Rövid életkép a hosszú háborúból (1591–1606)

A ma tizenöt évesnek – a korszakban hosszúnak – nevezett oszmán-Habsburg háborúnak számos következménye volt. Nagypolitikai szempontból a nagyobb létszámú oszmán, vagy a kisebb létszámú modern európai zsoldosseregek és magyar csapatok sem tudtak átütő sikert elérni. Életmódtörténeti szemszögből pedig mind a német birodalmi, mind a magyar lakosságot megviselte a nyugati zsoldosok eltartása, illetve (utóbbiakat) a háborús pusztítások, hiszen a történeti Magyarország területe vált hadszíntérré. Ezt követően, 1606-tól egy ingatag békerendszer alakult ki, kisebb megaszakításokkal 1683-ig. Jelen írás e háború első éveit vizsgálja egy mikropéldán keresztül.


Hans von Aachen: Allegória a tizenöt éves háború kezdetén. Forrás: Wikipedia

1597-ben Armpruster Pál és Bakith Gál utasítást kaptak arra, hogy írják össze az esztergomi érsekség 96 helységét. Mindenütt három helybélit meghallgatva felmérték az 1593 és 1596 közötti háborús pusztításokat, holott eredeti céljuk meglepő módon nem ez volt: azt a megbízást kapták, hogy jegyezzék fel a települések adózó erejét és a Habsburg kormányzat számára még jövedelmező lehetőségeket, például folyami átkelőket, vámszedő helyeket. Ennek megfelelően a 206 oldalas összeírás rögzítette a települések kárait – amelyeket a tizenöt éves háború elején, 1593 és 1596 között átvonuló német, vallon, magyar, török és tatár csapatok, illetve saját uradalmi tisztjeik okoztak nekik –, továbbá feudális szolgáltatásait (pl. szekerezés) és adózó erejét.

A különböző átvonuló csapatok jellegzetesen más típusú károkat követtek el. A német és vallon (a megnevezés nem nációra, hanem a toborzás helyére, a fegyverzetére, illetve a harcmodorára utal) csapatok elsősorban az anyagiakban voltak érdekeltek, és bár számos faluban panaszkodtak arra, hogy kínozták, nyomorgatták, verték őket, de ez csak igen ritkán fajult emberölésig. A tatárok (Gázi Giráj tatár kán Győr ostroma (1594) után a fősereggel elhagyta a Magyar Királyság területét, csak Pápánál és Székesfehérvárnál maradtak tatár csapatok, továbbá egy 1000 fős kontingens volt a temesvári pasa mellett) viszont ettől eltérően sokakat megöltek vagy elraboltak, állatokat hajtottak el, illetve gyújtogattak. Ezt példázza a Nyitra megyei Vásárhely esete, ahol a törökök védték meg a falut attól, hogy a tatárok felgyújtsák, sőt segítettek az elhajtott nyáj egy részének visszaszerzésében is. Természetesen nem ingyen, a falusiak 90 Ft „védelmi pénzt” fizettek ezért. Ugyanakkor a vallonoktól sem állt távol az értelmetlen károkozás és a gyújtogatás: „Az embereket kínozták, megbilincseltek, volt, akitől 100 Ft-ot, van, akitől többet kértek váltságdíjként. Szórakozásból minden ekét, kocsit elégettek a méhkasok alatt. Az éretlen szőlőt elpusztították a szőlőhegyen, a templomban lévő könyveket tönkretették, 2 házat felégettek. A kárt több mint 500 Ft-ra becsülik.” (részlet a vásárhelyi vallomásból)


Győr ostroma 1598-ban. Forrás: Wikipedia

Nagyon érdekes a megvesztegetés kérdése, mert tulajdonképpen ritkán fordult elő, de németeket és törököket is sikerült ilyen módon jobb belátásra bírni. A Nyitra megyei tardoskeddiek pechesek voltak, nekik éppen nem sikerült a magyar vitézeket meggyőzniük: 1596-ben a Nyitra megyei katonák júniusban itt szállásolták el magukat és közel 1 hónapot időztek, az aratásban akadályozták a falusiakat és lovaikkal a legelőket lelegeltették. A falusiak inkább adtak volna 200 Ft-t (vélhetőleg meg is próbáltak) minthogy a katonák a halastavat használják. A Bars megyei kapronczaiaknak viszont sikerült 20 Ft-ért leszerelniük az 1595-ben rájuk szálló vallonokat. A szintén Bars megyei szőlősiek ennél vegyesebb eredményt könyvelhettek el 1595-ben: az ide érkező német lovasok ingyen vettek élelmiszert, más lovasok pedig szállításra akarták őket kényszeríteni, de 6 Ft-on megváltották ettől magukat. A vallonoktól pedig borral, sörrel, zabbal és egy ökörrel váltották meg magukat, de ők végül mégis kifosztották a malmukat.

Elsősorban az anyagi károkat, azaz azt, hogy 1593 és 1596 között a német és vallon zsoldosok együttesen elraboltak 38 091 Ft-nyi értéket (6 077 Ft+20 714 Ft+11 300 Ft), érdemes ahhoz viszonyítani, hogy egy egyszerű zsoldos havi fizetsége – „régi szokás szerint” – 4 rajnai forintot tett ki.


Az azonosított károkozások száma és aránya

Izgalmas példa a Nyitra megyei Anyala, amely ugyan elpusztult, de nem az átvonuló csapattestek, hanem saját tiszttartója miatt. A falu lakosai Érsekújvárba menekültek a veszélyek elől, üresen hagyván „jó és új házaikat”. A katonák távozása után pedig vissza akartak térni. Azonban Kalmár Gergely tiszttartó – nyilván tisztában lévén az új házak értékével – lebontatta a házakat és elszállíttatta a jó fát Érsekújvárba, továbbá elkezdte elművelni a szántójukat és legelőiket bérbe adta.  Nem minden irónia nélkül való, hogy új házakról van szó, illetve, hogy a tiszttartó éppen ugyanott, Érsekújvárott akarta eladni a fát, ahol a menekült falusiak tartózkodtak, így bizonyosan meglepő lehetett a találkozás.

Vannak persze pozitív példák is: Karl von Mansfeld (1543–1595) jó híre egyértelműen elterjedt, mivel a Nyitra megyei nyárhídiak azt mondták, hogy kifejezetten tudtak arról, hogy érdemes hozzá fordulniuk a problémáikkal:

„Értesülvén Manzfeldy igazságosságáról, a falusiak lementek hozzá a táborba panaszkodni. Mivel ez a károkozás nem a táborban történt, hanem az úton, ezért Mansfeld nem tudta megbünteti a katonákat, de azt akarta, hogy adják vissza az elvitt javakat. A vallonok viszont úgy megijedtek a várható büntetéstől, hogy otthagyták a tábort.”


Karl von Mansfeld. Forrás: Wikipedia

Ugyanakkor nem ő volt az egyetlen „igazságos” német katonai vezető. Siegfried von Kollonich, Dunán inneni főkapitány az adott körülmények között egészen meglepőnek számító módon cselekedett – éppen 1595-ben, Nyárhídon – mert fizetett a szállásért: Kollonich és csapatai három hetet töltöttek el Nyárhídon, és ez mérhetetlen károkat okozott. Ugyanakkor Kollonich egy aranyat és egy tallért adott, ami legalább szimbolikus elégtétel. Magyar részről is voltak olyan hadvezérek, akik emberségesen álltak hozzá a magyar parasztokhoz és problémáikhoz. Az Nyitra megyei izbékiek 1595-ben éppen Jakob Hannibal von Raitenau katonáira, majd az őt követő magyar harcosokra panaszkodván nyilatkozták, hogy korábban, Forgách Simon és Dobó Ferenc „dunáninenni” kerületi és bányavidéki végvidéki főkapitányok idején ez nem volt szokás, mert a katonákat az elvitt javak kifizetésére kötelezték, ezért azok emberségesen kértek, és nem erőszakoskodtak. Természetesen arányaiban nézve, és a 96 helység (amiből mindössze egynek nem volt panasza!) elszenvedett káraihoz képest elenyésző, sajnos inkább csak színes történetként szereplő epizódok ezek.

