Semmelweis és hatása – megemlékező szimpózium

A magyarországi orvostörténet művelői 2015-ben Semmelweis Ignác halálának 150. évfordulójára emlékeznek. A Magyar Tudomány Ünnepe című rendezvénysorozat egyik konferenciáját is a magyar szülészorvosnak szentelték a Magyar Tudományos Akadémia székházának második emeleti kistermében, november 11-én. Az előadók jórészt az orvostudomány képviselői voltak, de akadt közöttük számos történész is. Sok és sokféle előadás hangzott el. Voltak, amelyek Semmelweis életútjával, voltak, amelyek örökségével, és voltak, amelyek a vele kapcsolatos tudományterületek más neves alakjaival vagy mai helyzetével foglalkoztak.

Kapronczay Károly, az MTA doktora megnyitójával és Felszeghy Sára országos szakfelügyelő orvos záróbeszédével frappáns keretbe helyezte a közbülső felszólalásokat, hiszen mindketten a megelőzés, az egészségügyi prevenció nagy előfutáraként méltatták Semmelweis Ignácot. Ez a szellemi hagyaték – emelte ki Felszeghy Sára – hiányzik napjaink hazai orvosi szemléletből, amely még mindig a gyógyítás elavult elvét részesíti előnyben, holott ennek következménye nyilvánvalóan a magyar társadalom rossz egészségi állapota.

Forrai Judit egyetemi tanár és az MTA doktora a Semmelweis-problémát elemezte. Hiába volt a szülész zseniális megfigyelő és lelkiismeretes kutató, korszakalkotó felfedezését, hogy a szülésnél segédkező orvosok alapos tisztálkodásával és a kórházi környezet tisztán tartásával nagymértékben csökkenthető a gyermekágyi lázban és egyéb fertőzésekben elhunyt anyák és csecsemők száma, nagyon rosszul kommunikálta, mai szóhasználattal nem tudta jól menedzselni. Ehhez kapcsolódott Balázs Péter főiskolai tanár mondandója is: míg Semmelweist figyelmen kívül hagyták, még a szerencse sem szegődött mellé, kortársai, mint például Florence Nightingale (1820–1910), a modern nővérképzés megalapozója, sikeresek voltak, mert a szakma érdeklődött munkásságuk iránt, elismerte azt, hatásukra a társadalom is hajlandó volt változtatni a gondolkodásán, és a szakpolitika is elfogadta eredményeiket. Makovitzky József, az MTA külső tagja és az Universität Heidelberg/Freiburg egyetemi tanára többek között arról is beszélt, hogy Semmelweis a 19. század közepének német orvosait is megosztotta, s az 1860-as évek elején olyan szaktekintélyek támadták, mint Rudolf Virchow (1821–1902), a közegészségügy első nagy egyéniségeinek egyike.

Kapronczay Károly a magyar Semmelweis-kutatás historiográfiáját mutatta be, majd Fazekas Tamás, az MTA doktora a budapesti Rókus kórház előtti Semmelweis szoborcsoportról beszélt röviden. Ezt követően Bősze Péter akadémiai orvosdoktor a magyar szülész nyelvhasználatát vizsgálta meg: a hátrahagyott írásaiból kiragadott idézeteken át egy világosan gondolkodó, gazdag érzelemvilágú, egyúttal önmarcangoló személyiségként írta le Semmelweist, aki azokban az esetekben, amikor nem németül fogalmazott, hanem magyarul, kerülte az idegen kifejezéseket, és szabatos megfogalmazásra törekedett.

Feith Helga Judit, a Semmelweis Egyetem tanszékvezető docense cáfolta azt az egyoldalú vélekedést, hogy a betegjog csak a legújabb idők törvényhozásának terméke, s annak kifejlődését a 18. század második felétől számította. Különösen sokat időzött a Rókus kórház 1830-as és 1840-es években érvényes házirendjénél. Ebben – mint kifejtette – már megjelenik a beteg joga a kényelemhez és a nyugalomhoz, bár ennek megszegését még nem szankcionálták. Krász Lillának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi docensének előadása a szülészet önálló orvostudományi területté válásáról szólt a német nyelvterületen működő és a Habsburgok fennhatósága alá tartozó nagy egyetemeken. A folyamat az 1750-es években kezdődött Göttingenben, Bécsben folytatódott, majd az 1770-es évektől a nagyszombati egyetemen is önálló stúdiumként oktatták a szülészetet. A bécsi udvar ki akarta szorítani a kevésbé képzett bábákat, hogy helyettük korszerű tudományos ismeretekkel felvértezett orvosok segédkezzenek a szüléseknél. Krász Lilla után Robert Offner, a regensburgi egyetemi klinika orvosa a vérátömlesztés és a szülészet kapcsolatának küzdelmes történetével hívta fel a megjelentek figyelmét.

