Egy revizionista western – Nincs bocsánat

Clint Eastwood idén május 31-én ünnepli 90. születésnapját. Ebből az alkalomból elemzem történészi nézőpontból az 1992-ben forgatott Nincs bocsánat (eredeti címe: Unforgiven) című westernfilmet. A film alapján jól összehasonlíthatók az észak-amerikai westernfilm két nagy ága, a klasszikus és az ún. revizionista western jellemző vonásai. Mindkettő ugyanazokból a sémákból és karakterekből építkezik, ám egészen másként ábrázolják a vadnyugati hősöket.

A film plakátja (Forrás: pinterest)

A western műfaja (amelynek megszületését általában az 1903-as A nagy vonatrabláshoz kötik) több korszakra bontható. A 20. század első felét a klasszikus western jellemezte. E korszak westernfilmjeinek főszereplőjét bátor, makulátlan, nemeslelkű, önfeláldozó hősként ábrázolták, aki általában a fehér és angolszász népességet reprezentálta (holott a cowboyok harmada fekete és mexikói volt). Az Owen Wister, Zane Grey, Andy Adams és más, mára jórészt feledésbe merült amerikai westernregény-írók művei alapján készült filmek ugyanazokat a témákat járták körül, ugyanazon értékek alapján: a lovagias revolverhősök dicséretét zengték, akik finom nőket mentenek ki a banditák vagy az indiánok karmaiból, és a törvény meg morál feddhetetlen védelmezői. Természetesen a magasabb értéket képviselő irodalom képviselői is kivették részüket a western műfajának megalapozásából, mint James Fenimore Cooper, Bret Harte, Mark Twain, Willa Cather vagy Jack London, ám a 19. század végén és a 20. század elején a könnyedebb, szórakoztató célú vadnyugati művek felé fordult a közönség figyelme. Ezek pedig ugyanazokat a társadalmi normákat hirdették: bátorság, bajtársiasság, önfeláldozás és individualizmus (ami abból állt, hogy a hős mindig továbbállt a naplementében, újabb hőstetteket végrehajtani). Ahogyan Gilbert M. Anderson színész és filmrendező, számos westernfilm szereplője, aki Billy Broncho kitalált westernhős bőrében üldözte a rosszfiúkat a filmvásznon, megjegyezte egyszer: „Csak a lovakat váltjuk, nem a témákat.”

Az 1960-as években a klasszikus western elveszítette lendületét. Több oldalról érte kihívás az amerikai klasszikus westernt az 1960-as években. Egyrészt az olasz ún. italowestern vagy spagettiwestern irányából, amelynek szintén voltak irodalmi előzményei: az idehaza a Sandokan-történetek írójaként ismert Emilio Salgari kalandregényei és Puccini A Nyugat lánya című operája. Az italowestern egy kegyetlenebb, ridegebb, ugyanakkor realista, sőt naturalista Vadnyugat-miliőt ábrázolt, gyakran szándékos anakronizmusokkal (pl. géppuska használata), és előszeretettel helyezte a cselekményt Mexikóba. Az összes európai western közül egyedüliként hatást gyakorolt az észak-amerikai filmművészetre, mindenekelőtt a durvaság, kegyetlenség és piszok naturalista ábrázolásával. Érdekes módon a romantikusabb hangulatú német westernek (irodalmi alapanyag: Karl May és Friedrich Gerstäcker) jóval kevésbé gyakoroltak hatást a műfaj észak-amerikai ágának fejlődésére.

Részlet A zsoldos c. spagetti westernből (Forrás: origo.hu)

A klasszikus western másik kritikája az ún. revizionista western felől érkezett. A revizionista western szakított a pionírok és cowboyok heroizálásával, és alkotói az 1950-70-es évek polgárjogi mozgalmainak hatására kritikusabban szemlélték a Nyugat meghódításának, a frontier (határvidék) civilizálásának folyamatát. Míg a klasszikus western rendezői a Nyugat társadalmát tekintették a demokratikus amerikai kultúra kohójának, a revizionista westernek hangsúlyozták (olykor a túlzásig) az erőszakot, az ököljogot, az amerikai őslakosok szenvedéseit. A revizionista filmekben nincs éles határvonal a „jók” és a „rosszfiúk” között, a hősök és a gazfickók között gyakran nincs különbség motivációk és eszközök tekintetében. A revizionista western hozzájárult egy kegyetlenebb Nyugat-kép kialakulásához.

