Rock, csajok, Leningrád – a Nyár (Leto) történészszemmel

Napjainkban már nem is kérdés, hogy a rockzenének van saját történelme, amelynek kutatása hasznos adalékokkal szolgálhat a 20. század második fele társadalom–, mentalitás– és kultúrtörténetének megértéséhez. Kirill Szerebrennyikov 2018-ban készült filmje, a Nyár (Leto) a leningrádi rock közösség hőskorába, az 1980-as évek elejére repíti nézőit.

(Forrás: imdb.com)

A Beatles, a Deep Purple, a Led Zeppelin vagy éppen a Pink Floyd meghatározó — bizonyos megközelítésből egyenesen korszakalkotó — szerepéhez nem férhet kétség; jelentőségüket világszerte sokan vizsgálták és bizonyították már: a legismertebb hazai kísérlet talán Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János A rock története című három kötetes monográfia-sorozata, amely igyekszik magas szakmai színvonalon, kellő részletességgel bemutatni a korszakot és a fontosabb előadókat. Felmerül azonban egy kérdés: mi a helyzet az angol nyelvterületen kívüli rockzenével? A magyar rockról gyakorta és nagy lelkesedéssel írnak; de vajon létezett rockzene a keleti blokk többi országában és a Szovjetunióban is?

Kirill Szerebrennyikov (Forrás: imdb.com)

A szovjet/orosz rocktörténet izgalmas és az orosz nyelvterületen kívül sajnálatosan alulreprezentált kutatási terület. Így azután a téma kedvelői kapva kapnak minden, Nyugatra valahogy utat találó mű után; legyen szó irodalmi, vagy — mint jelen esetben —, filmművészeti alkotásról. Különösképpen, ha olyan Európa-szerte ismert rendező filmjéről beszélünk, mint Kirill Szerebrennyikov. A magyar közönség leginkább a Téli utazás (2008), illetve a Mártírok (2016) rendezőjeként találkozhatott Szerebrennyikovval, hazájában azonban igazi sztár, az „ellenkultúra” egyik legfontosabb képviselője, aki a 2017-es, sikkasztási gyanúból fakadó botrányig a moszkvai Gogol Központ (Гоголь-Центр) „avantgárd színház” művészeti igazgatójaként tevékenykedett, többek között. Ezért is övezte jelentős figyelem, amikor nem sokkal a Mártírok sikere után bejelentette, hogy új filmje, amely a Nyár (Лето, Leto) címet kapta, a leningrádi rock-közösség hőskorába, az 1980-as évek elejére repíti majd nézőit.

Viktor és Mike (Forrás: imdb.com)

Történetünk „valamikor a ’80-as évek elején” játszódik, Leningrádban és környékén, nyáron — habár a címválasztásnak szimbolikus jelentőséget is tulajdoníthatunk. Mike (Roman Bilik, művésznevén Roma Zver) felkapott blues/rockénekes-dalszerző, saját együttessel; a leningrádi rock-szcéna fontos tagja. Felesége, Natalija (Irina Starshenbaum) rajong érte, mindenben támogatja. Ekkor tűnik fel a semmiből Viktor (Teo Yoo), a lenyűgözően tehetséges, ám öntörvényű zenész, aki hamar Mike pártfogoltja és Natalija (többé-kevésbé plátói) szerelmének tárgya lesz. Habár azt hinnénk, ez az érzelmi bonyodalom tönkreteszi hármójuk kapcsolatát, Mike —akinek a szemszögéből láthatjuk többnyire az eseményeket — mindent megtesz azért, hogy a született lázadónak beállított Viktort és ekkor még névtelen bandáját elfogadtassa a Leningrádi Rock Klub vezetőségével, majd elintézi, hogy felvehessék első lemezüket…

Az időpont hozzávetőleges megadása már önmagában érdekes gesztus, hiszen — többé-kevésbé valós történéseket bemutatva — az események kronologikus sorrendje a rendelkezésre álló források alapján könnyen rekonstruálható. Ezzel a fajta pontatlansággal a rendező talán inkább azt próbálja hangsúlyozni, hogy nem szigorúan vett történelmi filmet készít: a korszak hangulatát kívánja megragadni és visszaadni. Tisztában van vele, hogy a forgatókönyve elfogult; sőt mint azt a film során többször jelzi, majd a vége-főcím alatt beismeri, kitalált részleteket is tartalmaz; ezért igyekezhet valamekkora távolságot tartani a történelmi tényektől.

Viktor, Natalia és Mike (Forrás: imdb.com)