Antmann Katalinnak, a Semmelweis Egyetem osztályvezető főorvosának a kézfertőtlenítés mai gyakorlatáról szóló szakmai előadása után Kapronczay Katalin, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár könyvtárosa Enrico Bottininak (1835–1903) a Semmelweiséhez hasonlóan sikertelen pályafutását vázolta. Az olasz medikus 1866-ban, egy évvel Joseph Lister (1827–1912) előtt publikálta a karbolsavas sebfertőtlenítésben elért eredményeit, a tudományos közvélemény mégis angol kollégáját kiáltotta ki az antiszeptikus sebkezelés atyjának, Bottinit pedig fájdalmasan mellőzte. Míg azonban a tudománytörténet törlesztette adósságát Semmelweisszel szemben, Bottini mind a mai napig nem kapta meg az őt megillető elismerést.

Gradvohl Edina, a Semmelweis Egyetem oktatója azt ismertette, miként vélekedtek az abortuszról az antikvitás gondolkodói. Akárcsak manapság, az ókori Görögországban és Rómában is három vélemény alakult ki erről a kényes témáról: egy szélsőségesen megengedő, egy szélsőségesen tiltó és egy mérsékelt, amely az előző kettő között egyensúlyozott. Hippokratész csak abban az esetben fogadta el az abortuszt, ha a terhesség veszélyeztette az anya életét. Platón már azt is megértette, ha vérfertőző viszonyból eredő terhességet szakítottak meg. Velük ellentétben Arisztotelész sérthetetlennek tartotta a magzatot attól a pillanattól, hogy az megmozdult anyja méhében. Cicero szerint a gyermek az apai nemzetség folytatója, s az apa érdekeinek szempontjából kell megítélni a magzat elvetetését. Gradvohl végső tanulságként azt vonta le, hogy az antikvitás orvosai és teoretikusai sem tudtak megegyezni abban az időpontban, amikortól a magzat már élőlénynek tekintendő, s mint ilyet nem szabad megfosztani az élethez való jogától.

Király László Abu Dhabiban dolgozó osztályvezető főorvos grafikonokkal és esettanulmányokkal jellemezte a mai arab világ demográfiai mutatóit, némiképp a jelenleg zajló menekültválságra is reagálván. Az arab családok termékenysége jóval magasabb az európaiakéhoz képest, s ennek hátterében az iszlámra épülő vallási-társadalmi kultúra, a nők elnyomott helyzete, valamint a nagycsaládok és a politika sajátos viszonya áll. Az abortusz elvileg lehetséges, amennyiben az anya élete veszélyben forog, ám gyakorlatilag egyáltalán nem fordul elő. Erre az előadó két magyarázatot adott. Az egyik az egyéni érdekeket szigorúan háttérbe szorító közösségi gondolkodás, a másik pedig a férfi dominancia, amely annyira erős, hogy a nőket a saját testük birtoklásától is megfosztja, s így nekik még a gyerekvállalásba sincs beleszólásuk. Király László végül hangsúlyozta, hogy a vérrokonházasság mind az otthoni, mind az emigráns araboknál elterjedt szokás.

Rigó János, az 1. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatója és az MTA doktora Semmelweis oktatói munkáját és a Semmelweis-hagyomány máig tartó folytatását ecsetelte. Rigó sérelmezte, hogy külföldön a szülészorvos életművének csak a bécsi fejezete ismert, holott tanárként Magyarországon is jelentőset alkotott, ugyanis sem a pesti egyetem vezetősége, sem a hatóságok nem kötöttek bele a gyermekágyi láz megelőzéséről kifejtett nézeteibe.

Végül Gaal György, kolozsvári irodalom- és helytörténész Maizner János (1828–1902) orvosprofesszornak, Semmelweis és Balassa János sebészorvos erdélyi tanítványának a pályafutásáról tájékoztatta a hallgatóságot. Maizner 1852-ben kapta meg orvosi oklevelét a pesti egyetemen. Bár mindkét tanára kutatásra biztatta, sőt 1857-ben az akkor induló Orvosi Hetilapnak is munkatársa lett, 1859-ben úgy döntött, hogy elfogadja a kolozsvári orvos-sebészi tanintézet tanári állásajánlatát. 1872-ben Maizner munkahelye az akkor alapított kolozsvári egyetem része lett. Az intézmény Maiznert élete végéig a szülészet nyilvános rendes tanáraként alkalmazta.

A két szekcióban rendezett konferencia kérdések és vita nélkül zárult.

Bozó Bence Péter

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket