Salem – Sorozatajánló történész szemmel (2. rész)

Az előző rész tartalmából: boszorkányok márpedig vannak! Legalábbis a WGN America Salem című sorozatában egész biztosan. Múlt héten áttekintettük a boszorkányperek hátterében meghúzódó okokat: a Salem Village és a Salem Town közötti ellentétet, a két nagyhatalmú család közötti viszályt, és a lelkész személye miatt kialakult állandósult harcot. De magáról a sorozatról eddig kevés szó esett, így a második részben ennek a kivesézését fogjuk elvégezni. A továbbiakban rátérünk a sorozat és a valóság közötti eltérésekre, kezdve mindjárt a karakterekkel!

A sorozat előszeretettel használ fel inspirációs forrásként valóban létező történelmi alakokat.  Vegyük például az egyik főszereplőt, John Alden kapitányt, aki a valóságban akkoriban Új Anglia egyik legismertebb embere volt. A tárgyalásokon a „józanság hangjaként” jelent meg, később őt is megvádolták (tragikomikus intermezzója lehetett a tárgyalásoknak, amikor a „megszállott” lányok fel sem ismerték őt, csak miután egy férfi megsúgta nekik, kire kell rámutatni), de végül felmentették a vádak alól, és beszámolót írt a vele történtekről. Szintén létező személy volt az indián (pontosabban máig nem tisztázott, hogy afrikai vagy indián származású, de a sorozatban indiánként megjelenő) rabszolga, Tituba. Az első három boszorkánysággal vádolt nő között volt, és az első, aki bevallotta, hogy az ördöggel cimborál. Azonban hiába vallotta be a boszorkányságát, hiába volt kívülálló és rabszolga, mégsem végezték ki a perek során, és végül szabadon távozhatott. A sorozatban Tituba ténylegesen boszorkány, Mary Sibley szolgálója és segítője, és az őt alakító színésznőnek hála a sorozat igazi eyecandy-je. Megjelenik John Hale alakja is, de itt már csak a nevek egyeznek: a valóságban puritán lelkész, a sorozatban a város bírája és ősi vérvonalú boszorkány. Két személyt kell még megemlíteni, akik mind a valós történelmi eseményekben, mind a sorozat világában kiemelkedő szerepet játszottak: Cotton Mather, a bostoni első egyházközösség lelkésze, és apja, Increase Mather, Massachusetts egyik legbefolyásosabb személyisége. Cotton sorozatbeli alakja valamivel közelebb áll a valósághoz abban a tekintetben, hogy komoly fenntartásai voltak a perekkel szemben, és a bizonyítékok felhasználása ügyében kritikus szemléletet és óvatosságot javasolt. De a valóságban biztosan nem volt az a rakás szerencsétlenség, amilyennek a sorozat lefesti őt. Increase Mathernél még markánsabb az eltérés. A sorozatban a hit elvakult harcosa, egy messze földön híres, kegyelmet nem ismerő, eszközeiben nem válogató boszorkányvadász. Legendás tettei az egész keresztény világban ismertek, különösen az a nevezetes eset, amikor puszta kézzel küldött pokolra egy nagyhatalmú német boszorkányt. A kezeit azóta is égési sérülések borítják: azok a kezek a boszorkány haláltusája során magával a pokollal érintkeztek. (Ez azért elég badass, nem?) A valóságban Increase Mather se kegyetlen, se elvakult nem volt, épp ő volt az, aki a kor viszonyaihoz képest racionális mederbe igyekezett vezetni a tárgyalások indulatait. A lelkészek gyűlése előtt elmondott híres prédikációjában, melyet később Cases of Conscience Concerning Evil Spirits Personating Men [Emberalakot öltő gonosz szellemekkel kapcsolatos lelkiismereti kérdések] címen publikáltak, világosan kifejti, hogy minden ítéletnek a bűnösség kristálytiszta bizonyítékán kell alapulnia. A boszorkányvádakat nem volt egyszerű bizonyítani, és ennek visszásságait bizony már a 17. század emberei is érezték. Így Increase Mather meghatározásai hiába tűnnek mai szemmel babonásnak, mégis erőfeszítést tett arra, hogy az ősi boszorkánybűnténynek egyfajta racionális-intellektuális szerkezetet adjon. Mather csak kétféle bizonyítékot fogadott el feltétel nélkül: a nyílt beismerést (amelynek hitelesítő részletei nagy súllyal estek latba, mint a seprűnyél, a vérrel írás és az istenkáromló szertartások) és a vádlott természetfeletti tulajdonságairól szóló hitelt érdemlő tanúvallomást (például emberfeletti erő, vagy bizonyos fogyatékosságok: a vádlott képtelen elmondani a legegyszerűbb imát, vagy boszorkánycsecset találtak a testén). A boszorkánycsecs egy kicsi, abnormális kinövés, melyről azt tartották, hogy a boszorkány azon keresztül táplálja familiárisát, a kisebb állatok képében (varangy, egér, madárpók, teknősbéka) megjelenő ördögi teremtményeket. Increase Mather azonban bizonytalan volt a boszorkánycsecs ügyében, és inkább „megfeledkezett” a dologról: se a hiteles, se a hitelt nem érdemlő bizonyítékok közé nem sorolja be. A boszorkánycsecs a sorozatban is megjelenik, mint a boszorkányok legfőbb ismertetőjegye. E két bizonyítékforma előnye az volt, hogy empirikusan bizonyíthatóak voltak, még ha manapság már ostobaságnak is tűnnek. Ezzel szemben Mather fellépett az empirikusan nem bizonyítható „bizonyítékok” ellen, mint a haragot követő ártó cselekedet (egyfajta közvetett rontás), és a kísértetekkel kapcsolatos vádak (mikor a Sátán, a boszorkánysággal vádolt személy, vagy már elhunyt személyek szellemalakban jelentek meg a vádló előtt, esetleg annak álmában). Mather nyomatékosan elítélte az effajta bizonyítékokat, de a bíróságon sajnos sokszor ezeket is elfogadták. Továbbá hangsúlyozta, hogy csak a „hitelt érdemlő” tanúkban szabad bízni, hozzátéve, hogy a „megszállottak” rohamai a „képzelet természetéből és erejéből fakadhatnak”. A két szerzőnk véleménye szerint Mather közel járt ahhoz, hogy teljesen elutasítsa a megszállott Salem Village-i lányok vallomásait, és valóban úgy fogalmazott, hogy „nincs bíró, aki tiszta lelkiismerettel egy emberi élet kioltásához elegendő bizonyítéknak tekinthetné ezeket a vallomásokat”.

