„A reklámfüzettől a regényig bármit az értelmezés tárgyává tehetünk” – interjú Andrea Seidlerrel

Andrea Seidler neve jól ismert a kora újkorral és újkorral foglalkozó történészek és irodalomtörténészek körében. Andrea Seidler a Bécsi Egyetem Finnugrisztikai Intézetének professzorasszonya, akinek a kutatási területe első sorban 18–19. századi irodalom- és művelődéstörténet, kiváltképp a sajtó, az értelmiség és az osztrák–magyar szellemi-kulturális kapcsolatok történetéhez kötődik. A Bécsben élő, magyar születésű professzorasszonyt szoros szálak fűzik a korszakkal foglalkozó magyar tudományos élethez, nem véletlen, hogy 2016 óta a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöki, valamint a Hungarian Studies folyóirat főszerkesztői pozícióját is betölti. Andrea Seidlerrel az ELTE BTK-n 2018. május 28–29-én rendezett Science Between Tradition and Innovation: Historical Perspectives című tudománytörténeti konferenciát követően (amelynek a professzorasszony szintén előadója volt) Kökényesi Zsolt beszélgetett.

Andrea Seidler. Kép forrása: A Nemzetközi Hungarológiai Társaság honlapja

Újkor.hu: Ha jól tudom, Ön már gyermekkorában családjával együtt Ausztriába költözött, amely döntés a későbbi tudományos érdeklődését és szemléletmódját is alapvetően befolyásolta. Mondana néhány szót a családjáról és a költözés körülményeiről?

Andrea Seidler: A családom anyai ágon kecskeméti magyar, míg apai ágon szepességi német származású, nagyapám hallei tanulmányait követően evangélikus papként Ágfalván szolgált. Neki köszönhető, hogy a család az ország nyugati régiójában telepedett le, magam is Sopronban születtem. Egy éves voltam, amikor a szüleim az 1956-os forradalmat követően úgy döntöttek, hogy elhagyjuk az országot, így kerültem Ausztriába. Az eredeti terv szerint még tovább utaztunk volna Dél-Amerikába, azonban édesapám agrármérnök volt, és számára egy burgenlandi cukorgyárban nagyon hamar állást ajánlottak, így telepedtünk le végül Ausztriában. A gyermekkorom Burgenlandhoz kötődik, az alsó- és középfokú iskolákat is ott végeztem el, de a magyar nyelvtől sem szakadtam el, ugyanis otthon édesanyámmal mindig magyarul beszélgettünk.

A gimnáziumi évek után a Bécsi Egyetem finnugrisztika és anglisztika szakjain folytatta tanulmányait. Már ekkor érzett magában hivatástudatot arra, hogy irodalomtörténettel és kultúratudománnyal foglalkozzon? Vagy ez csak később fogalmazódott meg Önben?

Kezdetben valójában germanisztika és anglisztika szakon kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, és csak akkor vettem fel melléjük a magyar szakot, amikor a képzés közepén jártam. Abban az évben Tarnai Andor vendégtanárként oktatott Bécsben, úgyhogy én kezdettől fogva az ő tanítványa voltam. Tarnai igen nagy tudású kutató és karizmatikus tanárszemélyiség volt, akit én nagyon hamar megszerettem és felkeltette az érdeklődésemet a magyar irodalomtudomány iránt. A kutatói pálya mindig is vonzott, azonban korábban sok volt bennem a bizonytalanság, a középiskolai tanári pályára lépést is fontolgattam, de Tarnai igen nagy hatást gyakorolt rám, tulajdonképpen neki köszönhetem azt, hogy erre a pályára léptem.

A 2019-es Tarnai Andor-díj nyerteseként. Kép forrása: A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság Facebook-oldala

Mondhatjuk, hogy Tarnai Andor volt az első mestere, mentora?

Igen, őt tekintem első mentoromnak, neki köszönhetem a doktori, sőt a későbbi habilitációs témámat is. Ellenben, amikor ledoktoráltam, akkor ő már nem volt Bécsben, Vajda György Mihály követte őt a vendégtanári pozícióban. Neki is természetesen sokat köszönhetek, kiváltképp sok jó beszélgetést, de végig Tarnai kísérte figyelemmel és tanácsokkal a disszertációmat. Azt mondanám, hogy a mai napig tulajdonképpen, ahogy elképzelem az irodalomtudományt, ahogy szeretem művelni, azt lényegében Tarnaitól tanultam, köztük a módszereket, a régi irodalom felé való vonzódást és (a sokak által kevésbé kedvelt) levéltári kutatómunkát. Bár a disszertációmat 20. századi témából írtam, de habilitálni visszatértem a 18. századhoz.

 

A 2019-es Tarnai Andor-díj átadóünnepségén. A díjátadás és Andrea Seidler beszédének videófelvétele a képre kattintva megtekinthető a Videotorium oldalán

A Bécsi Egyetem többi professzora közül volt esetleg még más egyéniség, aki hasonló hatást gyakorolt volna Önre?

Tarnait tekintem az első számú mesteremnek, de Wolfgang Martenst a germanisztika professzorát, a Die Botschaft der Tugend (fő)című 18. századi morális hetilapokról szóló alapmű szerzőjét szintén nagyon kedveltem. Ő más típusú tanárszemélyiség volt, mint Tarnai, merevebb, sokkal nehezebben megközelíthető ember volt, de nagyon érdekeltek, és komoly hatást gyakoroltak rám az általa folytatott kutatások is.

Disszertációját a Pester Lloyd 1900 körüli irodalomkritikai cikkeinek az elemzéséből készítette. Miként fordult az érdeklődése ezt követően a 18–19. századi témák felé?

Tarnai mindig azt mondta nekem, hogy ha kutatni szeretnék, akkor kutassak olyan témakörben, amellyel nem foglalkozik más. És ilyen volt pályám kezdetén a Pester Lloyd, amivel senki sem foglalkozott, sőt ma is nagyon kevesen foglalkoznak vele, amit nagyon sajnálok, mert hihetetlen forrásanyag van benne. Tarnainak az is egy alapelve volt, hogy az ember foglalkozzon olyan témával, aminek a kutatásához adottak a lehetőségei. Mivel én Ausztriában éltem, azt tanácsolta, hogy nagyon fontos lenne olyan forrásokkal foglalkozni, amelyekhez egyrészt adott a nyelvtudásom, másrészt biztosított számomra a forrásokhoz való hozzáférés. Az internet előtti korban ugyanis a kapcsolódó források beszerzése nem jelentett kis kihívást, magyarországi gyűjteményekben való kutatáshoz még vízum is szükségeltetett. Így került aztán a kutatási fókuszomba a 18. századi német nyelvű magyar sajtó problémaköre. Teljesen nem szakadtam el a korábbi témaválasztásomtól sem, ugyanis a sajtótörténetnél maradtam, de száz évvel korábbi korszakra tértem át. Első lépésként azzal szembesültem, hogy a korszak folyóiratairól nem áll rendelkezésre átfogó bibliográfia, így Tarnai bíztatására is hallgatva, sikerrel pályáztunk a közelmúltban elhunyt Horst Haselsteiner professzorral az osztrák Forschungsfond (kutatási alap – a szerk.) felé egy témával, amelynek célja a Habsburg Monarchia területén megjelent 18. századi folyóiratok összegyűjtése volt. Helmut W. Lang és Joachim Kirchner részleges gyűjtéseiből indultunk ki, részletesen átnéztük a Preßburger Zeitung és a Wienerisches Diarium hivatkozásait, ez alapján körvonalaztuk a lehetséges folyóiratokat, majd beutaztuk fél Európát. Augsburgtól Krakkón át Nagyszebenig kutattunk különféle gyűjteményekben, így sikerült 440 periodikát azonosítani, amely úgy vélem, hogy a kortárs lapok legalább kétharmadát kiteszi. Sajnos a maradék egyharmadra csupán hivatkozásokat találtunk, azonban ezen lapok egy általunk vizsgált gyűjteményben sem maradtak fenn.

