A „Politique de Grandeur” végnapjai – adalékok az 1968-as francia diáklázadások társadalmi hátteréhez

Amikor 1968 végén egy riporter megkérdezte Hannah Arendt – a 20. század egyik legnagyobb politikai teoretikusának – véleményét a történtekről, ezt válaszolta: „Úgy tűnik nekem, hogy a következő évszázad gyermekei az 1968-as évet úgy fogják tanulni, ahogy mi 1848-at.”[1] Az 1968-as év joggal tekinthető eszmetörténeti mérföldkőnek. Sokan sokféleképpen jellemzik: mondják ifjúsági forradalomnak, kollektív társadalmi tiltakozásnak, generációs lázadásnak, – melyet a későbbi punk-mozgalom előfutárának tekintenek – vagy egyenesen újbaloldali kulturális forradalomnak, mely túlmutat a párizsi diáklázadásokon. Ami tény, hogy bár a forradalmi intenzitás nyilván nem volt mindenütt egyforma, mégis, az Egyesült Államoktól kezdve Európán át egészen Japánig különböző okokból forrongott az egyre kritikusabban gondolkodó ifjúság, de ami közös volt bennük, az a változtatás szándéka, az ancien régime intézményi kereteinek és konformistának bélyegzett magatartási formáinak eltörlése, az addig idealisztikusnak tartott, az egyén szuverén szabadságának kollektív eszközökkel való kivívása. A következőkben vizsgált terület Nyugat-Európa, – az események tekintetében Nagy-Britannia, Olaszország és az NSZK – azon belül is az adott időszakban a legmeghatározóbb terület, Franciaország. Az V. Köztársaság gazdasági prosperitásának szinte a csúcsán állt, mégis azt lehet mondani, hogy az 1968-as események miatt – amelyek többek között elsőként vezettek Charles de Gaulle elnök lemondásához egy évvel később – lezárult egy korszak Franciaország – és a világpolitika – modernkori történetében.

„Az egydimenziós ember”

Ahhoz, hogy az eseményeket megértsük, okvetlen meg kell vizsgálnunk az 1968-as diáklázadások ideológiai hátterét, módszertanilag emellett szükséges elemeznünk az európai újbaloldali mozgalmak eszmei gyökereit. Az elemzés során felmerül néhány kérdés. Hogyan illeszkedhet egy ilyen, látszólag forradalmian új metatörténeti paradigma a történelmi folyamatok mélystruktúráinak változásaiba? Hogy lehet az, hogy amikor Franciaország gazdasági teljesítményének addigi csúcsán állt, – mindössze 5%-os munkanélküliségi rátával – a legkiterjedtebb volt a jóléti rendszer és az V. Köztársaság kezdte visszanyerni korábbi nagyhatalmi szerepét, ráadásul az Europolitika egyik legstabilabb alapját képezte; egy generáció egyöntetűen utasította el a fennálló társadalmi viszonyokat, lépett fel ellenük és vetett véget nekik? Mit értek el ezzel? Van-e ’68-nak kulturális hagyatéka korunk Franciaországára, vagy akár az egész nyugati civilizációra nézve?

