Partizánmunka a „senki földjén”

Bemutatták a magyar sajtó és újságírás átfogó történetét. Nem kockáztatunk nagyot a kijelentéssel, miszerint hiánypótló alapmunkával gyarapodott a magyar sajtótörténet-írás. Abban pedig semmi váratlan nincsen – legalábbis a témában járatosok számára -, hogy A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig című művet Buzinkay Géza jegyzi.


György Péter, Sipos Balázs, Cseke Balázs, Gyáni Gábor és Buzinkay Géza

A 2017. február 15-én megtartott kerekasztal-beszélgetésen a szervezőket Sipos Balázs, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének docense, valamint György Péter, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója képviselte, de jelen volt Gyáni Gábor is, az MTA és az ELTE TáTK kutatója–oktatója is.

A vendégeket Cseke Balázs kérdezte, elsőként arról, hogy miért kellett eddig várni egy átfogó, magyar sajtótörténet megszületésére. A szerző röviden összefoglalta, hogy – bár a 19-20. században készültek kiadványok a sajtóról – az MTA-n az 1970-es években megszületett sajtótörténet csak 1892-ig jutott, mivel ekkor jelent meg a tömegsajtó (és mert „innentől érdekes”, tette hozzá Sipos). Ennek fő okát abban látta, hogy a későbbi időszakokban már elrettentően (kezelhetetlenül) sok anyag keletkezett, amelynek áttekintésére könyvtárosok, irodalomtudósok és történészek együttműködésére, és persze anyagi forrásokra lett volna szükség ­- de a szerencsés konstelláció végül időről időre szertefoszlott.


Buzinkay GézaA magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig című mű szerzője

Gyáni Gábor ehhez csatlakozva arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyes tudományterületek érdeklődése eltérő lehet, és nem sikerült „vezérfonalat”, egységes szempontokat megszabni az akadémiai projektben, így csak a leíró, anyagfeltáró megközelítés maradt. Rámutatott, hogy a hangzó- és vizuális sajtó megjelenésével „kicsúszott a gyeplő” az irodalomtörténésze kezéből, viszont nem akadt igazán „gazdája” a területnek. A helyzet Buzinkay Géza megjelenésével vett fordulatot, aki megkezdte az átfogó kutatás előkészítését, de a megfelelő team életre hívása rendre falakba ütközött (a MÚOSZ nem tudott anyagi támogatást adni, az OTKA pályázatok sikertelenek voltak, stb.). A „plebejus kezdeményezésnek” Gyáni megfogalmazása szerint nem volt súlya, és ezen például a Magyar Média című folyóirat megalapítása sem segített. Buzinkaynak – saját szavaival – maradt a „partizánmunka”.

Sipos Balázs azzal toldotta meg mindezt, hogy még mindig segédtudományként tartják számon a média/sajtótörténetet, márpedig ezért nem elég vonzó sem az irodalmárok, sem a történészek körében. Szerinte be kell látni, hogy a lemaradásokat pótolni kell, márpedig ez gyakran „lélekölő aprómunkával jár”, ugyanakkor nem spórolható meg, és ezek nélkül nem lehet igényes összefoglalást írni (azaz „első generációs” médiatörténettel van dolgunk). A most megszületett munka azonban végre viszonyulási pontot jelent, és új kérdéseket vet fel.

György Péter szerint főként az jelentett problémát, hogy csak akkor foglalkoztak a témával korábban, ha a sajtó a politika paradigmájába tartozott. Ő azt emelte ki, hogy ez a kötet áttörést jelent, mivel rengeteg modern szempontot tárgyal, pl. az eredeti/másolat kérdését.

Gyáni Gábor ezek után kifejtette, hogy kifejezetten előremutató az, hogy az intézménytörténeti megközelítés mellett megjelenik témaként például a sajtó mint vállalkozás, az újságírás mint szakma, a mentalitástörténet és a nyilvánosság kérdése is, azaz átfogó az szöveg. Arra is rámutatott, hogy a jövőben a befogadókról és a befogadásról is jó lenne többet megtudni, bár ezt igen nehéz megválaszolni a forrásadottságok miatt. Abban is egyetértett Sipossal, hogy az illusztrációk vizsgálata is hangsúlyosabb lehetne, főleg mivel a szerző jártas a témában.

A moderátor korszakolásra vonatkozó kérdése váltotta ki a legintenzívebb vitát a felek között. Sipos ezzel kapcsolatban elmondta, hogy már korábban jelezte fenntartásait a korszakhatárokkal kapcsolatban, mivel szerinte a tartalomjegyzékben egy egységként megjelenő 1945 és 1989 közti időszak nem egységes. Ezt azzal támasztotta alá, hogy például 1945 és 1947/48 között az előállítók és a fogyasztók szélesebb „játéktéren” mozoghattak, mint később. Gyáni csatlakozott hozzá, többek közt abban is, hogy 1945 „nem nullapont”, mivel a korábban elindult folyamatok továbbélését hangsúlyozták, semmint a töréseket, és inkább 1947/48-at jelölték meg a sajtó „hagyományos/liberális szerepkörének” végeként. Gyáni hozzátette, hogy a teleologikus érvelés nem állná meg a helyét, ha nem következett volna be a diktatúra, illetve tiszteletben kell tartani a sajtó saját időbeliségét, amelynek szerkezete eltér a politikáétól. Buzinkay és György kiállt amellett, hogy a könyvben alkalmazott felosztás helyes, mivel például a SZEB megjelenése és az ideológiai nyomás megváltoztatta a sajtóéletet. Abban végül egyetértés alakult ki, hogy a kötet jó apropó ahhoz, hogy hasonló vitákat lefolyjanak.

Zárszónak is tekinthető volt Sipos Balázs konklúziója, aki méltatta a kötet sokrétű megközelítésmódját (pl. a női írók és olvasók szerepének beemelését, a gazdaságtörténeti elemeket stb.), de leginkább azt, hogy a könyv az összefoglaló jelleg ellenére is rengeteg új szemponttal és információval járul hozzá a sajtó megismeréséhez, még olyan korszakok esetén is, amelyek jobban előtérben vannak. Hasonló vállalkozások nagyban elősegíthetik az említett lemaradások pótlását, és hozzájárulhatnak a tudományterület megélénküléséhez.

Fekete Bálint

A beszámoló az ELTE BTK-n működő I. Tóth Zoltán Körrel való együttműködés keretén belül született.

 

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket