Élő múzeum- és helytörténet – interjú Debreczeni-Droppán Bélával

Történész, levéltáros, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Adattárának munkatársaként a Múzeum történetének avatott ismerője, emellett a Honismereti Szövetség elnöke. Debreczeni-Droppán Bélával életéről, kutatásairól, a Magyar Nemzeti Múzeum történetéről, a Honismereti Szövetség munkájáról és a helytörténeti kutatás fontosságáról Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.


Forrás: A Magyar Nemzeti Múzeum Facebook-oldala

Újkor.hu: A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Adattárában dolgozol, ami egyenes útnak tűnik annak alapján, hogy történelem-levéltár szakon végeztél az ELTE BTK-n. Miért pont ide felvételiztél annak idején, hogyan lettél történész?

Debreczeni-Droppán Béla: Tulajdonképpen már az általános iskola ötödik osztályában eldöntöttem, hogy történész leszek. Ekkor kezdtünk történelmet tanulni, és nagyon jó tanárom volt Kétyiné dr. Sági Mária személyében. Támogatott, külön szakkört tartott nekem és egy másik osztálytársamnak, versenyekre küldött. Ezeken helyezéseket értem el, illetve néhányat meg is nyertem, például nyolcadikban, az 1991-es Széchenyi-emlékév során rendezett Horváth Mihály versenyt, aminek eredményeként valamennyi állami gimnáziumba felvételt nyerhettem volna. Én azonban egyházi iskolában szerettem volna továbbtanulni, végül Szentendrén, a Ferences Gimnáziumban érettségiztem. Itt az első három évben nem volt olyan jó történelemtanárom, mint korábban, de azért nem tettem le továbbra sem a történészpályáról, harmadikban például bejutottam az OKTV országos döntőjébe. Negyedikben már nem indultam, viszont újra nagyon jó történelemtanár keze alá kerültem. Pater Tömördi Viktor történelem-levéltár szakot végzett, és talán tőle hallhattam, hogy ha valaki igazi történész akar lenni, akkor az történelem és levéltár szakra megy. Ezután már evidencia volt, hogy erre a két szakra adtam be a jelentkezésemet. Mivel a levéltár akkor, 1995-ben még „A” szak volt, külön kellett felvételizni rá a történelem mellett. A két szak kiegészítette egymást, de történész hallgatóként is a levéltár szak volt rám döntő hatással, mivel itt a szemináriumok, kollokviumok jobban megkövetelték a szakmában való elmélyedést, a kutatást. Mivel a történelem szakon a tanárképzést is elvégeztem, lett volna rá lehetőség, hogy középiskolai tanár váljék belőlem, de úgy éreztem, ez nem fér össze a kutatómunkával. A középiskolai tanítás egész embert kíván és nagyon ritka, aki ezzel össze tudja egyeztetni a kutató történészi létet. Bár ilyen ember is létezik, mégis én úgy gondoltam, hogy mindenképpen kutató történész szeretnék lenni, aztán, ha úgy adódik, akkor szívesen tanítok is. Így indult maga az egyetem.

Mivel foglalkoztál az egyetem alatt, miből írtál szakdolgozatot?

Már az első félévben, 1995 őszén megkezdtem a levéltári kutatásokat, ekkor a saját családom története érdekelt leginkább. Levéltár szakon ebből is írtam később a szakdolgozatomat, amelyet Bertényi Iván professzor úr bírált el, akinél az egyetemen, a Történelem Segédtudományai Tanszéken az utolsó két évben demonstrátor is voltam. Történelem szakon Gecsényi Lajos professzor úr volt a témavezetőm, ebből talán kiderül, hogy koraújkorból írtam a diplomamunkámat. Debreczeni Tamás pataki prefektus életét, tevékenységét dolgoztam fel, aki szolgálta  a három nagy fejedelmet: Bocskait, mint katona, Bethlent, mint fejedelmi prefektus, majd I. Rákóczi Györgyöt, akinek magyarországi birtokait irányította az 1630-40-es években. A családkutatás kapcsán jutottam el hozzá, de végül kiderült, hogy nem rokonom, bár azzá „fogadtam”, miután elolvastam és feldolgoztam több száz fennmaradt levelét. Szakdolgozatom megvédése után a Fons-ban meg is jelent a szerkesztett változata. Aztán kicsit messzebb kerültem a koraújkortól, de tavaly elkezdtem újra foglalkozni vele. A fő szolgálók, a szervitorok rétege úgy gondolom nagyon fontos, és Debreczeni egészen különleges pályát futott be. Nyolcvan évig élt, – és mint említettem – a legnagyobb fejedelmeket szolgálta. Az erdélyi kincstár és a fejedelmi birtokok után a sárospataki, a tokaji, a munkácsi és más egyéb uradalmakat irányíthatta, úgyhogy nagyon sok-sok leágazása lehet ennek a témának is, amit mindenképpen szeretnék folytatni. Korábban úgy gondoltam, hogy középkorász leszek. A nagy, féléves levéltári gyakorlatomat az Országos Levéltárban Érszegi Gézánál végeztem emiatt, de aztán úgy gondoltam, hogy inkább a koraújkor-újkor felé tekintek, ami megint csak valamelyest megváltozott, amikor a Nemzeti Múzeumba kerültem.

Sikerült rögtön diplomázás után a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Adattárában elhelyezkedni, vagy volt átmeneti időszak?

Sikerült, sőt, a történelem szakot még be sem fejeztem, amikor idekerültem. Mivel mind a két szakom „A” szak volt, külön szakdolgozatot kellett írni, ezért egy év különbséggel fejeztem be őket. 2002-ben, a levéltár szakon végeztem először, és utána – hiába húztam-halasztottam – be kellett vonulnom katonának. A polgári szolgálatot választottam a katonai helyett, ami hat helyett tizenegy hónap volt. Szende László barátommal – aki ma már a főnököm – együtt jártam egyetemre. Ő akkor már itt dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, és sikerült elintéznie, hogy itt végezhessem a polgári szolgálatot. Előtte nem gondoltam volna, hogy valaha is itt fogok dolgozni. Amikor idekerültem, akkor kerültek a Történeti Adattárba az osztályokról – elsőként a főigazgatóságról – a Nemzeti Múzeum irattári anyagai és az volt a feladat, hogy levéltárosként rendezzem ezeket. Ez a szép feladat itt is tartott, és úgy tűnik, meg is voltak velem elégedve főnökeim és kollégáim, mert azon voltak, hogy véglegesítsenek. A polgári szolgálat után aztán először megbízással dolgoztam tovább ugyanabban a székben, ugyanannál az asztalnál, majd miután már elvégeztem a történelem szakot is és megürült egy státusz, véglegesítettek. Nagyon jó érzés volt, hogy a kollégáim küzdöttek a státuszomért, ezért máig hálás vagyok nekik.

Lényegében ma is ez a munkaköröd? Azaz az, hogy a Történeti Adattárban a Múzeum különböző egybegyűjtött irattári anyagait kezeled?

A Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattárának két része van. A Régészeti Adattár és a Történeti Adattár. Mindegyikben több gyűjtemény van. A Magyar Nemzeti Múzeum Irattára a Történeti Adattárban van, én ebben a részlegben dolgozom történész-levéltáros szakmuzeológusként. Ez azt jelenti, hogy hozzám tartozik ez az irattári gyűjtemény, illetve két éve megkaptam hozzá a Nemzeti Múzeum Múzeumtörténeti Gyűjteményét is, amit korábban a Régészeti Adattárban őriztünk. Ez szervesen kapcsolódik az irattárhoz, kiegészítik egymást. Ez a két gyűjtemény van rám bízva.

Milyen érdekességek vannak ezekben a gyűjteményekben? A Múzeum történetét ismerők tudhatják, hogy 1945-ben és 1956-ban a Magyar Országos Levéltárba került irattári anyagok elpusztultak.

A Magyar Nemzeti Múzeum irattára kezdetben leginkább az igazgatósági irattárat jelentette, amelyeket az igazgatóságon őriztek. Az 1930-as években ez felkerült az Országos Levéltárba és az 1945-ös tűzben sajnos elégett. Az a néhány mutatókönyv maradt csak meg, amelyek éppen külső kutatási célból Kapossy János művészettörténésznél voltak. Ezeket persze vissza kellett adnia, majd ezek az 1956-ban keletkezett tűzben pusztultak el. Minden nap szembetalálkozunk ezeknek az anyagoknak a hiányával. Az, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum 1807 és 1933 közötti legértékesebb iratanyaga mutatókönyvekkel együtt megsemmisült, pótolhatatlan veszteség. Az osztályirattárak, amelyek később indultak, viszont megmaradtak az osztályokon. Ezek az osztályok ma már önálló intézmények, így például a mai Természettudományi Múzeum, a Néprajzi Múzeum vagy az Országos Széchényi Könyvtár is a Magyar Nemzeti Múzeum osztálya volt egykor, melyeknek irattárai megmaradtak. Megmaradt a kimondottan történeti-régészeti irattár is, amely az Érem- és Régiségtár néven működött a 19. században. Később, 1926-ban több osztályra vált: a Régészeti Osztályra, a Történeti Osztályra és az Éremtári Osztályra. Ez egyébként a legrégebbi itt fennmaradt múzeumi iratanyag. 1934-től az igazgatósági irattár is megvan, továbbá még az osztályokon kint levő irattári egységek is jelentős mennyiséget képeznek. A raktári kapacitás határozza meg, hogy mit tudunk befogadni a Központi Adattárba. Most két olyan osztályirattár, a Műszaki és a Közművelődési Osztály iratanyaga van már bent az irattári raktárban, melyeknek komoly rendezésen kell átesniük. Ez lesz a következő évek legnagyobb levéltárosi feladata számomra. Van tehát rendezési munka bőven! Emellett a tár kutatószolgálatát is ellátom. A kutatók előzetes megállapodás szerinti napon és időben jöhetnek, nincs kimondottan kitűzött kutatónap, mint más táraknál, gyűjteményeknél. Egyre több kutató jön egyébként.

Ez mennyi kutatót jelent? Milyen anyagokat kutatnak itt?

Évente kb. harminc kutató jelentkezik. Van, aki csak egyszer jön, de van, aki hússzor is. Persze nyilván a pestiek tudnak többször kutatni. De jönnek vidékről is, egyetemekről és múzeumokból egyaránt. Érdemes eljönni, mert nagyon gazdag a Nemzeti Múzeum irattára. A Múzeumba bekerülő tárgyakról annak idején kötelező volt nemcsak leírást adni, de a bekerülési körülményeket is részletesen leírni, így az egész folyamat története kutatható. Ha valaki egy tárgyról vagy gyűjteményről szeretne többet megtudni, annak elengedhetetlen, hogy megnézze, mi van nálunk. Számos neves régész és történész dolgozott az intézményünkben, róluk is rengeteg anyagot őrzünk. Például a jövőre kétszáz éve született Rómer Flóris az Érem- és Régiségtárnak volt múzeumi őre, azaz osztályvezetője, ahogy az őt követő Hampel József is. Nemrég ünnepeltük egykori igazgatónk, Pulszky Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját, vele kapcsolatban is lehet itt kutatni, bár a legjobb rá vonatkozó anyag, az igazgatósági levéltár, mint mondtam, elégett. A magyar múzeumtörténet vonatkozásában is rengeteg anyagunk van az irattárban. A más múzeumokkal való levelezés kapcsán felsejlik a teljes 19. századi múzeumi hálózat, illetve a 20. századi magyar (általános) múzeumtörténet is. Úgyhogy nagyon gazdag anyag ez, amelynek rendezése, megismerése folyamán engem is állandóan meglepetések érnek. Mondok erre egy példát. Fejérpataky László főigazgató 1923-ban elhunyt, utána egy rövid átmeneti periódus után Hóman Bálint lett a Múzeum főigazgatója, aki Fejérpataky íróasztalának fiókjaiból beküldte az irattárba a szerinte oda való dolgokat. Egy ilyen borítékot találtam az Érem- és Régiségtár iratai között, amely történetesen Kossuth Lajosné egy hajtincsét tartalmazta. Röpke nyolcvan év után én hajtottam végre Hóman utasítását azzal, hogy beküldtem a hajtincset (oda, ahová való) a Történeti Tár ereklyegyűjteményébe.

A másik rád bízott anyag, a múzeumtörténeti gyűjtemény hogyan állt össze?

