„Politikai rabokkal így kell bánni…” – A recski kényszermunkatábor

1950. július 19-én kezdte meg hivatalosan működését a recski kényszermunkatábor. Építését még az első internáltak kezdték meg, amikor a Mosonyi utcai Toloncházból 35 főt szállítottak át a Recsk mellett kijelölt területre, mely egykor a Barkóczy család birtokához tartozott. A gyorsan összeeszkábált barakkok által határolt területet három méter magas kettős szögesdrótkerítéssel vették körbe. A tábort folyamatosan bővítették, mely egészen 1953 őszéiig működött. A helyszínen látható emlékhely ma is megtekinthető.

A recski kényszermunkatábor egykori területén kialakított emlékhely bejárata. (A szerző saját fotója.)

Akik kedvelik a könnyedebb erdei sétákat, valamivel több mint egy óra alatt érhetnek Recsk településről az egykori kényszermunkatábor területére egy 5,1 km-es úton. Ahogyan felfelé araszolunk a busz- vagy vonatmegállótól, szinte minden elágazásnál jelzőtáblák mutatják az emlékhelyhez vezető utat. A betonút nem egyszer festői kilátást nyújt a Mátra vonulataira. Természetesen személygépkocsival is megközelíthető az emlékhely. A bejárat előtti parkoló után jelképes összegért rögvest megválthatjuk a belépőnket. Közben szemügyre vehetjük azokat az emlékműveket, amelyek az áldozatok előtt tisztelegnek.

Emlékmű. A hátoldalon a történészek által igazolt fogvatartottak névsora olvasható. A lista folyamatosan bővül. (A szerző saját felvétele.)

Ezektől nem messze őrtorony magasodik, mely az egyetlen ilyen rekonstrukció a tábor területén. Eredetileg kétféle őrtornyot építettek a tábor területére. A nagyobbak a szögesdrótkerítések mentén álltak ötven méterenként. Az őrök még éjszaka is éberen figyelték ezekből, nehogy megszökjön valaki – a kerítést folyamatosan megvilágították a biztonság érdekében. Ezeken kívül volt három kisebb méretű őrtorony is, amelyekben a körbefordítható reflektor mellett géppuska is helyet kapott. (Az alábbi képen egy ilyet láthatunk valószínűleg.)

A tábor egykori őrtornyai közül ma már csak ez az egy rekonstrukció látható. (A szerző saját felvétele.)

A jelölt útvonalon továbbhaladva eljuthatunk egy múzeumig, melyet látogatásunk alkalmával sajnos zárva találtunk. Épülete egyébként az államvédelmi belső őrség törzsépülete volt egykor.  Továbbhaladva az egyik barakkrekonstukcióba botlunk (az egykori 5. számú büntetőbarakkba), mely körbejárható és belülről is megtekinthető a látogatók számára. Itt egy kiállítás keretében részletes leírást kapunk a tábor mindennapjairól, az őrszemélyzetről vagy épp a kegyetlen, megalázó büntetésekről. A tárlat korabeli fotókkal gazdagon illusztrált.

Barakkrekonstrukció, melyben egy állandó kiállítást tekinthetünk meg. (A szerző saját felvétele.)

Ilyen barakkból annak idején nyolc darab állt a tábor területén. Cölöpalapozású, favázas szerkezetű épületek voltak, húsz méter hosszúak és hét méter szélesek. Cseréptető fedte őket, de ez természetesen nem akadályozta meg, hogy az eső beessen, illetve a meleg kiszökjön. Szinte felfoghatatlan, hogy ezekben a sebtében összetákolt építményekben annak idején egyenként száznál is több ember tartózkodott a nyári hőségben vagy éppen a téli fagyok közepette. A fából épült ház helyiségeinek egyikében megtekinthetjük azokat a fekvőhelyeket, melyekben a rabok pihenhettek abban a néhány órában, amikor az őrök nem fogták őket kemény fizikai munkára a közeli kőfejtőben. A priccsek kétszintesek voltak, így az alvóhelyiségekben összezsúfolt raboknak még az alvás is komoly megpróbáltatást jelentett.

A többi barakk maradványai már csak alig-alig láthatók; 1957-ben a tábort a földdel tették egyenlővé. (A szerző saját felvétele.)

Ahogy elhagyjuk a volt büntetőbarakkot, érdemes megfigyelni azokat az épületmaradványokat, melyek körbeveszik az épületet. A recski kényszermunkatáborról készült légi felvétel és a mindössze pár centi magas kőfaldarabkák segítségével kirajzolódik az egykori létesítmény mérete, a barakkok hajdani elhelyezkedése. Az elkerített táborrész nagyjából 1600 méter hosszú és 600 méter széles volt, s az évek során egyre népesebb lett, ahogy érkeztek az újabb foglyok. Kisebb utakkal kötötték össze az egyes épületeket, s még öt mesterséges tavat is létrehoztak – az egyik közülük ma is látható.

A tábor korabeli alaprajza. (A szerző saját felvétele az egykori barakkban látható tárlat egyik anyagáról.)

A tábor őrzését kétféle alakulat látta el. A szögesdrótkerítést a határőrséghez kötelező katonai szolgálatra besorozott fiatalokkal őriztették, akik nem tarthatták a kapcsolatot a belső őrséggel. Ez utóbbit a VI./2-es (ÁVH Börtönügyi Osztály) alakulata alkotta. Helyi vezetőik a táborparancsnok és helyettese voltak. A két szervezet egymással mellérendeltségi viszonyban volt, a külső őrségnek pedig még azt is megtiltották, hogy érintkezzenek az internáltakkal.

A rabokat nehéz fizikai munkára kényszerítették, és a közeli Csákánykőnek nevezett bányában kellett dolgozniuk. A képen egy saroglya látható, amelyhez hasonlót az internáltak is használhattak. Aki nem dolgozott elég keményen, az még több munkát kapott, a fejadagját pedig csökkentették. (A szerző saját felvétele.)

A táborban fogvatartottak többségét politikai, rendszerellenes bűnökre hivatkozva internálták. A rabok egymás között „bulinak” nevezték azt az ügyet, amely végül lebukásukhoz vezetett. Görgey Guidó visszaemlékezése szerint egy fogvatartottnak nem is egy ilyen „bulija” volt, hanem rögtön három:

„Az egyik ügy az volt, amit az ÁVO tudott róla, a másik viszont az, amit nekünk elmondott. A harmadik pedig az igazság volt.”

A rabok nem tudhatták őreik nevét, ezért beceneveket aggattak rájuk. A rabtartók között akadtak különösen kegyetlen, alighanem szadista lelkülettel megáldottak is. Ismertté vált Pászthy János grafikusnak az esete, akinek a kezét az ávéhás Nagy László („Makaróni”) egy kábeldarabbal addig verte, míg az hólyagos nem lett, s közben azt kiáltozott neki: „Te büdös fasiszta, hazaáruló, ingyenélő, nem fogsz többé rajzolni!”

A táborban nagyon hamar kialakult egyfajta belső fegyelmezési mechanizmus. Az őrök válogatott módszereket találtak a nehéz fizikai munkára kényszerített személyek további sanyargatására. Ezek közül az egyik legismertebb volt a büntetőbarakk, melyet külön szögesdróttal kerítettek el, ablakait bemeszeltették és bedrótozták. 120 internáltat tartottak fogva benne a többiektől elkülönítve; olyanokat, akik a táborvezetés szerint szabotálták a munkát vagy egyéb vélt vagy valós „bűnöket” követtek el. A büntetőbarakkba kényszerített emberek hermetikus világban éltek, nem beszélhettek a többi rabbal és teljességgel ki voltak szolgáltatva az őrszemélyzet kegyetlenségeinek. A táborban fogda is működött egy-egy négyzetméter alapterületű, fűtetlen cellákkal. Az őrök gyakran csuklóztatták az ide utalt rabokat vagy csak egyszerűen nem hagyták őket aludni.

Ehhez hasonló “kübli” a recski munkatábor barakkjaiban volt elhelyezve éjszakára. Az épületenként 120-150 fogvatartott csak ezt használhatta szükségleteinek elvégzésére. (Felvétel a kiállítás anyagából – Bank Barbara fotója.)

A büntetőbrigád tagjainak kevesebb élelem jutott, viszont őket dolgoztatták a legtöbbet és a leghosszabban: hordsaroglyán kellett nehéz köveket szállítaniuk a közeli bányából. Nekik vasárnap is kemény fizikai munka jutott, amikor a tábor többi lakója könnyebb munkát kapott, például körlettakarítást.

A kiállításon számos további embertelen kínzási és sanyargatási módról olvashatunk. A rabtartók gyakran alkalmazták a gúzsbakötés módszerét, melynek során a fogvatartottak bokáját és csuklóját összekötözték. Előírás szerint általában két órát hagyták így szenvedni az áldozatokat, de előfordult, hogy még ennél is többet kellett ebben a kényelmetlen testhelyzetben tölteniük.

Az egyik legkegyetlenebb kínzási módszer helyszíne, az ún. “vizesgödör”. Látogatásunkat megelőzően jókora eső zúdult le a környéken, ezért a vízszint a bunkerban magasabb volt a megszokottnál. (A szerző saját felvétele.)

Az elhíresült kínzási módok közül az egyik legkegyetlenebbnek a vizesgödör számított. Ez nagyjából két méter mélységű gödör volt, melyben térdig állt a talajvíz. Jellemzően télen sem fagyott be soha, mert mindig állt benne valaki, akivel fogvatartói példát kívántak statuálni. A „vizesbunkerben” álldogáló megkínzott szerencsétlent ugyanis külön erre a feladatra kivezényelt ávéhás őrizte, aki gyakran meg is verte a rábízottat, de olyan is megtörtént, hogy éneklésre vagy embertelen dolgokra kényszerítette unalmában vagy egyszerű kedvtelésből.

„Amikor az ávósok elmentek a bunker mellett, azt sem tudták, ki van ott vagy miért van ott, de leugrottak és egy kicsit elszórakoztak vele. Hasba rúgták vagy megpofozták, csak úgy, azt sem tudták, hogy miért.” – olvashatjuk Zimányi Tibor visszaemlékezésében.

A tábori mindennapok állandó eseménye volt a sorakozóval, létszámellenőrzéssel egybekötött parancskiosztás. Ekkor a táborvezető közölte az elítéltekkel, hogy ki az, akit a büntetőbarakkba osztanak be. A gúzsbakötéshez, fogdához még okot sem kellett szolgáltatniuk a raboknak – egy rossz nézés is elegendő volt.

A rabok egykori fekhelye. (A szerző saját felvétele.)

A fogvatartottak számára biztosított étel egyhangú és kevés volt. A rabok számára még az esti takarodó sem jelenthetett igazi megkönnyebbülést olyankor, amikor kemény fagyok voltak. Egy emberre két takaró jutott, a hideg ellen a legjobb védekezésnek így az bizonyult, ha ketten egy pokrócot maguk alá terítettek, majd betakaróztak külön-külön, végül a negyedik takarót keresztbe fektették. Az internáltak ruhában aludtak, a sapkájukat a fülükre húzva, zubbonyukat pedig általában a lábukra gombolva tartották egész az ébresztőig.

Kiállítás korabeli ruhákkal, használati tárgyakkal. (A szerző saját felvétele.)

