Riccardo Zanella, Janus-arcú politikus vagy a fiumei autonómia védelmezője?

A 1901 októberében a fiumei városi színházban kihelyezett élénk színlapok egy új darab bemutatásáról értesítettek. Az Autonóm párt „Riccardo, cuore del limone” (A citromszívű Rikárd) című komédiájára hívták fel a lakosság figyelmét. Noha a városi rendőrség azonnal lefoglalta a parodizált nyomtatványokat, a főszereplőnek kikiáltott, alig 26 éves Riccardo Zanella valóban élete egyik legfontosabb fordulópontjához érkezett: első országgyűlési képviselői beszédének megtartásához a nagy Batthyány Lajos unokája, ifj. Batthyány Lajos, Fiume egykori kormányzójával szemben.

A kialakult helyzetet igen érdekessé tette, hogy mindkét jelölt kormánypárti, liberális programmal indult, de az eltérő hangsúlyok már ekkor jól kihallatszottak a szólamok közül. Vélhetően ekkor még Zanella sem sejtette, hogy az október 4-i szónoklata csak egyfajta ráhangolódás lesz a későbbi, fordulatokban gazdag pályafutása küzdelmeire. Minden bizonnyal, ha tisztában lett volna vele, még talán az esetleges lámpalázat is jobban viselte volna. A kudarc azonban nem Zanella szereplésén múlt, sokkal inkább a budapesti kormány és egykori mestere, Michele Maylender, leköszönt fiumei polgármester (podestá) a hivatalos jelöltet támogató állásfoglalásán.


Forrás: http://www.rijekadanas.com/

Igaz, Zanella és az Autonóm párt programja a kikötőváros számára minden fontos tényezőt tartalmazott. „Fiume a fiumeieké!” jelszó alatt zászlajukra tűzték a szabad kereskedelem támogatását, a szabad kikötő (punto franco) teljes visszaállítását, a multietnikus város olasz nyelvének és kultúrájának ápolását, vagyis a fiumei autonómia védelmét. Mindennek ellenére 1901 őszén egy Batthyányval szemben Zanella még nem számíthatott komoly sikerekre. Fiatal kora, tapasztalatlansága, viszonylag alacsony társadalmi származása, valamint Maylender befolyása 1905-ig jelentős gátat szabtak kibontakozásának.

Bár Zanella tehetségét és közéleti rátermettségét még a városi képviselőtestület (rappresentanza) mérsékeltebb tagjai is elismerték, a választók többsége bizalmatlan kíváncsisággal tette fel a kérdést: Ki az a Riccardo Zanella? Honnan jött és mit keres a fiumei politikai elitben? Mi a terve, és ha ugyanaz a programja, mint a másik liberális jelöltnek, mi értelme van ennek a mesterséges küzdelemnek és a feszültségkeltésnek? Fiume 30 éven keresztül mindig hivatalos jelölttel tartott, hagyománytisztelő város lévén pedig különösen ragaszkodott a régi szokásokhoz és „ősi” kiváltságaihoz.

A válaszok mégis éppen az új tendenciák és az újabb politikai célok kifejtése során világosodnak meg. A polgárosodás áramlatának engedve, a budapesti kormány egyre nyíltabban az ország modernizálása és a joghatósága alá tartozó területek központosítására törekedett. A kormány álláspontja szerint e tekintetben Fiume, a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötővárosa sem képezhetett kivételt, jóllehet különleges viszonyait és a város autonómiáját már 1868-ban elismerte. A város csatolt testként (corpus separatum adnexum) az országon belül sajátos különállással rendelkezett, mely értelmében nemcsak hivatalos olasz nyelvét őrizhette meg, de a polgármestere vezette választott képviselőtestületén keresztül számos közigazgatási jogot is maga gyakorolhatott. Költségvetését maga állíthatta össze és saját városi rendőrséget tarthatott fenn. A magyar államot a miniszterelnök által kinevezett kormányzó testesítette meg, aki a polgármester mellett (más értelmezés szerint: felett) primus inter paresként tevékenykedhetett, az országgyűlésre pedig egy képviselőt küldhetett.