Mihail „Mike” Naumenko, az Akvarium és a Zoopark együttesek frontemberének sajnálatosan rövid (1955–1991) élete jól dokumentált; ami pedig Viktor Coit illeti, bár ő még a harmincat sem érte meg (1962–1990), máig rocklegendának számít a volt Szovjetunió országaiban. Kino névre keresztelt együttesével hatalmas hírnévre tettek szert az 1980-as évek második felében mint az egyik legkorábbi „alternatív”, underground — az állam támogatását nem élvező — együttes, akiknek a glasznoszty és a peresztrojka farvizén evezve sikerült kitörniük a leginkább valójában Leningrádra korlátozódó rockzenei közösségből. Érdekes döntés volt éppen Naumenko szemszögéből bemutatni ezeket az eseményeket (amelyeket egyébként nagyjából 1981 tavasza és 1982 ősze közé datálhatunk, pár későbbi kitekintéssel): az oka valószínűleg abban keresendő, hogy Szerebrennyikov legfontosabb forrása éppen Natalija Naumenko visszaemlékezései, amelyeket azonban messze nem tartanak a korszak leghitelesebb dokumentumának. Bizonyos szemtanúk szerint teljesen légből kapott állításokat is tartalmaz, főként a film egyik fő motívumaként prezentált szerelmi szálat illetően. Viktor Coi magánéletéről és múzsáiról bőven rendelkezünk információkkal, arról viszont nincsen más adat, hogy Natalijához romantikus szálak fűzték volna. A forgatókönyvet ért másik legfontosabb kritika — amelyet többek között a Kino egykori tagjai fogalmaztak meg —, hogy hiteltelenül mutatja be, illetve kifejezetten előnytelen fényben láttatja zenei közösségüket. Borisz Grebensikov rockzenész-zenei producer — akinek a filmbéli alteregójával „Bob” néven találkozhatunk — egészen odáig ment, hogy „elejétől a végéig hazugságnak” minősítette a filmet; hozzátéve, hogy a forgatókönyvírók nyilván a KGB-nek dolgozhattak akkoriban. Kevésbé radikálisan ugyan, de más rockzenei szereplők is tiltakoztak, mondván, hogy Szerebrennyikovnak semmi rálátása nincsen erre a közegre és időszakra, így aztán műve nem is megbízható kordokumentum.

Részlet a filmből (Forrás: imdb.com)

Részben igazat adhatunk a kritikáknak, hiszen a rendező láthatóan nem nagyívű történelmi tablót szeretett volna festeni; és nem is olyan életrajzi filmet készített, amely pontról-pontra hűségesen követi Naumenko vagy Viktor Coi karrierjét. Amit kapunk, keserédes visszatekintés és egyfajta tisztelgés néhány nagyon tehetséges ifjú előtt, akik mertek önmaguk lenni és a saját útjukat járni akkor, amikor a többség — különböző okokból kifolyólag ugyan, de — ezt nem tette, tehette meg. Az önkényuralmi rendszer, a szovjet hétköznapok groteszk hangulatának megjelenítése árnyalt ugyan, de felismerhető: fontoskodó és lekezelő zenei hivatalnokokkal, kötekedő utasokkal és civil ruhás rendőrökkel/állambiztonságiakkal is találkozunk egyes jelenetekben — és ne felejtsük el, hogy zenei szempontból a korabeli Leningrád volt az egész Szovjetunió talán legszabadabb helye! Egyszer még Afganisztán neve is elhangzik, mikor Viktor bandájának dobosát behívják; ám csupán érintőlegesen, apró kitekintés gyanánt, utalva rá, hogy a rockzenén kívül is volt élet. (Coi 21 évesen másfél hónapot töltött egy pszichiátriai intézetben, aminek következtében katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették; így szerencsésen elkerülte a sorozást.) A cselekményt szürreális, musical-jellegű zenei betétek tarkítják, amelyekben statiszták, illetve napjaink orosz rockegyüttesei adnak elő korabeli nyugati slágereket (pl. Talking Heads – Psycho Killer vagy Iggy Pop – Passenger), a történetbe ágyazva. Ilyenkor kap szerepet egy különleges karakter, aki a „Szkeptikus” névre hallgat (Alekszandr Kuznyecov). Talán ő szimbolizálhatja szereplőink lelkiismeretét: szociális érzékenységük megtestesüléseként egyedül ő fogalmaz meg nyíltan rendszerkritikus észrevételeket; ugyanakkor az öncélú rockzenét is elítéli, igazi forradalmárként — majd pedig minden ilyen megnyilvánulás, illetve abszurd jelenet után felmutat egy táblát: „EZ NEM TÖRTÉNT MEG.” Vajon ezzel a főszereplő fiatal művészek élénk fantáziájára utalna csupán? Valószínűleg mélyebb jelentést is hordoz, bemutatva, mennyire valóságosak voltak a határok, ameddig elmehettek a lázadó ifjak, a zenében éppúgy, mint az élet bármely más területén…

Részlet a filmből (Forrás: imdb.com)

Sem a színészi játékra, sem a díszletekre és jelmezekre nem lehet panasz: autentikus módon adják vissza az 1980-as évek leningrádi realitását. A fekete-fehér jelenetek egyhangúságát ügyesen törik meg a korabeli kézikamerával felvett színes epizódok. Az alakítások közül érdemes kiemelni Roma Zverét, aki nemcsak színészként, de énekesként is erős; valamint Irina Starshenbaum megkapóan szép, árnyalt drámai játékát. Teo Yoo esetében pedig még arra is ügyeltek, hogy mozgása visszaadja a szintén koreai származású Coi keleti harcművészetek és Bruce Lee iránti rajongását.

Milyen film lett végül is a Nyár? Szórakoztató és kellemesen elvont. Különösen azok értékelhetik, akik ismerik ezt a korszakot és zenei kultúrát; vagy legalább szeretik a film kockáin gyakran feltűnő nyugati kortársakat. Aki azonban a rocktörténetről vagy a Szovjetunió utolsó évtizedének társadalmi és kulturális szféráiról szeretne többet megtudni; esetleg a rendező személyes tapasztalataiból fakadó diktatúra-ellenes politikai állásfoglalást vár a filmtől, feltehetőleg csalódni fog. A Nyár nem több, és nem is akar többnek látszani, mint ami: szép, melankolikus tisztelgés az orosz underground rock hőskorának óriásai előtt.  

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

A hangjegyek mögött megbújó rendszerkritika; a koncertlátogatás mint rendbontó magatartás; klubok, pincék, magánlakások mint alternatív kulturális színterek; plakátok mint szubkulturális