1961-ben az Adattár munkatársai elkezdték gyűjteni a Múzeummal kapcsolatos anyagokat. Elsősorban olyan iratokat, amelyek nem kerültek iktatásra, például kiállítási forgatókönyveket, meghívókat vagy a Nemzeti Múzeum dolgozóinak gyászjelentéseit, előadásait stb. 1951-től 1986-ig Fülep Ferenc volt a Nemzeti Múzeum főigazgatója, neki például nagyon sok előadása, múzeumtörténeti munkája ebben a gyűjteményben található, ahogy egykori helyettesének, Korek Józsefnek is. Nekem sokszor úgy tűnik, hogy ami előkerült különböző fiókokból, az bekerült ide, annyira változatos anyag van itt.

A gyűjtemény kezelése mellett rendszeresen publikálsz is. Mi alapján választod ki a kutatásaid tárgyát?

A Nemzeti Múzeum irattárába kerülésem predesztinált arra, hogy múzeumtörténettel kezdjek el foglalkozni. Ezen belül is persze több dolog érdekel. Egyrészt Magyarországon évforduló-kultusz van, minden ahhoz köthető, ezért meghatározza az én kutatásaimat is. Ha mondjuk kétszáz éves a múzeumi törvény, akkor én annak kapcsán írok tanulmányt. Ha egy jelentős személyiség születésének van évfordulója, akkor annak van itt az ideje. A történeti kutatások során általában főigazgatók, osztályigazgatók munkásságát tárjuk fel, ami rendjén is van, mert tudósként, kultúrpolitikusként fontos szerepet játszottak, azonban érdemes más múzeumi személyiségek életét is górcső alá venni. Idén például nemcsak Pulszky Ferenc igazgató születésének volt kétszázadik fordulója, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum első portásának, Kovács Péterének is. 1845-ben lépett az intézmény szolgálatába, majd több mint ötven évig állt a Múzeum kapujában. Eredetileg azért kezdtem el vele foglalkozni, mert állandó történeti kiállításunkon megtekinthető egykori díszruhája, és erről az öltözékről szerettem volna írni. Kutatás közben azonban természetesen egyre jobban elkezdett érdekelni az, aki viselte. Nagyon sok dolog kiderült annak a „mélyfúrásnak” a nyomán, melyet személyével kapcsolatban végeztem. Az is fontos, hogy egy múzeumi segédtiszt, egy portás tevékenysége kapcsán el lehetett mondani, hogy a Nemzeti Múzeum, mint Ház hogyan működött a 19. században. Tulajdonképpen az egészben az volt a szép, hogy annak az arctalan bábúnak, amelyre a kiállítás kurátora ráadták a díszruhát, ezzel a tanulmánnyal sikerült arcot adnom.

A Múzeum története mellett a Múzeumkert története is nagyon érdekes. 1848-49-ben fontos történelmi színhellyé vált. 1848. március 15-én a híres forradalmi nagygyűlés után toborzóhely volt, a Nemzetőrség is itt alakult meg és gyakorlatozott az akkor még rendezetlen „küludvaron”. Később, az ötvenedik évfordulótól kezdve a Múzeumkert a március 15-ei ünnepségek egyik, ha nem a legfontosabb helyszíne lett. Nagyon érdekel még a „Muzi” közösségi használata is, ezt is kutatom, csakúgy, mint a kertben található szobrok történetét. Ez tehát az egyik fő kutatási témám évek óta. A másik érdekes téma, melyhez a kert kutatása során jutottam el, az a Nemzeti Múzeum épületéből elinduló temetések története. A nemzet legtöbb „nagy halottját” 1861-től 1944-ig a Nemzeti Múzeum rotundájában ravatalozták fel és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára. Kossuth Lajos, Jókai Mór, Görgei Artúr, Ady Endre, hogy csak néhány nevet mondjak. Mind a Múzeumkert, mind a temetések történetét évek óta kutatom, remélem, hamarosan összeállnak azok a monográfiák, melyeket tervezek ezekben a témákban. A fő cél, valamikor évtizedek múlva – amivel nem akarok és nem is érdemes sietni – a Magyar Nemzeti Múzeum történetének nagymonográfiájának megírása.

Meg lehet írni a Magyar Nemzeti Múzeum történetét a megsemmisült iratanyag ellenére?

Meg lehet, mert így is rengeteg forrásanyag maradt fenn. Például az 1848 előtti igazgatói iratoknak van egyfajta duplumpéldánya a nádori levéltárban. Az 1849 utáni, neoabszolutizmus alatti iratanyagban van nagy hiány, és az azt követő évtizedek forrásbázisa is szegényebb lett, hiszen el kell mondani, hogy a másik óriási veszteség a felügyelő szerv, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratanyagának csaknem teljes pusztulása volt. Berlász Jenő máig alapvető műve az Országos Széchényi Könyvtár történetéről (1802-1867) bizonyítja, hogy meg lehet írni az elpusztult iratanyag hiányában is színvonalasan az intézmény történetét. Lehet, hogy több kötetben, több lépcsőben, de ha az embernek van még néhány évtizede, ez talán nem elképzelhetetlen terv. Azok az alapkutatások, amelyeket a résztanulmányok megírása céljából folyamatosan végzek, bizonyosan közelebb visznek a végcél felé is. Ennek kapcsán szeretném megjegyezni azt, hogy nagyon fontos dolognak tartom, hogy a muzeológusok alapkutatásokat is végezzenek, ne csak kiállításokat rendezzenek. Ez persze ma már a szakma jelentős részében evidencia, hiszen ha kiállítást csinál egy muzeológus, akkor elmegy levéltárba, könyvtárba, és más közgyűjteménybe, sőt felkutat magánkézben lévő tárgyakat és egyéb forrásokat is, hogy alapos előkészítő tudományos munka után a közönség minél pontosabb képet kaphasson. Egy múzeumnak tehát nemcsak kiállítóhelyként, hanem tudományos műhelyként is működnie kell.

Ha már kiállításokról beszélünk, levéltáros muzeológust ritkán kérnek fel kurátornak, veled ez mégis megtörtént, hiszen te rendezted a Magyar Nemzeti Múzeum Teleki László kiállítását. Ez mennyiben kapcsolódott a korábbi kutatásaidhoz és milyen munkát jelentett számodra?

Igen, a múzeumokban az Adattárból nem nagyon szoktak kiállítást rendezni, hiszen ez egy múzeumi segédgyűjtemény és nem egy tárgyi gyűjtemény. Ugyanakkor ma már az adattári gyűjteményekben is történész, művészettörténész, régész, néprajzos (stb.) szakmuzeológusok dolgoznak, akiknek legtöbb esetben ugyanolyan komoly kutatási témáik vannak, mint klasszikus múzeumi (tárgyi) gyűjteményekkel rendelkező kollégáiknak. Konkrétan gróf Teleki László (1811-1861), jeles 19. századi politikusunk életének és munkásságának kutatásához is egy már említett témám vezetett el, mégpedig a múzeumból történő nagy temetések. Ugyanis 1861-ben néhány nappal a korelnök miskolci képviselő Palóczy László után a Határozati Párt öngyilkos vezérét is a Nemzeti Múzeum rotundájában ravatalozták fel. 2011-ben Teleki születésének 200. és halálának 150. évfordulója jó alkalmat nyújtott arra, hogy bemutassuk ennek a nagyszerű, ám mára sajnos elfeledett politikusunknak a pályáját és tragikus halálát. Tulajdonképpen ez utóbbival, azaz halálával és az azt követő országos gyásszal foglalkozott hangsúlyosabban ez az időszaki tárlat, amely három hónapig volt látogatható a Múzeum rotundájában, ott, ahol egykor Telekit felravatalozták. A Vasárnapi Ujság egykori, erről készült rajzát alapul véve idéztük meg ugyanott az egykori gyászteret az installációban fekete lepellel letakart koporsóval, a falakon végig fekete drapériával. A látogató ebben a gyásztérben ismerhette meg Telekit a kiállítás nyolc vitrinében elhelyezett tárgyak, dokumentumok segítségével. Ezen túl egy Kovács Béla által készített Teleki életéről szóló rövid dokumentumfilm is folyamatosan megtekinthető volt a kiállításban, csakúgy, mint a rendőr szakértők által forgatott film is, mely az 1861-es Teleki-helyszínelést idézte fel és bemutatta azt is, hogy 150 évvel később, immár a 21. században hogyan helyszínelnék le azt a mai protokoll szerint. Ez volt egyébként az installáció erős hatása mellett az az eleme a kiállításnak, amely nagyon sikeressé tette (a nagy látogatószámon túl majdnem az év kiállítása lett, csak a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor megnyíló új állandó kiállítása előzte meg a versenyben). Felkértük ugyanis a rendőrszakma ma élő legjobb hazai szakértőit, hogy vizsgálják meg újra Teleki László halálának körülményeit. Ezt elsősorban azt tette lehetővé, hogy fennmaradtak az 1861-es helyszínelés jegyzőkönyvei, sőt két sztereokép is, melyek az első helyszínelős fotók Magyarországon. Ezeket egyébként a kiállításban 3D-s szemüveg segítségével is lehetett látni, ami azt a hatást keltette, mintha a látogató beléphetne Teleki szobájába és ott lenne a helyszínelőkkel látva a földön holtan fekvő grófot. A kiállítás kísérőprogramjaként több tucatszor tartottak a rendőr szakértők nagy helyszínelős előadást egy külön előadótérben, ahol korabeli bútorokkal berendeztünk egy szobát kb. úgy, mint ahogy a helyszínelős fotón látható. Hosszasan lehetne még beszélni erről a tárlatról, amit aztán 2012-ben a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban is bemutattunk (egy kicsit persze másképpen, de ugyanazzal a koncepcióval). A kiállítás sikerét mutatja az is, hogy idén a zalaegerszegi Göcseji Múzeum kérésére náluk is megrendezhettük a tárlatot, immár kevésbé „gyászosan”.

Végül röviden arra a kérdésedre válaszolva, hogy mit is jelentett ez a kurátori feladat a számomra. Először is nagyon sokat tanultam a szakmáról, annak gyakorlati oldaláról, mit jelent egy kiállítás-rendezés, mennyi mindennel jár az együtt. Nagyon hálás vagyok azoknak a kollégáknak, akik segítettek engem ebben a munkában, elsősorban is Cs. Lengyel Beatrixnak, aki kezdeményezője volt a kiállítás megrendezésének, és akitől a rendezés munkálatai során a legtöbbet tanulhattam. Rengeteg tapasztalatot és persze sok-sok élményt is nyújtott ez a munka, melynek során nagyszerű rendőr kollégákat is megismerkedhettem. És ennek a történetnek még korántsincs vége, hiszen a következő évben jelenhet majd végre meg Telekiről nagy tanulmánykötetünk, melyet már a kiállítás előkészítése idején tervbe vettünk, valamint végre megújulhat Teleki László és más kiváló Teleki nyughelye, az ötvenes években feldúlt sziráki Teleki-kripta épülete is, amely műemléki felújításának (Csorba László főigazgató úr megbízásából) projektvezetője lehetek. Ez is egy olyan folyománya, ajándéka ennek a munkának, amire korábban sohasem gondoltam volna.

Múzeumi munkád mellet a Honismereti Szövetség elnökeként is tevékenykedsz. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szervezettel?

A Honismereti Szövetség már akkor is a Magyar Nemzeti Múzeumban székelt, amikor elkezdtem itt dolgozni 2002-ben, méghozzá közvetlenül mellettem, a Történeti Adattárban működött, így ha nem akartam volna, akkor is láttam volna ebben a civil szervezetben folyó munkát. Múzeumi mindennapjaim egyik színfoltjának számított, hogy közelről láthattam egy nagymúltú szervezet működését.

Gondolom, hamar be is léptél?

