Populista kalandor és sajtócézár: William R. Hearst politikai pályája

A 19. század végén megszülető szenzációhajhász, ún. „sárga sajtó” megteremtése összefonódott William Randolph Hearst nevével. A milliomos sajtómágnás előbb az amerikai populista mozgalom, majd az imperializmus, később az elzárkózás (izolacionizmus), végül az európai szélsőjobboldallal való megbékélés híve lett, de ambícióját, hogy politikus legyen, nem sikerült megvalósítania.

A 19. század a tömegsajtó születésének kora. 1880-ban a megjelenő újságok száma elérte csaknem a 7000-et, 1890-ben pedig majdnem a 12 000-et. Az Egyesült Államok korabeli sajtótörténetét olyan nevek fémjelzik, mint a magyar származású Joseph Pulitzer és William Randolph Hearst, akiknek nevéhez a szenzációhajhász, botrányokkal és nagy leleplezésekkel foglalkozó szórakoztató sajtó, az ún. „sárga sajtó” kialakulását kötik. Hearst nem elégedett meg azzal a befolyással, amelyet lapjaival a közvéleményre gyakorolt, hanem sokszor megpróbálta átváltani a sajtó fölötti hatalmát politikai hatalommá. Tanulmányomban Hearst politikacsináló tevékenységét mutatom be.

Az amerikai milliomosok új rétege nőtt föl az amerikai polgárháborút (1861–1865) követően. Az ekkor kialakult új amerikai milliomos réteg számos jellegzetességgel rendelkezett. Az egyik, hogy viszonylag kevesen jöttek a „Mayflower-arisztokráciából”, vagyis a régi, puritán gyökerű keleti parti patrícius rétegből. Az amerikai társadalomban többségük „parvenünek”, „újgazdagnak” számított a régi, 17–18. századi gyökerű patrícius családokhoz képest. A másik jellegzetesség, hogy az amerikai milliomosok meglehetősen rugalmasan mozogtak a gazdaság különböző területei között: nem kötődtek egyetlen speciális területhez sem. A kortársak által „vasútkirályként” ismert Cornelius Vanderbilt például hajózással kezdte pályáját, majd bevándorlók szállításával, aztán bekapcsolódott a vasúti szállításba és a vasútépítésbe. John Pierpont Morgan a bankvilágból érkezett, és jelentős érdekeltségeket szerzett a vas- és acéliparban, a szállítmányozásban, a vasútépítésben és elektronikában. Andrew Carnegie az acélgyártás teljes nyersanyag-szükségletének ellenőrzésére törekedett: vasérc- és szénbányákat vásárolt, hogy maga biztosítsa helyben gyárának ellátását. Végül, „hősünk”, William Randolph Hearst ezüstbányászattal kezdte, majd a fél ország az ő lapjait olvasta, emellett bekapcsolódott a filmgyártásba is.

William Randolph Hearst (forrás: biography.com)

Az ír és skót felmenőkkel rendelkező Hearst család Missouri államból származott el Kaliforniába. William Randolph apja, George Hearst üzletember és 1887–1891 között Kalifornia állam szenátora, édesanyja, Phoebe Elizabeth Apperson művelt nő és szüfrazsett aktivista volt. A negyvenesztendős George Hearst és felesége között huszonkét év volt a korkülönbség. George Hearst az Anaconda nevű Montana állambeli rézbánya megvásárlása, valamint több arany- és ezüstbányában való érdekeltsége révén tekintélyes vagyonra tett szert. Meglehetősen gyanús spekulációkkal bővítette vagyonát, fölhasználva közéleti pozícióját és politikai kapcsolatait. Amikor az indiánok ügyeivel foglalkozó állami bizottság tagjaként Hearst hírét vette, hogy Geronimo, a csirikava apacsok vezetője 1886 szeptemberében megadta magát az amerikai hadseregnek, és ezzel megszűnt az indián támadások veszélye, gyorsan kihasználta a bizalmas információt pénzügyi céllal: az indiánoktól rettegő birtokosokat rávette, hogy áron alul szabaduljanak meg a földjüktől, vagyis adják el neki. Mire a manipuláció kiderült, Hearst 8000 hektár földet csalt ki a birtokosaiktól.

William Randolph Hearst 1863-ban született. Apja a Harvard Egyetemen taníttatta. A fiatalember a tanulás helyett inkább a szórakozásoknak élt, valamint élénken tanulmányozta a keleti parti újságírást. A Pulitzer kezében lévő The World című újság riportereként megismerkedett a szakma fogásaival. A sajtóhoz ösztönös érzéke volt. Kérésére apja átengedte neki a San Francisco Examiner című lapot, amelyet megmentett az anyagi csődtől. Itt alakította ki a később rá jellemző stílust: feltűnő címek, érzelmekre ható tartalom, nagy illusztrációk, a képregények használata. Hearst a New York-i sajtóvállalkozót, Joseph Pulitzert tekintette példaképnek, és elhatározta, hogy ő lesz a „nyugati part Pulitzerje.”

Hearst számára Pulitzer lapja, a The World jelentette az újságírás csúcsát. A San Francisco Examiner másolta a The World módszereit. Hearst azonban olyan lépéseket is megengedett magának, amely sértette az újságírás etikáját. Hamis, kitalált hírek (fake news) gyártásával próbálta eladhatóbbá tenni lapját. Hírhedt példa, amikor az Examiner 1889-es évi különkiadása címlapon közölte a tudósítást a bostoni földrengésről, csakhogy semmiféle földrengés nem történt. Hearst szokatlan módszerei közé tartozott a botránykeltés, a szennyes kiteregetése, és különösen a gazdasági elit állítólagos manipulációinak ostorozása. A 19. század végén népszerű téma volt a korrupció, a trösztök visszaélései, valamint a társadalmi igazságtalanságok leleplezése. Hearst tudatosan a szegények és a társadalmi reformerek törekvéseinek rendelkezésére bocsátotta újságját.

Theodore Roosevelt, a későbbi republikánus elnök muckraker (trágyagereblyéző) jelzővel illette azokat az újságírókat, írókat és jogászokat (pl. Lincoln Steffens, Gustavus Myers, Upton Sinclair, Ida Tarbell), akik igyekeztek lerántani a leplet az amerikai társadalom és gazdaság sötét oldaláról. Hearst fölismerte, hogy a gazdasági elit ostorozása igen népszerű aktuális téma. Elvégre az emberek szeretnek foglalkozni a gazdagok ügyeivel, és kétségtelen tény, hogy a nagy vagyonok keletkezése, a pénzhatalom és a politikai hatalom összefonódása realitás volt a századvégi amerikai politikában. Mindezt csak föl kellett nagyítani, és bombasztikus címlap-sztoriként, figyelemfelkeltő címmel és a korábbinál nagyobb betűméretben tálalni. Hearst különös élvezettel foglalkozott lapjában a nagy pártokat behálózó korrupcióval is.

Hearst gátlástalansága nem ismert határt. Beköltöztette irodáját Pulitzer lapja, a The World szerkesztőségének épületébe. Így viszonylag könnyen hozzájutott az információkhoz arról, hogy a The World mivel foglalkozik, melyek a nagy ügyek. Olykor vesztegetéssel jutott információkhoz Pulitzer újságíróitól. 1896-ban a The Sunday World teljes szerkesztőségét elcsábította Pulitzertől, korábbi bálványától.

Hearst támogatta az 1896-os választáson a demokrata párti elnökjelöltet, William Jennings Bryant, a nagy iparmágnások és pénzemberek ellenfelét, aki mögé a populista mozgalom fölsorakozott. Különösnek hat, hogy Hearst lapjait fölajánlotta a gazdasági elit elleni küzdelemre, amelyhez ő is tartozott. Csakhogy Hearst a kisemberek védelmezőjeként kívánt szerepelni: azoknak a védelmezőjeként, akik addig is lapjának fő olvasói voltak. Végül Bryan, bár négymillió szavazatot szerzett, vereséget szenvedett ellenfelével, William McKinley-vel szemben.

Egy 1912-es magyarországi kiadvány így jellemezte Hearst ambícióit: „Lapjai állandó politikájuknak vallják, hogy hirdessék az elégületlenséget, hogy ingereljék a népet, és pártállást foglaljanak a munka mellett és a tőke ellen. (…) Hearst személyes meggyőződése nem mindenben fedi lapjai politikáját. Az újságjai lármásak, indiszkrétek, tolakodók és egyáltalán nem vesznek tudomást a jó modor követelményéről.”[1]

Közben Hearst pályáján és az Egyesült Államok külpolitikájában is jelentős fordulat történt: kitört a spanyol–amerikai háború (1898). Hearst, bár elvben izolacionista volt, kitörő örömmel fogadta a háború hírét, hiszen lapjai már régóta provokálták a kubai felkelés elleni megtorló akciók miatt a spanyol hatóságokat. Az előzményekhez tudni kell, hogy Kuba már a 19. század közepén az észak-amerikai politikai és gazdasági terjeszkedés célkeresztjébe került. Spanyolország ellen újabb és újabb összeesküvések és felkelések törtek ki (1837, 1844, 1850, 1868, 1895), és ezek intenzitásán az sem változtatott, hogy Madrid 1870-ben eltörölte örökre a rabszolgaságot. Az utolsó felkelést az Egyesült Államokban szervezkedő kubai patrióta, José Martí hirdette meg.

Senki nem sejthette, meddig húzódik a mindkét részről ádáz küzdelem. A spanyol hadsereg, gyönge fölszereltsége ellenére, meglepő módon éveken át képes volt kitartani, de a még gyöngébb felkelők számíthattak a népi támogatásra. Mindazonáltal világos volt, hogy Spanyolország előbb-utóbb katonailag és pénzügyileg összeroppan, csak az idő volt kérdéses. Mindegyik fél az idővel futott versenyt. Az amerikai közvélemény nagy része a kubai patriótákkal rokonszenvezett – ki érzelemből, ki érdekből, a Monroe-elv jegyében, miszerint „Amerika az amerikaiaké”.

Ami az érzelmet illeti, annak fölkorbácsolásában Hearst lapjai jártak élen. A spanyol hatóságok embertelen bánásmódját élénk színekkel festették meg, jócskán túlozva, sőt álhíreket gyártva, és rájátszva a szentimentalizmusra.

Hearst durva manipulációi gyakran okoztak konfliktust. Híres volt például az 1897-es Evangelina Cisneros-eset. Erről a bebörtönzött húszéves patrióta lányról a New York Journal tudósítója, James Creelman azt írta a szerkesztőségnek, hogy a spanyolok rendszeresen kínozzák. Hearst készpénznek vette a hírt, és azonnal megindította kampányát. Fitzhugh Lee havannai amerikai konzul határozottan cáfolta a Cisneros kínzásáról szóló sajtóhíreket, ám Hearst erről nem vett tudomást. A sajtóvállalkozó kampányt indított Cisneros szabadlábra helyezése érdekében, és a 15 ezer aláírást tartalmazó kegyelmi kérvényt eljuttatta a spanyol kormányhoz. Ellenfelei meggyanúsították, hogy a Cisneros melletti kegyelmi kérvény ügyével saját lapjának, a New York Journal-nak csinál reklámot.

Evangelina Cisneros (forrás: wikiwand.com)

Ezután Hearst egyik kiváló riporterét, Karl Deckert küldte Havannába, hogy próbáljon a fogoly közelébe férkőzni, és szedje ki belőle személyes vallomását. Decker egy kubai bankár, Carlos Carbonnel segítségével megszöktette a lányt, és férfiruhában, rövidre nyírt hajjal, hamis papírokkal fölcsempészte egy New Yorkba tartó amerikai hajó fedélzetére. New Yorkba érve Hearst hősnőként fogadta Cisnerost, aki kampányt kezdett annak érdekében, hogy az Egyesült Államok támogassa Kubát, és találkozott magával McKinley elnökkel is.

Egy másik alkalommal a New York Journal azzal a szenzációs hírrel sokkolta a közvéleményt, hogy egy amerikai hajó fedélzetén a spanyol vámosok durván viselkedtek egy amerikai állampolgárságú hölggyel, testi motozásnak vetve alá. A tudósítás szerzője dörgedelmesen firtatta az ügyben az amerikai kormány felelősségét is, vajon kellő védelemben részesülnek-e az amerikai nők. Később kiderült, hogy az eset nem úgy történt, ahogyan a lap közölte: az amerikai asszonyt nem férfiak motozták meg, hanem egy női vámalkalmazott, nem vetkőztették meztelenre, és a női vámos teljesen korrekt módon viselkedett vele szemben. Ám a „gyönge nő” képzete mind ebben az esetben, mind a Cisneros-ügyben alkalmas volt a közvélemény hangulatának befolyásolására. Ha a spanyol vámtiszt így bánik egy nővel, ráadásul a „mi leányunkkal”, azaz egy amerikai nővel, akkor minden rossz feltételezhető a spanyol hatóságokról. Nem mellesleg a kormány gyöngeségéről is sokat elárul, ha egy nővel szembeni durvaságot megtorlás nélkül hagy.

1899 januárjában McKinley elküldte a Maine csatahajót Havanna kikötőjébe, a szigeten tartózkodó amerikai állampolgárok jogainak és javainak biztosítására. A hadihajó máig ismeretlen okból fölrobbant. Az amerikai közvélemény a szenzációéhes sajtó, különösen Hearst lapjai hatására még a hivatalos vizsgálatot meg sem várva tényként fogadta el a spanyol szabotázst. McKinley csak három hónappal később, április 23-án üzent hadat Spanyolországnak. A háborúban az Egyesült Államok megszerezte Spanyolországtól a Fülöp-szigeteket és Guam szigetét, valamint utolsó amerikai birtokait, Kubát és Puerto Ricót. Hearst, bár gyűlölte McKinley-t, ebben a kérdésben egy oldalon állt az elnökkel.

Forrás: mediamythalert.com

Hearst számára kissé kínos volt, hogy három év múlva McKinley merénylet áldozata lett, és a merénylő, a lengyel származású anarchista, Leon Frank Czolgosz zsebében megtalálták a Journal egy példányát. Hearst lapja igen ellenséges hangon támadta McKinley elnököt, akit a brit pénz és a nagytőke emberének rajzolt meg, ezért néhányan úgy vélték, hogy Czolgosz a Journal gyűlöletkeltő cikkei hatására követte el a merényletet.

Mindenesetre ez sem akadályozta meg abban, hogy megcélozza a politikai pályát. Elindult az 1905-ös New York-i főpolgármester-választáson, a Közületi Tulajdon Liga képviseletében, amelynek programja célul tűzte ki, hogy a város vegye ellenőrzése alá a közműveket. Ettől az intézkedéstől remélték a fogyasztók védelmét, olcsóbb árakat és a közművek átláthatóbb működését, a korrupció visszaszorítását. Hearst agresszív kampányt folytatott, és elsősorban a szegényeket, a bevándorlókat és a katolikusokat célozta meg. New York a Demokrata Párt fellegvára volt. A demokrata párti kampánygépezet manipulációiról suttogó pletykák keringtek, ám mindez nem változtatott a tényen: Hearst-öt a választási bizottság döntése vesztesként hozta ki. Később úgy próbálta megmagyarázni kudarcát, hogy a demokrata pártiak által fölbérelt gengszterek erőszakoskodtak, hamis szavazólapokat gyártottak, sőt volt olyan eset, hogy ellopták az urnát egy szavazóhelyiségből. A kudarc azonban nem szegte kedvét, és az 1906-os New York-i kormányzóválasztáson is megmérettette magát, ismét sikertelenül.

Az 1910-es mexikói forradalom után az új mexikói kormány kisajátította Hearst földbirtokát. A sajtócézár, aki nem is olyan régen még hangoztatta egy forradalom (a kubai) melletti szolidaritását, most vadul követelte az amerikai kormánytól, hogy tegyen rendet a Rio Grandétól délre – magyarán: védje meg az amerikai érdekeltségeket, köztük az övét! Miközben kárhoztatta az Egyesült Államok külpolitikai aktivitását, fölszólította Woodrow Wilson elnököt a beavatkozásra, éppolyan vehemenciával, ahogyan tizenkét évvel korábban McKinley-t igyekezett a manipulálás és érzelmi zsarolás eszközeivel belekényszeríteni a Spanyolország elleni háborúra. Hearst lapjai ebben az időben – mutatis mutandis – America first jelmondattal jelentek meg a címlapon.

Hearst fölismerte a propaganda új eszközét: a mozit. Ekkor már működött a kaliforniai álomgyár, miután 1908-tól Hollywoodba helyeződött át a mozi központja. 1915-ben megalapította a Hearst-Vitagraph New Pictorial filmhíradóvállalatot. Hearst előbb a Selig Polyscope Company, majd a Pathé francia filmvállalattal gyártatta le a filmhíradókat. Utóbbi vállalattal közösen 1917-ben gyártott egy inváziós rövidfilm-sorozatot Pátria, azaz Haza címmel, amelyben az Egyesült Államok elleni mexikói–japán támadást vizionált. A Pátria-filmsorozat történetét a hírhedt Zimmermann-távirat ihlette. 1917-ben Arthur Zimmermann táviratot küldött a mexikóvárosi német követségre, amelyben a követet fölhatalmazta a mexikói kormánnyal való tárgyalásra az Egyesült Államok elleni esetleges hadba lépésről. A brit titkosszolgálat elfogta és megfejtette a táviratot. Az ügy kipattant, és kész volt a diplomáciai botrány. Hearst-re tehát ismét rámosolygott a szerencse: lám, igaza volt, amikor beavatkozást kívánt, hiszen a mexikói kormány képtelen konszolidálni a forradalmat! Filmsorozatával hozzájárult a hazafias érzés magas hőfokon tartásához.

Forrás: history.com

Hearst az 1920–30-as években tolódott a szélsőjobboldal felé: dicsérte Mussolinit, majd Hitlert. Izolacionista elvei bírálatra ösztönözték Franklin Delano Roosevelt kormányával szemben. A II. világháború idején Hearst teljesen jelentéktelenné vált. Más önjelölt németbarát hordószónokokhoz – Charles Coughlin-hoz vagy Henry Fordhoz – hasonlóan őt sem érte egzisztenciájában bántódás. A Hitler-barátság azonban végleg megpecsételte az egyébként is egyre betegesebb Hearst közéleti pályáját.

Utolsó éveiben már csak Marion Davies színésznővel fönntartott kapcsolata, valamint extravagáns életmódja miatt szerepelt a lapok bulvárrovatában. Rezidenciája, a Hearst-kastély, valamint az épülethez tartozó birtok leképezte a sajtócézár alkatát: éppolyan túlburjánzó eklektika és szertelenség jellemezte, mint politikai elveit. A kastélyban megtalálható a középkori stílust árasztó ebédlőterem, a muranói üvegből készült, vakítóan kék csempékkel borított falú római fürdő, a gótikus stílusban épített könyvtár, amelyben ötezer kötet várta, hogy az unatkozó milliomos valaha kezébe vegye őket. A leghíresebb látványosság a kastély kertjében lévő, Neptunusz istenről elnevezett szabadtéri úszómedence, amelyet Hearst többször átépíttetett. A milliomos ügynökei az egész világot bejárták műemlékek után kutatva, és amit nem tudtak elszállítani, azt lemásolták, és a tervrajzok alapján helyben fölépítették. Állítólag Hearst leromboltatott egy spanyolországi kolostort, és dobozokban szállíttatta San Simeon-ba. Ha csak anekdota is, igen jellemző erre a túlfűtött becsvágyú, pompakedvelő férfira.

A kertben a vagyont érő antik szobrok között antilopok, tevék, zebrák, jakok és medvék szabadon sétáltak, megriasztva a vendégeket, köztük a színésztársadalom krémjét, akik megtiszteltetésnek vették Hearst meghívását. A milliomos 1951-es halálakor sem készült el még teljesen a palota, amely ma múzeum és Kalifornia kulturális örökségének része.

A híres Neptunusz-medence (forrás: beautypool123.blogspot.com)

Hogyan értékelhetőek Hearst fordulatai a közéletben? Hearst politikacsináló ambíciói nem tértek el a korszak más milliomos hatalmasságaitól. Míg azonban Cornelius Vanderbilt, Andrew Carnegie és John D. Rockefeller vigyáztak arra, hogy a háttérben maradjanak, és nem törtek közhivatalra, nem vállaltak közvetlen politikusi szerepet, addig Hearst kifejezetten ambicionálta a politikusi pályát. Vagyona, törtetése, a lapjait jellemző bulváros jelleg és a botránykeltés, szennyes-kiteregetés, különösen a kubai felkelés elleni spanyol megtorlással kapcsolatos hamisítások azonban mind nagymértékben ártottak jó hírének és szavahihetőségének. Magát a kisemberek barátjaként feltüntetve törekedett a századvégi populista mozgalom keltette hullám meglovagolására, majd az 1920-as évektől egyre jobboldalibb nézeteket vallott. Hearst mindig követte az éppen aktuális kordivatot. Mindeközben komoly felelősség terheli abban, hogy a fake news műfaja megjelent az amerikai sajtóban és – ezen keresztül – a tömegpolitikában.

Hearst kacskaringós politikai pályája egy tekintetben következetes maradt: azokra kívánt támaszkodni, akik ellenségei voltak Nagy-Britannia hegemóniájának. Elutasította a britpártiságot az amerikai közéletben. Hol a baloldali, hol a szélsőjobboldali, hol az izolacionista, hol az imperialista nézetekkel kacérkodott, de mindig az a cél vezérelte, hogy bekerüljön a politikai elitbe. Mindezt nyíltan csinálta, ellentétben a korszak azon milliomosaival, akik beérték a háttérből folytatott politika-befolyásolási kísérletekkel. Hearst elkövette a hibát, hogy nem volt hajlandó beérni a másodlagos szereppel a befolyásos Carnegie-k, Vanderbiltek, Rockefellerek, Morganek, Gouldok mellett. Újra meg újra kísérletet tett politikai hivatal megszerzésére, és ez egységbe tömörítette ellenségeit.

Paár Ádám

[1] Amerika koronázatlan királyai. Carnegie-Rockefeller-Morgan-Astor-Hearst-Vanderbilt-Politzer-Barnum. Bp., 1912., Singer és Wolfner kiadása. 127–130.

Felhasznált irodalom:

Amerika koronázatlan királyai. Carnegie-Rockefeller-Morgan-Astor-Hearst-Vanderbilt-Politzer-Barnum. Budapest, 1912., Singer és Wolfner kiadása

Csillag András: Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó. Budapest, 2000., Osiris Kiadó

Lynn V. Foster: Mexikó története. Budapest 1999., Pannonica Kiadó

Hahner Péter: Az USA elnökei. Budapest, 2012., Animus Kiadó

Georg Honigmann: Hearst, a sajtókirály. Budapest, 1974., Kossuth Könyvkiadó

Ferdinand Lundberg: Imperial Hearst. A social biography. Equinox Cooperative Press, 1936., New York

Wittmann Tibor: Latin-Amerika története. Budapest, 1971., Gondolat Kiadó

Ezt olvastad?

Az Egyesült Államok 2003. március 20-án támadást indított Irak ellen, és eltávolította az ország éléről Szaddám Husszeint és rezsimjét. A