Rudolf trónörökös halála és emlékezete

„Jupiter a maga kedvenceit a halandók közül felhőbe burkolja s ugy ragadja el az élők sorából. Így lesz halhatatlanná a halandó, így jutott az istenek sorába Romulus.” E sorokkal búcsúztatta az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét a Budapesti Hirlap 1889. február 1-én megjelent száma. Rudolf halálát követően – az egymásnak ellentmondó, gyilkosságról, illetve önkezűségről szóló korábbi hivatalos közleményeket cáfoló híresztelések következtében – a lapok érzékelhetően elbizonytalanodnak.

Így a keresztény kultúrkör halálesetekkor alkalmazott tradicionális paneljei helyett, szokatlan módon a római mitológiából vett vallási elemekre való utalásokkal vagy a nekrológok sémáit követve ismert magyar történeti párhuzamok (például Mátyás király) megidézésével vettek búcsút a trón örökösétől, áthidalva a halál módjának tisztázatlanságát. Mindazonáltal az ennek hatására megjelenő antik komponensnek a későbbiekben, a Rudolf halálát követő hivatalos képalkotásban már nincs nyoma.


„Rudolf trónörökös (halott)”. A Bain News Service (New York) üvegnegatívja Koller Károly 1887-es fotója után, 1910-15. Library of Congress, Washington

Ferenc József a nyilvánosság előtt a rá jellemző módon közszereplőként viszonyult a dinasztia – a birodalmat is alapjaiban megrengető – tragédiájához. Az uralkodó alattvalók előtt megnyilvánuló érzelemmentes viselkedése újabb találgatások táptalaját jelentette. Magyarországi megítélésében felerősítette érzéketlenségének toposzát, egyúttal a trónörökös távozásának egészen más módozatait felvető legenda szövődését is segítette. Arra engedett következtetni, hogy – ahogyan később János Szalvátor főherceg (választott polgári nevén Orth János) is – rangjáról lemondva új életet kezd(het)ett. E mozzanat nem csupán a magyar nyelvterület Rudolf-folklórjában bukkant fel dominánsan, hanem vélhetően Jókai egyik késői regénye (Ahol a pénz nem isten) cselekményének alapjául is szolgált. A folklór – általában inkognitóban – visszatérő népi hősként jelenítette meg alakját, amely összhangban állt közismert személyiségjegyeivel is, valamint sokat bírált, „polgárias” jelleget megvalósítani próbáló életvitelével. Ez utóbbinak meghatározó részét képezték az alattvalók közötti elvegyülési kísérletei is.


Rudolf trónörökös a halottas ágyon. Dr Szekely [Székely József] felvétele, 1889

A haláleset váratlansága és az udvar magatartása, amikor a halál módjának vállalhatatlanságát palástolandó számos részletet eltitkoltak, valamint a hivatalos közlemények egymásnak ellentmondó részletei fokozták az olvasóközönség kíváncsiságát, egyúttal kételkedését is a sajtóban megjelentekkel kapcsolatban. A trónörökös 1889. január 30-i elhunytáról szóló első értesülések, az elrendelt hírzárlat eredményeként Magyarországra is csak kerülőutakon jutottak el, megelőzve a hivatalos – szívszélütésről szóló – tájékoztatást. Ezért sokan kételkedtek a hír valódiságában, és mindössze a Véderőtörvény elfogadtatását kikényszeríteni próbáló Tisza-kormány válságkezelő mechanizmusának újabb elemét vélték felfedezni benne. Igaz, a helyzet anomáliáját – a sajtót érintő szabályozások, illetve korlátozások ellenére – később a lapok is megszellőztet(het)ték:

„Meghal egy nagy dinasztia egész hatalmi szférájának örököse, váratlanul, óvatlanul, titokzatosan. Fél napig fekszik holtan s még a hírét is elnyomják. Huszonnégy órán át készül egy hivatalos magyarázat, melyről a huszonötödik órában terjesztői bevallják, hogy hamis volt s a támogatására felsorolt részletek koholtak. Aztán adnak egy más magyarázatot, támogatására közölnek más részleteket. A felizgatott kedélyek lázát mindez felfokozza, a kétséget növeli, a homályt terjeszti.” (Budapesti Hirlap 1889. február 2.)

Sokakban a hivatalos eljárás visszásságai a cenzúra fénykorát idézték:

„…a hivatalos klikk, mely szükségesnek tartotta a kegyetlen és szomorú valóságot eltitkolni, arra volt kényszerítve, hogy saját eljárásának következményeit, a mennyire lehet enyhítse, s elfogta a táviratokat és konfiskálta [elkobozta] a lapokat. Ez az eljárás, mely a Metterich-korszak hátulsólépcső tradicióira emlékeztet, idővel kétségtelenül lelepleztetett volna; de igy még pillanatnyi sikere sem volt…” (Politikai Ujdonságok 1889. február 6.)

A gyászeset lehetőséget biztosított a kormánynak, hogy a kegyelet ürügyén a kialakult belpolitikai krízis másik elemével (a véderőtörvény elfogadtatása ellen továbbra is folytatódó tiltakozással) szembeni fellépés visszaszorítását „legálisan” valósítsa meg. Ez – a hivatalos indoklás szerint – további rendkívüli intézkedések foganatosítását tette „szükségessé” annak megakadályozására, nehogy

„az ország minden vidékén megindult mozgalmak és tüntetések megzavarják az országos nagy gyász komoly méltóságát.” (Budapesti Hirlap 1889. február 2.)

Ennek részeként a belügyminiszter rendeletileg szabályozta a hatásköre alá tartozó szervek – a vármegyék és a városok – hivatalos (gyász)megemlékezéseit, melyek előírásoknak megfelelő lebonyolításáról a megvalósítást követően a korábbi gyakorlatnak megfelelően jelentésben is tájékoztatni kellett a minisztériumot.


Rudolf halálhíre elterjed Budapesten. Goró Lajos rajza

Rudolf 1889. február 5-én lezajlott bécsi temetésén, bár az Udvarmesteri Hivatal helyszűkére hivatkozva a testületi részvétel mellőzését kéri, számos magyarországi küldöttség jelenik meg Bécsben. A ravatal megtekintésére vonatkozó korlátozások, valamint a holttest előkészítése – így a külsérelmi nyomok viasszal való elfedése – szintén gyanút keltőnek bizonyulnak, a temetés „megrendezettségét” igazolva. Ezt a szertartás szokatlannak ható, viszonylagos „puritanizmusa” is fokozhatta. Az ebből fakadó megütközés, illetve hiányérzet a helyszíni tudósítók beszámolóiból is érzékelhető:

„Magyarország trónjának örökösét […] szinte feltűnő egyszerűséggel kísérték utolsó útjára (…). Aki szemkápráztató pompás látványt remélt látni, aki szemével csupán és nem a szívével nézte a felejthetetlen gyászmenetet, az bizonyára csalódott, az többet fog látni egy törzstiszt temetésénél, de aki a szívével is nézte a trónörökösnek ez utolsó útját, az elé soha méltóságteljesebb, soha szomorúbb látvány nem tárul.” (Vasárnapi Ujság 1889. február 24.)


Rudolf trónörökös temetési menete elindul a Hofburgból. Korabeli sajtóillusztráció

A bécsi temetés ceremóniáját ellensúlyozandó, a magyarországi (gyász)megemlékezések kiemelt eseményére, a rekviemre Budapesten a Helyőrségi templomban került sor február 9-én. Az országos gyásszal párhuzamosan továbbra is folytak a Véderőjavaslat elleni tiltakozások, melyek felszámolására az uralkodópár február 11-én Magyarországra érkezett. Ferenc József február 13-án fogadta az országgyűlés részvétnyilvánító deputációit. Az uralkodó – reflektálva az ismételten fellángoló utcai tüntetésekre – Ráth Károly főpolgármesternek adott válaszában kénytelen a helyzet konszolidálására vonatkozó követelését újból nyomatékosítani:

„…reménylem, hogy e gyászos hetekben, melyeket Én és a Királyné itt tölteni szándékozunk, fájdalmunk enyhítésére a főváros, magatartása által tanusítani fogja mindenkori hü ragaszkodását…” (Vasárnapi Ujság 1889. február 17.)

E rendkívüli helyzet – az uralkodói jelenléttel kiegészülve – lehetőséget teremtett ugyan a kormánynak arra, hogy kisebb módosításokkal elfogadtathassák a törvénytervezetet, azonban Tisza miniszterelnöki pozíciója megingott és bukása elkerülhetetlenné vált.

A magyar nyelvű sajtó, illetve a hivatalosan elvárt megemlékezések Rudolf (posztumusz) ábrázolásaiban a korábbi kánonképző normák nyomán a ’67-es, szabadelvű hagyomány maradt meghatározó. A róla a köztudatban kialakított képet leginkább a Jókai publicisztikája révén elterjedt ideálkép határozta meg a magyar érdekeket mindenek felett képviselő Rezső királyfiról, aki Erzsébethez hasonlóan, Ferenc József ellenpontjaként jeleníthető meg, s aki – e hitrendszer szerint – magyarként gondolkodik a Monarchiát érintő kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt.


A debreceni színház színlapja, 1889. február 4. Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, Debrecen

Alakja ennek nyomán az egyre hangsúlyosabban megjelenített hazafias érzelmek tárgyává vált, melyet tovább hevített a helyébe lépő trónörökös magyarellenes törekvéseinek ismerete.

„Ígéret volt csak, de olyan ígéret, a melynek beváltásától új, jobb korszak hasadását vártuk. Annyi megértését, rokonszenvet és jóakaratot láttunk benne dolgaink iránt, hogy lehetetlen volt azt nem hinni, hogy olyan viszony lesz közte és köztünk, a milyen talán Mátyás király óta nem volt.” (Vasárnapi Ujság 1908. október 18.)


Rudolf trónörökös budapesti szobrának felavatása Ferenc József jelenlétében, 1908. Erdélyi Mór felvétele

A politikai kultuszképzés egyik jellemező sajátosságaként – egyéni kvalitásain túlmenően – különleges képességekkel ruházták fel Rudolfot, aki a belé vetített „kivételes adottságai” révén megoldást kínálhatott volna a Monarchia válságát elmélyítő problémákra. Mintegy „nemzetvezető” szerepbe álmodták az elhunyt trónörököst:

„..ő maga eleven utmutató volt, hogy merre felé keressük nemzeti és állami boldogulásunkat, s eleven bizonyiték, hogy nem kilátástalan arrafelé keresnünk. De ugyanezzel a természetességgel, melylyel viselkedésében e monarkia minden kényességei és ellentétei a legszebben elsimultak, született vezérnek is mutatkozott a magyar nemzeti törekvések élére, a monarkia szükséges nagyhatalmiságán belül a magyar állami és nemzeti teljesség kialakulása felé.”  (Magyar Hirlap 1908. október 13.)

A megemlékezések állandó – egyik leghangsúlyosabb – elemét képezte személyének kisajátítása, magyarosítása is. Ennek külön magyar elnevezéssel is nyomatékot biztosítottak. Nemzetek felettiségét azonban sok esetben még a különféle gondolattársításokkal sem tudták megnyugtatóan áthidalni:

„…Habsburg-családnak ez az egyik legkiválóbb fia a miénk [kiemelés az eredetiben – V. E. V.] volt. Nem mintha daczosan lett volna magyar, mint az egyszeri legény, aki zsidó hitre akart térni, hogy csúffá tegye a familiát. Nem is mintha számításból és kijelöltetésből […] Nem, Rudolf királyfi egyszerűen, természetesen, önkénytelenül és magától értetődően volt magyar és nem csakis magyar, mert ugyanigy volt cseh is és ugyanigy volt német.”  (Magyar Hirlap 1908. október 13.)

Magyar érzelműségének meghonosodását jelentősen befolyásolta annak legfőbb társadalomlélektani vonatkozása is. Rudolfra mind a ’67-es tábor, mind a függetlenségiek egyes csoportjai úgy tekint(het)tek, mint a saját politikai elveiket a későbbiekben megvalósító politikusra. Másfelől benne – Erzsébet mellett – a „magyar Habsburg” megtestesülését is látni vélték, mely ily módon összegeztethető volt a függetlenségi vággyal és egyben a dinasztiahűséggel is:

„Magyarország sokat vesztett. Rudolf trónörökös magyar királyi herczegnek neveltetett, magyar alkotmányt és történelmet tanult; magyarul tudott, magyarul érzett, magyar főurakkal barátkozott, magyar irókkal társalgott, Magyarországot beutazta s olyan magyar király lett volna belőle édes atyja után, a minőt századok óta nem láttunk, csak mindig kivántunk.” (Kánya Emília: Rudolf trónörökös emléke)


Gyászdekoráció Rudolf halála alkalmából, Prága, 1889. Josef Mulač felvétele. Forrás: https://www.flickr.com/photos/josefnovak33/

A fentiek összegzik azt a négy főelemet, melyre a hivatalosan elfogadott képalkotás során Rudolf magyarságát alapozták, vagyis a neveltetésének részeként elsajátított magyar történeti ismereteket, magyar nyelvtudása mellett; jellemvonásainak egyes magyarosnak tartott elemeit, valamint hogy „magánemberként” is számos alkalommal járt az országban, főként vadászat céljából, ahol kíséretének tagjai között magyar főurak is voltak.

(A tanulmány a Fejtő Ferenc-hagyaték (FFH) sajtókivágat gyűjteményének felhasználásával készült. Kutatásaimat 2010-ben a Habsburg Történeti Intézet, majd 2014-ben, 2016-ban a Balassi Intézet [CH] ösztöndíjai tették lehetővé.) 

Vér Eszter Virág

Kapcsolódó cikkek:

„A régi iskola utolsó európai uralkodója” – 100 éve halt meg Ferenc József

Ferenc József uralkodása a magyar folklórban

Aki nem volt távol Afrikától – 100 éve hunyt el Teleki Sámuel

„…sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem lenne császár…” – Impressziók a 2009-ben készült Sissi filmről II. rész

Az Erzsébet-kultusz nyomában – interjú Vér Eszter Virággal

Ezt olvastad?

Ez az írás a 19. századi női fizikai teljesítményekre és azok körülményeire kívánja felhívni a figyelmet. Mind Wesselényi Polixéna (1801–1878),