Salem – Sorozatajánló történész szemmel

„Boszorkányok pedig nincsenek.” Mi, magyarok ezt – legalábbis Könyves Kálmán királyunk óta – tudjuk. Igaz, ami igaz, a törvény csak a strigák (átváltozásra képes, repülni tudó, vérszívó éjszakai kreatúrák) létezését tagadta, a maleficák és a veneficák (bűbájok alkalmazására képes, tehenek tejét elapasztó, termésre rontást hozó, méregkeverő boszorkányok) létezését nem. Mégis, a középkori Magyarországon lényegesen kevesebb boszorkánypert tartottak, mint Európa más országaiban. A 17. század végén élő derék új-angliai puritánok viszont sokkal babonásabbak voltak nálunk.

Ez a sajnálatos tény később a hírhedt 1692-es salemi boszorkányperekhez és tömeges kivégzésekhez vezetett, amely során 19 embert akasztottak fel, egyet kövekkel zúztak halálra és összesen 142 embert vádoltak meg. Ezt a tragikus történelmi epizódot a gyarmati kori Észak-Amerika egyik legismertebb eseményeként tartjuk számon. Mélyen beásta magát az amerikai folklórba is. Se szeri, se száma a történteket feldolgozó popkulturális alkotásoknak. A leghíresebb ezek közül talán Arthur Miller drámája, amely egyfajta parafrázisa az 1950-es évek McCarthysta „boszorkányüldözéseinek”, de számos – leginkább horror műfajú – film is ihletet merített a salemi eseményekből (például Rob Zombie Lords of Saleme), és zenészeket is inspirált (mint a kiváló kanadai Rush zenekar Witch Hunt című dala). A legújabb jövevény a WGN America első saját gyártású sorozata, a néhány hete a második évadát záró Salem. A sorozat visszarepít minket a 17. századi boszorkányperek idejébe, de egy boszorkányosat csavar a történeten: mi van, ha Salemben tényleg voltak boszorkányok?

(Az írás helyenként meglehetősen spoileres, különösen az első évadról. Óvatosan az olvasással!)

Talán ebből is látszik, hogy a sorozat alkotói nem a teljes történelmi hűségre törekedtek. De mivel valós történelmi helyszínt, és többnyire létező történelmi személyeket használtak fel a sorozathoz, csak a játék kedvéért érdemes lehet megnézni, hogy milyen forrásokból merítettek a készítők, és a nyilvánvalóan a fikció világába kaput nyitó csavar ellenére mennyire áll közel a valós eseményekhez. Ennek megvizsgálására Paul Boyer és Stephen Nissenbaum oknyomozó mikrotörténelmi alapvetését, a Boszorkányok Salemben című könyvet hívom segítségül. A szerzők nem csupán egyedi, különálló történelmi drámaként szemlélték a salemi eseményeket, hanem megkísérelték felfedni a tragédiához vezető okokat: megvizsgálták a közösséget feszítő békétlenség és végletes megosztottság történelmi okait. A kötet végén így foglalták össze a helyzetet:

“Ha azoknak az átfogó fogalmaknak, amelyekkel a történészek hagyományosan foglalkoznak, egyáltalán van értelmük, akkor csak annyiban, amennyiben az ehhez hasonló egyedi esetekben megmutatkoznak. Azok a problémák, amelyekkel Salem Village szembetalálta magát, valójában a tizenhetedik század végi új-angliai társadalom néhány középponti kérdését ölelték fel: az isten háta mögötti területeken élő gazdáknak az üzleti kapitalizmus és a hozzá kapcsolódó társadalmi formák nyomásával szembeni ellenállását, a központtól távol eső területeknek az anyavárostól való elszakadását, a lelkészek és a gyülekezetek közötti ellentéteket, a harmadik nemzedékhez tartozó fiúk kirajzását a családi birtokról, a hatalmi központ eltolódását az egyéni közösségeken és az egész társadalmon belül, illetve egy nyugtalan korszak életminőségét.” (Paul Boyer – Stephen Nissenbaum: Boszorkányok Salemben, 223-224. o.)

Nézzük meg, mi jelenik meg ezekből a sorozatban! Hát, nem sok minden. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a salemi események gócpontja igazából nem is a mai Salemben, hanem a város külterületének számító Salem Village-ben (mai nevén Danversben) volt. A tenger mellett fekvő, városias, kapitalizálódó, kereskedő Salem Townhoz képest Salem Village-et mindössze elszórt farmok alkotják. Még saját közösségi tere sincs. A két település között a távolság nem elhanyagolható, főleg akkori léptékkel: egy Salem Village-i gazdának több mérföldes utat kell megtennie, hogy Salem Townba érjen. Salem Village látta el Salem várost mezőgazdasági terményekkel, de ebből inkább a falu keleti, a városhoz közelebbi oldalán élők húzhattak hasznot: ott kezdődött a jó minőségű, városba vezető út, és a vízi utak is segítséget jelentettek a termények leúsztatásában. A Salem Village belső, várostól távol eső részén élő gazdák azonban nem a gazdasági lehetőséget, hanem a hagyományos életmódjukra veszélyes, közösségüket egyszerre kihasználó és elhanyagoló hatalmat láttak benne, ahonnan ráadásul folyamatosan szivárogtak be a kétes elemek. A Salem Village keleti határát, és egyben város és falu határvonalát képező Ipswich Road, a Bostont és Ipswichet összekötő főútvonal volt a falu puritánjai szemében ennek a csatornája: itt helyezkedtek el a falu fogadói, kocsmái, és sok idegen ember megfordult itt nap, mint nap. Az itt élők ráadásul nem is agrárjellegű tevékenységet űztek, tehát mondhatjuk, hogy itt az “ellenség keze már betette a lábát”. Salem Village mindezért egyre inkább törekedett a függetlenségre (1672-ben önálló fiókegyház lesz, 1689-ben megalapítja saját egyházközösségét), de az 1692-es események idején Salem Village jogállása minden, csak nem tisztázott. A könyv szerzői szerint Salem Village földrajzi elhelyezkedése, és jogi helyzete nagy szerepet játszott abban, hogy pont ebben a községben kezdődtek a boszorkányperek: nem volt elszigetelt mezőgazdasági közösség, Salem város közelsége befolyásolta, és két ellentétes pártra osztotta a falut (erről később még lesz szó). A falu (minden törekvés, kérvény és petíció ellenére) csak ízelítőt kapott az önállóságból: ha az akkorinál több, vagy éppen kevesebb önállósággal rendelkezett volna, lehet, hogy máshogy történnek az 1692-es események. A Salem Village-i gazdákat az is érzékenyen érintette, hogy nem rendelkeztek politikai hatalommal Salem Town életében, a város mégis elvárt tőlük dolgokat (eleve a városnak fizettek adót, de például részt kellett venniük Salem Town közösségi házának felépítésében). Az kialakult ellentétet csak súlyosbította, hogy az 1680-as évek végén sem a londoni, sem a bostoni kormányzat nem állt a helyzet magaslatán: Angliában akkoriban zajlott a dicsőséges forradalom, a gyarmati kormányzat vezetőjét, Edmund Androst pedig 1689-ben puccsal megbuktatták Bostonban, így a terület évekig kormányzó nélkül marad. Éppen ezért a boszorkányperek idején a gyenge (vagy éppen nem is létező) kormányzat nem volt képes beavatkozni, és időben megfékezni az eseményeket.

A sorozat azonban homogénként kezeli a települést, és azt sejteti, hogy az események Salem Townban következtek be. A kivégzések helyszíne például két szempontból is problematikus: egyrészt ezek nem Salem főterén (ahogy az a sorozatban szerepel), hanem a Salem Village mellett fekvő, később Gallows Hillnek (Akasztófa domb) elnevezett dombon történtek, másfelől Salem Village-nek nem is volt igazi központi tere, mivel az egész település igazából elszórt farmok összessége. A történelmi szereplők sorozatbeli megfelelőinek is nagyjából ennyi közük van a valósághoz. Mary Sibley, a sorozat főboszorkánya például alig kerül említésre a forrásokban, mindössze akkor említik meg, amikor a boszorkányhisztéria kezdetén azt javasolta, hogy süssenek boszorkánysüteményt. Ez a megszállott lányok vizeletével összekevert rozslisztből készült, amit aztán egy kutyával etettek meg, abban a hitben, ha a lányok tényleg rontás áldozatai lettek, a jószág is az övékhez hasonló kínokat fog megtapasztalni. Mary-t emiatt később el is marasztalta a lelkész, miszerint „ördögi” praktikákat javasolt. Semmi esetre sem volt a város leggazdagabb emberének felesége, ahogy (az amúgy kitalált karakter) George Sibley sem volt a település leghatalmasabb embere. Ez a megtisztelő cím valójában két befolyásos család között oszlott meg: a Putnamek és a Porterek között. Ez a két család az 1690-es évekre legalább annyira utálta egymást, mint a Montague-k és a Capuletek Shakespeare drámájában. Az ellenségeskedésnek megvoltak az okai: ha az alapvető „két dudás nem fér meg egy csárdában” érvtől messzebbre nézünk, azt láthatjuk, hogy a két család külön világban élt, és érdekeik is másfelé húzták őket. A Putnamek birtokai Salem Village belső és nyugati részén terültek el. Mivel Salem Village-et egy sor más település vette körül (Andover, Topsfield, Reading), nem tudtak már terjeszkedni, és a birtokaik fekvésének köszönhetően messze is voltak Salem Towntól, így terményeiket sem tudták könnyen eljuttatni a városba. Néhány kudarcba fulladt vállalkozásuk után bezáródtak az agráréletformába, ráadásul földjeik felaprózódtak a Putnamek egymást követő generációinak sarjai között. A Putnamek maradtak ugyan Salem Village legnagyobb adófizetői (ebből következtetve a legvagyonosabbak), uralták a falu bizottságát, de a Salem Town-i politikából fokozatosan kiszorultak, és emiatt egyre inkább nehezteltek a városra. A Putnamek voltak a boszorkányperek legnagyobb támogatói, a megszállott lányok közül a tizenkét éves Ann Putnam volt messze a legaktívabb, és a Putnam család összességében 46 személyt vádolt meg boszorkánysággal. Éppen ezért kissé meglepő, hogy a Putnameket teljesen kihagyták a sorozatból, akik a Porterekkel szemben (akikről a Boyer–Nissenbaum páros is elismeri, hogy csak ritkán vallottak színt, és inkább a háttérből, a kulisszák mögül befolyásolták az eseményeket) tényleg látható és tevékeny mozgatórugói voltak az eseményeknek. A Porterek birtokai Salem Village Salem Townhoz közelebb eső részén helyezkedtek el, az Ipswich Road és a vízi utak mentén, így könnyen elérték a várost. A Porterek épp ezért sokkal közelebb is érezték magukat Salem Townhoz, jelen voltak a város önkormányzatában, Salem Village egyházközösségének megalapítása után is Salem városában maradtak, ügyes házasságok révén szoros viszonyuk alakult ki a városi kereskedőréteggel, és számos nem agrárjellegű tevékenységet is folytattak (pl.: fűrészmalmok üzemeltetése). A Porterek ráadásul valószínűleg gazdagabbak is voltak a Putnameknél (nehéz pontosan megbecsülni, mert Salem Village-en belül és kívül is rendelkeztek birtokokkal), és hiába éltek Salem Village-ben, lelkük mélyén Salem városhoz tartoztak. A Porterek ellenezték a boszorkánypereket, bár igyekeztek háttérben maradva segítséget nyújtani a megvádolt személyeknek.

A két család tehát kellőképpen utálta egymást, amit csak súlyosbított Joseph Putnam esete. Apja, Thomas Putnam második házasságából született, de apja halálakor mégis ő örökölte annak majdnem teljes vagyonát, a végrendelet gondozója pedig anyja, a második feleség, Mary Veren Putnam lett. Persze az első házasságból születetteknek ez nagyon nem tetszett és ez csak fokozódott, mikor mostohaanyjuk, Mary halálos ágyán fogalmazott végrendeletében még inkább kisemmizte mostohagyermekeit. Ezt a végrendeletet Israel Porter (az ősellenség!) fogalmazta meg. De ez már 1695-ben történt. Azonban korábban is látható volt, hogy a helyzet nem sok jóval kecsegtet az elsőszülött Putnamek számára, annál is inkább, mert 1690-ben Joseph Putnam feleségül vette Elizabeth Portert (és így Israel Porter lett az apósa). Az „áruló” Joseph és „gonosz” mostohaanyjuk így az egész Putnam-klán céltáblájává vált, és ahogy a szerzők rámutatnak, ez szerepet játszhatott a boszorkányperek során is, mégpedig a népi folklór felmelegítése által. A Hamupipőke és a Jancsi és Juliska gonosz mostohája és legalább annyira gonosz boszorkánya összekapcsolódik a Putnam család szemében, de mivel a Porter család túl hatalmas volt ahhoz, hogy mostohaanyjukon és féltestvérükön töltsék ki a haragjukat, így azt valószínűleg tudat alatt másokra vetítették ki. Na most, a két család közötti harcot és gyűlöletet középpontba állítva ebből egy jó árnyékháborús sztorit lehetett volna kreálni: tele intrikával, cselszövéssel, árulással, akár mindkét oldalon tevékenykedő boszorkányokkal és a rivális családhoz közeli elemek folyamatos megvádolásával és kiiktatásával. Kicsit sajnálom, hogy a sorozatkészítők kihagyták ezt a ziccert, de hát nem én írom a forgatókönyvet.

A másik nagy „igazolatlan hiányzás” a sorozatból Samuel Parris, Salem Village lelkészének a karaktere. Salem Village állandóan kínlódott a lelkész személyének ügyében. 1672-ben sikerült elérniük, hogy ne Salem városnak fizessék az egyházi adót, hanem felépíthessék saját templomukat és saját lelkészt fogadhassanak. Ez meg is történt, de aztán a lelkész megfogadásából és ellátásából (anyagi juttatás, természetbeni juttatás, tűzifa, lelkészlak) konstans problémaforrás lett. Épp ezért az 1672 és 1697 közötti időszakban nem kevesebb, mint öt lelkész váltotta egymást. Az első lelkész, James Bayley a Putnameknek nem tetszett, és felvetették a kérdést, ugyan kinek is áll jogában lelkészt választani. Ezen ment a szócséplés egy ideig, majd megfogadták George Burroughst. Őt aztán nem fizették ki, később perbe is fogták, így inkább lelépett (szerencsétlenségére nem elég messzire, a későbbi perek során megvádolták és kivégezték). A harmadik lelkész, Deodat Lawson megfelelt ugyan a Putnameknek, de az ő személyével meg a Portereknek volt problémája, így végül fel sem avatták. Mindezek után érkezett Samuel Parris, akit 1689-ben iktattak be, és abban az évben megalapították a Salem Village-i egyházközösséget is. Nála hasonló a felállás, mint Lawsonnál: a Putnamek támogatták, a Porterek ellenezték. A Salem Village-et feszítő ezer konfliktus érdekes módon a lelkészhez való viszonyulás vonalán csúcsosodott ki, így Parris személye az 1692-es események gyújtópontjává vált (főleg, mert az első két „megszállott” lány a lelkész saját lánya és unokahúga voltak). Ezen a fronton nem csak a két szemben álló család, hanem a Salem Village-i társadalom nagy része is szembe került egymással. A Salem Village-i egyházközösségi tagok támogatták Parrist, ahogy a befolyásos Putnam család, és a legszegényebb Salem Village-iek többsége is. Jellemző, hogy azok közül kerültek ki a per vádlói, akik a falu belsejében laktak és Parrist támogatták; a Salem Townhoz közelebb lakó, Parris-ellenes álláspont képviselői pedig a boszorkányvádak célpontjaivá váltak. Akik védték a boszorkánysággal megvádolt személyeket, azok általában a vádlottak szomszédai voltak, tehát egyértelműen kitűnik, hogy a boszorkányvádak okai nem közvetlen szomszédok közötti veszekedések, hanem inkább ez a Salem Village-en átnyúló sokkal markánsabb és megosztóbb ellentét. A Parris-pártiak ráadásul jó puritán révén Salem Townt igazi erkölcsi fertőnek tekintették, az Ipswich Roadot pedig a csatornának, ahonnan behatol közösségükbe az idegen, városias életmód, így egyfajta társadalmi, világszemléletbeli ellentét is színezte az ügyet. Nem véletlen, hogy az Ipswich Roadon lakók gyakori célpontjai voltak a vádaknak.

Parris személye tehát meghatározó volt a perek során. Pontosan érezte a Salem Village-et feszítő pártosodást, de minden igyekezete ellenére sem tudott megoldást nyújtani a problémákra. Nem mondható, hogy egyedül ő lenne felelős az 1692-es eseményekért, de tény, hogy prédikációival rossz irányba befolyásolta a tömeget, és csak olajat öntött a már amúgy is lobogó tűzre. A perek elmúltával azonban belátta tévedését, és megbánta a boszorkányláz idején betöltött szerepét. Mindebből látható, hogy Parris elég fontos karakter ahhoz, hogy csak úgy kihagyjuk, a sorozatban mégis ez történt. A helyét Lewis tiszteletes tölti be (Salem Village-nek sosem volt Lewis nevű lelkésze, pláne nem akkor), akinek a szerepe nagyjából kimerül abban, hogy Mercy Lewis (az egyik megátkozott lány, aki valóban létező személy volt) apja. Amit viszont inkább a könyv hagy kissé homályban, az a „megátkozott” lányok személyisége és motivációi. Egyáltalán, miért kezdtek el olyan embereket megvádolni, akikkel nap, mint nap találkoztak – és később még furcsább módon olyanokat, akiket nem is ismertek és soha nem is láttak? A sorozat itt jól ráérez valamire: gondoljuk csak el, milyen lehetett akkoriban tizenéves puritán lánynak lenni? Az biztos, hogy Salem Village nem nyújtott túl sok szórakozási lehetőséget: bármi, ami élvezetesnek számított, az erkölcstelen és bűnös dolog volt, és sem a családjukban, sem a falujukban nem érdekelt senkit a véleményük. Aztán fordult egyet a világ, és egyszerre élet és halál felett rendelkezetek, elég volt csak rámutatniuk valakire. Ha ehhez el kellett hitetniük a faluval, hogy boszorkányok kínozzák őket, ám legyen. Ezt a hirtelen kapott hatalmat nagyon jól érzékelteti a sorozat abban a jelenetben, amikor Mercy Lewis és „baráti köre” az egyik lány alkoholista, erőszakoskodó apját vádolják meg boszorkánysággal, hogy egy időre kivonják a forgalomból. Máshogy ugyanis nem tudtak volna fellépni ellene, senki sem hallgatott volna rájuk. A sorozatban ez a „baráti kör” viszi véghez valóságban a salemi eseményeket elindító balul sikerült jóslást is: a lányok a források szerint primitív kristálygömböt készítettek, hogy segítségével megjósolhassák a jövőjüket. Egy pohár vízbe tojásfehérjét öntöttek, és lélegzetvisszafojtva várták, mit fognak megtudni. Azonban a kirajzolódó alakzatot látva meghűlt bennük a vér: egy koporsó lebegett a pohárban. Ezután kezdtek el boszorkányokat látni. Boyer és Nissenbaum meg is jegyzik, hogy milyen érdekes, hogy pont a „megszállott” lányokat nem vádolták meg a perek során boszorkánysággal, hiszen ők kezdtek el okkult módszerekkel kísérletezni, és a produkált tüneteik alapján sem lett volna nehéz boszorkánynak tekinteni őket.

Salem közösségét tehát rengeteg mélyreható ellentét feszítette. De még számos kérdés maradt függőben. Miért fajultak el ennyire az indulatok? Milyen közvetett okok vezethettek még a boszorkányügy kirobbanásához? Mennyire hasonlítanak a sorozat szereplői a valós történelmi személyekhez? Mi számíthatott bizonyítéknak a boszorkányperek során?  Mindez jó sorozatos hagyományokhoz híven kiderül egy hét múlva, a következő részből!

Cserháti Csongor Lóránt

A cikk második része itt elérhető.

Ezt olvastad?

1657. január 18-án II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1648–1660) seregeivel megindult Lengyelország ellen, hogy megszerezze annak trónját. E lépést hosszas