Az újbaloldal ideológiája az 1950-es évek végétől kezdett kiforrni, és az 1960-as évekre teljesedett ki. Érdemes leszögezni, hogy a köztudat a ’68-as diáklázadásokat és az amerikai hippi-mozgalmat szokta idekötni, de a mozgalom és maga az ideológia eleinte nem volt szoros összefüggésben, utóbbi később termékenyítette meg az előbbit. Az ideológia legfőbb politikai-társadalmi hátterét a második világháborúból leszűrt tapasztalatok jelentették: a totális diktatúráktól való félelem, az évtized elején beindult dekolonializáció, valamint a kétpólusú világ létrejöttével megkezdődött fegyverkezési verseny. A fentiekre adott válaszreakciónak tekinthető az 1968 márciusát – az Egyesült Államok katonai kontingensének vietnámi beavatkozását – követő tiltakozási hullám, mely több szempontból is érzékenyen érintette a fiatalokat. Először is a sorozások miatt, másodszor ez volt az első olyan háború, melyet kendőzetlenül közvetített a média. Így a szüntelen fogyasztásra ösztönző, álságosnak tartott, kizsákmányoló kapitalista modellt ugyanúgy bírálták, mint a háború után kompromittálódott, elnyomó, túlcentralizált, bürokratikus, diktatórikus államszocialista rezsimeket. Az újbaloldal „bibliája” Herbert Marcuse-nek, a frankfurti iskola emblematikus alakjának 1964-ben írott műve, az „Egydimenziós ember” volt, mely óriási hatással lett a kialakuló kritikai szociológia irányzatára. Ebben egyaránt megtalálhatóak különféle marxista, anarchista és egzisztencialista hatások – utóbbi Jean-Paul Sartre-nek köszönhető. Marcuse szerint az ember szabad, sokdimenziós lény; az számít jó társadalomnak, amely engedi, hogy ez a sokféle képesség és készség kibontakozzon az emberből. Ebből a nézőpontból megvizsgálta az Egyesült Államok társadalmát is, mintegy szemléltetve a szabadversenyes kapitalista modellt. Úgy találta, hogy az amerikai társadalom egyetlen dimenzióba kényszeríti az embert, ez pedig a fogyasztás dimenziója. Az embert azzal azonosítják, amije van. A legfőbb mozgatóerő a pénz, így Marcuse szerint ebben az értelemben az egyetlen dimenzió a gazdaság, és az élet egyetlen örömforrása a fogyasztás. A reklámok és a média feladata a manipuláció, hogy az embereket vásárlásra ösztönözze. Szerinte a középosztály, sőt, a munkásosztály manipulációja olyan jól sikerült, hogy elfogadta ezt az egydimenziós létet. Fő kérdés: kik lehetnek azok, akiktől még várni lehet, hogy kitörjenek az egydimenziós létből? Marcuse válasza: a fiatalok és a diákok, mivel ők még nem integrálódtak olyan erősen a társadalmi konvenciókba.

Herbert Marcuse, az ideológus (forrás: hu.wikipedia.org)

Említettem, hogy ugyanúgy elvetették e mozgalmak – és persze Sartre-vel együtt Marcuse is – a Szovjetunió által képviselt, „létező szocializmusnak” nevezett, centralizált dogmatikus marxizmust is, erre nyilvánvalóan nagy hatással volt az 1956-ban beindított desztalinizáció. Ehelyett sokkal inkább – az anarchista Proudhon nyomán – a spontaneizmust preferálták, az alulról önszerveződő, egymással önkéntes kapcsolatba lépő „akciócsoportokat”. Párizs diákjait is például a Kínában 1966-ban kezdődött „kulturális forradalom” radikálisan újító külsőségei inspirálták, az ottani társadalmi valóság érdemi ismeretétől függetlenül. Ezért is lett nagy kultusza a nyugati baloldali értelmiségi körökben Mao Ce-tungnak, Ho Si Minh-nek, Fidel Castrónak és Ernesto „Che” Guevarának, hiszen ők megmutatták, hogy a tömegek és az őket képviselő „hősök” alakítják a történelmet – ez magyarázat lehet a Rudi Dutschke-féle radikálisabb aktivisták anti-intellektualizmusára is. Ennek ellenére a fejlődés csúcsának nem a kommunizmust tekintették, hanem egyfajta „pacifikált létet”, mely már biológiailag alkalmatlan a háborúra. Ezen tényleges egyenlőségre és pacifizmusra törekvés közepette találkoznak a különféle környezetvédő zöldmozgalmakkal, feministákkal és polgári egyenjogúságért küzdő, faji-kisebbségi aktivistákkal. Összegezve tehát: a kizsákmányoló, butító, elnyomó tőkés fogyasztói állam fogyasztóvá tette a munkásosztályt is, mely már nem tagadja meg a fennálló illuzórikus szükségleteket. Ezt a fiatal forradalmi értelmiség, a diákság teszi meg. A következőkben láthatjuk, hogy nézett ki ez a gyakorlatban Nyugat-Európa legradikálisabban lázadó ifjú nemzedék hazájában, Franciaországban.

