A Sólyom végveszélyben – Egy valódi háborús sztori
1993. október 3-4-én a szomáliai Mogadishuban zajlott le az Egyesült Államok modern kori történetének egyik legvitatottabb rajtaütése. Az akció során, bár a célpontokat sikerült elfoglalni, de két MH-60 Blackhawk típusú helikoptert lelőttek a várost uraló milicisták, több másik helikopterben pedig komoly károkat okoztak, továbbá 18 amerikai katona életét vesztette és 84-en megsebesültek. Az eseményeket feldolgozó A Sólyom végveszélyben (eredeti cím: Black Hawk Down, 2001) az egyik legsikeresebb és legpontosabb háborús film, amit valaha készítettek.
A film plakátja
Az akcióról – a résztvevőkkel folytatott beszélgetések és kapcsolódó dokumentumok nyomán – Mark Bowden újságíró írt könyvet A Mogadishu-ügy (eredeti cím: Black Hawk Down) címmel, 1999-ben. A könyv nagy siker lett és kiváló kritikai fogadtatásban részesült, talán ennek is köszönhető, hogy a megfilmesítés jogait gyorsan megvásárolták, és Ridley Scott rendezése mellett le is forgatták a filmet.
Már a film előkészítése is igen komoly munkával telt. A casting után a rangereket játszó színészek egy hetet töltöttek Fort Benningben, ahol a 75. Ranger Ezred állomásozik, és intenzív gyakorlatozáson vettek részt, míg a Delta operátorokat játszó színészek Fort Braggbe utaztak egy kéthetes kurzusra az amerikai hadsereg különleges erőinek kiképző ezredéhez. A pilótákat alakító színészekkel Mike Durant, a valódi bevetés során fogságba esett pilóta beszélgetett. A forgatáson segédkezett az Egyesült Államok Hadserege is. A vásznon a 160. Különleges Repülő Ezred több helikopterét láthatjuk, illetve valódi rangerek is részt vettek kaszkadőrként a film elkészítésében.
Ridley Scott ragaszkodott a lehető legautentikusabb forgatási helyszínhez, ezért a film legnagyobb részét a marokkói Rabat és Salé városokban vették fel. A zenét Hans Zimmer szerezte, aki – elrugaszkodva a klasszikus háborús filmes vonaltól – igyekezett kelet-afrikai ritmusokat és hangszereket csempészni a filmzenébe, ezzel is segítve a hangulatteremtést.
Rangerek harcolnak az első lelőtt helikopternél
Az alkotást – egyáltalán nem méltánytalanul – négy Oscar-díjra jelöltek, melyek közül a legjobb hangkeverésért és a legjobb vágásért járó díjakat be is zsebelte. A legjobb rendezői díjat Ridley Scott elől Ron Howard és az Egy csodálatos elme című film happolta el, míg a legjobb operatőr díja A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége című alkotáshoz került.
Bár az akciójeleneteket és a történetet a lehető leghitelesebben és realisztikusan adja vissza a film, azért vannak hibái, amelyek jelentős része a korlátozott időkeretből, illetve a befogadhatóság szempontjainak figyelembevételéből ered. Ilyen „hiba”, hogy a maláj katonákat, valamint az amerikai 10. hegyi hadosztály katonáit teljesen kihagyják a filmből, valamint nem jelenik meg a filmben a szomáliai milicisták és lakosság nézőpontja. Az egyik főszereplő, Matt Eversmann őrmester (Josh Hartnett) karaktere több más karakter összeolvasztásából született, azonban ez dramaturgiai szempontból igazolható.
A hibák azonban eltörpülnek a film pozitívumai mellett! A történetvezetés egyszerűen parádés. A film végig követhető, azonban így is bemutatja a komplex kapcsolatot és bajtársiasságot a katonák közt, miközben a rangerek és a Delta Force közötti rivalizálás is megjelenik. A készítők olyan apróságok megjelenítésére is figyeltek, mint, hogy egyes katonák kényelmi okokból kiveszik az extra védelmet biztosító betéteket a lövedékálló mellényükből, valamint a Delta operátorai kiragasztják a vércsoportjukat az egyenruhájukra bevetés előtt. Az eseménytörténet szinte végig hajszálpontosan követi a valódi eseményeket, ráadásul a Ridley Scott által választott stílusnak köszönhetően átérezhetjük a feszültséget és a katonák helyzetét, akik az utcán harcolnak az életükért.
Senkit nem hagyunk hátra…
A film azonban tovább megy a szimpla eseménytörténeti bemutatásnál és a történelmi hűségné azáltal, hogy a néző számára igyekszik két olyan morális témát is bemutatni, illetve körül járni, ami az Egyesült Államok, sőt, minden ország fegyveres erőinél felmerülő kérdés. Az egyik az, hogy a bajtársiasság jegyében „Senkit sem hagyunk hátra!”, a másik a sokat ismételt „Miért is harcolunk?” kérdés.
A „Senkit sem hagyunk hátra!” elv jelenik meg direkt módon a filmben. Többször utalnak rá valamilyen formában, illetve az eseménytörténet is e köré épül. Miután lelövik az első helikoptert, mindenki azon dolgozik, hogyan hozhatnák ki a sebesülteket, illetve az elesett bajtársak holttestét. A katonákban fel sem merül, hogy miért kell az elesett bajtársaik holttestéért menniük, kérdés nélkül teszik a dolgukat. A filmben McKnight ezredest alakító Tom Sizemore később a következőt nyilatkozta a felkészülés során a rangerek mentalitásáról: „Nem hiszem, hogy a legtöbben megérthetnék ezt a kölcsönös odaadást. Olyan, mintha 200 legjobb barátod lenne, és mindegyikük meghalna érted.” Ez a vonulat adja a film enyhe propagandisztikus jellegét is, ugyanis ezen keresztül mutatkozik meg az, hogy az amerikai Fegyveres Erők valóban nem hagy hátra senkit a harcmezőn, legyen az bajbajutott, sebesült vagy akár elesett katona.
Részlet a filmből
A másik kérdésre a válasz már komplexebb és a film is így közelít hozzá. Két érvrendszert ütköztet: az egyik a már említett Eversmann őrmester szemszöge, a másik pedig egy Delta Force operátor, Hoot (Eric Bana) nézőpontja. Előbbi esetében volt fontos a karakterösszevonás, ugyanis Eversmann karakterén keresztül jelenik meg a filmben az átlagember. A két karakter közötti nézeteltérés azt is szemlélteti, hogy mi a különbség a rangerek és a különleges erők – mint például a Delta Force – operátorai közt. A rangerek fiatal katonák, akik bár egy fizikailag és mentálisan is megerőltető szelekciós eljáráson mennek keresztül, gyakran tapasztalatlanok és éles bevetésen még nem vettek részt. Velük szemben a különleges erők operátorai már több éles bevetést megjárt veteránok.
Ez a különbség pedig megmutatkozik a két karakter álláspontjában is. Eversmann sokat moralizál, gyakran vannak „érzelgős” megjegyzései. A saját bajtársai is az „elvek emberének” nevezik, ő maga pedig ki is mondja, hogy „Azért vagyok itt, hogy javítsak a helyzeten.” Azonban a nézőben is felmerül a kérdés, hogy vajon elhiszi-e ezt? Vele szemben Hoot maga a hideg profizmus. Miközben a bevetésre várnak, egymás mellett ülnek a bázisul szolgáló hangár kapujában, és Eversmann „fecseg” a környékről, politikáról és aggodalmairól. Ekkor hangzik el a film – számomra – egyik legjobb monológja Hoot-tól: „Tudod miben hiszek? Hogy francot sem számít, mit hiszek. Ahogy az első golyó elszáll a füled mellett, a nyavalyás politikát lehúzhatod a budin. (…) Csak tartsd a posztod, és hozz vissza mindenkit élve.” Ebben a pár mondatban már a csata előtt ott van annak egyik legfontosabb morális tanulsága: hiába akarja eladni a média, a kormány vagy bárki más, hogy miért is kell itt harcolni, miért is fontos a katonai beavatkozás, a katona elsődleges motivációja a bajtársiasság. Egymásért harcolnak, nem valami magasztos célért.
Eversmann és Hoot
A film végén pedig ismét egymással beszélget a két szereplő, és Hoot újfent megerősíti a fenti tanulságot, amikor azt mondja a civilekről, hogy „Úgy se értenék. Úgy se értenék, miért csináljuk. Nem értenék meg, hogy csak a bajtársad miatt… és kész. Csak ennyi.” Azonban a záró képsorok és monológok egy másik mondanivalóval is szolgálnak. A háború nem való mindenkinek! Eversmann karaktere láthatólag teljesen összeomlik a történtek hatására, és magát hibáztatja az elesett bajtársakért.
Bár a film heroizálja a katonák bátorságát és hősies önfeláldozását, amit az egymásért érzett felelősség és a szoros kötelék ösztönöz, nem nevezhető toborzófilmnek, vagy klasszikus értelemben vett propagandának. Sokkal inkább mutat rá arra, hogy mik a valódi motivációi azoknak, akiket háborús zónába vezényelnek. Különösen érdekes ez annak tudatában, hogy a filmet az Egyesült Államok Hadserege is támogatta.
Összességében A Sólyom végveszélyben az egyik legjobb és legmegrázóbb háborús alkotás. A filmet nem az akciójelenetek viszik el a hátukon, – noha azok is kiválóan koreografáltak és izgalmasak – hanem egy realisztikusan ábrázolt, valós történet, amelyben megjelenik a háború azon emberi arca, amit nem gyakran sikerül ilyen hitelesen bemutatni. Bátran ki merem jelenteni: Ridley Scott filmje méltó emléket állít a mogadishui csata hőseinek, s egyaránt kielégíti a háborús filmek, a drámák és a történelmi alkotások szerelmeseinek igényeit.
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
Studia Mediaevalia II. - Archontológia a középkori egyháztörténet szolgálatában
2019. november 6-án a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi Bizottság székházának tanácstermében a PTE BTK TTI Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék, a Pápai megbízottak a 14. századi Magyarországon (1294–1378) kutatócsoport, […]