Nem egészen, ez fokozatosan alakult ki. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Honismereti Szövetség együttműködött az Országos Honismereti Gyűjtőpályázat kapcsán, ami a 60-as évek elején megindult honismereti mozgalom hosszú évtizedek óta kiírt gyűjtőpályázata volt, melynek díjazott munkái bekerültek a Nemzeti Múzeum Adattárába és egy algyűjteményt képeznek benne jelenleg is. A Szövetség könyvtára is bekerült a Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárába, mint honismereti könyvtár. A Múzeum és a Szövetség tehát szépen összenőtt az évek során. Itt talált otthonra a Szövetség, így tud ma is működni. Érdekes téma egyébként, hogy a múltban milyen szakmai civil szervezetek működtek a Múzeum keretén belül. Ezt is szeretném majd feldolgozni. Már tulajdonképpen a reformkor óta jellemző volt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, csak úgy, mint az Országos Széchényi Könyvtár rengeteg szakmai szervezetnek adott és ad otthont, legalább úgy, hogy az adott szervezet vezetője valamelyik intézmény munkatársa, sok esetben motorja. Például a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amelynek titkára is vagyok, a Nemzeti Múzeumban kezdte működését 1883-ban. Első titkára a már említett Fejérpataky László volt, aki akkor még levéltárosként dolgozott a Múzeumban. Visszatérve a Honismereti Szövetségre: akkor kerültem be ténylegesen ebbe a civil egyesületbe, amikor Szikossy Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese, egyben a Szövetség elnökségi tagja 2007-ben visszavonult e társadalmi munkából. Helyette engem választottak meg elnökségi tagnak úgy, hogy persze többen indultak ezért a tagságért. Ez egyben azt is jelentette, hogy a budapesti tagszervezetbe kellett belépnem, mert nincs központi tagság, minden tag a huszonegy tagszervezet valamelyikének egyéni tagja. 2010-ben, amikor Halász Péter, a Szövetség elnöke, jeles csángókutatónk elment a gimesi csángókhoz lakni feleségével és gyermekeivel, új elnököt kellett találni, és akkor engem kértek fel, hogy vállaljam el a feladatot. Így krisztusi korban kaptam meg ezt a rendkívül komoly feladatot, ami nagyon nehéz, de szép is.


Halász Péter és Debreczeni-Droppán Béla

Milyen tervekkel vágtál bele az elnökségbe?

A mai civil világot ismerve már az is elég nagy terv, hogy továbbvigyük azt, amit az elődök elkezdtek. Az egyik fontos vállalásom az volt, hogy továbbviszem a Szövetség hagyományos rendezvényeit. Ilyen például az Országos Honismereti Akadémia, amely az egész Kárpát-medence legnagyobb és legjelentősebb honismereti-helytörténeti találkozóhelye, fóruma, konferenciája. Jövőre már negyvenharmadik alkalommal tartjuk meg. Ez egy fontos, komoly témájú egyhetes konferencia, amelyet mindig valamelyik tagszervezetünkkel közösen szervezünk meg. Van egy Országos Ifjúsági Honismereti Akadémiánk is, melyet idén már tizenkilencedszer rendeztük meg. Országos nagy konferenciánk még a kétévente megrendezett Országos Kiadványszerkesztői Konferencia, mely most áprilisban az első világháborúval foglalkozott Szombathelyen. Az Iskola és Honismeret konferenciasorozat is sok évet megélt (ezt elsősorban pedagógusoknak rendeztük), most kicsit változtattunk rajta, és ezúttal leendő pedagógusoknak, azaz főiskolásoknak, egyetemistáknak tartottunk honismereti továbbképző konferenciát. Ezeken kívül számos helyi konferenciát, tábort és egyéb rendezvényt szerveznek tagszervezeteink. Emellett a tagszervezetek megerősítése is egyfajta állandó feladatunk. Ez nehéz, mert emberfüggő. Ahol az elnök, a titkár aktív és szerethető személyiség, ott a tagszervezet is aktívabb, nagyobb tagsággal rendelkezik. A legkomolyabb feladat a fiatalítás, mert majdnem minden szakmai és civil szervezet esetében óriási probléma az elidősödés.

Hogyan tudjátok a fiatalokat megszólítani?

A fiatalok számára meghirdetett versenyekkel, az említett konferenciákkal és táborokkal, és persze a ma már alapvető eszközökkel, a honlappal, a Facebookos jelenléttel. Továbbá létrehoztunk egy országos ifjúsági bizottságot is, ahova minden tagszervezet delegált egy főt (ez korábban egy ideig már működött). Amit lehet, tehát próbálunk megtenni a nehézségek ellenére. Mindenképpen ki kell találnunk olyan élményszerű, izgalmas programokat, feladatokat, melyek utat nyitnak a fiatalok felé. Ha kialakul egy hálózat, az már tud működni, azonban ebben az esetben is igaz a mondás, hogy „minden kezdet nehéz”. Ha már egy-két megyében sikerülne a fiatalítás, akkor a módszert, a modellt át tudnánk vinni máshová is, úgyhogy most ezen dolgozunk. Ez természetesen állandó munkát igényel, hiszen nemcsak megszólítani kell az új belépőket, hanem meg is kell tartani őket a szervezetben.

Miért tartod fontosnak a honismeretet, illetve a helytörténeti kutatásokat?

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áron Ábel a rengetegben c. regényének záró mondatát azt hiszem sokan ismerik. Nagyon szép és igaz mondat, jól kifejezi azt, amiért a honismeret fontos dolog. Aki ismeri szülőföldjét, lakóhelyét, szűkebb pátriáját annak nem csupán lakása, ingatlana lesz, hanem valóban otthona lehet az a hely ahova született, vagy ahol él. Az az ember, aki megismeri környezetének értékeit, sokkal jobban ragaszkodik hozzá, büszke lesz rá, tesz is érte. Véleményem szerint az ilyen emberek teljesebb és boldogabb életet élhetnek. A lokálpatrióta mindig nagyon sokat tesz a közösségéért. Az igazi patriotizmus, hazafiság mindig otthon, a kisebb helyi közösségekben kezdődik, ott lehet igazán megélni. Haszonelvű világunkban, a globalizmus, a legújabb népvándorlás korában, amikor az emberek egy jó része más országban akar érvényesülni különösen fontos erről beszélni és tenni is a helyi kötődés, a nemzeti érzés erősítéséért. Aminek – hozzáteszem – gazdasági haszna is van, hiszen, akinek erős a kötődése szülőhazájához, az az ember, ha el is megy külföldre tanulni vagy dolgozni, azon lesz, hogy a külföldön megszerzett tudást itthon kamatoztassa, a megszerzett anyagi tőkével azon a vidéken indítson vállalkozást, alapítson céget, ami számára fontos, ahova identitása köti. A kora újkori, újkori magyar történelem, a peregrináció nagyon szép példákat ad erre. Mondanom sem kell, hogy döntő szerepe van az oktatásnak abban, hogy a helyi értékek óvodától kezdődő bemutatásával létrejöjjön a legújabb generációkban is ez a kötődés. Hogy ne lelépni akarjanak ebből az országból, hanem itt maradni, hogyha el is mennek, erős legyen bennük a vágy a visszatérésre. Ez ma Magyarországon, de egész Európában az egyik legfontosabb kérdés. A honismeret mindenképpen megtartó erő, és a Honismereti Szövetség tagjai ebben hisznek, ezért végzik társadalmi munkájukat. Ezért hoznak létre tájházakat, helytörténeti gyűjteményeket, tartanak előadásokat, iskolai órákat és ezért írnak helytörténeti témájú cikkeket és könyveket. A legtöbbször amatőr helytörténészekről beszélünk, akiknek munkáját sokszor lebecsülik. Pedig nagyon fontos munkát végeznek, hiszen személyes (rokoni, baráti) ismeretségeik révén olyan adatokat, forrásokat gyűjtenek össze, melyek a hivatásos történészek, szakemberek „megérkezésekor” már nem léteznének. A nagy városmonográfiákat, falutörténeteket nem lehet ezen amatőr gyűjtések nélkül teljesen megírni. Ezeket meg kell becsülnünk. A helytörténetírásról pedig általában azt gondolom, hogy talán a legtöbbet ennek művelése során tanulhat a történész, hiszen egy település történetének megírásakor nagyon sok mindenben el kell mélyülnie a kutatónak: pl. az egyháztörténetben, mert hiszen írnia kell a helyi egyház(ak)ról, az építészettörténetben, mert a jelentősebb helyi épületeket is be kell mutatni, az iskolatörténetben az iskolák kapcsán, a gazdaság- és életmódtörténetben és persze családtörténetben a legjelentősebb famíliák, személyiségek bemutatása miatt. Egy-egy hely történetének megírásával pedig nagyon jól bemutatható a történelmünk és így hozható a nagy köztörténet is közelebb a fiatalokhoz, hogy bemutatjuk nekik hogyan is éltek őseik. A helytörténettel személyes történetükké, történelmükké válhat az a múlt, amely sokszor a tankönyvekben olyan messzinek tűnik. A Honismereti Szövetség ezért működik, ezért jelenteti meg már 42 éve Honismeret c. lapját is, és azt hiszem én is ezért vállaltam ezt a szép, de nehéz feladatot.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Szinte minden olvasó számára ismert Jancsi és Juliska, Csizmás kandúr, Hófehérke és a hét törpe vagy Csipkerózsika története. Sokan azt