Pázmány-kutatás a Kádár-korszakban – interjú Bitskey Istvánnal

Bitskey István professzor a kora újkori magyar irodalom és művelődéstörténet kutatásának megkerülhetetlen alakja, aki évtizedek óta meghatározó szereplője a magyar történetírásnak. Ennek ellenére tudományos útjának indulása a Kádár-korszak elején nem volt zökkenőmentes, Eger, Debrecen, Budapest és Róma sokszögében számtalan élmény, hatás érte. Életútjának eme izgalmas éveiről Egerben, az V. Fraknói Vilmos Egyháztörténeti Nyári Akadémián mesélt, e beszélgetés inspirálta az interjút.

Tusor Péter és Bitskey István beszélgetése az V. Fraknói Nyári Akadémián. Fotó: Kanász Viktor

Újkor.hu: Egri születésű vagy, de a Bitskey név szép, régies írásmódja azt mutatja, hogy ennél időben és földrajzilag is messzebbre megy vissza a család eredete.

Bitskey István: A kisnemesi Bitskey-család Tápióbicskéről származik, ám apai nagyapám gyerekkorában, 1880 körül ennek egyik ága Egerbe települt át, így a család a 19. század végétől apai ágon is egrinek számit. Anyai ágon viszont sokkal régebbi az egri tősgyökeresség, mert a Grőber-család a török kiverése utáni időszakban, a 18. században költözött Egerbe. Ez egy kiterjedt és neves család volt, például a nagyapám bátyja, Grőber Jenő kísérletezte ki legelőször a 20. század első évtizedében a híressé vált egri bikavért.

Egerben nőttél fel, nyilván ez a történetiség, a barokk kor felé megfelelő inspirációt jelentett, mégis Debrecenben jártál egyetemre. Mi vezetett a kora újkor és az irodalomkutatás felé?

Két emléket idézek fel egri gyerekkoromból. Alsó tagozatos általános iskolásként az első két osztályt az Egri Érseki Tanítóképző Intézet Gyakorló Iskolájában jártam ki, ez pedig akkor a Líceum épületében működött. Az 1947/48-as tanévtől kezdve a barokk épületben tanultam meg írni, olvasni. Az ott lévő kápolnában (ami most előadóterem) voltam elsőáldozó is. De aztán jött 1949/50, az intézetet államosították, kitették onnan a Gyakorló Iskolát, szétszórták a gyerekeket a különböző iskolákba. Negyedikes általános iskolás koromban már a III. sz. Általános Iskolába jártam, ahol az ünnepségeken gyakran felhangzott a „Sztálin, Rákosi, Sztálin, Rákosi” ütemes kiáltozás. Ez az Egri Érseki Tanítóképző Intézet Gyakorló Iskolája után elég nagy változás volt.

Van azonban egy másik olyan élményem, ami eléggé meghatározta a későbbi gondolkodásomat. 1952-ben voltam ötödikes, és akkor ünnepelték az egri Dobó-féle várostrom 400. évfordulóját. Akkorra készült el a vár bejáratánál az a nagy dombormű, amelyen a török katonákat az egri nők szurokkal öntik le. Az óriási ünnepségen én ott voltam mint ötödik osztályos gyerek, aki akkor olvasta éppen az Egri csillagokat. Nos, e korszak iránti érdeklődésem itt gyökerezik, és az egri vár és a barokk épületek között az ilyen történelmi emlékek határozták meg a későbbi gondolkodásomat.

Jól tudjuk történészként, hogy a pályakezdéshez a motiváció sokszor az Egri csillagok olvasásához kapcsolódik, de itt a motiváció még összetettebb volt, lényegében maga a helyszín is. Viszont a múlt iránti erőteljes érdeklődésed azért mégsem a történettudomány, hanem az irodalom és művelődéstörténet felé vitt, alapvetően tehát maguknak a szövegeknek a tanulmányozása áll munkásságod középpontjában. Ez nyilván már az egyetemen kialakult érdeklődést jelzi. Kik voltak ott a számodra meghatározó személyiségek, a tanáraid?

1959-ben kitűnővel érettségiztem, azonban az egyetemre a felvételi jelentkezésemet sem továbbították, mert a párttitkár ráírta, hogy származása miatt nem javasolt egyetemi felvételi vizsgára történő behívása. Ezt követően pár évig segédmunkás voltam.

Bitskey István

Mesélnél ezekről az évekről?

A diósgyőri Lenin Kohászati Művek Nemesacél Kovácsműhelyébe kerültem segédmunkásként. Azt tanácsolták a tanáraim, hogy „rossz káderként” talán úgy vehetnek fel majd az egyetemre, ha néhány évet így dolgozom. 1962-ben végül felvételt nyertem a debreceni egyetemre, ahol a magyar irodalomtörténeti fő előadást Bán Imre tartotta. Bán professzor úr rendkívül nagy hatású előadó volt, előszeretettel beszélt a barokk irodalomról, művészetről, és akkor jelent meg az Izmusok sorozatban A barokk című kötete. Ez alapjában meghatározta érdeklődésemet, attól kezdve minden évben TDK dolgozatot írtam valamilyen barokk korszakhoz közel álló kora újkori témáról.

Még mielőtt tovább mennénk a tudományos pályán, milyen volt a ’60-as években debreceni diáknak lenni, milyen volt a Kampuszon az élet?

Nagyon szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, az egyetemista öt évre. Egy fontos mozzanatot szeretnék megemlíteni: amikor az 1960-as években a nyári szünetekben hazajöttem Egerbe, a Főegyházmegyei Könyvtárba jártam, viszont évközben gyakran a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának anyagát tanulmányoztam. Így az érlelődött bennem, hogy valahogy együttesen kellene szemlélni a különböző felekezeteknek a kultúráját, az irodalmát. Ebből fakadt, hogy a legelső könyvem a Hitviták tüzében a reformációról szól, de a katolicizmus helyzete, irodalma is ott van benne, szerves egészet alkotva. A konfesszionalizmus modern gondolata, ami most a korszerű tudományosságban Wolfgang Reinhard és Heinz Schilling professzorok által előtérbe került, bennem már akkor megfogalmazódott, bár korántsem tudatosan. Semmiféle problémát nem okozott, hogy katolikus gondolkodású vagyok, az egyetemen az Irodalmi Tanszéken a hallgatóknak is mindig azt sugalmaztam, hogy a különböző felekezetek értékeit egymás mellett, szinkronban érdemes szemlélni. Az egész magyar kultúra azért szép, mert sok irányból építették, és ehhez hozzátették a magukét a különböző felekezetek. Talán mondanom sem kell, úgy gondoltam akkor is, hogy a katolicizmusnak is van reformációja, hitújítása. De hát ez csak későbbiekben fejeződött ki a szakirodalomban.

Bitskey István előadást tart az V. Fraknói Nyári Akadémián. Fotó: Kanász Viktor

Tehát az egyetemi kollégák részéről is volt egy ilyen elfogadó attitűd. Szélesebb körben magán az egyetemen, akár a hallgatótársak részéről, akár úgy mint egyetemi párttitkár, KISZ-szervezet stb. nem akadályozta a szellemi fejlődésedet? Nem akarták direkt módon befolyásolni?

Debrecenről csak azt tudom mondani, hogy az egyetemi légkört a tolerancia határozta meg. Amikor végeztem, Bán professzor úr (aki reformátusként írt alapvető művet a barokkról) azt mondta, örül, hogy ezzel a régi korszakkal foglalkozom, szeretne itt tartani tanársegédnek, de erre most nincs lehetőség, helyezkedjek el tanárként, és ha lesz majd alkalom, akkor szól. Így kerültem vissza Egerbe. Akkor a Tanárképző Főiskola Gyakorló Iskolájában hirdettek meg magyar szakos tanári állást. Megpályáztam, megkaptam, így négy évig osztályfőnök lettem. Ez egy nagyon szép pedagógusi élmény volt számomra, akkori tanítványaimmal azóta is rendszeresen találkozom. Közben nem tévesztettem szem elől a tudomány művelését, és így a 17. századi irodalom történetéből készítettem el, és védtem meg egyetemi doktori értekezésemet 1970-ben. Éppen ekkor, 1970-ben indította el Klaniczay Tibor akadémikus az MTA Irodalomtudományi Intézetében a Reneszánsz Barokk Kutatócsoportot (REBAKUCS), amelynek a munkájába hamarosan bekapcsolódtam.

Ez kulcsmozzanat lehetett. Hogyan lettél tagja e körnek?