A táborokban különböző műhelyek is voltak, ahol a rabok az őrök utasítására cipőket, ruhaneműket, különféle használati tárgyakat készítettek. Nagy ritkán előfordult, hogy az elkészült dolgokból elcsenhettek valamit maguknak – ezeket az emlékhely látogatói ma is megtekinthetik. Van fából készült papucs, csajka, cigarettatárca, de még egy cigarettapapírra írott „tábori újságról” is találunk tárgyi emléket vagy fotót. Természetesen ha az ellenőrzéskor bármi személyes tulajdont találtak a fogvatartottaknál, azt az őrök elkobozták, a birtokosuk pedig komoly büntetésnek nézhetett elébe. A megtekinthető tárlat egyik legérdekesebb kiállítási tárgya az a fából faragott puska, melyet a szökéshez használt néhány rab.

Fából faragott, majd feketére festett puska. A dobtárat egy bádogdoboz helyettesítette. Ezt is használta az a nyolc rab, akik 1951. május 20-án szöktek meg a recski kényszermunkatáborból – közülük egyet nem sikerült kézre keríteni. A táborban maradtakat megbüntették, a közvetlen fogvatartott társakat büntetésből alaposan helyben hagyták az őrök. (A szerző saját felvétele.)

Nem csupán a fogvatartottak szenvedtek az államvédelmi őrök kegyetlenségétől. Az őrszemélyzet a tábor fennállásának idején gyakran feltűnt a tábortól néhány kilométerre található településen, előszeretettel látogatták például a falu kocsmáját. A helyi lakosság velük kapcsolatos érzéseiről sokat elárul Fazekas Sándor visszaemlékezése, melyet a barakk falán olvashatunk.

„Állandóan voltak atrocitások. (…) Ők uralták a kocsmát, a községet, és az igazság az: agresszívak voltak. Nemcsak hogy felsőbbrendűnek hitték magukat, hatalomnak, hanem hát valójában is ők voltak a hatalom! Egyedül nem jártak soha! Egyedül nem jártak soha. Mikor bejöttek főleg szombatonként, vasárnaponként, ugye akkor többedmagukkal jöttek. Barátkozni nem lehetett velük, inkább egy félelemérzés volt az, ami a lakosságot eltöltötte.”

A képen valószínűsíthetően a bánya bejárata látható, de a táboré is hasonló lehetett. (dr. Kőrösmezey László felvétele – kép forrása: munkataborok.hu)

A tábor fennállásának Sztálin 1953-as halála és az azt követő belpolitikai fordulat vetett véget. A kommunista miniszterelnök, Nagy Imre még abban az évben felszámolta az internálótáborokat és így a recski kényszermunkatábort is. Az épületeket, őrtornyokat és kerítéseket lebontották, majd az építőanyagot vállalatoknak, büntetés-végrehajtási intézeteknek adták, így az utókor számára jóformán semmi nem maradt a rabok szenvedéseinek egykori helyszínéből.

1956-ban számos recski internált vett részt a forradalom eseményeiben. Közülük sokan az emigrációt választották a szovjet intervenciót követően. 1983-ban a Recski Szövetség müncheni konferenciáján mintegy 180 ember vett részt, ahol a túlélők beszámolhattak az átélt szenvedésekről. A rendezvényt a magyar állambiztonság is nyomon követte. Az interneten teljes terjedelmében megtekinthető a túlélők és az őrök visszaemlékezéseiből összeállított dokumentumfilm.

A tábor ma mementó, mely a kommunista diktatúra áldozatai előtt tiszteleg és felhívja az utókor figyelmét az itt elkövetett bűnökre. (A szerző saját felvétele.)

A rendszerváltozást követően sikerült beazonosítani a tábor egykori helyszínét – néhány épületet ugyanis helyreállítottak. Ezek adnak ma otthont a kiállításoknak, illetve szolgálnak mementóként és tisztelgésként a hazai kommunista diktatúra itt szenvedő és nélkülöző áldozatainak.

Maróti Zsolt Viktor

Az idézetek a kiállítás anyagából kerültek a cikkbe. A címben foglalt idézet Faludy György Pokolbeli víg napjaim című művéből származik.

Ezt olvastad?

Németek a Balatonnál, a veszprémi egyházmegye múltja, magyar hősök a 20. században és futball a Rákosi-korszakban - heti tudományos programajánlónkban