Forrás: https://pbs.twimg.com/media/BxHK0vsCIAE21Gp.jpg

A változást alapvetően Bánffy Dezső miniszterelnöksége, s az életbe léptetni kívánt reformok hozták meg, jóllehet számos Fiumével foglalkozó munka állítása ellenére, az állam és a munícipium kapcsolatát már 1896 előtt is konfliktusok terhelték. A rendszer hibáit és a különböző érdekcsoportok mindennapos súrlódásait Zanella már korán jelezte „Fiat Lux” („Legyen világosság”) című pamfletjében. Az álnéven megjelentetett röpirat azonban még nem a magyar állam, hanem a Ciotta polgármesterkedése, a város ésszerűtlen gazdasági politikája és a kormányzóválság megoldatlansága ellen irányult. Támadta a fiumei viszonyokat nem ismerő magyar közéletet, és olasz nyelvének és kultúrájának sértetlenségét hangsúlyozta. Magyarország öntudatra ébredt, hű fiainak nevezte magukat, akik sorsukról saját maguk kívánnak határozni. Bírálata joggal tekinthető a Michele Maylender vezette Autonóm párt programja sarokkövének, amely hamarosan további pontokkal egészült ki. Így a Bánffy-kormány önkényesnek ítélt törvényeinek, központosító és magyarosító törekvéseinek elutasításával. A városatyák tiltakozására a kormány a rappresentanza szétkergetésével, a fiumei autonómia bizonyos fokú felfüggesztésével felelt. Az autonomisták fóruma kizárólag a „La Difesa” című betiltott heti és a „La Voce del Popolo” napilapra, valamint a magán összejövetelekre korlátozódott. Megjegyezendő, hogy Zanella mindkét orgánum szerkesztésében aktívan részt vett, melyekben a magyar kormánnyal szembeni érvei mellett a fiumei kereskedelemmel kapcsolatos nézeteit is ismertette.

Megállapítható, hogy alapvetően Zanella és a mögötte álló autonomisták álláspontja négy évvel később sem változott, ezzel szemben feltűnő Michele Maylender – a Széll Kálmán kormányával kötött megegyezés eredményeképpen bekövetkező – mérséklődése. Miután Maylender a fiumei képviselőtestület ismételt összehívásáért és podestá-választésért cserébe beletörődött a kormányzótanács felállításába, nem vállalhatta a harcos pártvezér szerepét. Mint ismeretes, Maylender polgármesteri beiktatását követően hamarosan éppen a Batthyány Lajos jelölése melletti kampány érdekében mondott le podestái méltóságáról és fordított hátat saját pártjának.

Ilyen körülmények közt természetesnek vehető, hogy a szélsőségesebb autonomisták a fiumei születésű, de délszláv gyökerekkel is rendelkező Zanella személyében új erőt, új lendületet véltek felfedezni és saját jelöltjükként léptették fel. Zanella közéleti szerepvállalását mindenekelőtt a krajnai származású Ferdinando Kuscher magyar királyi ügyvész és Luigi Ossoinack, a város legbefolyásosabb kereskedője támogatta. Zanella és a két férfi kapcsolata azonban túlmutatott az ideiglenes, a választási kampány idejére szóló véd- és dacszövetségen. Kuscher és Zanella már 1899-ben a magyar feliratokkal is ellátott fiumei villamos ellen is együtt tüntetett, Ossoinack pedig szak- és magyar nyelvismerete miatt még korábban munkát ajánlott a polgári foglalkozását tekintve kereskedelmi professzor városatyának. A sors különös fintora, hogy a továbbradikalizálódó (?) Zanellát végül Kossuth-párti programmal 1905-ben éppen az egykori pártfogó fia, a liberális jelöltként fellépő Andrea Ossoinack ellen választották meg országgyűlési képviselőnek.

Zanella függetlenségi képviselőként (1905-1906, 1906-1910) és a koalíció tagjaként, legfőbb céljának a magyar alkotmány védelmét, az általános választójog bevezetését és a közös vámterület felbontását tekintette, a fiumei lakosság számára pedig az autonómia védelmezésén túl a fiumei gazdaság és kereskedelmi élet felpezsdítését, a szabadhajózás támogatását, az állami alkalmazottak fizetésének rendezését, valamint a horvát kapcsolatok végleges elszakítását ígérte. E tények ismeretében Zanella Franjo Supilo, horvát politikussal ápolt barátsága, és a fiumei rezolúció megkötése érdekében kifejtett tevékenysége némileg ellentmondásosnak tűnhet. Mégis, Zanella „függetlenségi” törekvése Fiume földrajzi és tisztázatlan közjogi helyzetéből adódóan különösen indokoltnak tekinthető, mivel a horvát-magyar kiegyezés (1868:XXX.) ellenére a báni kormányzat változatlanul fenntartotta jogigényét a kikötővárosra. A horvát politikai célkitűzések jól megmutatkoztak a Fiumével szomszédos, horvát többségű Sušakon is, ahol a magyarsággal és olaszsággal szembeni idegenkedés gyakran torkollott utcai tüntetésekbe. A zavargások olykor Fiumére is kiterjedtek: 1906 és 1908 között a szokolisták több alkalommal is betörtek a város területére. Zanella az összeütközések elkerülése és megelőzése érdekében nemcsak Fiume közjogi helyzetének végleges rendezését és a városi autonómia pontos, törvényi meghatározását szorgalmazta, hanem régi barátja, Batthyány Tivadar mellett az önálló, horvát befolyástól mentes fiumei püspökség felállítását is sürgette.

Zanellának mégsem sikerült levetkőznie magyarfaló hírnevét. Politikai ellenfelei véleményüket mindenekelőtt a fiumei politikus terebélyesedő olaszországi kapcsolataira és a „Giovine Fiume” (Ifjú Fiume) irredenta csoportosulás megszületésére alapozták. Igaz, az eddig feltárt források a városatya a szervezetben való közvetlen részvételét nem támasztják alá. Az egyesület létrejötte azonban már önmagában is egy új korszak kezdetét jelentette: Zanella politikai irányvonalának szélsőségek felé sodródását. Az egyesület tagjai egyre kevésbé tudtak azonosulni az Autonóm párt vezérének nézeteivel. A párt belső hasadása már az 1910-es országgyűlési választások során nyilvánvalóvá vált, az időközben kormányzóvá kinevezett Wickenburg Istvánnal szembeni fenntartások mégis erősebbnek bizonyultak. A helyi kormányzóság által mesterségesen felállított Lega Autonoma legyőzése érdekében az autonomisták a „Giovine Fiume” tagjaival az ismét közéleti szerep vállalására kész Michele Maylender helyett Zanella mögött sorakoztak fel. A pártegység mégis kevésnek bizonyult: az országgyűlési képviselői mandátumot Fiume egykori podestája szerezte meg. Zanella látszólagos háttérbeszorulásáról tanúskodik, hogy Maylender hirtelen – a belügyminiszter szobája előtti – halálát követően kiírt választási kudarca hamarosan megismétlődött. 1911-ben a város az autonomista városatya helyett dr. ifj. Antonio Vio legista politikust küldte a parlamentbe.


Forrás: http://www.mlhistria.altervista.org/

Zanella viselkedését és állásfoglalásait az országos politikai irányvonalak mellett a fiumei kormányzókkal való viszonya is jelentősen befolyásolta. Míg Nákó Sándorral bizonyos esetekben – így a horvát agitáció megfékezésben és a fiumei püspökség – kérdésében hajlandó volt az együttműködésre, Wickenburg Istvánnal szemben a teljes elhatárolódás jellemezte. Miután Wickenburg kormányzói beiktatása alkalmával szándékosan elmulasztotta a rappresentanza előtti hagyományos bemutatkozását, a két férfi viszonya határozottan ellenségessé vált. További konfliktusforrást jelentett a magyar nyelvhasználat egyre erélyesebb terjesztése, valamint az, hogy a kormány a ki- és bevándorlás felügyeletének indoklásával 1903-ban felállított határrendőrség Fiumére való kiterjesztéséről és a városi rendőrség államosításáról sem mondott le.

Noha a fiumei képviselőtestület – autonóm jogainak megsértésére hivatkozva – tiltakozott a központi kormány intézkedései ellen, a magyar kormány 1913-ban határszéli rendőrség elnevezés alatt a kikötővárosban mégis megszervezte a határrendőrséget és ezzel párhuzamosan megkezdte a „felforgató nézeteket valló” egyének kiutasítását is. Az első fiumei „áldozat” a nyíltan irredenta Icilio Bacich, a város egykori alpolgármestere lett, aki miután magyar állampolgárságát olaszra cserélte, a helyi kormányzat egyik legnagyobb ellensége és a hatóságok legfőbb célpontja lett. Bacich kiutasítására a képviselőtestület azzal felelt, hogy a politikust mártírként tüntette fel, illetve feloszlatta magát. A városban hamarosan megszaporodtak a kormány(zat)ellenes utcai tüntetések és két alkalommal még a kormányzósági palota ellen is bombamerényletet hajtottak végre. Mint később kiderült, az első támadást az időközben feloszlatott „Giovine Fiume” tagjai követték el, míg a második robbantás értelmi szerzőjével kapcsolatban a mai napig nem oszlottak el a rejtélyek. A fiumei határszéli rendőrség az Autonóm pártot, és különösen Zanellát, Bacichot és Riccardo Gigantét, az ifjú irrendenták másik vezéralakját okolta a történtekért. Ezzel szemben Gigante a „La Bomba” című, bizonyítékokkal alátámasztott röpiratában a határrendőrség által a fiumei kormányzó tudtával elrendelt összeesküvésre hívta fel a figyelmet. Bárhogy is történt, valószínűleg nem véletlen, hogy Zanella még 1914-es podestává választásakor sem tartózkodott a városban.

Ennek ellenére Wickenburgnak az időközben összehívott fiumei képviselőtestület akaratát, és Zanella polgármesterré választását érvényesnek kellett elismernie. A kormányzónak Zanella regnálása megakadályozása érdekében nem maradt más eszköze, mint a városatya megbízhatatlanságát túlhangsúlyozva, a miniszterelnök közbenjárásával az uralkodói szentesítés megtagadását kivívni. Wickenburg a miniszterelnöknek írt jelentésében Zanellát olyan romboló elemként jellemezte, aki Fiumében „ultraolasznak”, Budapesten pedig „nagymagyarnak” mutatja magát. A kormányzó próbálkozásai sikerrel jártak: Ferenc József elutasította Zanella podestái megerősítését, ami nemcsak a rappresentanzában, de városszerte nagy felzúdulást eredményezett. A fiumei lakosság ismét autonómiájának korlátozását, vagyis a saját polgármester választásának lehetőségének megsértését vélte felfedezni az intézkedésben. Noha engedve a kormány akaratának, az újabb választás alkalmával már egy másik városatya, Francesco G. Corossacz mögött sorakoztak fel, Fiume igazi akaratának hangsúlyozásával Zanellát tekintették a város igazi vezetőjének.

A kormányzó felmérve a kialakult helyzetet, a háború közeledtével egyre tudatosabban törekedett Zanella internálására vagy legalább besorozására. Ez utóbbira hamarosan valóban sor került. A politikus tartalékos hadnagyként a keleti fronton teljesített katonai szolgálatot, ahol orosz fogságba esett. Szabadulását annak köszönhette, hogy magát olasz állampolgárnak vallotta és 1916-ban átadták Olaszországnak. A hírre a magyar kormány határozottan felelt: Zanella az elsők közt lehetett, akikkel szemben a hazaárulók vagyoni felelősségéről (1915:XVIII.) szóló törvényt foganatosították.

A politikus Rómában sem tétlenkedett, de ekkor már a kikötőváros Olaszországhoz csatolása érdekében agitált. Mindeközben Fiumében is számottevő változások következtek be. A délszláv fenyegetettség hatására 1918. október 18-án Andrea Ossoinack, Fiume utolsó országgyűlési képviselője (1915–1918) az országgyűlésen bejelentette, városa a wilsoni pontok értelmében sorsáról maga kíván határozni. Október 30-án, párhuzamosan a fiumei magyar királyi kormányzóság összeomlásával, megszületett a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács is, amely a várost az Egyesült Államok, mint a demokrácia védelmezője, védnöksége alá helyezte és proklamálta Olaszországhoz csatlakozását. Mindennek ellenére Jekelfalussy Zoltán fiumei kormányzó még mielőtt meglehetősen bizonytalan körülmények közt Budapestre távozott volna, a várost a Jugoszláv bizottságnak adta át. Az „olaszbarát” aspirációk kiteljesedéséig az Emanuele Filiberto hadihajó, és az olasz csapatok megérkezéséig várni kellett.

Zanella csak 1918 decemberében, a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács hatalomra kerülése után tért vissza szülővárosába, ahol ünnepelt hősként fogadták. A város egyik legmeghatározóbb politikusává emelkedett, és a Tanács tagjaival együtt képviselte Fiume érdekeit a szövetséges hatalmakkal való tárgyalások során. A hivatalos kormánykörökön túl meghatározó itáliai értelmiségiekkel, így Sem Benellivel és Gabriele D’Annunzióval is kapcsolatban állt. Ez utóbbit nemcsak egyszerűen politikai szövetségesének, hanem mestereként is elismerte. Egyes források szerint a katona–költőtől még a „Cabiria” című némafilm eladási jogát is megszerezte.

Mindez mégsem tartotta vissza attól, hogy idővel ne tegye magáévá Ruggero Gotthardinak, a Fiumei Autonóm Demokrata párt vezetőjének a Fiumei Szabadállam megteremtéséről alkotott nézeteit. Egyre kritikusabban viszonyult az éppen regnáló Fiumei Olasz Nemzeti Tanács hatalomgyakorlásához, melyet ésszerűtlen pazarlással, túlköltekezéssel és irracionális tervek dédelgetésével vádolt meg. Zanella ugyancsak fenntartással viszonyult D’Annunzio bevonulásához (1919. szeptember 12.) és nem mindennapi uralmához. Zanella újabb célkitűzései és a legfőképpen Giovanni Rubinich által szorgalmazott fiumei politikai irányvonaltól – vagyis az olasz annexió programjától – eltérő vélekedése súlyos következményeket vontak maguk után. Nemcsak egyszerűen népszerűségét és befolyását vesztette el, de gyakorlatilag a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács közellensége lett. Zanella, a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács és D’Annunzio ellentéte az olasz kormány által elrendelt blokádok hatására még nyilvánvalóbbá vált. Miután D’Annunzio értesült Zanella az olasz kormánnyal folytatott magántárgyalásairól, a politikust állandó felügyelet alá helyezte. Zanella a fiumei közhangulat haragja elől Olaszországba és Franciaországba menekült, ahol legfőbb céljáról, szülőhazája jövőjének legkedvezőbb biztosításáról továbbra sem mondott le.

Zanella politikai bázisát elsősorban az alsóbb társadalmi osztályok és a városban maradt, az olaszosítási törekvéseknek kiszolgáltatott nemzetiségek – horvátok, magyarok, németek – adták. Igaz, Zanellától a szociális kérdések felé való érdeklődés és a más nemzetiségek felé nyitás sosem volt idegen, hiszen már 1905-ös országgyűlési képviselői beszédében is erőteljesen hangsúlyozta a harmonikus együttélés szükségességét. Úgy tűnik, a politikus egyéni ambíciói érvényre juttatása mellett mindent egy nagyobb „közjó”, egy olasz kultúrájú autonóm Fiume felvirágoztatásának rendelt alá. Ennek alapján joggal feltételezhető, hogy a politikus állásfoglalása és a szabadállam programjának felkarolása nem pusztán a pillanatnyi hangulatváltozás eredménye. Sokkal inkább Fiume gazdasági helyzetének megroppanása és elszegényedésének, valamint a nemzetközi tendenciák és az olasz kormány elzárkózó magatartása hatásának következménye.


Forrás: http://digilander.libero.it/

A város gazdasági hanyatlása és az olasz kormány egyre határozottabb fellépése D’Annunzio kormányzóságával szemben a Fiumei Olasz Nemzeti Tanácsot is politikája átértékelésére késztette. Be kellett látnia, hogy Róma számára a kikötőváros közvetlen annektálása túl nagy kockázatokat jelentene, így hajlott az időközben felkínált modus vivendi elfogadására, mely értelmében Fiume Olaszország védelme alatt önálló államot alkothatott volna. D’Annunzio azonban mindenféle kompromisszumos megoldást elutasított és az ajánlat elfogadásáról tanúskodó népszavazás eredményeit is érvénytelenítette. A Fiumei Olasz Nemzeti Tanács fokozatosan vesztett jogköréből és egyre terhesebbnek érezte D’Annunzio hatalmaskodását. Noha a felek közti bizalom már 1919 decemberében megrendült, a végleges szakításra a Carnarói Olasz Kormányzóság proklamálásáig (1920. augusztus 12.) várni kellett. D’Annunzio a város irányítását Alceste De Ambrisra, a forradalmi szindikalista politikusra bízta, akinek segítségével a sajátos államalakulat új alkotmányt kapott. Igaz, életbelépését a körülmények nem tették lehetővé. 1920. november 12-én Olaszország és Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megkötötte a rapallói szerződést, amely értelmében Fiumét szabad állammá nyilvánították.

Róma azonnali távozásra szólította fel D’Annunziót, aki azonban szlávellenes harcra (!) buzdítva, 1920. december 21-én fegyverbe szólította a lakosságot. A lépésre az olasz kormány katonai beavatkozással válaszolt. Fiume „Véres Karácsonya” két komoly következménnyel járt: D’Annunzio uralma véget ért és megtartották a rapallói szerződésben kilátásba helyezett Fiume jövőjéről szóló népszavazást.

Az 1921. április 24-én az Autonóm párt győzelmével megszületett Fiumei Szabadállam, első elnökének pedig az időközben visszatért Riccardo Zanellát választották meg. Az eredményt a fiumei fasiszták nem fogadták el és sikertelen kísérletet tettek a választási cédulák megsemmisítésére. Zanella regnálása azonban a pillanatnyi stabilitása ellenére sem tarthatott sokáig. 1922-ben Mussolini támogatásával a fasiszták államcsínyt hajtottak végre, 1924-ben pedig Fiume Olaszország integráns részévé vált. Zanella, mint a városállam vezetője először a Jugoszláviához tartozó Porto Rében (Kraljevica), majd Zágrábban talált menedéket, ahol felelevenítve Michele Maylender egyik nagy örökségét, nézetei kifejtésére újra megalapította a „La Difesa” című hetilapját. Zanella amellett, hogy olasz és jugoszláv hatalommal kívánta kapcsolatát normalizálni és a szomszédi jó viszonyra alapozva Fiume jólétét biztosítani, Magyarországnak is felajánlotta a fiumei kikötő használatát. Ahogy egy alkalommal kijelentette: minden államnak joga van tengeri kikötőre, és minden tengeri kikötő természetes érdeke, hogy minden állam áruja előtt nyitva álljon.

Zanella később Belgrádban és Párizsban aktívan részt vett az antifasiszta mozgalmakban, majd a második világháború végével a Fiumei Szabadállam visszaállítása érdekében agitált. Mindenféleképpen el akarta kerülni, hogy szülővárosát Jugoszláviának adják át. Próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. 1945. május 3-án Tito partizánseregei bevonultak a városba, ahol a Fiumei Olasz Nemzeti Tanács egykori tagjai és fasiszta politikusai közül többet (pl. Riccardo Gigantét és Giovanni Rubinichet is) kivégeztek, az olasz lakosságot pedig távozásra szólították fel. A jugoszláv hatalomátvételt végül az 1947-es párizsi békeszerződés is megerősítette. Zanella ekkor már semmit sem tehetett. Visszavonulva a közélettől 1959-ben Rómában halt meg.

Ordasi Ágnes

Kapcsolódó cikkek:

Futballistakarrierek Mussolini Olaszországában

Gyógyszerész és pilóta – aki először repült át Budapest fölött

A Marcia su Roma és háttere

Konfliktuszóna: Magyarország - menekültek a huszadik század első felében

Ki volt Benito, mielőtt Mussolini lett?

Rovatok: