„A régi iskola utolsó európai uralkodója” – 100 éve halt meg Ferenc József

Az utolsó előtti Habsburg-uralkodó, magyar király Metternich Európájában és rendszerében nőtt fel. Ferenc József neve egybeforrt az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc leverésével. Hosszú uralkodása alatt megélte a 19. század nagy eseményeit, a századfordulót, a modern kor születését, de sosem tudta a változásokat elfogadni. Ennek ellenére, ha kellett, alkalmazkodott a kihívásokhoz, így játszhatott szerepet a kiegyezés létrejöttében. Alakját és személyiségét tekintve a történetírás mindvégig egyszerűségét, merevségét és autokratását hangsúlyozta.


Képek forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Jelzet: HU MNL OL P0240/1 /r28/No085r és HU MNL OL P0240/1a/No0776r

Gyerekkor

Ferenc József 1830. augusztus 18-án látta meg a napvilágot Habsburg Ferenc Károly herceg és a bajor Wittelsbach-házi hercegnő, Zsófia elsőszülött fiaként. Születésétől kezdve csaknem bizonyossá vált trónörökösi mivolta, s külön örömöt okozott családtagjainak – köztük nagyapjának, I. Ferenc osztrák császárnak – azzal, hogy testileg-szellemileg egészséges fiúgyermekként jött világra.

Mindezek miatt rendkívüli figyelmet fordítottak nevelésére, az anyai szeretet és gondoskodás mellett a császári, s egyben nagyapai javaslatok határozták meg oktatását. A korszaknak és a dinasztikus hagyományoknak megfelelően már hat éves korától módszeresen készítették fel feladatára; az alapvető ismeretek mellett elsajátította az államművészetet, tanulta a birodalom népeinek nyelveit. Már gyerekkorában megmutatkozott egyszerűségre, természetességre való hajlama és szorgalma, ám nevelői látták, hogy az összefüggéseket nem érti, a részletek nem érdeklik őt. Ugyanígy despota jelleme is korán kibontakozott, a sok tanulásnak és a szigorú napirendnek köszönhetően nem volt alkalma, de hajlama sem emberi kapcsolatokat kialakítani, csakhamar fásulttá és magányossá vált. Csak a katonaság, a katonáskodás érdekelte, már gyerekkorában is lelkesedett katonai játékaiért. Nézeteit, politikai felfogását Metternich tanításai és intelmei nagyban meghatározták, a kancellár forradalom- és nacionalizmusellenessége, a túlzó reformoktól való ódzkodása az ifjú Ferenc József elméjében és szívében hamar teret nyertek, amely elveket anyja szintén igyekezett elmélyíteni benne.

Kísérlet az abszolutista uralkodásra

Még javában tartott a fiatal herceg neveltetése, amikor váratlanul a Monarchia élére kellett állnia uralkodóként. A népek tavasza alapjaiban forgatta fel Európa és a Habsburg-birodalom rendjét, a császári kormányzat trónváltással kívánta elkerülni a teljes összeomlást, és azt, hogy Ferdinánd tovább engedjen a liberális, alkotmányos és nemzeti követeléseknek. 1848. december 2-án került sor Olmützben a nagykorúvá vált Ferenc József megkoronázására, amely lehetővé tette, hogy a Habsburg-vezetés tiszta lappal indulva lépjen fel a forradalmi megmozdulás ellen. Hamarosan helyreállították a Monarchia nyugati felében a rendet, majd 1849. márciusában kibocsátották az olmützi alkotmányt. A császári pátenssel adott alaptörvény, noha biztosította az alapvető egyéni szabadságjogokat, valamint a birodalmi gyűlés és a tartományi gyűlések működését, elsődlegesen a centralista, abszolutista államot kívánta kiépíteni. A nemzeti mozgalmak ellen egységesítette az államot, felszámolta többek között Magyarország különállását, semmibe vette történeti alkotmányát. Ezt az egységesítésre való törekvést II. József szellemét idézte fel az 1916-ban Ferenc Józsefre emlékező Márki Sándorban, a kolozsvári egyetem történelem rendes tanárában. Ez a párhuzam nem lehetett véletlen, hiszen az ifjú császárt éppen a II. Józsefi örökség, annak pozitívnak vélt csengése miatt koronázták meg Ferenc Józsefként, nem pedig II. Ferencként.

A debreceni országgyűlés, amely nem ismerte el királyának a fiatal uralkodót, válaszul kimondta „a hitszegő Habsburg-Lotharingeni ház Isten és világ előtti trónveszettségét” és a magyar állam függetlenségét, és tovább harcolt a császári csapatok ellen. Ezzel Ferenc József szerint a rebellis magyarok kikiáltották a köztársaságot, ezért könnyebben szánta rá magát az oroszoktól való segítségkérésre, amelyre hadseregének sorozatos vereségei miatt szükség is volt, illetve a szabadságharc leverését követő véres megtorlások engedélyezésére. Az ifjú császár felelőssége a terrorért a történetírás egyik vitatott kérdéssé vált; voltak, akik felmentették, és teljes mértékben környezetére hárították azt. A Habsburg-uralkodónak azonban erkölcsi felelőssége volt az események alakulásában, hiszen felfogása szerint az uralkodói tekintélyt nem tisztelőket, az állam nyugalmát megzavarókat büntette meg Isten által reá ruházott hatalmából fogva. Gyerekkora óta azt hallotta otthon Zsófiától, azt tanulta nevelőitől, hogy a nacionalizmus, a forradalom a dinasztia és az állam ellenségei, megállításukban csak a kivégzések segíthetnek. Így neveltetése, tapasztalatai, valamint autokrata alkata egyaránt szerepet játszottak a tanácsadók mellett a kegyetlen eljárásban, amely 1849. október végével ért véget.  

Uralkodásának első évtizedét a centralista és abszolutista állam kiépítésére való törekvés jellemezte, mindvégig hangsúlyozva egyeduralkodói szerepkörét. Az olmützi alkotmányt eleve nem szánták hosszú életűnek, 1851 decemberi felfüggesztéséig fokozatosan veszített érvényéből, a birodalmi parlamentet (Reichstag) már korábban birodalmi tanáccsá (Reichsrat) alakították át, ami egyet jelentett a miniszteri felelősség felfüggesztésével. A hatályon kívül helyezéssel pedig végképp a császár kezében összpontosult a három hatalmi ág; a katonák neki – mint legfőbb hadúrnak – tettek esküt. Ez számára különösen fontos volt, hiszen a neveltetése és a forradalom eseményei nyomán uralkodásának, tekintélyének, és egyúttal birodalmának támaszát látta a hadseregben. Ez a felfogás öltözékében és magatartásában is visszaköszönt,  mindez tovább erősítette merev jellemét.

Az 1850-es évek Monarchiáját a katonai és polgári közigazgatás, a Bach-rendszer, a rendőrállam kiépítése határozta meg. Megszüntették a politikai hatalomgyakorlás és a politikai véleménynyilvánítás minden formáját. Magyarországot kerületekre osztották, amelyek központjai egyformán „fővárosnak” számítottak élükön főispánnal, majd helytartó elnökkel. Külön vették Horvátországot, Erdélyt és a szerb területeket, amelyek Bécs fennhatósága alá kerültek. Ugyanakkor bizonyos gesztusintézkedések is történtek, például az ország élére a kontinuitást és konszolidációt jelképezve Albrecht főherceget nevezték ki katonai és polgári kormányzónak. Nem maradt ki a reformfolyamatokból sem. Az ősiség eltörlése, a polgári törvénykönyv és a telekkönyvi rendszer bevezetése ugyanúgy érintette a magyar területeket, mint a Lajtántúlt. Szintén a közeledést jelezte Ferenc József 1852-es magyar körútja, amelyet gondosan előkészítettek, hiszen ezzel kívánták jelezni ország-világ előtt a magyar nemzet megbékítésének szándékát. Az ifjú császár utazása során igyekezett mindent megnézni, a feljegyzések szerint mindezt felszabadultan tette. Ezzel és az amnesztia kihirdetésével valamelyest jó benyomást tett a magyar nemzetre. De mindkét fél emlékezetében élénken éltek még az 1848–1849-es események; a politikai feszültség és a bizalmatlanság továbbra is fennállt.