Kutatási érdeklődésére igen jellemző, hogy többnyire olyan témákat választ, amelyek az osztrákmagyar kulturális metszéspont határán találhatóak. Személyes múltja, identitása motiválta ezen témák választását? Az osztrák irodalomtörténészek között nem volt nehéz kihívás ezen kutatási irányt elismertetni?

Erre a kérdésre az utóbbi szempont felől sosem gondoltam, tulajdonképpen mindig olyan témát igyekeztem választani, amelyről senki nem tudott semmit, ezért jellemzően az osztrák és a magyar kutatók is inkább pozitívan fogadták ezeket. Egyfelől engem mindig is nagyon érdekelt ez a térség és működése, továbbá az a probléma, hogy mennyire volt egységes a Monarchia, hol húzódtak a választóvonalak az osztrákok és a magyarok között. A hidegháború éveiben én még olyan képzést kaptam, amelyben a vasfüggöny egy anakronisztikus történeti választóvonalat eredményezett, amely nemcsak a jelenben, hanem a történelmi korokban is megosztotta a két országot, tehát a Habsburg Monarchia történelmét széttagoltan tanultuk, egyfelől a nyugat-, másfelől pedig a kelet-európai történelem részeként. Tulajdonképpen ahogy a politikában átmetszettek a vasfüggönnyel a teret, úgy tették meg ezt a tudományokkal is. Ez a szemléletmód nekem sosem tetszett, mert én nem akarok ilyen kategóriákban gondolkodni. Hogyha arra gondolunk, hogy a 18. században miként működött a társadalom, akkor nyilvánvalóan nem a 20. századi határok meghúzása mérvadó a számunkra. Másfelől nagyon hasznos volt a számomra, hogy kétnyelvű voltam, sok olyan forrást el tudtam olvasni, amit más kutató nem vagy csak nehézkesen (bár hiányzott, hogy szlovákul sajnos nem beszéltem). És persze nagyon szerettem volna a magyar kulturális praxissal foglalkozni. A folyóiratok témaköre elsőre unalmasnak tűnhet, azonban rendkívül izgalmas források, igen átfogó képet adnak a 18. századi Habsburg Monarchiáról, mind az eseménytörténetről mind a hétköznapok története szempontjából.

A sajtótörténet több tudományterület (mint irodalom-, kultúra-, művelődéstörténet, történettudomány) határmezsgyéjén helyezkedik el, azonban a klasszikus szépirodalmi szövegektől távolabb található. Az irodalomtörténeti kutatás könnyen elfogadta a témaválasztását?

Egyfelől a korábban említett, neves germanisztika professzor, Wolfgang Martens a morális hetilapokkal foglalkozott, amely komoly biztatást jelentett a számomra, bár a morális hetilapok mint forrásszövegek a klasszikus irodalomtörténeti kutatás érdeklődéséhez sokkal közelebb állnak. Másfelől azt hiszem, hogy én azon nem is gondolkodtam, hogy be kellene tartanom a diszciplínám határait. Mindig is azt az álláspontot vallottam, hogy minden írott szöveg, textus képezheti az irodalomtörténeti, kultúratudományi kutatás tárgyát. Bármilyen kis cetlihez hozzányúlhatunk, mert megtanultuk azt, hogy szövegekkel miként bánjunk, így a reklámfüzettől a regényig bármit az értelmezés tárgyává tehetünk.

Kutatásaiban Bécs központi helyet foglal el. Röviden miként összegezné, hogy a Habsburg Monarchia fővárosa mit jelentett a 18–19. századi magyarság számára?