Vannak későbbi példák, amelyek némi lehetőséget adnak az összehasonlításra is. Az első mindjárt a Batthyány-uradalom, amely földesurának, Batthyány I. Ádámnak (1610–1659) köszönhetően rendkívül pontos adminisztrációval rendelkezett. Összevetve az itt található számokat, tulajdonképpen nagyjából megegyeznek, mivel mindent összeadva a tatárok 4 év alatt 559 fő öltek meg vagy raboltak el, míg az oszmánok 12 év alatt összesen 1348 főt. Azaz háromszor annyi idő alatt közel háromszor annyi áldozat volt békeidőben, mint háború idején. De azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a háborús időszakban rengeteg, nem számszerűsített kárt is rögzítettek.  


Forrás: Illik Péter: Török dúlás a Dunántúlon. Szigetmonostor, 2010.

A Batthyányak rohonc-szalonaki uradalmának kárai Bethlen Gábor első dunántúli hadjárata idején (1619 és 1622 között) szintén jó összehasonlítási alapot kínálnak, hiszen ezek nagyjából ugyanannyi idő alatt keletkeztek, mint az esztergomi érsekségben lejegyzett panaszok, továbbá háborús helyzetben, ráadásul ezeket a károkat német katonák követték el. Ennek megfelelően a végeredmény is nagyjából hasonló: mindkét esetben a pénz elrablása dominál, az esztergomi érsekség birtokairól 20 714 Ft-nyi értéket, míg a rohonc-szalonaki uradalomból 12 038 Ft-nyi érték eltulajdonítását tulajdonították a német katonáknak. A termények összetétele is nagyjából egyezik: lényegében mindkét háborúban a németek elvittek mindent, amit lehetett. Ezt erősíti, hogy szintén 1619 és 1622 között a Batthyányak németújvári uradalmából minden mozdíthatót elvittek, mezőgazdasági eszközöket, szerszámokat, még a ruhákat (saru, gatya, zeke etc.) is.   Ugyanígy az esztergomi érsekség falvaiban is több helyen feljegyezték, például a Nyitra megyei Farnadon, hogy 1594-ben az Esztergom várbeli német lovasok elhajtották a jószágot, az embereket, akiket elkaphattak, mind kifosztottak, és leszedték róluk a ruhát is.


A zsitvatoroki békekötés emlékműve Zsitvafőn. Forrás: Wikipedia

A tizenöt éves háború első pár éve így nézett ki tehát alulnézetből, a falusiak szemszögéből, és jellegét tekintve nem – intenzitását nézve annál inkább – különbözött az azt követő, 1606 után hivatalosan több békével is megpecsételt mindennapok valóságától. Bár az 1606. évi zsitvatoroki békét többször megerősítették, a békesség örve alatt tovább dúlt a kis háború, amelyben az oszmán szpáhik hódoltatták és dúlták a Magyar Királyság településeit. A magyar vitézek szintén becsaptak a hódoltságba. Mégis, e békétlen béke fenntartása közös érdek volt, kerülendő a korábbi nagy, hosszú háborút annak nagypolitikai kockázataival és a lakosságra – és adózó erejére – gyakorolt pusztító hatásaival együtt. 

Irodalom

Bagi Zoltán Péter: A császári-királyi mezei hadsereg a tizenöt éves háborúban. Hadszervezet, érdekérvényesítés, reformkísérletek. Bp., 2011.

Györkös Attila honlapja a 15 éves háborúról (http://gyorkos.uw.hu/)

Illik Péter: Török dúlás a Dunántúlon. Szigetmonostor, 2010.

Illik Péter: Az esztergomi érsekség „hosszú háború” sújtotta falvai 1597-ben. Tanulmányok a magyar kora újkorról. 31–82. In: Uő: A tanár, a történész és a komplex. Bp., 2016. 

Kenyeres István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban (Habsburg Történeti Monográfiák 2.) Bp., 2008.

Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Bp., Szeged, 2000.

Illik Péter

Ezt olvastad?

A két királynő című történelmi drámát, eredeti címén Mary Queen of Scots, 2018 év végén mutatták be az Amerikai Egyesült