Látható tehát, hogy jelen voltak a józan(abb) hangok is a „boszorkányhisztéria” során. Az őrületet azonban mégsem tudták megfékezni, és egyre nagyobb mérteket öltött. Kezdetben csak három személyt vádoltak, de ez a szám hónapról hónapra emelkedett, és volt olyan hónap, amikor 39 személy került a vádak kereszttüzébe. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a vádak státusz szerint haladtak a szegényebb, a kitaszított, a deviáns elemektől a magasabb társadalmi rétegek tagjai felé. A hisztéria tetőpontján már az új kormányzó, Phips feleségét is megvádolták (ezután a kormányzó gyorsan le is állította az egész cirkuszt…). Földrajzilag is hasonló sémára bukkanunk, csak ott belülről kifelé terjedt: az első 12 boszorkány Salem Village-i volt, vagy a falu közvetlen közelében élt. Ezután átterjedt Salem Townra, a szomszédos városokra, és végül akármelyik Essex megyei településen megjelenhetett a vád. Mindezt úgy, hogy a vádlók továbbra is a megszállott Salem Village-i lányok maradtak.

Talán arról némileg kevés szó esik a könyvben, hogy hogyan is kezdődött ez az egész boszorkányhistória (a már említett jóslási kísérleten kívül). A könyv 1974-es megjelenése óta jó pár új elmélet boncolgatta ezt a kérdést. Egy szimpatikus teória szerint a „kis jégkorszak” (1520-1770) tehető felelőssé azért, hogy akkoriban az emberek lépten-nyomon boszorkányokat láttak. Nem olyan nehéz belegondolni, hogy miért: nagyon hideg van, csak nem akar kitavaszodni, nem jön meg a termés, lesoványodnak és megbetegednek az állatok: biztos egy boszorkány keze van a dologban! Emily Oster harvardi közgazdász konkrét kapcsolatot fedezett fel a klimatikus viszonyok alakulása és a boszorkányperek számának változása között. Egy másik elmélet szerint Salem megszállott lányai hallucinogén gombával fertőzött rozs elfogyasztása után kezdtek boszorkányokat látni minden sarokban. (Ezekről bővebben a Múlt-kor cikkében.) Mary Beth Norton, a Cornell Egyetem professzora szerint pedig a lakosság nem tudta feldolgozni az indiánoktól folyamatosan elszenvedett vereségeket, és az ezzel járó vérveszteséget. (Erről bővebben szintén a Múlt-koron.) A környéken, Maine-ben akkoriban tényleg két indiánháború is lezajlott, 1675-1678 között az első, és 1688-1699 között a második. A sorozatban ez vissza is köszön, gyakran találkozhatunk a környéket rettegésben tartó indiánokkal, akiknek ráadásul megvan a saját mágiája, és a Nagy Szellem segítségével veszik fel a harcot a boszorkányokkal. Norton a Massachusettsbe sorozatosan betörő indiánok kiváltotta fenyegetettségben látja a városon eluralkodó paranoia okát.

Érdekesebb kérdés, hogy miért nem állt meg a boszorkányügy néhány vádemelés és bebörtönzés után, ahogy az akkoriban a megszokott forgatókönyvnek számított Új Angliában. A két szerzőnk valójában inkább erre a kérdésre kereste a választ, és tulajdonképpen ebből született a Boszorkányok Salemben. Végül is azt a következtetést vonták le, hogy „egy sor véletlen tényező valószínűtlen összjátéka” miatt történt Salemben pont az, ami megtörtént. Mik voltak tehát ezek a tényezők? Nagyjából mindaz, ami eddig meg lett említve.

A szerzők a boszorkányhisztéria okai között szerepeltetik még az akkoriban zajló társadalmi változásokat is, és a társadalmi mobilitást mutató elemek is gyakori célpontjai lettek a boszorkányvádaknak. A 17. század végi Új-Angliának valóban nagy átalakulással kellett szembenéznie: a hagyományos földművelő közösségi életmódot lassan felváltotta a modern, árutermelő vállalkozó kapitalizmus. A szellemi életben is paradigmaváltás történt. Ezek a változások a sorozatban leginkább apa és fia, a két Mather karaktere (és szigorúan a sorozatbeli, fikciós karakterük) közötti dinamikában érhetőek tetten. Cotton Mathert már megérintették az új szellemi áramlatok: nyitott az új eszmékre, hangoztatja, hogy kitágul a világ, napról napra új, izgalmas eszközök jelennek meg, tekintélyes könyvtárat halmozott fel, és ezzel a magába szívott tudással akarja megoldani a problémákat. De közben mardossa az érzés, hogy minél többet tud, annál kevesebbet ért az őt körülvevő világból. Emiatt tele van kételyekkel, bizonytalan mindenben, leginkább saját magában. Bizonyos szempontból a régi és az új világ között áll, és egyikben sem találja a helyét. Az apja, Increase, ezzel szemben szilárdan áll a régi világ talaján: kemény, kérlelhetetlen, ellentmondást nem tűrő, és Cottonnal ellentétben céltudatos és hatékony. Vallja, hogy a világ fekete és fehér, két pont között a legrövidebb út az egyenes, egy könyv több mint elég a gonosz elleni harchoz (ha valaki nem találná ki, a Bibliáról van szó), és inkább végezzenek ki száz ártatlant, minthogy egy boszorkány megmeneküljön. (Természetesen ez köszönőviszonyban sincs a valósággal, Increase Mather a Cases of Conscience-ben világosan kifejti, hogy „Inkább meneküljön meg tíz gyanúsított boszorkány, minthogy egy ártatlan személyt elítéljenek”, és inkább csillapítani igyekezett a település tömeghisztériába átcsapó indulatait). A két szereplő közötti konfliktusokban gyakorlatilag az eltérő világszemléleti különbségek ütköznek egymással, de a régi paradigmát menthetetlenül ki fogja szorítani az új. Épp ezért szimbolikus az, ami apa és fia között történik az első évad fináléjában. (Talán mondanom sem kell, ez sem így történt valójában…) A második évadban bemutatkozó Dr. Wainwright jelképezi kristálytisztán az új kor emberét, a felvilágosult 18. századi gondolkodót. Az ő vallása a tudomány és a racionális gondolkodás: meggyőződése, hogy a teológia haszontalan, a természetfeletti salemi jelenségek pedig vagy babonaságból erednek, vagy egy még fel nem térképezett tudományterület megnyilvánulásai. Nézeteiben hajlíthatatlan, és nem nehéz őt Increase másik oldalon álló ellenpárjának látni, felbukkanása pedig még inkább fókuszba helyezi Cotton két világ közt rekedtségét. Így a sorozat a maga módján, de igyekszik valamit bemutatni az akkoriban zajló társadalmi-szellemi változásokból.