1970-ben az első országos konferencia Sárospatakon volt (és 2020-ban éppen itt, Egerben kerül sor az ötvenedikre). Ettől kezdve minden év májusában 2-3, néha 4 napra terjedő üléseken a régi magyaros kollégák – gyakran történészekkel együtt – szerepelnek ezen a konferenciasorozaton. 50 éve Sárospatakon Bán professzor úr volt az egyik előadó, és engem, újonc doktoranduszát is beszervezett oda egy előadásra. Ezt hallotta Klaniczay Tibor is, utána beszélgettünk, és attól kezdve állandóan szem előtt tartott. Azt mondta, hogy Pázmány Péterrel mostanában – az 1970-es évek elején vagyunk! – a magyar kutatók közül irodalmi szempontból senki sem foglalkozik, tehát ez szép kutatási téma lenne. Arra bíztatott, hogy e témával pályázzak hároméves kutatási ösztöndíjra (aspirantúrára), ami utat jelenthetett a kandidátusi fokozathoz. Akkoriban a jelentkezést a munkahelyi főnöknek kellett beadni, és ha ő javasolt, akkor azt tovább juttatta az Akadémiára. Én az iratokat 1972-ben be is adtam a munkahelyi elöljáróságomra, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára. Akkoriban a főigazgató Szűcs elvtárs, a megyei Pártbizottság fő korifeusa volt. Ő többször is kifejtette beszédeiben, hogy Eger egy kispolgári város, a főiskola fő feladata ezért a szocialista átnevelés lenne, de sajnos még mindig vannak problémák: például egyes hallgatók templomba járnak. El lehet azt képzelni, hogy Szűcs elvtárs mit szólhatott ahhoz, hogy a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola egyik fiatal tanára Pázmány Péterről akar disszertációt írni. Két nap múlva visszakaptam a beadványomat azzal, hogy nem aktuális ez a klerikális téma, különben is inkább folytassam tovább a tanári pályámat.

Ennek Klaniczay Tibor valószínűleg nem igazán örült.

Valóban nem. Mikor vele közöltem ezt, tollat ragadott, és levelet írt Szűcs elvtársnak, amelynek másolatát tájékoztatásul nekem is megküldte. Ez így hangzott:

„Tisztelt Szűcs Elvtárs! Kedves Kollegám!

Többen akik a magyar irodalomtörténet tudományos utánpótlását szívügyüknek tekintjük, felfigyeltünk Bitskey Istvánnak, a vezetésed alatt álló főiskola gyakorló általános iskolai tanárának sok reményre jogosító tanulmányaira és tudományos ülésszakokon elhangzott előadásaira, ezért Tolnai Gábor barátommal, a Tudományos Minősítő Bizottság elnökével arra bíztattuk, hogy pályázzon aspirantúrára, hiszen szocialista tudományos életünknek ezt az intézményét az ilyen szakemberek tudományos továbbhaladása érdekében hozták létre. Bitskey évek óta a gyakorlati munkát vállalja, a mellett szabadidejét feláldozva figyelemre méltó tudományos eredményeket tud elérni, ilyenekből kell az ösztöndíjas aspiránsoknak kikerülni. Biztosra vettük, hogy Bitskey ügyét munkahelye, az iskola és a felügyeleti szerv, a főiskola megértéssel és segítőkészséggel fogja felkarolni, hiszen társadalmunk azért biztosít lehetőséget a tudományos továbbképzésre, hogy az arra érdemesek éljenek vele. Úgy gondolom, hogy a főiskola és az egri kulturális élet számára sem közömbös, hogy néhány év múlva egy tudományos fokozattal rendelkező, megbecsült magyar irodalomtörténész állna majd rendelkezésre. Érthető, hogy mindezek ismeretében megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy hiába várnánk Bitskey ösztöndíjas aspirantúra iránti kérvényének beérkezését, mivel közvetlen felettesei nem támogatják és nem továbbítják. Nem tudtuk megérteni okát, mint hogy nem hinnénk, hogy kifogás volna személye ellen. Nehéz lenne elképzelni, hogy a főiskola vezetése elzárkózna a tudományos káderképzés országos ügyének elősegítésétől. Ez esetben az aspirantúrára való jelentkezés esetleges elmaradása annál fájdalmasabb, mert Bitskey különösen fontos témáról kívánná kanditátusi értekezését megírni, nevezetesen Pázmány Péter írói munkásságáról. Marxista irodalomtudományunk régi adóssága, korszerű és megbízható Pázmány-értékelés kialakítása, amely csak az irdatlan méretű Pázmány életmű alapos áttanulmányozása alapján lehetséges. Éppen a munka méretei, munkaigénye riasztotta a kutatókat a feladattól. Most végre akadna valaki, aki erre vállalkozik és még a pályázat lehetőségétől is meg legyen fosztva? Nem csak Bitskey tudományos pályája szenvedne ezzel kárt, de az irodalomtörténeti kutatás és a tudománypolitikai terveink is. Kérlek, hogy szíveskedjél utánanézni az ügynek, módosítani a döntést, támogatni Bitskey István aspirantúra iránti kérését! Sajnos már a 24. órában vagyunk, beadási határidő, de addig még mindent el lehet intézni szíves segítséged jóvoltából. Bízva az ügy, amely nem csak egy pályázó ügye, iránti megértésedben, tisztelettel köszönt,

Klaniczay Tibor

akadémikus, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese.”

Hasonló levél ment Gosztonyi János miniszter-helyettesnek a Művelődésügyi Minisztériumba:

„…Kérem Miniszterhelyettes Elvtársat, hasson oda, hogy az egri Tanárképző Főiskola érthetetlen elzárkózását megváltoztassa. Erre közvetlenül is kértem a főiskola főigazgatóját, hogy Bitskey ösztöndíjas aspirantúra iránti kérvényét határidőre beadhassa.”

A válasz nem volt kérdéses, így kezdhettem el a Pázmány-kutatásokat, és lettem három évig az MTA Irodalomtudományi Intézetének az ösztöndíjasa.

Ekkor a fővárosba költöztél?

Nem, Egerben laktam, és innen utaztam szerdánként Pestre. E hároméves ösztöndíj eredménye lett a Pázmány prédikációiról szóló könyvem, a Humanista erudíció és barokk világkép, amellyel a kandidátusi fokozatot nyertem el. 1975-ben, az ösztöndíj lejárata után Szűcs elvtárs üzent, hogy jelentkezhetek a munkahelyemen, az 5. osztály osztályfőnöke leszek ismét, ám Bán Imrétől kaptam egy levelet, amiben azt írta, hogy:

„Kedves Pistám!

Minthogy 70. évemet elértem, nyugdíjba megyek, és mivel hallottam, hogy majdnem elkészült már a disszertációd, azért szeretnénk Debrecenbe meghívni téged adjunktusnak a tanszékre.”

Így 1975-ben át is költöztünk, már két kisgyerekkel Debrecenbe. És 1975-től debrecenivé váltam úgy, hogy azért az egri gyökereket soha nem felejtettem.

Akkor ezek szerint a munkásságod mindenképpen Egerhez és Debrecenhez, a vidéki Magyarországhoz kötődik, és Klaniczay segítségével jelenhetett meg az első köteted.

Igen, a korabeli pártviszonyokat tekintve Klaniczay ezt azért tehette meg, mert ő is párttag volt. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy szerencsére a Kádár-korszakban a párttagok között voltak olyanok, akik a tudomány érdekét helyezték a pártszempontok fölé. Számos olyan egyházi ember volt, akit kitettek az állásából, és Klaniczay adott nekik tudományos feladatokat (például Hervay Ferenc Levente ciszterci atya vagy Holl Béla piarista atya és sokan mások). Ők azután értékes teljesítményekkel járultak hozzá a magyar kultúra múltjának feltárásához.

Nyilván kutatásaid nem álltak meg a Pázmány-prédikációknál, sőt Pázmányról egy átfogó magyar életrajzi köteted is született a Magyar História sorozatban. Az akadémiai nagydoktori disszertációd megint egy nagy katolikus téma lett: a Collegium Germanicum et Hungaricum szerepe a magyar művelődésben. Hogy jött ez a téma?

Ebben is szerepe azért volt Klaniczay Tibornak, az ő vezetésével az Irodalomtudományi Intézet a velencei Cini Alapítvánnyal állt szerződésben és magyar–olasz kapcsolattörténeti konferenciákat szerveztek, hol Velencében, hol Budapesten, Visegrádon. Az egyik ilyen velencei konferencián Klaniczayval beszélgetve arra a felismerésre jutottunk, hogy a római Collegium Germanicum et Hungaricum rendkívül nagy szerepet játszott a magyarországi katolikus újjászületésben, a katolikus megújulásnak magyar vezető alakjai ott nevelkedtek. A 18. századi egri püspökök: Telekessy, Erdődy, Barkóczy, Eszterházy mind a római Collegium Germanicum et Hungaricumban tanultak, és ott nemcsak teológiát hallgattak, hanem mivel a római barokk műalkotások között éltek, azokat is tanulmányozták. Feljegyezték Eszterházyról, hogy „architektúrai leckéket” is vett. Mivel e téma (már csak egri vonatkozásai miatt is) közel állt hozzám és nagyon beleillett a velencei kutatások témakörébe, tartottam egy előadást róla. Ezt követően Girolamo Arnaldi professzor azt mondta, hogy ezt ki kellene dolgozni könyvméretben is. Mondtam igen, igen, de ehhez Rómában kellene kutatásokat folytatni. Az olasz professzor háromhavi ösztöndíjat ajánlott fel erre a célra. Klaniczay örömmel biztatott ennek elfogadására, s így három hónapig ösztöndíjjal kutathattam a témát Rómában.

Bitskey István díszdoktorrá avatása az Eszterházy Károly Egyetemen. Fotó: Kakuk Dániel

Ez már 1996-ban.

Igen, és akkor megírtam ezt a disszertációt, ez lett az akadémiai doktori értekezésem. Arnaldi vállalta a kiadását, a könyv a magyarral párhuzamosan megjelent olaszul is Rómában a Viella Kiadónál.

Élő motívumként jött végig Klaniczay Tibor és a Reneszánsz-barokk Kutatócsoport szerepe, ami hihetetlen stabilitást képviselve 50 éves intézmény. Hogy látod most a REBAKUCS jelenét és jövőjét?

Az Irodalomtudományi Intézet nagy ambícióval igyekszik ezt a hagyományt ébren tartani. De most bonyolultabb a helyzet, mert akkor volt ez a REBAKUCS és minden egyetemnek a témával foglalkozó kutatói oda csoportosultak. Most a kutatásnak sokkal több műhelye van, ha csak az egyháztörténetet nézzük, itt is országosan több helyen folynak igen jelentős kutatások. Szerintem a jövő akkor lehet valóban sikeres, ha a különböző egyetemi és akadémiai csoportok összehangoltan, egymást is segítve, kiegészítve tudnak dolgozni.

Tudomány és sport két éthos, és neked komoly sportmúltad is van.

A különböző lexikonokban az életrajzi szócikkek végén gyakran szerepel egy hobbi-sor. Nálam ott mindig az olvasható: úszás. Ez pedig szintén Egerben gyökeredzik, itt az úszósport már az 1920-as évek elejétől nagy népszerűségnek örvendett. Édesapám (Bitskey Aladár) többszörös magyar bajnok, kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes és olimpikon volt annak idején, újabban a Makovecz Imre által tervezett egri sportuszodát ezért róla nevezték el. A sportág családi hagyomány maradt, gyerekkoromban én is részt vettem országos úttörő bajnokságokon, de csak mérsékelt sikerekkel.

A profi karrieredet feláldoztad a Pázmány-kutatásért?

Végső soron akár így is lehet fogalmazni. Modern korunkban a magas szintű sportolás köztudottan egész embert kíván. Édesanyám azt tartotta, hogy előrébb való a tanulás, mint a sportolás, ez lett a döntő szempont, s ebben igaza is lett.

Ennek ellenére nemrég a szenior világbajnokságon is indultál.

Debrecenben igen aktívan működő szenior úszócsapat szerveződött még az 1990-es évek végétől. Abba engem is beszerveztek, és 2017-ben a budapesti vizes világbajnokságon a Duna Arénában a debreceni szenior úszócsapat tagjaként szerepeltem.

Bitskey István

Beteljesítetted a családi hagyományt.

Váltóval bronzérmesek lettünk, egyéniben az 5. helyezést értem el. Ez a gyerekkorból örökölt adósság volt, s egyben talán bizonysága is annak, hogy a sport szerencsés kiegészítője lehet a szellemi tevékenységnek.

Tusor Péter – Kanász Viktor

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

2014-ben Bitskey István professzor úrral már közöltünk egy tematikus interjút, amelyben a reformációról beszélgettünk vele. A cikk ide kattintva érhető el.

Ezt olvastad?

A Kronosz Kiadó jóvoltából megjelenő Árkádia Kiskönyvtár sorozat nem titkolt célja elősegíteni az irodalom és történelem tanításának megújulásához. A tematikus