Charles de Gaulle tündöklése és alkonya

A második világháború alatt a német megszállás, valamint a kollaboráns Vichy-kormány fennhatósága alatt álló Franciaország számára de Gaulle tábornok maga volt az ellenállás jelképe. Párizs felszabadítását, a Szabad Francia Hadsereg 1944. augusztus 26-ai bevonulását és a tábornok híres győzelmi beszédét – melyben bejelentette, hogy elfoglalja a köztársasági elnöki tisztséget – követően Charles de Gaulle politikai pályafutásának csúcsára érkezett. A francia belpolitika történetének 1945 és 1947 közötti időszakát nevezik a tripartizmus időszakának. Az 1945-ben összeült alkotmányozó nemzetgyűlés vegyes eredményeket hozott. A kormányhatalmat ideiglenes jelleggel a Nemzeti Felszabadító Bizottság nevű koalíció birtokolta, mely a keresztényszocialista irányultságú Georges Bidault által vezetett „Köztársasági Népmozgalomból” (MRP), a Léon Blum-féle Szocialista (szociáldemokrata) Pártból, és a háború során a földalatti ellenálló mozgalmon belül presztízshez jutó, ezáltal a nemzetgyűlésben 30%-os többséggel rendelkező, Maurice Thorez nevével fémjelzett Kommunista Pártból állt. A IV. Köztársaság alkotmánya 1946. október 13-án készült el. Az új rendszer azonban a végrehajtott szociális reformjai ellenére rendkívül instabilnak bizonyult. De Gaulle fő célja volt, hogy megerősítse a végrehajtó hatalmat – okulva a háború előtti belpolitika rendszerszintű problémáiból, mely elsődleges oka volt a német támadással szembeni tehetetlenségnek. Ez nem sikerült maradéktalanul: a pártok nem tudtak megegyezni. A hatalom kizárólagos forrása a Képviselőház lett, a választott képviselőket nem lehetett visszahívni. De Gaulle amúgy sem bízott az egyre magabiztosabban nyomuló kommunista pártban, így – arra hivatkozva, hogy Kelet-Európa szerte a kommunista pártok ellehetetlenítik más pártok működését – 1947-ben kizárta a kommunistákat a parlamentből. Thorez azzal vádolta a tábornokot, hogy ezzel a gesztusával kormányválságot akart előidézni, hogy diktátorként ragadja magához a hatalmat. Azzal érvelt, hogy az alkotmány három pártra épül – és nem egy ember által vezetett kabinetre. A kisebb pártok szövetségre lépését javasolta, így a két nagy pártot zsarolhatták. Ezek a körülmények de Gaulle lemondásához vezettek. A fentieket csak tetézték a francia külpolitika válsággócai: az 1954-ben vereséggel végződött indokínai háború, majd a rögtön utána elkezdődő, és majd további nyolc éven át húzódó algériai háború. Ezek a pártok a gyarmatok kérdését illetően sem tudtak megegyezni. A rendszer végletesen instabilnak bizonyult: tizenkét év alatt huszonegy kormány volt hatalmon. A tábornoki kar 1958-ban megelégelte a helyzetet, és katonai puccsal fenyegetett. Az ország a polgárháború szélén állt. Zsigeri ellenszenvük dacára maguk a kommunisták sem tudtak alkalmasabb jelöltet, aki az egyre inkább elfajuló belpolitikai válsághelyzetet kezelni tudta volna. Ismét elérkezett Charles de Gaulle tábornok ideje.

1958. március 15-én de Gaulle kijelentette a parlamentben: készen áll átvenni a köztársaság vezetését, de csak azzal a feltétellel fogadja el a hatalmat, ha azt a parlament megszavazza. Ez júniusban meg is történt, majd a szeptember 28-ai népszavazáson a választók 79,2%-os támogatásával ismét de Gaulle lett a köztársasági elnök, aki már májusban kész tervekkel állt elő. Így kezdődött az V. Köztársaság története – mely a mai napig is tart. Az alkotmány 16. cikkelye lehetővé teszi a köztársasági elnöknek, hogy rendkívüli állapotot is bevezethessen, amennyiben konzultált a miniszterelnökkel, a szenátus elnökével, valamint az alkotmánybíróság elnökével – így kijelenthető, hogy a francia félprezidenciális rendszerben a köztársasági elnöki jogkör még mindig elmarad az Amerikai Egyesült Államok elnökének alkotmányosan szavatolt cselekvési lehetőségeitől. De Gaulle hozzálátott az algériai helyzet rendezéséhez. Június 4-ei algíri beszédében megígérte Algéria szuverenitását: ez a szuverenitás azonban azt jelentette, hogy Algéria továbbra is a Francia Közösség – vagyis az egykori gyarmatbirodalom – tagja maradhat. Minden állam, mely a közösség része, élhet az elszakadás jogával. Algéria 1960-ban élt is e lehetőséggel. A tábornoki kar nacionalista része ezt a lépést igencsak sérelmezte. Ezért innentől kezdve egészen politikai pályafutása végéig rendszeresek voltak a merényletek de Gaulle ellen. A francia baloldal Algéria függetlenségének megadását pártolta és arra buzdította az elnököt, hogy teremtsen békét anélkül, hogy az Franciaország presztízsének romlását eredményezné. Ez az álláspont komoly felháborodást váltott ki az algériai francia telepesek és támogatóik körében, és de Gaulle-nak két egymást követő felkelést is el kellett fojtania a telepesek és az Algériában állomásozó francia csapatok körében. Ezek közül a második akció már egyenesen a lázadó ejtőernyős alakulatok anyaországi inváziójával fenyegetett. 1961 áprilisában lázadások kezdődtek Párizsban: Maurice Papon rendőrprefektus hallgatólagos tudomásulvételével több száz, Algéria függetlensége mellett tüntető, főként algériai származású személyt gyilkoltak meg rendőrök a párizsi rendőrség udvarán. A köztársasági elnök mint a legfelsőbb hadparancsnok, felszólította a sorkatonákat az atrocitások befejezésére. 1962 szeptemberében de Gaulle egy olyan alkotmánymódosítást kezdeményezett, amelynek értelmében a köztársasági elnököt közvetlenül a választópolgárok választják meg. Időközben egy bizalmatlansági szavazást követően de Gaulle október 4-én feloszlatta a nemzetgyűlést, és új választásokat írt ki. A választás előtt – október 28-án – azonban még sor került a népszavazásra, amelyen de Gaulle javaslata közel kétharmados, 62,25%-os támogatást kapott, azaz a továbbiakban az elnökről az általános választójoggal rendelkező szavazók dönthettek. A szavazattöbbség annak ellenére jött létre, hogy a legtöbb párt – erős elnöki rendszertől tartva – a változtatás elutasítása mellett foglalt állást. A francia belpolitika történetébe az ezt követő hat esztendő a „Politique de Grandeur”, a feltartóztathatatlan siker időszakaként vonult be: nagyarányú gazdasági reformokkal, az Európai Gazdasági Közösségen (EGK) belüli vezető külpolitikai szerep kivívásával.

