Punk és skin mozgalmak tudományos megközelítésben – interjú Keresztes Csabával

Miként kezd valaki történész-levéltárosként az 1980-as évek zenei szubkultúráinak tudományos igényű kutatásához? Keresztes Csaba történész-főlevéltárossal, a Magyar Nemzeti Levéltár Szakmai Koordinációs Központ főosztályvezető-helyettesével, a Módszertani, Továbbképzési és Iratkezelés-felügyeleti Koordinációs Osztály munkájának irányítójával, az MTA BTK–NEB Vidéktörténeti kutatócsoport tagjával beszélgettünk.

Újkor.hu: Az ELTE BTK történelem és levéltár szakjain végeztél. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt? Miért pont ezeket a szakokat választottad?

Keresztes Csaba: Erre a kérdésre a sablonos válasz a legalkalmasabb válasz: nagyon kis korom óta érdekelt a történelem. Már kilenc-tíz éves koromtól faltam a könyveket, főleg a történelmi témájúakat, a Delfin-könyvek sorozatában megjelent, történelemmel foglalkozó regényes ifjúsági könyvektől kezdve az Egri csillagokig. Az általános iskolában, szerénytelenség nélkül mondhatom, én voltam a legjobb töris (megjegyzésre érdemes, mondhatnánk egy szakkifejezéssel élve, hogy agglomerációs községi iskola volt). A középiskolában is én vittem e témában a prímet, de hosszabb út vezetett az egyetemig. A szilárd elhatározás megérését követően, 1998-ban, az ELTE BTK történelem szakjára nyertem felvételt. Itt azonban már szembesültem azzal, hogy „nem vagyok egyedül”: rengeteg kiváló, és gyakran megalapozottabb tudással rendelkező fiatal vett körül az intézmény óvó falai között. Egy év után arra az elhatározásra jutottam, hogy nem akarok középiskolai tanár lenni, hanem inkább „szakmát” tanulok. Kiválasztottam a levéltár szakot, fel is vettek, és az első hetek után rájöttem, hogy nagyon jól döntöttem. Nekem való munka, nincs az állandó figyelem középpontjában, de mégis lehet általa kulturális, tudományos eredményeket elérni, és viszonylag széles körben terjeszteni.

Keresztes Csaba

Ha helyesek az információim, 2002 óta vagy az Országos Levéltár munkatársa. Hogyan kerültél ide és mit jelent számodra a levéltárosi munka?

Igen, 2002 végén vettek fel az Országos Levéltárba, még egyetemistaként. Egy levéltár szakos hölgy munkát keresett, és abban az időben hirdettek meg az Országosban két négyórás kezelői állást a kutatószolgálat előkészítő részlegénél. Soha nem felejtem el: a szakos hallgatók egyik intézménylátogatása után már az utcán bandukoltunk hazafelé, amikor a leányzó kétségbeesett arccal hozzám fordult azzal, hogy senkit sem talált maga mellé a másik négy órába, és ha nem vállalja senki sem, akkor semelyik állást sem fogják betölteni. Ott, az utcán, kisebb gondolkodás után, igent mondtam. Másnap mentünk a meghallgatásra (én, kissé szerepet tévesztve, talpig öltönyben-nyakkendőben), és felvettek minket a levéltárba, megbízási szerződéssel, cafeteria nélkül, heti húsz órára. Ezt követően összesen másfél évig voltam az akkori Kiskutatóban kutatható anyag előkészítője, vagyis pecsételtem és lapszámoztam a kutatóknak kikért csomókat. Mechanikus munka volt, de bele lehetett nézni az iratokba, és nem mellékesen a levéltárat is megismertem, sőt a kutatási témám anyagához is hozzáférhettem. Egyfajta gyakornoki munkának is felfogható volt, mintegy betanító alapképzésnek. Mindenkinek végig kellene járnia a szamárlétrát.

Amikor 2004 nyarán lediplomáztam, nem volt kétséges, hogy az Országosban maradok. Mivel az 1945 utáni korszak is érdekelt, az egyetlenként a Hess András téri telephelyen akkor meghirdetett állásra azonnal jelentkeztem. A levéltár szakosság, a szakmai gyakorlat sokat segített abban, hogy engem választott Dr. Kisasszondy Éva akkori főosztályvezető és Dr. Szabó Csaba főigazgató-helyettes, akiket azelőtt egyáltalán nem is ismertem. Egy anekdotám is van erről: éppen a Nyugati pályaudvaron voltam és randevúra vártam a vonattal érkező későbbi felségemet, amikor csörgött a mobiltelefonom, hogy azonnal menjek a felvételi elbeszélgetésre, mert a vezetőknek csak most van rá idejük. Mikor nagy nehezen befutott a vonat, azt kellett mondjam a városnézésre, mozizásra és a szokásos találkai elfoglaltságra készült leányzónak, hogy megváltozott a program, nekem munkaügyi meghallgatásra kell mennem. Egy rossz szava sem volt, felkísért a Várba, és amíg én a felvételiztetőkkel beszélgettem, kint sétálgatott a téren, és szépen megvárt. Lehet, hogy ezt a történetet a későbbi főnököm, Éva is csak ezen interjúból fogja megtudni…

Az azonnal felvettek kifejezés erre az esetre nagyon találó volt: valamikor június legvégén volt a meghallgatás, és én titokban egy szép, államvizsga utáni pihentető nyárról ábrándoztam, azonban Szabó Csaba a naptárra nézett, és kijelentette, hogy éppen most következik július 1-je, tökéletes kezdési időpont, e naptól érezzem magam felvettnek. Meg sem mertem mukkanni, örültem, hogy teljes munkát kaptam. Úgyhogy a nyár két hónapja és a szeptember a nyaralások helyett a kötelező próbaidővel telt.

Jelenleg a Módszertani, Továbbképzési és Iratkezelés-felügyeleti Koordinációs Osztályt vezeted. Melyek az osztály fő feladatai?

Ez a szép, hosszúnevű osztály a volt Kormányzati Gyűjtőterületi Főosztály utódja, kiegészítve a módszertani és oktatásszervezési feladatokkal. Alapvetően a közfeladatot ellátó szervek iratkezelését felügyeljük, selejtezéseiket ellenőrizzük, iratátadásaikat koordináljuk. A nagy állami intézményekkel jó kapcsolatban állunk, szoros az együttműködés, míg a kisebbek esetében a keletkezett irataikat akarjuk, mondjuk így, bementeni a levéltárba. Mert bizony a speciális célra létrejött nonprofit kft-k, közalapítványok és a kisebb-nagyobb állami és félállami szervezetek is rengeteg maradandó, értékes iratanyagot keletkeztetnek.

Módszertanilag a legaktuálisabban jelentkező problémákra dolgozunk ki állásfoglalásokat, ajánlásokat, kimondottan az iratkezelési szakmai alapok megerősítésének nem mellékes szándékával. Természetesen továbbképzéseket is tartunk: iratkezelő, irattáros tanfolyamokat indítunk, belső képzéseket szervezünk. Nagy célunk, hogy a törvényi változások miatt elvesztett OKJ-s tanfolyamtartási jogunkat visszaszerezzük, és újból engedéllyel rendelkezzünk a Segédlevéltáros, ügykezelő képzés beindításához.

Visszatérve az iratkezelési feladatokhoz: nem titkolt célom, hogy az 1989 után keletkezett állami dokumentumok, beleértve a társadalmi és a gazdasági kormányszervi iratokat is, mind teljesebb és komplexebb módon maradjanak meg, és kerüljenek levéltári őrizetbe. Az elmúlt 27–28 év szinte egy jellegzetes korszakot jelent. Ezért jelenleg az ún. kilencvenes évek – különféle intézményekben lévő – iratanyagai esetében a gondos és előre megtervezett rendezésre helyezem a hangsúlyt, amelynek során szelektálni lehet a nagy tömegben keletkezett iratanyagok között, és a maradandó értékűeket témakörök szerint ki lehet válogatni, nem feledkezve meg a privatizáció dokumentumairól vagy éppen a társadalmi változásokat, az emberi sorsokat tartalmazó iratokról sem. Majd ezeket haladéktalanul levéltárba kellene adni – ha lenne hely…

Levéltárosi munkád mellett rendszeresen publikálsz. Fő kutatási területeid egyrészt a Horthy-korszak radikális pártjainak és közéleti szereplőinek története, másrészt a kommunista korszak ellenzéki mozgalmainak tevékenysége, a második világháború után létrejött intézmények szervezettörténete, illetve ezen kívül a személyi- és közösségi sorsok 20. századi alakulásának vizsgálata. Mi köti össze ezeket a területeket? Mi az, ami főként érdekel a kutatás során?

Ahogy kissé cinikusan mondani szoktam: jó levéltáros mindenhez ért. A magam részéről messze nem értek mindenhez, de minden érdekes dologba belekontárkodtam. A történelem szakos szakdolgozatomat a két világháború közötti korszak politikai elitjéről írtam, míg a levéltárosit az 1930-as évek jobboldali pártjairól. Ez utóbbival már karistoltam a majd’ minden történészt körbevevő falakat.

Ezt az irányt egészítette ki az ezt követő korszak államszervezeti történetének feltárása, amely még mindig tartalmaz fehér foltokat. Ez már többnyire a mindennapi levéltári munkámból fakadt: én tényleg komolyan vettem az intézmények történetének feltárását, a fondleírások összeállítását. Az általam készített raktári jegyzékek elé szinte minden esetben igyekeztem egy összefoglalt szervezettörténeti szöveget is illeszteni. Ezt egészítették ki a hasonló tárgyban írt publikációim.

Mivel egy budai agglomerációs községben lakom, lokálpatriótaként szinte kötelességemnek éreztem, hogy Sóskút történetét feltárjam, szélesebb körben megismertessem. Vagyis helytörténeti tevékenységet is folytatok mindmáig, történeti interjúk készítésétől kezdve az MTA BTK-s kutatócsoportban való kutatási témákig bezárólag. Sokan nem is gondolnák, hogy a helytörténetből milyen országos jellegű jelenségekre lehet következtetni!

Az egyének személyes sorsának megismerése szintén egyfajta mikrotörténeti elemzési módszer, amelyből általánosabb összefüggésekre lehet jutni.

Az államszocialista érának a forradalmi hevületű, hihetetlen tettvágyú ellenkultúrája megismerésének vágya pedig a fiatalkori szimpátiákból eredeztethető.

Fiatalok a ’80-as években. Illusztráció! Kép forrása: Fortepan

Szeptember 30-án a Levéltári délutánokon Szubkultúrák az 1980-as években címmel tartasz előadást. Miként kezdtél érdeklődni a téma iránt, s melyeket tartod a legfontosabb eredményeidnek ezzel kapcsolatban?

Minden fiatalt érdekel a zene, sőt rajong érte. A kamaszok többsége mindenféle zenét meghallgat, azután kiválasztja közülük a neki tetszőt. A különféle zenék közül nekem legjobban a társadalmi és politikai üzenetekkel megtűzdelt punk zene tetszett a legjobban. Mivel mindig is homo politicus voltam, így a mélyebb tartalmat nem hordozó zenék leperegtek rólam, a punk – és később az OI! – zene viszont nem. Kissé furcsa, hogy bár én az 1990-es években voltam fiatal, mégis az 1980-as évek zenéi fogtak meg. De ezzel nem voltam egyedül, kortársaim közül nagyon soknak bejött a késői Kádár-kor „földalatti” (underground) muzsikája, amelyben vagy nyíltan vagy jól elrejtve, de a rendszer ellen énekeltek. És ne feledjük el azt sem, hogy az 1990-es évek legelején nem éreztük, hogy valódi rendszerváltás történt. Minden pártfunkcionárius, közigazgatási-igazságszolgáltatási vezető megúszta az elszámoltatást. Vártuk hát a valódi „forradalmat”, ami meghozza a hőn áhított változást. Nem volt hát meglepő, hogy a kazettás magnókból a szám megszületése után több, mint tíz év elteltével is felharsant az „Áll egy ifjú élmunkás a téren…” című CPg opus, vagy éppen az Oi-kortól az a dal, amely ekképpen végződik: „… az idő végre megérett rá/hogy befűtsünk a komcsik alá”. Na, ezek az álmok először 1994-ben, majd később szinte teljesen szertefoszlottak, de a mi saját lendületünk megmaradt. Én magam továbbra is, már egyre tudományosabb módszerekkel kutattam az ellenkultúrák nyomait, igyekeztem, hogy minden dokumentálva legyen. Nem voltam egyedül persze, később többen írtak visszaemlékezéseket, kiadták a koncertfelvételeket kazettán vagy CD-n, sőt más történészek is komolyan rárepültek a témára. Néha azonban mosolygok, hogy kívülállóként mennyire félreértelmezik a korabeli állapotokat…

Röviden összefoglalva: a punk és a skin mozgalmakról elkövettem cikkeket és egy könyvet is, és van még a tarsolyomban egy terjedelmes tanulmány, amit jó lenne már befejeznem. Nem is szólva az 1990-es és a 2000-es évek szerveződéseiről… Jó pár ember jelentkezett már nálam, hogy szívesen adna interjút, nekem pedig dokumentumanyag van a birtokomban, ha messze nem is akkora, mint a titkosszolgálatok irattáraiban lévő.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Fellengzősen mondva: nem árulom el, mert ellopják az ötleteimet (ha-ha-ha). Komolyra fordítva a szót: nagy ívű tervből nincs hiány, nem is szólva a félkész tanulmányok garmadájáról, amelyek a számítógépem memóriájában lapulva várják a napfényre kerülésüket. Viccként jelentem ki, hogy hiánypótlónak tartom mindet, olyan témákat boncolgatnak, amelyek vagy elfeledettek, vagy senki sem mert foglalkozni velük, még felületesen sem igazán. Mint a szubkultúrák esetében látszik, szeretem tágítani a határokat, feszegetni a korlátokat, megmozgatni a tabukat – mert dönteni azért nekem sincs se erőm, se bátorságom. Ha konkrétumokat is kell mondjak, akkor talán annyit, hogy a szovjet katonák 1945 és 1947 közötti zsákmányolásáról írok egy tanulmányt (hasonló témában már publikáltam korábban). Tervezek emellett több politikusról is átfogó életrajzot írni, nem apológiát és nem is pamfletet, hanem valóban az objektivitásra törekvő műveket. Mint előbb említettem, a kisemberek személyes sorsát is jobban figyelemmel kellene kísérni. Erre is vannak terveim, elsőként a saját családom tagjainak, gyakran tragikus történetét igyekszem feltárni.

A tervek beteljesítéséhez nagyon szükséges lenne, ha egy könnyen megközelíthető, központi helyen megépülne a várva várt modern levéltár, ahol normális körülmények között kutathatnánk a fennmaradt írásos dokumentumokat.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Mennyire kutatható ma a magyarországi szovjet hadifogolytáborok története? Hány embert érinthettek az 1945 utáni elhurcolások? Mi az oral hisotry szerepe