Clint Eastwood karaktere hidat képez az eurowestern olasz ága, a spagettiwestern és a revizionista western között. A színész Sergio Leone spagettiwesternjeiben játszott (Egy maroknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf). Később is számos amerikai westernben szerepelt: hol családi tragédiája miatt a déli gerillák közé állt farmer bőrébe bújt (A törvényenkívüli Josey Wales), hol a mexikói szabadságharcosokat támogató „jenki” kalandort alakított (Két öszvért Sára nővérnek). Ám talán Eastwood egyetlen másik westernfilmje sem olyan legendás, a Dollár-trilógiát leszámítva, mint a Nincs bocsánat, amelyet sokan korában az utolsó westernfilmként harangoztak be (az azóta készült filmtermés szerencsére rácáfolt erre).

Clint Eastwood William Munnyként (Forrás: onceuponatimeinawestern.com)

Eastwood egy William Munny nevű kiöregedett banditát játszik, aki egykor rettegett volt, most viszont békés farmerként tengeti napjait 1880-ban. Felesége két évvel korábban meghalt himlőben. Azóta Munny egyedül neveli két gyermekét. Az unalmas farmeréletből egy Schofield Kölyök nevű fiatal férfi rángatja ki, aki társat keres egy vállalkozásához: két cowboy-t kell megölni, akik Big Whiskey város bordélyában elcsúfítottak egy prostituáltat. A kiöregedett zsiványnak már a lóra ülés és a farmján a sertések megfogása is nehezen megy, ennek ellenére rááll a dologra. Harmadikként csatlakozik hozzájuk Munny régi barátja, Ned Logan, és együtt indulnak a cowboyok keresésére.

Jól érzékelhető, hogy már a kiindulópont is más, mint az 1930-40-es évek klasszikus westernfilmjei esetében. A klasszikus western népszerű színészei, Tom Mix és William S. Hart által játszott hősök mindig ártatlan hajadonok és úriasszonyok védelmében léptek föl. Munny és Logan antihősök, hiszen visszavonulásukat megelőzően gyilkoltak és raboltak, ráadásul a film eseményének időpontjára mindketten kiöregedtek a gyilkolásból. Nem úri hölgyek vagy derék, ártatlan farmerlányok becsületét védelmezik, hanem egy prostituált elcsúfítását akarják megtorolni. Ellenségük sem valami dúsgazdag marhabáró, vasútkirály vagy egy kegyetlen rablóbanda, mint a klasszikus westernekben. Két egyszerű cowboyról van szó, akik valószínűleg nem jobbak, és nem rosszabbak bármely más vadnyugati férfinál abban az időben.

Ann Levine Delilah Fitzeraldként (Forrás: onceuponatimeinawestern.com)

Az egyes szereplők megfeleltethetőek a western hagyományos karaktereinek. A Kölyök, ahogyan neve is utal rá, a zöldfülű pisztolyhős megtestesítője, aki egyszerre tekinti példaképnek az öreg vadnyugati haramiákat, ugyanakkor magabiztosan és fölényesen oktatja ki őket. Hasonlóan éles nyelvű, ám tapasztalatlan karakter volt Chico az 1960-as A hét mesterlövészből. Munny a tapasztalt főnök szerepét tölti be a csapatban, Logan pedig a hűséges, önfeláldozó segítőtárs, aki szabódva ugyan, de elfogadja régi barátja fölkérését. A Morgan Freeman által játszott fekete revolverhős, Logan karaktere tisztelgés lehet az afroamerikai cowboyok előtt, akikről az amerikai westernfilmesek hajlamosak voltak elfeledkezni, holott a történelmi szakirodalom szerint az afroamerikaiak tették ki a cowboyok 25%-át 1860 és 1880 között, vagyis a marhahajtás fénykorában.

Mindez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy egy veszélyes, fáradságos, kemény és – ellentétben a westernfilmek által sugallt képpel – monoton fizikai munkáról volt szó. A volt rabszolgák és az Unió hadseregében harcoló egykori veteránok közül sokaknak nem volt más választása, mint a marhahajtás mestersége. A revizionista westernek nemcsak az indiánokat, hanem az afroamerikaiakat, kisebb mértékben a mexikóiakat is rehabilitálták, sőt a Nyugat története aktív alakítóinak tekintették őket, egyenrangúan a „keletről” érkező fehér és protestáns telepes csoportokkal (talán a mexikóiak ábrázolása szabadult meg legkevésbé az amerikai nativizmus és a fehér-angolszász-protestáns ihletésű történelemszemlélet negatív sablonjaitól).   Hőseink tehát a két cowboy keresésére indulnak. A cowboyok, akik nehéz, veszedelmes munkát végeztek, és a szarvasmarhák terelése közben mindenfajta veszélyre – vihar, aszály, esőzés, szél, banditák, indiánok – föl voltak készülve, érthetően állandó stresszben éltek. Ahogyan Hahner Péter írja: a cowboy „első útja általában a borbélyhoz vezetett, a második a boltoshoz, ahol kicserélhette elrongyolódott, mocskos ruházatát. Ekkor már vártak rá a kocsmárosok, a prostituáltak és a hamiskártyások, akik néhány óra alatt meg is szabadították több havi munkájának bérétől. Nem csodálkozhatunk azon, ha a cowboyok mérgükben végigvágtattak a városon, a levegőbe puffogtattak, és kidöntöttek néhány útjelző táblát.” Természetesen előfordulhatott, hogy a cowboyok túlmentek a határon, és megvadulva erőszakra vetemedtek. Ám a westernregény-írók és még inkább a filmrendezők eltúlozták a Nyugat erőszakos miliőjét. A híres ranchtulajdonos, Charles Goodnight például ötven év alatt csupán két verekedésnek volt tanúja.

Gene Hackman seriffként (Forrás: acinemanias.com)

A filmbéli cowboyok valószínűleg közelebb állnak ahhoz a cowboy-képhez, amelyet a történettudomány föltárt, mintsem a klasszikus westernek Broncho Billy-szerű hőséhez. A westernregények és a klasszikus westernek olyan cowboyokat jelenítettek meg, akiknek ruházata és szándéka egyaránt tiszta volt. Az olasz westernekben a cowboy ábrázolása sötétebb, naturalistább színt kapott. Már nem lehet biztosan különválasztani a „hősöket” és a „rosszfiúkat”. A két tábor közötti határvonal a revizionista westernekben is könnyen átléphetővé válik. A cowboyok, akik nagyon bátrak voltak a bordélyház prostituáltjaival szemben, szánalmas módon halnak meg.

Egyikük sem dicsőséges pisztolypárbajban veszíti életét, ahogyan nem egy klasszikus és revizionista western antagonistája. A fiatalabb cowboy leesik a lóról, és a porban csúszva, a vérveszteségtől, fájdalomtól és a szomjúságtól kínozva hal meg, a másikat pedig a Kölyök lövi le akkor, amikor az a budin ül. A lehető legnaturalistább jelenet érzékelteti, hogy a „jók” és „rosszak” tábora között milyen esetleges a határvonal: a Kölyök, aki egy nő megcsúfítása miatt akar – igaz, nyereségvágyból – bosszút állni, tehát látszólag lovagias ügyért, három golyót ereszt a fegyvertelen emberbe, akinek esélye sincs védekezni. A sikeres akció után a Kölyök leissza magát, és bevallja Munnynak, hogy még sohasem ölt addig embert. Munny megérti a fiút. Ő maga is tudja, milyen érzés embert ölni: „Elveszel a másik embertől mindent, mindent, amije csak volt.”