Az 1960-as évek második felében de Gaulle tábornok népszerűségének csúcsán állt, ám az 1965-ös elnökválasztással kezdődtek meg azok a folyamatok, melyek négy évvel később a tábornok lemondásához vezettek. Rendkívül sok riválissal kellett számolnia, közülük a két legesélyesebb rivális Jean Lecaunet – akit a polgári pártok jelöltek közösen – és François Mitterand voltak. Utóbbi a baloldali koalíció közös jelöltjeként indult. A decemberi elnökválasztás idején az egyesített ellenzéki erők de Gaulle távozására apelláltak, szeptember 10-én a Demokrata és a Szocialista Baloldali Szövetség (FGDS) is ennek jegyében született. Fő célkitűzésük a személyi uralom felszámolása volt, támadásukra pedig kiváló ürügyet szolgáltatott az időközben fellépő EGK-válság. Az első fordulóban de Gaulle a szavazatok 43,7 %-át kapta, így egy újabb fordulóra kényszerült Mitterand ellenében, amelyen már 54,5%-al visszanyerte a köztársasági elnöki hivatalt, ám de Gaulle ezt a tekintélyén esett csorbaként, „hálátlanságként” élte meg a francia nemzet részéről. Az ellenzék berkeiben nézeteltérések voltak főleg a tábornok külpolitikáját illetően, mert a szocialisták a polgári ellenzékkel együtt helytelenítették de Gaulle-nak az angolszász szövetségesektől egyre inkább elidegenedő politikáját, a kommunisták viszont ebben (főleg a keleti–nyugati kapcsolatok javításában) egyetértettek vele. A gaulle-isták ezalatt átszervezték pártjukat „Szövetség a Köztársaság Védelmében” (UDR) néven. A párt az 1967. március 5-én tartott nemzetgyűlési választásokon még így sem bírt el a baloldallal (1,3 millió szavazat), – a kormánypárt is a tengerentúli megyék szavazataival tudott 244 helyet szerezni a Parlamentben a 487-ből, – ráadásul áprilisban a megválasztott Pompidou-kormány rendkívüli felhatalmazást kért a Nemzetgyűléstől a nagy horderejű gazdasági rendelkezések bevezetésére: hogy előkészítsék az országot a közös piaci integráció új szakaszára. A nemzeti tőke versenyképessé tételének kísérlete nagyban hozzájárult a szociális feszültségek kiéleződéséhez, melyek 1968 márciusában tömegtüntetésekhez vezettek. A belpolitika mellett már külpolitikai téren is válságba torkollott a rendszer: de Gaulle 1958-tól – a hatalomátvételétől – kezdve igyekezett gyengíteni az Izraelhez fűződő kapcsolatait, ám úgy tűnt, túl messzire ment, amikor az 1967. június 5-én kirobbant „hatnapos háború” idején leállította a Tel-Avivba irányuló francia fegyverszállítmányokat, sőt a Szovjetunió mellett Izraelt is agresszorként ítélte el az ENSZ-ben. 1967 júliusában történt az elnök második külpolitikai fiaskója, amikor Kanadában tett látogatásakor tett egy kitérőt Québec-tartományban, ahol nyíltan kiállt az ottani francia ajkúak nemzeti autonómiatörekvése mellett, amit a kanadai kormány a belügyekbe való beavatkozásnak minősített. A hazai sajtó és közvélemény szemében már eltűnt a tábornok nemzeti ellenállást jelképező, tévedhetetlenséget sugárzó nimbusza, akinek személye egyet jelentett az V. Köztársasággal. Az ellenzéki sajtó immáron egy megfáradt, szavaiért és tetteiért felelősséget vállalni képtelen öregemberről írt, aki végül minden szövetségesét elidegeníti magától. A gaulle-ista rendszer a fentiek miatt már amúgy is kezdte végét járni, és mintegy végzetes döfésként ekkor érkezett el 1968.

A diáklázadások háttere: Vietnám, a kapitalizmus válsága és az elavult felsőoktatási rendszer

A nyugat-európai diákmozgalmaknak számos gyakorlati oka volt, kezdve az egyetemek telített létszámával: míg Franciaországban 1950-ben körülbelül 139 593 fő volt a hallgatók száma, 1965-re már 509 762-re rúgott, mely százezer lakosra átszámítva 1042 főt jelent. Ezzel az óriási létszámemelkedéssel – mely gazdasági, kulturális és társadalmi sajátosságokkal magyarázható – nem tartottak lépést az egyetemek sem az oktatók számát, sem az épületek befogadóképességét, sem a felszerelések és a tananyag korszerűségét illetően. Nőtt az érdeklődés a társadalomtudományok iránt, de a munkaerőpiac az alkalmazott-, és természettudományoknak kedvezett. Ugyanakkor minden karon problémaként merült fel a diákok körében, hogy a tananyag avítt, gyakorlatiatlan, társadalmi hasznuk meglehetősen csekély volt, valamint az oktatási rendszer nem vette figyelembe a frissen végzett fiatalok pályaorientációs szándékait. További problémát jelentett, hogy a francia egyetemeken nem volt felvételi vizsga, így értelemszerűen nem tudtak pontos képet alkotni a diákok képességeiről, és a későbbi szelekció sem volt teljesen igazságos. A vizsgarendszer meglehetősen bonyolult volt: a diákok kétévnyi tanulmány és megszabott tárgyakból tett vizsgák után irodalmi vagy tudományos egyetemi diplomát, újabb tanulmányi év után úgynevezett licence-ot, újabb egy évet követően pedig középiskolai tanári oklevelet kaptak. Az ötödik év végén szerzett végzettség már felsőoktatási szintre nyújtott képesítést, és ezen felül még egy évbe került a doktori cím elnyerése. Ez a rendszer 50%-os lemorzsolódáshoz vezetett, már az első két évben.

További probléma a felsőoktatási rendszer antidemokratizmusa volt. A diákok tüntetéseik során sokszor hangoztatták az egyetemek középkori eredetét. A 13–14. században alapított „universitatis magistrorum et scholarium” a tanárok és diákok összességét jelentette: autonómiát élvezett a világi hatóságokkal szemben – ugyanakkor szigorú egyházi ellenőrzés alatt is állt, tehát nem volt annyira demokratikus, mint ahogyan sokan hivatkoztak rá. A 19. században a belső egyetemi struktúrát tanszékekre tagolták fel, melynek tanárait a mindenkori köztársasági elnök életfogytiglani hivatali időre nevezte ki. Így megerősödött a tekintélyelvűség, mely meghatározta az egyetemi hallgatóság társadalmi összetételét – többnyire polgári származású fiatalokét, akiket az állami apparátus utánpótlásának képeztek. Ez az elavultnak, antidemokratikusnak és főként autoriternek tartott struktúra nem csak a tanárok és hallgatók, de maguk az oktatók között is ellentéteket szült, ugyanis a hierarchia alacsonyabb szintjén álló, többnyire fiatalabb egyetemi oktatók javarésze a diákok oldalán állt, és segítettek nekik oktatási reformköveteléseik megfogalmazásában. Ezek a diákok, mint említettem, társadalmi elhelyezkedésük tekintetében erősen differenciáltak voltak, az akkori kapitalista társadalmi struktúra nyilvánvalóan jobban kedvezett a jómódú polgári középosztály soraiból származó hallgatóknak, – akik jobban bírták a tandíjak magas költségeit – mint a Franciaországban akkoriban a jövedelem-eloszlás szempontjából egyébként nagyobb számarányt kitevő munkásosztálybelieknek, nem beszélve a színes bőrű, általában a volt gyarmati területekről származó, bevándorló fiatalok körülményeiről. A frissen végzettek elhelyezkedése újabb problémaforrás volt: számuk erőteljesebben emelkedett, mint a felajánlott álláshelyeké, ugyanakkor a tényleges szakképzettséget nem mindig vették figyelembe – ráadásul ezeket az embereket el is kellett szállásolni, élelmezni. Rendkívül sok kollégiumot és internátust kellett létesíteni, melyek nagy számuk miatt gyakran távolabb estek a településektől. Ez a külvárosi elszigeteltség nagyban hozzájárult a későbbi diákmozgalmak során érzett – és éreztetett – agresszív csoporttudat („egységben az erő”) kialakulásához is, melynek jellemzői a kirekesztettség, a bizonytalanság, a bizalmatlanság a fennálló társadalmi renddel szemben, valamint a meg nem értettség érzése, melyek biztos pszichológiai táptalajt teremtenek mindenfajta verbális és tettleges értelembe vett szélsőséges megmozdulásnak.[2]

Azért a felsőoktatási rendszer hiányosságai mellett voltak általános társadalmi okok is, az előbbi jelenségek szisztematikusan illeszkedtek szélesebb, globálisabb társadalmi struktúrákba. A mozgalmak akkor kezdődtek, amikor az 1950-es évek eleje óta tartó, viszonylag meredek emelkedést követően lassulni kezdett a gazdasági termelés és a társadalmi ellentétek kiéleződtek. Franciaországban még az 1960-as években is jelentős számarányt tett ki a kispolgárság és a földművelésből, kisiparból és kiskereskedésből élő társadalmi réteg. Az uralmon lévő kormánypártok – még a Guy Mollet-féle Szocialista Párt is – kitartóan hirdették a „jóléti társadalom” elméletét: a kapitalizmus a legéletképesebb, mert eddig mindig ki tudta küszöbölni a válságokat, növelte a termelést, biztosította a társadalom számára a minőségi fogyasztást, emelte a munkásság életszínvonalát, értelmetlenné téve az osztálykülönbségekre való hivatkozást. Csakhogy ekkorra a gazdasági élet ellentmondásai azt mutatták, hogy a konjunktúra nem állandó, a termelési mutatókban mindig van visszaesés és a bérmunkások helyzete még rosszabb lett. Ezeket a tüneteket a későbbi forradalmi ifjúság is észlelte, s a következő konzekvenciákat vonta le a fennálló rend működési mechanizmusaival kapcsolatban: a magát polgári demokratikusnak nevező monopolkapitalista rezsimben – híreszteléseivel ellentétben – erősen korlátozottan érvényesülnek az egyéni demokratikus szabadságjogok. A jövedelmi index determinizmusa létező dolog, mely gúzsba köti az elhelyezkedés és a továbbtanulás lehetséges perspektíváit. Ennélfogva az értelmiségnek nincs vezető szerepe, a gyakorlati prioritást nem a tudományos fejlődés vagy az egyéni képességek kiteljesedése jelenti, hanem a fennálló hatalmi rendszer érdekei. Innen nézve az ifjú értelmiség is pusztán funkcionális szerepre van kárhoztatva, függetlenül attól, hogy ezt akarja-e vagy sem. Valójában erre készítenek fel az iskolákban. A kapitalizmus joviális arca mögött a valóságban korlátoz, egyenlőtlenségeket generál, befolyásol. Ez a szándékos és álságos attitűd aztán beépül az emberek viselkedési formáiba, ún. társadalmi normákká válnak, így lesznek az emberek a globális méretű manipuláció – a társadalmi rend – eszközeivé, s annak készséges, ámde öntudatlan végrehajtóivá. Minden politikai, társadalmi, sőt egyházi intézmény tudatosan hamis ideákat sugall, melyet a kevésbé művelt kisember fenntartások nélkül elfogad. Így próbálja a rendszer integrálni az egyént, melynek eredményeként az emberi természet individuális vonásai megfakulnak, s az ember elidegenedik és elvész a magányos tömegben.

Az akkori kapitalista rendszer másik kevéssé szimpatikus vonása volt az újjáéledő neokolonializmus, mely ellen való tiltakozásra a vietnámi háború „premier-plánban” mutatott szörnyűségei ugyancsak nagy hatással voltak Franciaországban is. A tanulság az új forradalmi ifjúság számára az volt; lám, milyen is valójában a kizsákmányoló kapitalizmus igazi arca, mely a hatalmi pozíciójának megtartása érdekében a legalantasabb dolgoktól sem riad vissza – ugyanakkor a kis létszámú vietkong milíciák hősies ellenállásának propagandisztikus hatásai is óriásiak voltak a fiatalokra nézve, akik egyre mélyebben vonták kétségbe a polgári társadalmi értékeknek nevezett normák morális igazságtartalmát. Ezzel magyarázható a „cselekvő kisebbség ereje a fennálló óriási hatalmi gépezettel szemben” – mítoszának az elterjedése. Erre kiváló példa volt az 1966-ban kezdődő kínai „kulturális forradalom”, és Fidel Castro, valamint Ernesto „Che” Guevara gerillacsoportjának 1959-es sikere, mellyel megdöntötték Kubában a Batista-rezsimet. Ezen elmaradott, kizsákmányolt, „fejlődőnek” nevezett társadalmakat vizsgálva jutottak el egy újabb problémakörhöz: a tudományos célkitűzések és a reális társadalmi felhasználásuk közötti szakadék problémájához: vagyis, ha a világnak ezen a részén tömegek pusztulnak éhen és különféle betegségek áldozatai válnak, akkor az imperialista rendszerek miért költenek óriási összegeket itt folytatott háborúkra, és ebből miért húz akkora hasznot a politikai-gazdasági elit? Kézenfekvő, hogy a fentiek ellen való lázadásnak miért a diákság volt a keménymagja. Fejlődéspszichológiai háttere az, hogy az ember általában ebben az életkorban az érzelmi tisztaságra, egyértelműségre törekszik: mindent szélsőségesen él meg, emiatt a kompromisszumokra legtöbbször csak az opportunizmus szemszögéből képes tekinteni, szolidaritása a társai iránt szilárdabb, sokszor erkölcsi kötelességének tekinti a hatalom direktívái ellen való tiltakozást. Gazdasági oka, hogy általában jómódú szülei miatt, a munkásosztálybeli sorstársaihoz képest egzisztenciálisan kevésbé kötött, így nem függ oly mértékben a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyoktól, mozgásszabadsága szélesebb a többi társadalmi rétegénél. A belpolitika rendőri – vagy az ő terminológiájuk szerint: elnyomói – apparátusa ezért értelemszerűen nem lép fel olyan szigorúan a diákokkal szemben a társadalmi „és állami” reprodukció zavartalan fenntartása miatt. Az újbaloldali diákság lázadásához ideológiai muníciót biztosító filozófiai irányzatok tehát adottak voltak, a rendszer az ellene lázadó társadalmi rétegeket immár kitermelte önmagából. Mindössze idő kérdése volt, mikor fog berobbanni a fortyogó társadalmi közhangulat szikrája: 1968. március 22-én történt. (Folytatása következik.)

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Reform vagy forradalom? Diákság, egyetem, társadalom Nyugat-Európában. (Szerk.: Köpeczi Béla), Budapest, Kozmosz Könyvek, 1970.

Pálfy József: Vörös és fekete lobogók Párizsban, In: Lázadó diákok Párizsban, Rómában, Nyugat-Berlinben (Szerk.: Bognár Károly), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968.

Norbert Frei: 1968. Diáklázadások és globális tiltakozás (ford.: Győri László), Budapest, Corvina, 2008.

Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1995, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1996.

Salgó László: De Gaulle diplomáciája, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Vincent Cespedes: Mai 68. La philosophie est dans la rue, Larousse, Philosopher Collection, 2008.

Daniel Cohn-Bendit – Gabriel Cohn-Bendit: Obsolete Communism: The Left-Wing Alternative, McGraw – Hill Book Company, San Francisco, 1968.

Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember (Ford.: Józsa Péter), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990.

[1] Norbert Frei: 1968, 12.

[2] Franciaországban 1967–1968-ban 621 500 hallgató iratkozott egyetemekre, ebből 132 000-en kaptak ösztöndíjat – tehát a 21%-uk. A díjak összege havi 135 franktól 500-ig terjedt: viszonyításként, ha csak az étkeztetést nézzük, egy szerényebb diákmenzán sem lehetett 6 frank alatt ebédelni. A kollégiumi havidíj átlagosan 90 frank volt, melyet az egyéb költségek – pl. tankönyvek, utazás – mellett szűkölködés nélkül csak másodállás vállalása mellett lehetett folyamatosan finanszírozni, így viszont tanulmányaikban általában komolyan lemorzsolódtak, lásd Köpeczi, 1970, 38–39.

Ezt olvastad?

A Sorbonne az 1170-ben létrehozott legrégebbi francia felsőoktatási intézmény, a Párizsi Egyetem egyik kollégiuma volt, amely alapítójáról, Robert de Sorbon
Támogasson minket