Ez egy nehéz kérdés, sokan próbáltak meg már rá válaszolni, köztük H. Balázs Éva is, de azt, hogy mit jelentett a kortársak számára, valószínűleg sosem fogjuk tudni megfogalmazni. Bécset, Pozsonyt, Pest-Budát különálló szigetekként kezeljük és centrum-periféria viszonyokat határozunk meg. Ebben én nem hiszek. Meglátásom szerint ezek a városok sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint azt sokan feltételezik. A Bécsben élő magyarok vagy a Budán élő németajkúak és a helyi társadalom közötti különbségeket olykor mi túl magasra becsüljük. Bécsben például sokszínű magyar közösség élt, köztük nemesi családok tagjai és számos hivatalnok, akik a város kulturális életére is komoly hatást gyakoroltak. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy alapvető hibát látok az 1919 utáni Bécs felé irányuló magyar migráció értelmezésében is. A szakirodalomban gyakran lehet arról olvasni, hogy a fehérterror elől Bécsbe menekülőket külföldre disszidálóként állítják be, holott szerintem ezek az emberek nem külföldre menekültek, hanem a három évvel korábbi fővárosukba költöztek át. Tehát nem olyan nagyok ezek a földrajzi szakadékok, mint ahogy azokat mi sokszor látjuk.

Nemcsak kutatási témáiban kötődik magyar témákhoz, hanem magyar történészekkel, irodalomtörténészekkel, sőt egyetemekkel és kutatóintézetekkel is igen szoros kapcsolatot tart fenn. Jelenleg is az ELTE BTK-n beszélgetünk, ahol Ön már számos előadást, szemináriumot, doktori kurzust tartott. Miként formálódtak az itthoni kapcsolatai?

Pályám kezdetén Tarnai Andor révén sok kollégával megismerkedhettem, különösen az MTA ITI kutatóival, akikkel mindig (Tarnai halála után is) jó kapcsolatban álltam. Az ELTE-n a legfontosabb kapcsolattartóm már régóta Krász Lilla, akit sok éve igen fiatal kutatóként ismertem meg. Vele az első perctől kezdve megvolt a közös szimpátia, és hamar felismertem, hogy igen hasonló szemléletmóddal közelítünk a vizsgálati problémáinkhoz. Vele sokat dolgoztam együtt, miként az egyetemen tanító több irodalomtörténésszel is: Czibula Katalinnal, Schein Gáborral vagy Szilágyi Mártonnal, a szegediek közül pedig Ötvös Péterrel és Monok Istvánnal. Közülük többen voltak nálunk vendégtanárok Bécsben. A kapcsolattartást pedig régen az akadémiai ösztöndíjak, később pedig az Erasmus és a Ceepus pályázatok segítették, amelyeknek nagy jelentőséget tulajdonítok, és amelyekből mindannyian sokat profitálhatunk.

A beszélgetésre lehetőséget nyújtó konferencián

Bécs nemcsak a kora újkori, hanem a mai osztrák–magyar tudásáramlásban is fontos szerepet játszik. Ezt a funkciót és a tapasztalatcserét erősíti, hogy a Bécsi Egyetem Finnugrisztikai Intézete rendszeresen fogad magyar vendégtanárokat. Miként működik ez a rendszer?

A vendégtanári pozíció mindig egy évre szól, amelyet a Balassi Intézet/Tempus Közalapítvány és a Bécsi Egyetem közös pályázati konstrukciója tesz lehetővé. Sok neves kolléga (főként irodalomtörténész) érkezett ezzel a lehetőséggel hozzánk, köztük Havasréti József, Ötvös Péter, Schein Gábor S. Varga Pál vagy Szilágyi Márton. Nagyon jól működik ez a rendszer, az osztrákmagyar oldalról egyaránt pozitív tapasztalatokról tudok beszámolni. Számunkra oktatóként és kutatóként is előnyös a magyar kollégák jelenléte, mert a diákjaink és mi is új szempontokkal, nézetekkel gazdagodhatunk.

Milyen a bécsi magyar szak hallgatói bázisa, és mekkora az érdeklődés a kurzusaik iránt?

Mi, nemcsak magyar, hanem finnugor tanszék is vagyunk, így nálunk finnugrisztika, hungarológia vagy magyar tanári szakon is lehet tanulni, valamint minorképzést is biztosítunk. Jelenleg körülbelül 250 hallgatónk van, akik a tanulmányi rend szerint szabadon (nem évfolyamonkénti bontásban) és főként kisebb csoportokban látogatják a kurzusainkat. Évente nagyjából 20–25 hallgató szerez diplomát az általunk indított szakokon. Diákjaink között osztrák és magyar származásúakat egyaránt lehet találni. Sokan vannak, akik a bécsi magyar diaszpórából, vagy a kétnyelvű burgenlandi régióból származnak, egyre több magyarországi hallgatónk van, sőt most ők képviseltetik magukat a legnagyobb arányban, de mellettük szép számban találunk személyes érdeklődés motiválta osztrák tanulókat is a szakjainkon.

Ön 2016 óta a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöki, illetve a Hungarian Studies főszerkesztői tisztségét is betölti, így fontos szerepet játszik a magyar hungarológiai kutatások szervezésében. Mik a tapasztalatai ezen a téren?

A Társaságnak több mint ezer tagja van világszerte, amely meglátásom szerint nemcsak népes, hanem igen jól működő szervezet is. Fontos kritérium, hogy az elnök nem lehet magyar, de a társelnök, az alelnökök és a főtitkár igen. A társelnököm Monok István, a főtitkár pedig Bene Sándor. Amikor az elnöki tisztséget elvállaltam, először féltem a kihívástól, de idő közben nagyon megszerettem ezt a feladatot. Komoly lehetőségeket látok a Társaságban, bár persze még van min dolgoznunk, ami alatt leginkább a belső kommunikáció gördülékenyebbé és az információáramlás hatékonyabbá tételére gondolok. Az utóbbi kihíváson sokat gondolkozom. Két év múlva, 2021 augusztusában, Varsóban rendezzük meg a IX. Hungarológiai Kongresszust, amelyre már aktívan készülünk. Fontos koncepcionális változtatás, hogy a mostani kongresszus kisebb létszámú lesz, mint a korábbiak. 350 előadást fogunk engedni, régebben több mint 500-ra is sor kerülhetett. Azt szeretném, hogy az előadóknak legyen esélyük meghallgatni egymást, és csak olyan előadásoknak biztosítsunk teret, amelyek arra valóban érdemesek.

A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság folyóiratát, a Hungarian Studiest komoly nemzetközi lapnak tartom, a főszerkesztői székben Szegedy-Maszák Mihály volt az elődöm, akinek a halála után egy ideig betöltetlen maradt a pozíció. Majd a javaslatomra úgy döntöttük, hogy a Társaság mindenkori elnöke lássa el a főszerkesztői teendőket. A folyóirat évente két számmal jelenik meg, amelybe a tágan értelmezett hungarológia témakörében közlünk tanulmányokat angol, francia és német nyelven. Feltett célom, hogy a folyóirat a magyarságtudománnyal foglalkozó hazai és külföldi kutatók még jobban számontartott nemzetközi fóruma lehessen.

Térjünk vissza kutatási témáira! Jelenleg milyen kutatási probléma foglalkoztatja, illetve a jövőre nézve milyen tervei vannak?

Rengeteg ötletem van, hol is kezdjem. Jelenleg egy tanulmányon dolgozom, amelyben Az ember című lapot elemzem az 1919 körüli évek Bécsének tágabb kulturális kontextusában. Több szerkesztői, kiadói feladat után szeretnék egy monográfiát írni Karl Gottlieb von Windischről, összekötve Windisch életét a kiterjedt levelezésével és a sajtó terén végzett szerteágazó tevékenységével. A habilitációmban már foglalkoztam Windisch-sel, de ott a levelezésén volt a hangsúly, ennél most tágabb kontextusú vizsgálatot szeretnék elvégezni. Ezzel a munkával már lassan el is készülök, de néhány nyugodt hónapra még szükségem lenne a szöveg alapos átnézésére, ellenőrzésére. Ezt követően szívesen írnék egy kötetet a Habsburg Monarchia 18. századi tudósfolyóiratairól, érdekes lenne ezek alapján végig kísérni a különböző tudományágak megerősödését, valamint szemügyre venni a tudósi hálózatok működését. Esettanulmányi szinten pedig több tudós élete, tevékenysége érdekelne, mint például Pray Györgyé vagy Cornides Dánielé.

Az interjú elején említette, hogy azért kezdett el sajtótörténettel foglalkozni, mert ezen a területen igen kevesen vizsgálódtak. Miként látja ma a sajtókutatás helyzetét?

Szerintem a kutatás helyzete sokkal jobb most, mint pár évtizede volt. Sokan rájöttek arra, hogy a folyóiratok milyen gazdag forrásanyagot jelentenek. Nagyon sokra tartom a Csörsz Rumen István vezette Lendület kutatócsoport (Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820) tevékenységét, nagyon friss módszerekkel és szemléletmóddal végzik a munkájukat. Ausztriában is egyre több intézetben foglalkoznak sajtótörténettel, azonban az érdeklődésük igencsak hullámzó. Ez persze azon is múlik, hogy a sajtóval való foglalkozás idő és pénzigényes dolog, ezt csak az tudja megengedni magának, aki biztos állással rendelkezik. Bevallom, ha ma szabadúszó kutató lennék, és projektről projektre pályázva kellene támogatást szereznem, lehet, hogy én sem ezt a témát választanám. De a biztos státusszal rendelkező kollégákat mindig bátorítani szoktam a sajtótörténeti témák kutatására, már csak azért is, mert az angolszász és a német nyelvterülethez képest komoly lemaradásaink vannak, például Holger Böningék Brémában külön sajtótörténeti kutatóintézetet tudtak létrehozni. Magyarországon egyébként Kókay Györggyel, Szelestei Lászlóval vagy Kecskeméti Gáborral nagyon jól indult a sajtókutatás, de aztán a kezdeti lendület alábbhagyott, vagy inkább speciális irodalomtörténeti irányba tolódott a kutatás. Szerintem, azonban ezt a témát jobb lenne nagy kultúrtörténeti témaként felfogni és akkor több kutatót lehetne elérni vele.

A sajtótörténeti kutatás terén pedig a digitalizációban is sok perspektívát látok, amelynek eredményei már most éreztetik a hatásukat (gondolok itt például az osztrák ANNO rendszerre). Igazán jól szerintem úgy tudna ez a terület működni, ha lenne Európában egy centrum, egy ernyőszervezet, amely a szükséges anyagi forrásokkal és szakértelemmel tudná koordinálni a munkát, létrehozva egy átfogó, kiterjedt kereshető adatbázist, így a párhuzamos digitalizálások is elkerülhetők lennének. Bár persze az online elérhető források veszélyeket is rejtenek magukban, egyfelől beárnyékolják az interneten nem hozzáférhető forrásokat, valamint az a benyomásom, hogy egy gyűjteményben személyesen olvasott forrás sokkal mélyebben elraktározódik az ember emlékezetében, és sokkal jobban az adott gyűjtemény kontextusában tudjuk értelmezni azt, mint a digitális változatokat, de ez már egy másik kérdés.

Kökényesi Zsolt

 

Ezt olvastad?

Október 9-én a Magyar Nemzeti Levéltár és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete műhelykonferenciát szervezett a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának