak az alapvető feltételek (pl. a modern, nyugaton már sikerrel alkalmazott digitális tananyagfejlesztések), s az irdatlan mennyiségűre duzzasztott tananyagtartalom épp az értő, elemző gondolkodást elősegítő munkaformákat (nézőpontok megvitatása, projektmunka, nagyobb terjedelmű beadandó dolgozat) nem teszi lehetővé. Ilyesformán a történelemtanítás tények ismertetésévé, magoltatássá silányul, a végeredmény pedig egy kusza adathalmaz lesz ahelyett, hogy a tanóra kifejlesztene egy adekvát múltkoncepciót vagy egyfajta kritikus gondolkodást. Egy újabb tanulmány foglalkozik az oktatási rendszer nemrégiben történt változásával összefüggő új kísérleti tankönyvvel, illetve annak kora újkori magyar és egyetemes történelemre vonatkozó részeivel. Illik ismét a rá jellemző alapossággal vizsgálja tárgyát, s sorra veszi azokat a szakmailag problematikus részeket, amelyek elsősorban abból adódnak, hogy a legújabb (bár olykor több évtizedes) szakmai eredmények nem kerültek be az oktatási gyakorlatba, s még mindig a régi, téves, rögzült tartalmi sémákkal találkozunk. A szerző által felsorolt tankönyvi hibák két csoportra oszthatók. Egyrészt a tartalmi hiányosságok, például VIII. Henrik motivációja az anglikán egyház létrehozásakor, az 1527-es Sacco di Roma. Másrészt hibás megközelítések is találhatók a tankönyv eme leckéiben Illik (és a kurrens szakirodalom) szerint: például túlságosan elnagyoltak a megközelítések. (Érdemes volna Colbert teljes nevét feltűntetni a félreértések elkerülése végett, I. Károly angol király kivégzésének vagy a Bocskai-szabadságharcnak árnyaltabb, több szempontú, problémaközpontú bemutatása stb.) A gond Illik meglátásaival az, hogy ha a diákok a mainál jóval precízebb, szakmailag kifogásolhatatlan történelmi információkat kapnak kézhez a jövő tankönyveiben, akkor ez még inkább felduzzasztja a tananyagot. Így pedig a történelemtanítás még inkább a frontális munka felé fog elmozdulni. Az oktatás már önmagában egy komplex rendszer, s amennyiben „szakmaibb” középiskolai történelemoktatásra vágyunk, úgy az óraszámokat nem volna elég megemelni a tantárgy esetében, hanem ildomos volna adott esetben megduplázni. (Esetleg az etikaóra, társadalomismeret óra rovására – ezen tantárgyak ismeretanyaga amúgy is megtalálható más műveltségterületekben vagy tantárgyakban. Némiképpen hibás ugyanakkor a tankönyv ismertetésekor, hogy a szerző kizárólag a tananyagtartalomra, a tankönyvi „főszövegre” fókuszált, s tudomást sem vett látszólag a taneszköz feladatairól – éppenséggel a vonatkozó fejezetek munkáltató részeit is érhette volna számos estben hasonló kritika, konstruktív javaslat. Illik könyvének harmadik, oktatással kapcsolatos fejezete a történelmet idegen (jelen esetben angol) nyelven oktató iskolák problémáira hívja fel a figyelmet, amely elsősorban az átgondolatlan koncepciót, valamint a kimeneti mérés (érettségi) és a tantárgyi előírások ellentmondásait fejti ki tárgyilagosan, a megfelelő rendeletekre való hivatkozással.

A tanár, a történész és a komplex című kötet második nagy egysége hat tanulmányt tartalmaz Az esztergomi érsekség „hosszú háború” sújtotta falvai 1597-ben;  Egy paradigma evolúciója: békék és kiegyezések a kora újkori magyar történelemben; A bukás szimbólumai: 1526 és 1588; Ortvay Tivadar és a magyar Mohács-recepció; A „kuruc-labanc” értékelési törésvonal a mai magyar köztudatban; Hajnal István értékelése az angol nyelvű historiográfiában címekkel.

Ezek mindegyike egy-egy eddig kevéssé kutatott témát villant fel. A legteljesebb kidolgozottságú az esztergomi települések kártételeivel foglalkozik, ez teszi ki az egész kötet nagyjából harmadát. A mikrotörténeti alapvetésű írás módszertani bevezetővel kezdődik, majd a részletes történészi megállapításokkal folytatódik. Külön erényei az írásnak a mellékelt táblázatok, amelyek ugyan elsőre szokatlannak tűnhetnek az olvasónak, valójában azonban itt is igaz a közhely, hogy az ördög a részletekben lakozik – az egyes falvak veszteségeit olvasva árnyalódik az a kép, amely eddig talán nem kellően pontosan volt jelen a honi közgondolkodásban, de annyi bizonyos, hogy nem varrható minden pusztítás egyes egyedül a törökök nyakába.

(Than Mór: A mohácsi csata, részlet – kép forrása: Wikipedia)

A rövidebb tanulmányok már pusztán terjedelmükből adódóan sem akarják azt a látszatot kelteni, hogy teljeskörű képet fognak nyújtani a könyv olvasójának a különféle témákról. A különféle kérdésfelvetések (Miért nem került sor eddig a Nagy Armada pusztulásának és Mohácsnak az összevetésére a magyar szakirodalomban?) és a továbbvezető bibliográfia olyat nyújt az olvasónak, amelyet ma kevés könyv – továbbgondolásra, önálló munkálkodásra készteti. Illik munkája nem egy esetben csupán sejtet, de nem ad meg minden választ, inkább hagyja, hogy mindenki maga járjon utána a válaszoknak.

Újszerű kutatási területet, s éppen ezért komplex feladatot vitt végbe az a tanulmány, amely a mai magyar társadalomban meglévő kuruc-labanc törésvonalakat vizsgálja egy több éve működő internetes fórum hozzászólásai alapján. Ez az írás vezet el egy eddig ismeretlen területére a történettudománynak – hogy a szakmai, oktatási tárgyunk, a história miként van jelen a köztudatban, s milyen a bennünk élő történelemkép.

A szerző könyvében szerepel egy rövid tanulmány, amely Ortay Tivadar Mohácsról szóló moniográfiájának recepcióját vizsgálja. Illik megállapítása szerint Ortvay munkája nem jó időben keletkezett – messze volt még a történeti esemény négyszáz éves évfordulója, ráadásul Trianon is új megvilágításba helyezte a csatának és következményeinek megítélését. S mindez felvet egy újabb kérdést – történetesen azt, hogy egy történeti munkának nem elég újszerűen és megfelelő módszertannal vizsgálnia tárgyát, hanem „jó helyen és jó időben” kell megjelennie, hogy eljusson ahhoz a közeghez, melynek a szerző szánja.

Dr. Fazekas István Illik Péter könyvét mutatja be a Hegyvidéki Galériában

Illik könyvét olvasva az fogalmazódhat meg, hogy olyan szerzővel van dolgunk, akinek van koncepciója, s ezt láthatóan szívesen osztja meg másokkal. Könnyed, olvasmányos stílusa és a szakmai újdonságok közvetítésének igénye hasznos olvasmánnyá formálják művét a történelem iránt hobbiszinten érdeklődők, valamint a tanárok és kutatók számára. Nem kell feltétlenül egyet értenünk a szerzővel abban, hogy az objektív történetírás nem létezik, vagy hogy mit gondol a Mohács utáni Magyar Királyság lehetőségeiről, írásai mégis megnyitják a további gondolkodás és a vita lehetőségét – s ez a hasznos könyv egyik alapvető erénye.

Maróti Zsolt Viktor

A Kötet adatai: Illik Péter: A tanár, a történész és a komplex. Unicus Kiadó, 2016. 138 oldal.

Ezt olvastad?

Új megközelítés száz nézőpontból: az érzelmek története

A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület éves konferenciáját idén Gyöngyösön, az Esterházy Károly Egyetem Gyöngyösi Károly Róbert Campusán rendezte

X