A pártelit lakóhelyei 1945–1957 között – egy lakáskataszter elkészítésének problémái

Az 1945 után berendezkedő kommunista állampárti rendszer vezetése élesen megkülönböztette magát a korábbi korok elitjétől. A különbségtétel okait, ha röviden össze akarjuk foglalni, a nyilvánvaló ideológiai okokon túl, az ezzel szorosan összefüggő legitimációs törekvések kapcsán fogalmazhatjuk meg. Ha ugyanis az 1945 előtti rendszerekkel szöges ellentétben kívánták felépíteni a háborús pusztítás után az új Magyarországot, annak minden sajátosságával, akkor az új vezetés szereplői nem azonosulhattak semmilyen módon a korábbi vezető réteg tagjaival. Ha mégis, akkor a kommunista elit jelzős szerkezet is értelmezhetetlen kellene, hogy legyen. A kifejezés létjogosultságát a lényegi különbségek ellenére azonban alátámasztottnak tartom. A modern kommunizmus eszméjének meghirdetői ideológiájukat a tulajdonlás tagadására építették. Ennek megfelelően kerülniük kellett a magántulajdonlás látszatát is. Ezt vette észre Gyarmati György, amikor tanulmányában a hatalmi elit definícióját úgy adta meg, hogy ugyan személyes tulajdonnal elviekben nem bírnak tagjai, azonban funkcionálisan birtokolja a javakat, s a hatalomgyakorláson keresztül megszerzett javakat sajátjaként konzumálta – s teszi hozzá – „az idő előrehaladtával – egy részük – személyes tulajdonként tezaurálta is.” (GYARMATI 2009: 77.) A meghatározás megfelelő értelmezéséhez ki kell emelni, miszerint az még csak nem is magán- hanem csak személyi tulajdonról szól.

A magyar történetírás a mai napig adós azzal, hogy elkészítse az 1945 utáni elit „lakáskataszterét”. Ugyan léteznek munkák, ahol monografikusan foglalkoznak egy-egy szereplő élettörténetével, s ezekből esetlegesen kideríthető, hogy mikor és hova költözött a világháború után. Ezek közül talán Kövér György munkáját érdemes kiemelni. (KÖVÉR 1998: 172.) Ezekből azonban csak következtethetünk bizonyos összefüggésekre, pontos ismeret hiányában azonban csak a régi megállapításokra hivatkozhatunk – mely nagyobb vonalakban a „budai villák” és a kellően homályos „rózsadombi káder dűlők” szintjén határozza mag ez új elit lakóhelyét. (MAJTÉNYI 2007, 2008, 2009.)

Látkép Pasarét és a Budai-hegyek felé, Kotnyek Antal fényképén. Fortepan/Kotnyek Antal
Kotnyek ebben az időben közeli kollégája, barátja volt a környéken, az Orsó utca 21-ben lakó Nagy Erzsébetnek, Nagy Imre lányának. (BALOGH-EBNER 2019: 167.)

A Lakástulajdonlás, lakásbirtoklás, lakásbitorlás Budapesten 1945 és 1949 között című, készülő doktori disszertációm egyik fő kérdése az, hogy az 1945 előtti tulajdonosok milyen formában tudták a háború után érvényesíteni tulajdon-, illetve birtokjogukat. Eddigi kutatási eredményeim rávilágítottak arra is, hogy az 1945 utáni, új, kiépülő államapparátus az általam vizsgált lakásállományból biztosított funkcionáriusainak lakást, irodát. Noha kutatásomat még nem zártam le, nem minden haszon nélküli, hogy összegezzem, mik az eddig elért eredmények tanulságai, annál is inkább, mert kínálja magát az alkalom arra, hogy nyilvánosan is számba vegyem a felhasználható forrásokat s ezzel lehetőséget teremtsek más, a kérdést kutató kollegákkal való párbeszédre.

Gyáni Gábor a század első negyedére vonatkozó becslése szerint a budapesti lakásállomány körülbelül 10%-a volt saját használatban, a többi lakás ezek szerint bérlemény volt. Egy idén megjelenő tanulmányomban számba veszem, hogy 1920 és 1944 között hol és kiknek épültek ­– jelentős részben magántulajdonú ­– ingatlanok, s ezek alapján ez a 10%-os arány némileg felfelé módosítható. A rendelkezésre álló források azonban lehetetlenné teszik, hogy egy nagyobb társasházban, minden esetben be lehessen azonosítani, hogy melyik lakásról beszélünk. Tehát egy öt emeletes társasház esetében sokszor csak az utca és házszám került feltüntetésre, az emelet és ajtószám nem. Ezért a vizsgált ingatlanállományt a le kellett szűkítenem a családi házak, a villák, és a néhány lakásos társasházak, társasvillák szintjére, egy 2-4 lakásos épület esetében ugyanis a lakások beazonosítása még megoldható. Kun András például a Városmajor utca 33. II. 5-ben szerzett zsidólakást, amely korábban Kaiser Zoltáné volt, azonban a lakás további sorsa 1945 után nem ilyen jól dokumentált. BFL IV. 1420 r./3035 Csanádi György, későbbi miniszter a Gábor Áron út 5-ben kapott lakást 1945 után a hírhedt Vasútpolitikai Osztály munkatársaként. Sajnos azonban nem derül ki, melyik emelet, melyik lakását. (MMKM TEMGY 150)

Budapest történetében a lakások, ingatlanok története elsősorban építészeti szempontból feltárt, a későbbi használó felől nem. A szakirodalmi segítség így egy-egy személyre vonatkozóan állhat rendelkezésre, azonban az egyes szereplőkről szóló monográfiák többnyire azok politikai szerepére koncentrálnak, így használhatóságuk meglehetősen korlátozott. Ugyanez mondható el a visszaemlékezésekről is, ugyanis az ilyen narratív források jó eséllyel tartalmaznak utalásokat a lakóhelyváltásra, ezek azonban szintén csak egy szűk körre vonatkozó adatokkal szolgálnak. Ebből a szempontból az egyik végletet Rákosi Mátyás visszaemlékezése adja, a másikat pedig Farkas Vladimiré, mert míg Rákosnál egy szó sem esik magánéletéről, addig Farkas nem csak a saját költözéseiről számol be, de a szomszédjait is felsorolja. (RÁKOSI 2002; FARKAS 1990: 80.)

Rákosi Mátyás és felesége leadja szavazatát az 1950-es tanácsválasztáson a XIV. kerületi Állami Általános Fiúgimnáziumban (ma Szent István Gimnázium) Fortepan/Bauer Sándor. Rákosi sem ekkor, sem korábban nem szerepelt azonban a korábbi lakhelyéül szolgáló, XIV. kerületi Szabó József utca 25-nél a választói névjegyzéken, ahogy a budai Lóránt utca 4/b-nél sem került felvezetésre.

Nagy Ágnes úttörő munkáiból tudjuk, hogy az úgynevezett kötött lakásgazdálkodás miatt a tulajdonosok helyett a lakáshivatalok dönthették el, egy-egy ingatlannak ki legyen a bérlője. (NAGY 2013: 75.) Az 1938 és 1944 közötti jogfosztó rendelkezések és a háború alatt már működő kötött lakásgazdálkodás feltétlenül szükségessé teszi, hogy a kezdőévnek kijelölt 1945-ös állapotokat ne kiindulásként, hanem fennálló helyzetként kezeljük, s így meg kell vizsgálnunk, hogy az 1945-ös lakáshasználó milyen jogcímen került a lakásba, s ki volt annak lakója, tulajdonosa 1944 előtt. Hatalmas szerencsénk van, ugyanis 2015-ben egy felújítás során előkerült az 1944-es Lakás adatszolgáltatási ívek jelentős része. Az íveken a zsidó törvények végrehajtása miatt összeírták budapesti ingatlanállományt, annak lakóit, a lakások alaptulajdonságait és azok tulajdonosait. Ugyan jelentős hiányok mutatkoznak, s bizonyos utcák teljes mértékben hiányoznak, az 1944-es, 1943-as választói névjegyzékek segíthetnek a bejelentett (választókorú) lakók azonosításában, a háztulajdonosok címtára pedig az 1938-as tulajdoni állapotokat rögzítette. A tulajdonos neve természetesen kiderül a telekkönyvekből is, de a lakó neve nem, így kontrollforrásként sokszor használhatóak a telefonkönyvek is – ez azonban nyilvánvalóan csak ott segít, ahol volt vonal.