Maga a sorozat szépen fényképezett, hangulatos dark fantasy atmoszférát teremt. Néhol kifejezetten félelmetes, amit egy-két aljasul elhelyezett jumpscare is súlyosbít. A boszorkánymágia bemutatása igen kreatív és elég beteg, mindig képes meglepni a nézőt valami váratlannal. A speciális effektek előtt pedig le a kalappal! A Salem a véres és erőszakos jelenetek tekintetében sem szégyellős. Meglehetősen grafikus sorozatról beszélünk, van itt minden, ami kell: akasztás, máglyán elégetés, megszállott lányok, vérhányás sugárban, koponyatető lerobbanása, nekromancia, szemek kivájása, koponyák tomahawkkal bezúzása, zombitámadás, változatos kínzóeszközök használatának bemutatása (virágzó körte, brr…), gyerekek kínzása(!), gyerekek kivégzése(!!!). Ez utóbbi még akkor is kemény, ha tudjuk, hogy akkoriban sajnos tényleg történt ilyesmi. Bőven vannak tehát olyan képsorok, amelyek után az egyszeri nézőből önkéntelenül kiszaladnak az „Ejha!”, „Nofene”, és az „Aztamindenit!” jellegű csodálkozó szavak – illetve valószínűbb, hogy ezek megfelelő értelmű, de vulgárisabb formái. Mindezek mellett kissé komikusnak hat, hogy ha meztelenségről van szó, kifejezetten prűd a sorozat. Persze bőven láthatunk meztelen boszorkányokat és szexjeleneteket, és mindenből, ami a boszorkánymágiával kapcsolatos, sugárzik az erotikus töltet. Mégis, kínosan ügyeltek rá, nehogy egy-egy mell a képernyőre kerüljön, más egyéb testrészről nem is beszélve. Ez főleg a korábban részletezett sokkoló-brutális jelenetek után tűnik érdekes megoldásnak, de lehet, csak a Trónok Harca standardja után számít ez meglepőnek (ahol szinte minden második jelenetben másodlagos női nemi jellegeket tolnak a tisztelt néző arcába). De a sorozat ezt leszámítva egyáltalán nem mondható kíméletesnek, így a galamblelkű nézők (a saját lelki békéjük megőrzése érdekében) inkább kerüljék el.

Van még valami, amiről beszélni kell: bemutatásakor – főleg az Egyesült Államokban – elég nagy port kavart a sorozat. Többen érzéketlenséggel vádolták a készítőket, ami azért valahol érthető, mert annak idején mégiscsak meghalt húsz ártatlan ember. Mások a politikai korrektség hiányával, a káros sztereotípiák életben tartásával, a rasszok és nemi szerepek kissé csücskös bemutatásával és hasonlókkal vádolták a sorozatot. De hát az Amerika, ahol az emberek hajlamosak mindenfélén felháborodni, és (khm…) boszorkányüldözésbe kezdeni. Még a „modern boszorkányok”, a Wicca-szekták is nemtetszésüknek adtak hangot, miszerint a sorozat összemossa a boszorkányságot a sátánimádattal és ez rossz fényt vet rájuk (ez utóbbit inkább nem kommentáljuk). Ennek az írásnak nem feladata etikai-erkölcsi szempontból vizsgálni a sorozatot és főleg nem igazságot tenni, de aki tudja magáról, hogy kissé túlfejlett benne az empátia és a politikai korrektség, inkább csak óvatosan próbálkozzon a Salemmel.

Elgondolkodtató, hogy akár más formában, boszorkányok szerepeltetése nélkül is képernyőre lehetett volna vinni a Salemben történteket. Gondoljuk csak el, a történet önmagában, természetfeletti praktikák bevonása nélkül is elég erős, és kiváló alapot nyújtana egy kőkemény történelmi drámának. A Salem ezen a téren sajnos nem csapta le a magas labdát: alig érződik valami a minden történelmi forrásból sugárzó paranoiából, tömeghisztériába hajló közhangulatból. A sorozatbeli Salem lakói jókedvűen tengetik napjaikat, majd ha valaki „boszorkánygyanússá” válik, rögtön dühös csőcselék-üzemmódba kapcsolnak. Aztán vagy akasztanak, vagy nem, de később minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Nem sok érződik abból a rettegésből és paranoiából, amit akkoriban a város lakói egymással szemben érezhettek. Ha megdöglött egy tehén, valaki máris boszorkányt kiáltott, ha egy ember csúnyán nézett embertársára, pillanatok alatt a börtönben találhatta magát. Valóban ütős és nyomasztó drámát lehetett volna erre építeni, de a Salemben is helyet kellett volna szorítani az ilyen jelenetek számára, csak erősítették volna az amúgy sem gyenge atmoszférát.

Szóval el lehetett volna készíteni ezt a sorozatot boszorkányok nélkül is. Nem is lett volna rossz. De őszintén, ki ne akarna boszorkányokat látni? Ahogy Brannon Braga, a sorozat producere is megmondta, ez nem a History Channel (bár a történész itt rosszmájúan megjegyzi, hogy amilyen „történelmi” műsorok futnak manapság a History Channelen, valószínűbb, hogy abban a salemi boszorkányok minimum a Lófej-ködből származnának, és más földönkívüliek szellemeit áldoznák fel a Sátánnak a hatalmukért cserébe). A Salem tehát egy néhol ijesztő, néhol kicsit bugyuta, de rendkívül hangulatos boszorkánysztori. Történelmet lehetőleg ne tanuljunk belőle: Salemet csak történelmi díszletként használja, és nem mutatja be hitelesen a boszorkányperek történetét, de igazából nem is ez a szerepe. A sorozat készítői mindent beledobáltak egy nagy boszorkánykondérba, ami csak eszükbe jutott, a végeredmény mégis működik! A második évad pedig csak emelte a tétet a boszorkányok közötti háború kiélezésével (bizony, boszorkány boszorkánynak farkasa!), kiküszöbölte az első évad gyermekbetegségeit, az évadzáró epizódot pedig sikerült olyan ütős cliffhangerek tömkelegével lezárni, hogy ezek után nagyon érdekes lesz, milyen irányba fog elmozdulni a sorozat. Szerencsére ezt hamarosan meg is tudjuk, hiszen pár hete már megerősítették, hogy megújítják Salemet a harmadik évadára. Jövő tavasszal ismét boszorkányrepülés várható!

Cserháti Csongor Lóránt

A cikk első része itt érhető el.

Ezt olvastad?

Kétnapos nemzetközi konferencia helyszínévé vált Kolozsvár 2017. október 27-28-án. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen megrendezett eseményen több hazai egyetem és az MTA