Freeman és Eastwood (Forrás: amazon.com)

A film erénye, hogy bemutatja azt, amit nehéz visszaadni egy történelmi díszletek között játszódó filmben: a legendásítás folyamatát, vagyis azt, hogy miként alakul ki kultusz a személyek körül, és idővel hogyan fedi el az emlékezet a megtörtént eseményeket. A Vadnyugat története különösen alkalmas a legendásítás ábrázolására, hiszen a vadnyugati hősök többségének (pl. Davy Crockett, Bill Hickok, Buffalo Bill) életét az irodalom már életükben tovább színezte. Például Buffalo Bill, azaz eredeti nevén William F. Cody tetteit egy író, Edward Zane Carroll Judson (írói álnevén Ned Buntline) örökítette meg 1869-ben a New York Weekly hasábjain, jócskán túlszínezve a valós Cody hősies tetteit. Majd annyira népszerű lett, hogy folytatta a Buffalo Bill-történeteket, amelyeket Cody eljátszott a saját vadnyugati showjában. Buffalo Bill kalandjaiból regények és színdarab is született, és idővel teljesen összemosódott a valóság és a fikció. A későbbi westernfilmek pedig természetesen inkább a fikcióból merítettek. Míg azonban a klasszikus westernek heroizálták a vadnyugati történelem népszerű alakjait (Bill Hickok, Wyatt Earp, Buffalo Bill, George A. Custer, Jesse James), a revizionista westernek kíméletlenül – és sokszor átesve a ló másik oldalára, igazságtalanul – deheroizálták őket.

Részlet a filmből (Forrás: moviestillsdb.com)

A filmben a legendásítás az „angol Bob” nevű elegáns és anglomán fejvadászhoz kötődik. A férfi, aki az amerikai republikánus környezetben a szándékos provokáció határát súroló mértékben dicséri Viktória királynőt és a monarchia intézményét, félelmetes hírnévnek örvend állítólag gyors keze és biztos céllövő képessége miatt. A filmben a városkába érkező „angol Bobot” elkíséri a házi krónikása, W. W. Beauchamp, aki több könyvet írt Bob hőstetteiről, hasonlóan ahhoz, ahogyan Judson megörökítette Buffalo Bill kalandjait. Amikor a keménykezű seriff, Little Bill megveri Bobot, és bezárja a férfit, elmeséli az írónak, hogyan is ölte meg az „angol Bob” az ellenfelét. Kiderül, hogy a lovagias ügyként és tiszta párviadalként beállított eseményből egy szó sem volt igaz. Beauchamp el is hagyja Bobot, és a seriff mellett marad, a továbbiakban az ő történeteit hallgatva.

Az „angol Bob”esete kicsit emlékeztet a legendásításon keresztül az egyik rettegett revolverhős, a „Vad Bill” néven ismert Bill Hickok esetéhez, akinek nevét akkor kapta föl a sajtó, amikor 1861. július 12-én egy poros nebraskai városka vasútállomásán lelőtte egy háromtagú csapat egyik tagját, David McCanles-t. Hamarosan az újságok azt hirdették, hogy Hickok mind a három emberrel végzett, sőt később már tíz ember megölését tulajdonították neki. Mindez jól mutatja, hogy a Vadnyugat világát a korabeli sajtó, majd ponyvairodalom és színház is alakította, ahogyan azt is, hogy a rettegettnek és véreskezűnek ábrázolt revolverhősök sokkal kevesebb emberrel végeztek, mint ahogyan azt a köréjük szőtt történetek állítják.

Nem áruljuk el teljesen a film végét azok kedvéért, akik nem látták az alkotást. Mindenesetre annyit elmondhatunk, hogy a legendásítás – ezúttal a történetet elmesélő Beauchamp által – folytatódik: miután Logan haláláért Munny bosszút áll a seriffen, gyerekeivel együtt eltűnik a környékről. A film végének narrátora, Beauchamp szerint Munny egy San Francisco-i ruhakereskedést nyitott. És ettől a ponttól kezdve a néző elgondolkodhat azon: mennyiben volt a történet igaz, és mennyiben a vadnyugati krónikás kitalációja.

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:
Berkes Ildikó: A western. Bp., 1986., Gondolat Kiadó.
Hahner Péter: A Vadnyugat. 20 hős, 20 talány. Bp., 2012., Animus.
Nodjimbaden, Kate: The Lesser-Known History of African-American Cowboys. Smithsonian Magazine, Februar 13 2017. https://www.smithsonianmag.com/history/lesser-known-history-african-american-cowboys-180962144/

 

Ezt olvastad?

50 évvel ezelőtt, 1970-ben mutatták be Arthur Penn Kis nagy ember (Little Big Man) című filmjét, amely Thomas Berger azonos