Ami az 1945 utáni állapotokat illeti, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság irataiból kiderült, hogy akár a SZEB, akár, annak megalakulása előtt, a szovjet csapatok által igénybe vett lakásoknak csak egy részét adták vissza tulajdonosának. A Budapest Főváros Levéltárában őrzött iratokat legjobb tudomásom szerint módszeresen még egy kutató sem dolgozta fel, az általam belőlük összeírt lakások listája azonban rávilágít arra, hogy a zömmel budai villák, illetve társasvillák közül több került később egy-egy külképviselet kezelésébe. Az 1945 utáni lakásszerzés másik, módja, a SZEB-es lakások megszerzése mellett, az 1944-ben megüresedett ún. zsidólakások kiutalása volt.

Fontos megjegyeznem, hogy a zsidólakás, zsidóvilla stb. kifejezéseket kurzívvel szedem, ezzel is jelezve, hogy a forrásnyelvi formát használom. Ennek oka elsősorban az, hogy a szóhasználatot nem csak 1945 előtt, hanem utána is megtaláljuk, amely azt is jelzi, hogy a társadalom számára a kifejezés nem pusztán az (egykori) tulajdonos vélt, vagy valós származására utal, hanem a lakás megszerzésének módjára is.

Karikatúra a SZEB-es lakásokról a kommunista kötődésű Ludas Matyiban (1947.10.15. 3) A Kommunista Pártot komoly érdek fűzte ahhoz, hogy a felszabaduló SZEB-es lakások számát elbagatellizálja.

A legyilkolt vagy a háború után az országba vissza nem térő zsidó tulajdonosok lakásai, villái üresen álltak, ezért elöljárósági vagy állami kezelés alá kerültek. Az értékesebb ingatlanokat (zuglói, gellérthegyi, II-XII. kerületi ingatlanokat azonban nem a lakáshivatal kezelte, hanem alapként szolgáltak a magasrangú állami hivatalnokok számára. Ezek az ingatlanok, ha átmenetileg szovjet használatba kerültek is, nem jutottak be a SZEB-es lakások körébe ugyanis tulajdonosa az ostrom alatti–utáni SZEB kezelés előtt már nem rendelkezett vele, így irat sem készülhetett kényszerű átadásáról. Ugyanezen oknál fogva az előjárósági lakáshivatali iratok között sem találjuk nyomát. Némi segítséget nyújtanak a Budapesti Zsidó Tanács iratai, ugyanis a lakások jelentős részébe már 1944 márciusában beköltöztek a megszálló német alakulatok, s ennek adminisztrálása a Zsidó Tanács Lakáshivatalának feladata volt. Sajnos a Zsidó Levéltárban őrzött iratok rendkívül töredékesen maradtak fenn, feldolgozottságuk pedig esetleges, jelentős részükhöz nem lehet hozzáférni. Az elérhető állományok a Hungaricana Adatbázisban elérhetőek.

A forrásadottságokból tehát az következik, hogy egy bizonyos ponton meg kell fordítanunk a keresést és nem a lakásállományra vonatkozó iratok felől kell keresnünk a használóját, hanem a használó felől kell keresnünk a névhez tartozó címet. Ha a kommunista elit lakásbirtoklásának vizsgálatát kívánjuk elvégezni, mindenképpen konkretizálnunk kell, hogy ki tartozik a kommunista elithez. Enélkül ugyanis, a nagyszámú pártkáder miatt, parttalanná válik a kutatás. Ha elfogadjuk Gyarmati György definícióját, akkor a nómenklatúra és a szűkebb elit között a határ ott vonható meg, hogy a szűkebb elitbe a Politikai Bizottság, illetve titkárságának tagjai tartoztak, illetve azok, akikkel vadászni jártak. Mindenki, aki ebből a körből kiszorult, nem tartozik a hatalmi elitbe. (GYARMATI 2009: 86) Ez a szűkítés a hatalom szempontjából indokolható, a lakásbirtoklás szempontjából azonban nem feltétlenül, ugyanis a hatalmi elit és a pártelit közti különbségtétel lényeges lehet. Gyarmati meghatározása szerint ugyanis a káderek, ahogy fogalmaz ­ „kádermegmaradás elve szerint szabadon cserélhetőek voltak”. Így attól függően, hogy a főhatommal bíró pártfunkcionárius(ok) hogyan döntöttek, illetve kik kerekedhettek rajtuk felül, kerülhettek ki egyesek a hatalmi elitből, illetve vissza. (GYARMATI 2009: 85.) Ettől függetlenül azonban fontos pozíciót betöltő pártmunkásként lehettek névleg nem Párthoz kötődő szervezetek, vállalatok vezetőségi tagjai, úgy, hogy a lakásbirtoklás révén is az elit tagjai maradtak. Az elithez való tartozás ugyanis a lakásbirtokláson keresztül is kifejeződhetett, ha a lakhely státusza alapján a hatalmat gyakorlókéhoz hasonlítható, egy városrészen, kerületen belüli lakásról beszélünk. Az 1945 és 1957 közötti időszak a vizsgálat több szempontból is több szakaszra osztható. A politikatörténeti korszakhatárok csak némileg feleltethetőek meg a lakásbirtoklás kapcsán kijelölendő korszakhatároknak. Az 1944-1945 után kialakuló, átmeneti, úgynevezett koalíciós időszakra jellemző, hogy a Kommunista Párt a Vörös Hadseregre támaszkodó informális hatalma révén már 1945 első hónapjaiban rendkívüli erősen érvényesítette érdekeit.

A koalíciós évek kifejezés használata bevett a történeti munkákban is, én azonban magyarázat nélkül nem kívánom alkalmazni. A kormánykoalíció létezése ugyanis a legnagyobb koránypártnak nem volt érdeke, zsarolása hatására alakult meg, így indokoltnak tartom az úgynevezett koalíciós jelzős szerkezet évek vagy időjelek használatát. Eljárásom nem példa nélküli, Bódy Zsombor egy kiemelten fontos kötetben már idézőjeleket használt. (BÓDY-HORVÁTH 2015: 8.)

Ilyen formában az 1949 utáni fejlemények szoros előzményeinek tekinthetjük teljes hatalom megszerzéséig eltelt négy évet. 1953 után pedig sok olyan, a kommunista elithez tartozó, de a Rákosi-féle pártvezetés által bebörtönzött személyt rehabilitáltak, aki aztán lakását is visszakapta. Kádár János börtönből való szabadulása után például nem rögtön költözhetett vissza a Cserje utcában, egy darabig a XII. kerületi Stromfeld Aurél utcában kellett élnie egy társasvilla egy lakásában. (VARGA (szerk.) 2001: 123.) Mindebből az következik, hogy tulajdonképpen nem beszélhetünk egy időben létező lakáskataszterről, hanem egy folyamatosan változó, bővülő-szűkölő listába rendezhetjük egy-egy adott pillanatban felvett adatokat. Ugyanígy a pártelit összetétele is változott, némely szereplők (akár csak életkorok miatt) később kerültek be, míg másik kiestek ebből a körből. A vizsgálat körébe bevont szereplők szelekciója némileg önkényes, ugyanis míg a „négyesfogat” tagjai értelemszerűen beletartoznak, addig például Farkas Vladimir hovatartozása kérdéses megítélésű lehet. (Ebben a konkrét esetben a döntést végül az oldotta meg, hogy anyósával, Andics Erzsébettel azonos címen lakott.)

Szilágyi Gábor javaslata nyomán azonban „pártelit” kapcsán érdemesnek tartom azt is tisztázni, hogy eleve melyik pártról beszélünk. Noha az 1945 és 1957 közötti korszakról beszélve óhatatlanul csak az MKP/MDP-re gondolunk, azonban a koalíciós korszak kapcsán más pártok funkcionáriusairól is szót kell ejtenünk. Vizsgálatomból kiderült, hogy az MKP-s pártfunkcionáriusok mellett második helyen az SZDP tagjai kaphattak elbitorolt lakást.

A zsidólakások esetében a bitorlást az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának felállításáról szóló rendelkezés is elismeri, éppen ezért rájuk nem terjeszti ki a nyugatra menekült személyek jogfosztását. (1948. ÉVI XXVIII. TC.) Ennek ellenére több ilyen ingatlanba került be pártmunkás ezzel szembe menve saját rendelkezésüknek. Az államosításig azonban az akkor hatályos törvényekkel is ellentétes volt, hogy egyes tulajdonosok, akik nem önszántukból költöztek ki lakásukból, azokat elhagyni kényszerültek. Az ingatlanok bitorlását névleg létezű bérleti szerződéssé alakították úgy, hogy a tulajdonosa valójában nem rendelkezett vagyona felett.

Ennek oka egyszerű: a legnagyobb koalíciós párt, az FKgP vezető politikusai többnyire helyben beágyazott, vidéki lakással/házzal bíró szereplők voltak, ezért számukra Budapesten többnyire csak központi irodát biztosítottak, lakást nem. A Nemzeti Parasztpárt tagjai a fővárosban elenyésző mértékben szereztek csak lakást, többnyire nem az elit lakóhelyein. Az SZDP tagjai, hasonlóan az MKP-hez, elsősorban a fővárosban és a főhatalomban kívántak pozíciókat szerezni, amihez szükség volt állandó lakhelyre. Az 1949-es változások azonban egyúttal tiszta képet is teremtettek. Mindazok, akik nem az MKP tagjaként szereztek villát, villalakást, s később sem léptek át az MDP-be, hamarosan elvesztették azt. A legjobb példa erre Bán Antal miniszter esete, aki a Pasaréti úton, nem messze a kommunista Vas Zoltántól kapott egy elhagyott zsidóvillát. Bán emigrálása után a villát a rendszer által favorizált művészeknek utalták ki.

A Nemzetgyűlési képviselők lakáskönyve 1947-ig rögzíti a képviselők lakásait. Sajnos azonban egyes képviselők nem adták meg a lakcímüket, míg mások még a hivatalos választói névjegyzékben sem szerepeltek, így más módon kell eljárnunk. A II. és XIV. kerületi lakáshivatali iratok ugyan teljességgel hiányoznak, de a XII. kerületből megmaradtak. Ezekből azonban az derül ki, hogy a pártelit számára nem ezen a csatornán keresztül intézték a lakások megszerzését.

Kádár János és Tamáska Mária az 1950-es névjegyzékben. (BFL IV. 1404.)

Azon funkcionáriusoknak, akik többnyire a legfelsőbb pártelit tagjai voltak, a lakóhelyeit csak közvetett módon ismerhetjük meg. A legegyszerűbben akkor fedhetjük fel a szándékoltan eltitkolt adatokat, ha egyes visszaemlékezések mentén indulunk el. Lakóhelyeik megválasztásakor azt a rendszerszintű elvet figyelhetjük meg, hogy a magas presztízsű negyedeken belül egy-egy teljes utca, vagy utcarész csakis az elit számára szolgált. Így, ha egy-egy káder lakócímét megtudjuk, a környező épületek után is érdemes kutatnunk, ugyanis akármennyire titkolni szándékozták, egyes forrás-szilánkokból össze lehet rakni a nagyobb képet. Ezekben az esetekben a lakónyilvántartó ívek is segítségünkre lehetnek. Gond ugyanakkor, hogy ezek a források gyakran rögzítenek úgy 1945 és 1957 közötti állapotokat, hogy ezeket az adatokat jóval később, utólag, az 1960-as években vették fel, amely így bizonyos esetekben a különböző forrásokban szereplő adatok ütközésével jelzik a szándékos hamisítást vagy szándékolatlan hanyagságot. Mind emiatt óvatosan kell kezelnünk ezeket az adatokat.

Bár az 1947 és 1957 közötti lakáskiutalásokat sok esetben a rendszer informálisan intézte, azonban ez nem jelenti azt, hogy 1956 után ennek ne lehetne nyoma a tanácsi vagy pártszervezeti iratokban. Mind a II. kerületi Tanács, mind a helyi MSZMP szervezet foglalkozott ugyanis az 1956. októberében elmenekült pártvezetők lakásainak feltörésével. Nevüket ugyan a határozatok nem említik, de könnyen beazonosíthatóak a jegyzőkönyvből, illetve a már említett narratív forrásokból. Tegyük hozzá, hogy az esetleges lakáshivatali kiigénylések megakadályozására itt jelentősen eltúlozták az ingatlanokba bejelentettek számát, mintegy tömegszállásként feltüntetve ezeket. Ismerve magukat az épületeket, azonban könnyen kezelhető forráskritikával, hogy az Orsó utcai villákban 60 család lakott volna. (BFL XXIII 202a2/1956.11.20.)

Az Elhagyott Javak Kormánybiztosságánál fennmaradt iratok feldolgozásával további – eddig számomra nem ismert – információkhoz juthattam. Ezzel kapcsolatban megjegyzendő – mint Klacsmann Borbála figyelmeztetett –, hogy a Budapestre vonatkozó iratok jelentős része sajnálatosan megsemmisült 1956-ban. Így ez az iratanyag, ugyan tartogathat meglepetéseket, de korlátozott segítséget jelent(het).

Összegzésképpen elmondható, hogy ha teljes képet szeretnénk kapni, akkor mindenképpen további kutatásokra van szükség. Elsősorban a már említett iratanyag szisztematikus (további) feldolgozása révén, illetve újabb és újabb narratív forrás felhasználása során. Ami a levéltári forrásokat illeti, a telekkönyvek sajnos nem rögzítették a birtokjoghoz való hozzáférést, ezért ez a tényleges használatról nem árul el gyakorlatilag semmit. Az államosításig tartó korszakban is csak ahhoz jelent támpontot, hogy az ingatlannak (névleg) ki volt a tulajdonosa. A lakáshivatali iratok az elit lakáshasználatáról pedig azért nem adnak információt, mert nem kerültek rögzítésre lakásaiknak kiutalása.  A Zsidó Levéltárban őrzött iratok további szisztematikus feldolgozásra van szükség, elsősorban a levéltár részéről, kutatók ehhez nem férhetnek hozzá. Az 1945-ös, budapesti népösszeírás adatai a „Stunde Null”-ra vonatkozóan adhatnak fontos információkat, erre az időszakra rendelkezésre állnak a háborús kárstatisztika adatai is. Az MNL-ben őrzött, az Elhagyott Javak Kormánybiztosságára vonatkozó iratai jelenthetnek még feladatok a kérdéssel foglalkozó kutatók számára.

Balogh-Ebner Márton

Felhasznált források és irodalom:

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

BFL IV.1403 Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának iratai (1873-1949)

BFL IV.1404 Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága Igazoló Választmányának iratai (1873-1950)

BFL IV.1420.r 1610/1944. ME. rendelet végrehajtásához felvett adatszolgáltatási ívek (1944)

BFL IV.1432.a Általános iratok, SZEB, katonai alakulatok és személyek által lefoglalt helyiségekre vonatkozó iratok (1945-1950)

BFL IV.1480.e. Budapest Székesfőváros XI. Kerületi Elöljáróságának iratai (1934-1957) Lakásügyi iratok (1945-1949)

BFL IV.1481.e. Budapest Székesfőváros XII. Kerületi Elöljáróságának iratai (1940-1958) Lakáshivatal iratai (1945-1949)

 

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, (MNL OL)

MNL OL M-KS 276-89 Magyar Dolgozók Pártja, központi szervek iratai, Agitációs és Propaganda Osztály iratai

 

Országgyűlési lakáskönyv 1945-1947

 

BALOGH-EBNER 2019: Fotóművész a Sztálin-szobor árnyékában: Kotnyek Antal dokumentarista fényképei a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban. In: Közlekedés és Technikatörténeti Szemle 2019. 2.

BALOGH-EBNER 2020: Budapest új kerületei és közlekedési infrastruktúrája 1920 és 1944 között. In: Közlekedés és Technikatörténeti Szemle 2020. 3. (Közlés alatt)

BÓDY Zsombor 2018: 1945 jelentése a magyar társadalom történetében. In: Feitl István és Ignácz Károly (szerk.): Régi és új világ határán – 1945 történetei. Tanulmányok. Budapest, Napvilág

BÓDY Zsombor 2014: A lakás mint kutatási téma a modern városok történetében In: Korall 2014 58 sz.

BORHI László 2015: Nagyhatalmi érdekek hálójában – Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig. Budapest, Osiris

FARKAS Vladimir 1990: Nincs mentség – Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, Interart

FERKAI András 1995: Buda építészete a két világháború között. Művészeti emlékek. Budapest, MTA MKI

GYÁNI Gábor 2000: Budapest története 1873-1945. In: Bácskai Vera, Gyáni Gábor-Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Várostörténeti tanulmányok 6.

HARRIS, Stephen E. Harris 2013: Communism on Tomorrow Street. Mass Housing and Everyday Life after Stalin. Baltimore, Woodrow Wilson Center –John Hopkins University Press,

KELLER Márkus 2012: Indokolt lakásszükséglet. Lakáspolitika az 1950-es években. Budapest, ELTE Eötvös

KLACSMANN Borbála 2019: Elhanyagolt kárpótlás. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága és a magyar zsidók kapcsolata, 1945–1948. In: Századok 2019. 4.

KÖVÉR György 1998: Losonczy Géza, 1917-1957. Budapest, 1956-os Intézet

KUNT Gergely 2014: „Akkor költözünk. Egy nagy háromszobásba.” Egy család lakásszerzési stratégiái egy pesti bérházban a II. világháborútól a forradalomig. In: Korall 2014. 58.

LACKÓ Miklós 1998: [Budapest] A két világháború között. In: Budapest Negyed 1998. 2-3.

NAGY Ágnes 2013: Harc a lakáshivatalban. Politikai átalakulás és mindennapi érdekérvényesítés a fővárosban, 1945-1953. Budapest, Korall

PALASIK Mária: 2015 A budapesti kitelepítések politikai háttere és levezénylése, 1951-1953. In: Századok 2015 6.

RÁCZ Attila 2014: A budapesti hatalmi elit prozopográfiai vizsgálata 1956–1989 között. Doktori disszertáció, ELTE, 2014. Doktori Disszertáció

RÁKOSI Mátyás 2000: Visszaemlékezések 1940-1956. Budapest, Napvilág

SIPOS András 2005: Budapest városfejlesztési programja, 1930-1948. In Múltunk. 50 1.

SZELÉNYI Iván 1983: Urban Inequalities Under State Socialism. New York, Oxford University Press

VAS Zoltán 1982: Akkori önmagunkról. Önéletírás II. Budapest, Magvető

VARGA László (Szerk.):  2001: Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent, 1949-1956 – Párhuzamos archívum Budapest, Osiris-Budapest Főváros Levéltára

YELLING, Jim 1995: Public policy, urban renewal and property ownership, 1945-1955. In: Urban History. 1955 22.

Ezt olvastad?

A 19. századi iparosodás megbontotta az agrártársadalmak hagyományos viszonyait, s mindez a párválasztás módjára és lehetőségére is hatással volt. Az
Támogasson minket