„Pokol a kerekeken” – avagy a Harag című film

A műfaj kedvelői kétségkívül várakozással tekintettek a 2014-ben megjelent amerikai háborús filmre, a Haragra. Talán érdemes előrebocsátanom, szerintem nem hiába.

Az alkotás egy amerikai harckocsi, a Harag (Fury) névre keresztelt Sherman tank és legénységének története a második világháború utolsó esztendejében. 1945 áprilisában járunk, mikor a film felveszi az események fonalát. A 9. amerikai hadsereg alárendeltségében harcoló amerikai 2. páncéloshadosztály egyik csatájában a Harag harckocsi elveszíti személyzete egyik megbecsült tagját, aki a homlokgéppuskát kezelte. A pótlására kapott újoncról hamar kiderül, hogy igazi „zöldfülű”, nemhogy harcban nem vett részt, hanem harckocsizó kiképzést sem kapott: gépíróként szolgált! A véres összecsapáson és a bajtárs elvesztésén sem tette még túl magát a személyzet, mikor újra harcba vetik őket.

Ebből bontakozik ki a történet: a véres harcok, miközben élet és halál apró dolgokon, tapasztalaton és szerencsén múlik; kísért a hősi halált halt bajtárs emléke és ellenérzéseket szül a katonai dolgokban gyakorlatlan újonc, akit eleinte a személyzet többi tagja nem is akar befogadni.

1945 óta a legnépszerűbb filmes témák közé tartozik a második világháború valamilyen mozgóképes megjelenítése. A klasszikus történelmi filmek (A halál ötven órája, A leghosszabb nap, A híd túl messze van stb.) általában konkrét, nevezetes háborús eseményhez kötődnek és fő céljuk a háború történetének bemutatása. Ezúttal nem ilyen alkotásról van szó. A második világháború itt inkább csak puszta keret egy történet elmeséléséhez: öt katona sztorijához, akiket a háború sodor egymás mellé, s a háború adja véletlenszerűen összeállt közösségük kovászát, tapaszát. Maguknak a történeti eseményeknek, a küzdő hadseregnek vagy a helyszíneknek is ez a keretszerep jut. Szinte bármelyik – főleg 20. századi – háborúban elhelyezhetnénk a történetet, persze más technikai eszközökkel, fegyverekkel leforgatva. Nincs jelentősége annak, hogy a 9. hadseregről van szó, vagy hogy az amerikai szárazföldi erők egyik alap páncélosseregtestének számító 2. páncéloshadosztály katonáiról. Mint ahogy annak sincs túl nagy fontossága, hogy amerikai harckocsizókról van szó: ha a harckocsizó katonák mindennapjait általánosságban tekintjük, éppúgy lehetnének britek, vagy ad absurdum szovjetek. Ahogy a tank is lehetne akár T–34 vagy Cromwell is: a Tigris elleni harcban egyik sem borítaná meg az erőviszonyokat.  Ha kézbe vesszük Robert Kershaw művét, a tavaly karácsonyra megjelent Harckocsizók című kötetet, akkor megértjük, miről van szó.

Harckocsizóként csatába indulni különleges helyzetet teremt: egy csapat részévé kell válni, mely csapatnak a hatékonysága, s ami a legfontosabb, a túlélése az egyes tagok tevékenységének függvénye. Bárkiről van is szó, önmagán kívül felelősséggel tartozik a tankban szolgáló többi bajtársáért is. Bárki hibázik, a többi is vele bukhat. A bukás háborúban pedig a halált, vagy a súlyos sebesülést jelenti. Ennek a szimbiózisnak a legénység mellett  fontos elemét képezi a harcieszköz is, vagyis maga a harckocsi.  Annak képességeitől, állapotától ugyanúgy függ a harc kimenetele, a személyzet sorsa, mint a tankosok munkájától. Fontosságát, miként a repülőgépekét is, jól mutatja, hogy nevet adnak neki: ez gyakorta látható korabeli fényképeken, vagy filmhíradó-felvételeken is. Kershaw művében ezt a mikrokozmoszt mutatja be: az állandó életveszély, a stressz, a folyamatos koncentráció, egy szűk vasdobozva zárva a természetellenes közeg, egyes érzékszervek túlterhelése, illetve más érzékek kiiktatása a többi fegyvernemétől eltérő harci környezetet jelent. Ez a környezet pedig minden harcoló nemzet harckocsizó csapatainál így működött. Miért is tettük ezt a rövid kis szakirodalmi kitérőt? Mert így utólag hasznos tanács lehet, hogy először olvassuk el a könyvet, aztán nézzük meg a filmet. Nemcsak egy jó szakkönyv élményével leszünk gazdagabbak, hanem más megvilágításba helyeződik a film is.

Nem kívánom bizonygatni a nagyszerű színészi alakításokat. Nem, mert ennek a mozinak nem ez a legfőbb erénye – bár igaz, azért a szereplők hozzák a várható szintet.  Nincsenek igazán nagy karakterek, nincsenek nagy katarzisok. Ebből a szempontból minden egyszerű, mint a faék. Ez öt ember története, öt harcoló katonáé, akik győzni akarnak és túlélni, nem feltétlenül ebben a sorrendben. A célokat és eszközöket tekintve nem túl bonyolult világ. Minden alárendelődik a legfontosabb közös célnak, a túlélésnek és az ebben a két legfontosabb tényezőnek: a csapatnak és a tanknak. Ebben a környezetben minden más csak felesleges luxus. Ezt az egyszerű képletű világot a film lineáris vonalvezetése jól leképezi.

Rajtuk kívül mindenki más csak aszerint érdekes, hogy ezen öt férfi háborús közösségére és céljának elérésére milyen hatást gyakorol. Igazából szinte nevük vagy karakterük sincs: csak interakcióik a Harag legénységével. S ezek a kapcsolódási pontok, talán a film közepén látható jelenet – a két német nő és az öt katona – kivételével, ritkán lépnek ki a „díszlet” szerepköréből. Az események is az öt katona körül koncentrálódnak, térben és időben pedig az elmesélt történet tere és ideje képezi a film dimenzióját. Nincs visszatekintés a múltba vagy előrenézés a jövőbe, nincsenek nagy összefüggések. Sőt, a fő cselekmény dimenziója a szó szoros értelmében is összeszűkül s a Sherman küzdőterére korlátozódik.  Vagy ha nem a tank szűk nyílásain keresztül látjuk a világot, akkor is szinte minden jelenetben ott az élettelen „bajtárs”, a Harag.  Úgy, ahogy a frontkatona minden pillanatában ott a háború, s bármi történik körülötte, a harcoló katonában háború van, s hogy újra Kershaw művére utaljunk, még a béke eljövetele után is.

A filmbeli szereplők nem, vagy csak rövid időre lépnek ki a frontkatona szerepéből. De ez is a háború realitása. Az otthon, a civil élet és normalitás távoli világának emlékei a háborús viszonyok elviselését csak megnehezítik, ezért – talán egyfajta önvédelemből – nem is igyekeznek kizökkenni a katonaszerepből. S ez a polgári lakossággal való kapcsolatra is rányomja bélyegét – a nőkhöz és a magántulajdonhoz való viszony átértékelődésével.

A film mind képi, mind pedig hanghatásait tekintve kiváló élményt nyújt, ütközet közben szinte a harcoló tankban érezhetjük magunkat. A korhű eszközök alkalmazása szintén hozzájárul a hitelességhez. Különösen izgalmas, hogy a filmben felhasznált Sherman tank a Bovington Tank Museumból származó M4A2E8, az ellenfélként feltűnő Tigris pedig szintén a múzeum tulajdonát képező, eredeti világháborús darab.

Ez a háborús mozi a film műfaji korlátai ellenére is hiteles képet ad arról, milyen lehetett a világ egy harckocsizó szemében, s hogy ez a világ valóban „pokol a kerekeken”.[1]

Harag (2014)

Rendezte: David Ayer

Főszereplők: Brad Pitt, Logan Lerman, Jon Bernthal, Shia LaBeouf, Michael Pena

Kapcsolódó cikkek:

„Nem kellene lövészárkok mentén kiabálni egymásra.” – Interjú Kiss Gábor Ferenccel

A téli háború és Magyarország ‒ kiállítás Helsinkiben

A napfény íze című film történészszemmel

Kereszthegy

A magyar kormányzóhelyettes és a Casablanca című film

 


[1]                      A filmben megjelenő amerikai 2. páncéloshadosztály beceneve: „Hell on Wheels”.

 

Ezt olvastad?

Írásunkban a népi íróként számon tartott Szabó Zoltán (1912–1984) írásain keresztül vizsgáljuk meg a revízió kérdését, tágabb értelemben pedig azt,