Miközben odahaza próbálta helyreállítani és megerősíteni tekintélyét, két esemény is megrendítette a Habsburg-birodalom nagyhatalmi státuszát. A krími háború és az 1859-es szárd–francia–osztrák harcok alakulásában ugyancsak kimutatható Ferenc József szerepe. Az előbbi esetben azért, mert egyszerre ragaszkodott német és itáliai pozíciójához, viszont igényt tartott balkáni területekre is. Nem ismerte fel, hogy ez túl nagy falat birodalma számára, nem érzékelte azt, hogy a forradalom előtti helyzet már nem áll fenn. Ausztria egyre kevésbé játszott vezető szerepet a Bundnál, az itáliai területek pedig saját nemzeti egységük után áhítoztak. A Habsburg-állam krími háború utáni nemzetközi helyzete nem volt kedvező, az ingadozó magatartás és az, hogy nem viszonozta Oroszország 1849-es segítséget, elszigeteltté tették. Tulajdonképpen ez, valamint a tények figyelmen kívül hagyása, illetve a hadseregbe vetett buzgó hit vezettek az 1859-es vereséghez. Noha a hadvezetéshez nem értett, nem folytatott ebbéli komolyabb tanulmányokat, a katonai döntésekbe beleszólt, nem hallgatott a figyelmeztető, óvó szavakra; sőt az első vesztes csata után a parancsnokságot is átvette. Azonban nem sok ideje volt viselni tisztét, a solferinói vereség után III. Napóleon kezdeményezésére megkötötték a villafrancai fegyverszünetet, majd a zürichi békét, amelyben le kellett mondania Lombardia tartományról.


Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Jelzet: HU MNL OL P0240/1 /r28/No085r

Bár a békefeltételek nem voltak megalázóak, a vereség mégis érzékenyen érintette a császárt és birodalmát. Megmutatkoztak a Habsburg-állam belső gyengeségei, pénzügyi és katonai problémái, elvesztette hitelét a nemzetközi és a pénzügyi világ előtt. Ezeket mindenképp orvosolni kellett, így a figyelem ismét a belpolitika felé fordult; megkezdődött az abszolutista rendszer lebontása a gyűlölt vezetők elbocsátásával. Viszont Ferenc József továbbra is ellenezte az alkotmányosságot, az efelé vezető reformok csak látszatengedmények voltak, a parlamenti felelősséget, az uralkodói uralom korlátozását, a hatalmi ágak szétválasztását sem az 1860. évi októberi diploma, sem az 1861-es februári pátens nem mondta ki. Így az engedélyezett politikai gyűlések, a tartományi és megyegyűlések, valamint a magyar parlament eleve eredménytelenségre voltak ítélve.

Ennek ellenére lázasan készültek az 1861-es magyar országgyűlésre, amelynek fő témája az uralkodóhoz intézendő követelés tartalma és formája volt. Hosszas vita után végül a Deák-párti javaslat alapján feliratot küldtek Ferenc Józsefhez, amely az egyezkedést segíthette volna elő; mégis a számukra új uralkodó elfogadását kívánságaik teljesítéséhez kötötték. Ezzel megszakadt a párbeszéd a két fél között, hiszen a császár ismételten méltóságának, uralkodói tekintélyének megsértését látta ebben. Hamarosan megbízott karhatalommal feloszlatta a gyűlést, majd „provizóriumot” vezetett be Magyarországon.

Ferenc József mint alkotmányos uralkodó?

Pár évvel később mégis létrejött a kiegyezés a két fél között. A tárgyalások elindításában igen nagy szerepe volt Ferenc Józsefnek, hiszen egy közvetítőn keresztül egyezkedni kezdett Deák Ferenccel, a magyar liberálisok vezérével. A szakirodalom rámutat arra, hogy a híres húsvéti cikk – amely tulajdonképpen a megbeszélések során elhangzott követeléseket és engedményeket foglalta össze – sem kerülhetett volna nyilvánosságra beleegyezése nélkül.

Ezt követte a helytartótanács visszaállítása, a februári pátens hatályon kívül helyezése, majd 1865 végén a parlament összehívása, amely alkalomból a Habsburg-uralkodó hosszabb időt töltött Magyarországon. Természetesen nem ment zökkenőmentesen az eszmecsere, de nyílt összetűzésre nem került sor. Annál is inkább, mivel közben kitört a porosz–osztrák háború, amellyel a nagynémet egység terve végképp lekerült a napirendről, azaz Ausztria már nem játszott többé szerepet a német területek életében. Ezt a változást tudomásul vette Ferenc József, ahogyan a fegyverszüneti tárgyalások kezdetén írta: „Németországból mindenképpen teljesen kilépünk, akár követelik ezt tőlünk, akár nem, s én ezt azon tapasztalatok után, amelyeket kedves német szövetségeseinkkel szereztünk, szerencsének tartom Ausztria számára.” A Habsburg-birodalom helyzete azonban nem rendült meg, köszönhetően Bismarck nagyvonalú békefeltételeinek, és annak, hogy nem került sor belső mozgolódásra, valamint elszakadási kísérletekre.

Innentől kezdve már csak idő kérdése volt a kiegyezés megszületése, amelyet nagyban támogatott az időközben kinevezett osztrák államkancellár és külügyminiszter, Friedrich Ferdinand Beust báró is. Andrássy Gyula gróf miniszterelnök vezetésével felállt a felelős magyar kormány, amely megszavazta a kiegyezés törvényét. Ezzel biztosítottá vált Magyarország belső függetlensége, a liberális alkotmány, ugyanakkor a kül- és hadügy, valamint az ezekkel kapcsolatos pénzügyek közös igazgatás alá kerültek. Elhárult tehát az utolsó akadálya annak, hogy Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák.

Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a korábbi évek abszolutista kormányzása után az osztrák császár és magyar király mozgástere jelentősen szűkült, és bábbá vált a két birodalomfél kormányának kezében. Valójában az új alkotmány világosan kijelölte az uralkodó helyét, számos jogot meghagyva neki, amivel teljes mértékben azonosulni tudott. Biztonságban érezte uralkodói tekintélyét, valamint biztosítékot látott arra, hogy ezzel a Monarchia helyzete is megszilárdul, az ismét elfoglalhatja méltó helyét a nagyhatalmak között. Továbbra is ő volt a legfőbb hadúr, a külügyek intézése magában foglalta a császári ház dolgait is. Emellett a végrehajtói hatalmat is gyakorolta a felelős miniszterek kinevezésével. Befolyása volt a törvényhozásra, nem csupán szentesítette az új rendelkezéseket, hanem előszentesítési joggal is rendelkezett. A parlament csak ez után tárgyalhatta meg a javaslatokat. Mindez nem jelentett zökkenőmentességet, előfordult, hogy vagy az uralkodó, vagy a magyar kormány kényszerült engedni. Ezt leszámítva a magyar dualizmus első évtizedei viszonylag konfliktusmentesen teltek el, Ferenc József megtanulta a kompromisszumos együttműködést az egykori lázadókkal. Egyrészt mert a politikai pártok nem ideológiai elvek, hanem közjogi alapon szerveződtek, másrészt a Deák-párt sokáig megőrizte vezető szerepét. Mindennek köszönhetően a stabilitást, megbízhatóságot látta a Monarchia magyar felében.

Ennél feszültebb állapotok léteztek az osztrák országgyűlésen. Nemcsak az olykor merev álláspontot képviselő liberális politikusok jelentettek gondot, hanem a nemzeti problémák, különösen az osztrák–németek és a csehek között fennálló ellentétek is. A cseh kérdés mindvégig egyik problémás területe maradt a lajtántúli politikának, több kormány is próbálta orvosolni a kérdést, de hasonló kiegyezés, mint a magyarok és a horvátok között, sosem jött létre. Megvalósulása a birodalom föderalizálását, a trializmust jelentette volna. Ezt a törekvést nem támogatta az uralkodó, hiszen meglátása szerint a dualista rendszer, a két államalkotó fél meghozta a kívánt eredményeket. Ennek ellenére igyekezett kiküszöbölni a nemzeti konfliktusokat, emiatt állt a nyelvrendeletek mellett, amelyek engedélyezték, majd kötelezővé tették a cseh hatósági nyelv bevezetését az illetékes területeken. Ugyanilyen szempontok alapján hagyta jóvá a választójogi reformokat. Nem nacionalista vagy liberális szemszögből értékelte ezeket, hiszen továbbra is ellenezte mindezt, hanem a Monarchia számára szükségszerű intézkedésnek tartotta őket, amelyeket országa valamennyi „néptörzse” érdekében tesz meg.


Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Jelzet: HU MNL OL P0240/1/r22/No157

Ez a kötelesség- és küldetéstudat volt jelen akkor, amikor mint Ausztria–Magyarország legfelsőbb hivatalnoka tanulmányozta a különféle ügyekkel kapcsolatos aktákat, fogadta audienciákon a minisztereket és egyéb alattvalóit. Szinte nem volt olyan terület és kérdés, amelyről ne tudott volna, vagy amelyről ne lett volna véleménye. Szigorú napirendje, rendezett akták sora az íróasztalánál, munkabírása, szorgalma legendássá és elismertté váltak, minden munkatársa és alattvalója nagyra becsülte benne azt, hogy sosem döntött szeszélyből vagy hirtelen felindulásból. Viszont csak az elé tárt iratokból tájékozódott, a valódi problémákat és embereket nem ismerte, noha rengeteg reprezentatív eseményeken vett részt, jelentős karitatív tevékenységet végzett, és eleget tett a katolikus hagyományoknak. De ezek ugyancsak az általa meghatározott és kifejlesztett egyeduralkodói képhez tartoztak.

Ettől függetlenül széles körben volt közkedvelt, több kortársa megjegyezte, hogy az osztrák–magyar uralkodót valóban szeretik országában. Atyai jó királyként élt a nép szemében, Magyarországon lassan népszerűvé vált Sisi (Erzsébet) és Rudolf herceg (Rezső királyfi) mellett; a középosztály gyakran nevezte Ferenc Jóskának. Az első világháború idején pedig valódi segítői szándékból, kötelességből álltak az uralkodó mellé, külön háborús propaganda épült személye és felesége köré. 

Magánélet és az utolsó évek

Ha Ferenc József családi fényképeit nézegetjük, láthatjuk, hogy családi körben is megtartotta a merev viselkedését, elengedhetetlen katonai egyenruhájában vett részt az eseményeken. Csak az unokái és dédunokái között engedte el magát, akikkel önfeledten játszott. Életrajzírói gyakran megjegyzik, hogy magánéletében is magányos volt, családtagjaival sem alakított ki bizalmas, bensőséges viszonyt. Sisivel való megismerkedésük romantikus történetbe illik annyiban, hogy valódi vonzalom létezett közöttük, és házasságuk első évei és a kiegyezés időszaka boldognak voltak mondhatóak. Ugyancsak legendás elhidegülésük, Sisi szeszélyes viselkedése. Mindez a korkülönbség, az eltérő jellem és neveltetés számlájára írható, de a császárné később felnőtt feladatához, szükség idején betöltötte szerepét, eleget tett kötelességeinek. Négy gyermekük született, köztük Rudolf, az egyetlen fiú, akivel szintén nem volt szorosabb kapcsolata az uralkodónak. Nézetkülönbségeik és eltéréseik ellenére megviselte fia halála, mint ahogy később a felesége meggyilkolása is, úgy érezte, hogy „őt semmitől sem kímélte meg a sors”. Az egymást követő tragédiák, az idő haladása egyre magányosabbá tették a császárt; a katonai parádék és a vadászat jelentették számára csupán az örömöt, kikapcsolódást. Ugyancsak ezt a fajta biztonsági, nyugalmi bázist biztosította Katharina Schrattal való kapcsolata, miként a színésznő kevésbé ismert „elődje”, Anna Nahowski is.  


Kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Jelzet: HU MNL OL P0240/1a/No0776r

Ha az aktív uralkodás határát szeretnénk kijelölni, a szakirodalom alapján az 1870-es évek végénél, 1880-as éveknél lehet meghúzni azt. Innentől kezdve egyre kevesebb személyes ügye akadt, a századfordulótól kezdve úgy érezte, hogy már nem az ő emberei alakítják a politikát. Csupán a hadsereg dolgában engedett nehezen, de 1905 után az is elkerült tőle, Ferenc Ferdinánd trónörökös kezébe. A külpolitikában személyes ügyének tekintette a német szövetséget és a balkáni térnyerést, amelyek mellett a végsőkig kiállt. Nem ismerte fel, hogy ezek hozzájárultak birodalma fokozatos gyengüléséhez, hiszen Németország nem állt ki a Monarchia mellett, a saját érdekeit tartotta szem előtt, többek között épp a Balkánon. Bosznia-Hercegovina okkupációja és annexiója pedig nemcsak anyagilag volt megterhelő, hanem a nemzetiségi viszonyokat is felborította, s egyre nyomasztóbbá tette a szláv kérdést.

Élete utolsó éveiben nem voltak illúziói, talán érezte is, hogy halála után már nem marad fenn sokáig az Osztrák–Magyar Monarchia. Az eseményeket fásultan, rezignáltan vette tudomásul, elkerülhetetlen, végzetszerű történéseknek látta őket. Noha ő mondta ki a végszót az első világháborút elindító hadüzenet elküldésében, nem fűzött sok reményt hozzá. A háború idején már teljesen elzárva élt a külvilágtól, környezete ügyelt rá, hogy semmit se érezzen a nehézségekből. Élete végéig megállás nélkül dolgozott, még ha egyre kevésbé bírta is erővel. 1916. november 21-én hunyt el Schönnbrunnban, élete utolsó útját hatalmas tömeg és tiszteletteljes pompa kísérte.

Váradi Katalin

Felhasznált irodalom:

Angyal Dávid: Az ifjú Ferenc József. http://mtdaportal.extra.hu/books/angyal_david_az_ifju_ferenc_jozsef.pdf

Gerő András: Emperor Francis Joseph, king of the Hungarians. New York, Columbia University Press, 2001. (Ford.: Koncz Enikő – Patterson, James)

Herre, Franz: Kaiser Franz Joseph von Österreich. Sein Leben – seine Zeit. Köln, Kiepenheuer & Witsch, 1978.

Márki Sándor: I. Ferenc József király emlékezete. Kolozsvár, Gombos, 1916.

Novotny, Alexander: Franz Joseph I. An der Wende vom alten zum neuen Europa. Göttingen, Mutterschmidt Verlag, 1968.

Somogyi Éva: Ferenc József. Budapest, Gondolat, 1989.

Ezt olvastad?

A múlt történéseinek felfejtése, értelmezése felelősségteljes feladat, többszintű forráskezelést, adatfeldolgozást igényel. Ezt mutatom be a következőkben az OSZK Plakát- és