Sorsforduló életek, kecskeméti évtizedek

Kevés olyan kényelmes magaslat van, melyhez bár nehezen megmászható ösvények vezetnek, fölérve mégis úgy tűnhet: a megtett út átláthatósága s a panoráma zengzetes-épületes színessége megérte a küzdelmet… Messziről nézve így tűnik könnyed látképnek, amit egy-egy kor, helyi társadalom, közéleti korszak, politikai éra kínál. E kép és képzet azonban a nagyító fókuszában, a periszkóp kiemelő védelmében, vagy az átfogó áttekintés elnagyolt számsoraiban és történésrendjében épp akkor tűnik föl értelmetlen és tartalmatlan, mondhatnám embernélküli beszédnek, amikor a fővonalak, időszakok, látványterek és folyamatok közelnézete kerül a személyesség révén olyan közelbe, amelytől már nincs menekvés az elnagyoló gesztusok felelőtlensége felé. Olykor helytörténetnek hívják, máskor mikrotörténelemnek, megint máskor az emlékezetpolitika egy szakaszára érvényes megjelenítésnek – de ami lényegét-lelkét adja mégis, az a sorsokban és sorsokból direkten megszólaló hang, az élettörténeti elbeszélések felelőssége.

Ilyesféle, sőt kifejezetten ilyen fókuszpontot választó munka a Rigó Róbert szerkesztésében megjelent Sorsfordító évtizedek Kecskeméten. Kecskeméti élettörténeti elbeszélések az 1940-es évektől az 1960-as évekig. A kötet kétfelől is híven tükrözi a szerkesztői vállalás mintegy „történeti” következetességét: korábbi munkáiban az elmúlt évtizedben a német megszállást követő háborús világ életközeli megjelenítése (Kovács Bálint-interjú 2009), az 1938–1948 közötti helyi elitváltás (2014), az első világháború idején jellegadó hátországi sajtó (2015), a kecskeméti hétköznapok 1944–45 emlékanyagának feldolgozása (2015) előzte meg levéltári és helytörténeti gyűjtéseit, melyekkel nemcsak előkészítette, de lokális identitások rajzolataival pontosította mostani munkáját.

„Az elbeszélt történelem a történelem elmondásának, megismerésének legősibb formája” – szól a kötet ajánlójának első mondata. Ebben egyszersmind felhangzik saját korábbi tematikus irányultságának részbeni indoklása is (Forrás, 2011. 7–8. sz. 244. oldal), mely az oral history metodikáját a társadalomkutató Kovács Éva és a történész Gyáni Gábor interpretáció-felfogásához kapcsolja, de karakteresen megvilágítja a Gutenberg-galaxis írásbeliségre fókuszált örökségének fontosságát, pedagógiai és megismerési súlyát, valamint a pozitivista köntösbe öltöztetett „tényközlések” relatív érvényességét is a múlt megismerésében. Interpretációja szerint „az ősökről való megemlékezés elsődlegesen elbeszélt formában öröklődött nemzedékről nemzedékre”, következőleg annak is kitett, miként „vélekedünk a történelem és a történész viszonyáról”, s mennyiben alkalmazhatjuk, érthetjük meg és adhatjuk tovább a források örökségét, hiszen

„pontosan tudjuk azt, hogy a megismerhető tények közül a történész válogatja ki azokat, amelyeket ő maga fontosnak tart, és azokat saját elgondolásai alapján rendezi és értelmezi”.

A kötet bevezetője, mely a Kecskeméti Írott Örökség Alapítvány döntése nyomán elindult interjúzások és forrásfeltárások nyomán, a megyei kulturális folyóirat (a Forrás) tematikus számaiban is közzétehető írások révén vállalja a címben jelzett időszak emlékezeti anyagának közlését. A gyűjtőmunka interjúkészítő csapatába bevont munkatársak (az interjúkat Fülöp Tamás, Kecskés Dóra, Kovácsics Beatrix, Kriskó János, Miklós Noémi, Rigó Robert és Sági Norberta készítették) anyagából összesen 14 textus összeállt komplex képéről vall. A bevezető egyben körvonalazza az elért, megszólított és életút-interjúra felkért személyiségek megszólaltatásának hátterét, a „részben strukturált interjúk” készítésének szempontjait, a résztvevő kutatók (s részben diákok) metodikai megoldásait, midőn „a történelem iránt érdeklődő” és a vizsgált időszak eseményeiről „információkkal rendelkező” idős helyi kecskemétiekkel készítettek interjúkat (8. oldal). A kereső szempontok és a tudományterületi aspektusok felvonultatása (Kovács Éva, Vértesi Lázár, Gyáni Gábor, Horváth Sándor cikkeiből vett részletek révén) és a feltárás céljának közlése után a megszólaltatott interjúalanyok rövid, portrészerű bemutatása következik (11–16. oldal), erre egyenesen direkten kapcsolt interjúközlésekkel. Az interjúk egy-egy fotóval kezdődnek, tisztított szövegváltozatú kérdés/válasz egységekből állnak, tipográfiailag is áttekinthető rendben (17–276. oldal)

A kötet 2018. április 10-i bemutatója

A mintegy evidensen helytörténeti szándékú és lokális emlékezetbe tagolódó szövegrészek a kecskeméti forráskiadványok közé kéretőzve mintegy sorozatszerűen illeszkednek a kollektív emlékezeti örökségbe. Ennyiben a kötet – s így ismertetése is – kereken lezárható híranyag lehetne. A kritikai olvasatban azonban – s érdemes jelezni: az interjúk szövege nemcsak a résztvevő vallomások, hanem a kérdező kutatók oldalán is sokrétű és alapos helyismeretre épül, tehát forráskiadvány-értéke elvitathatatlanul kínálkozik az elismerésre – érdemesnek látszik egyetlen aspektus idejéig elmerengeni az interpretáló szerepén.

A kötet hátoldali szövege kínál megfontolnivalót ehhez is, melynek részbeni válasza esetleg fölsejlik az előszóban megidézett kutatói szempontok között, a hivatkozási mutatóból azonban mégsem derül ki, mi volt a körvonalakon túli, specifikusan egyedi nóvum a „saját történelem” elbeszéltetésének módszertanában. A kötet összeállítójának szándéka valóban nemes, a hivatkozott történész és társadalomkutató tekintélyek valóban szakavatott képviselői (részben) az oral historynak, de fölsejlik a kérdés, midőn elmondhatóvá válik a kötet bemutatója kapcsán, hogy:

„Az oral history módszerrel készített interjúk célja az volt, hogy az életutak ismertetésével történeti forrásokat gyűjtsenek össze, amelyek kiegészítő információkat nyújthatnak a levéltárakban fellelhető dokumentumokból rekonstruálható tényekhez.” (Kecskeméti Lapok)

A megszólalókat textuálisan körülvevő bemutatásmód és a kontextualizáló szerkesztői-történészi metódus a legtöbb interjúnál érdemben tudja használni a Kecskeméti Lapok közléseit az adott (és megelőző) időszakból, így talán e kötet megjelenésének közlése sem lesz érdektelen az utókor számára. Az itt szereplő tisztázatlan fogalom, mely „rekonstruálható tényekről” szól, részint a szövegszerű közlésekben is megjelenik. A nem hivatkozott, de a közlő személyét mint a „hétköznapi történelem” tanújának és a „kisbetűs történelem” interpretálásának talányosságait jelző Hernádi Miklós már a nyolcvanas években vállalta azt az átvételi tónust, melyben a közlő és a közlemény viszonyába nem titkoltan „beavatkozónak” tekintette az interjúkészítő jelenlétét. E lehetséges és jogos szempont, az Oral History „klasszikusainak” mindmegannyi respektált főműve vállalja is az interpretátor felelősségét, az „átírás”, az átadás módja, a közvetített tudás közvetettségének és sérülékenységének terhét. E kötet Rigó Róbert bevezette részében és a hátoldali „felütésben” megfogalmazott álláspontban („Az elbeszélt történelem a történelem elmondásának, megismerésének legősibb formája”) mindez inkább a feltárás terhét szimbolizálja inkább, s nem vet számot komolyabban a módszerbeli kérdéskörrel. Hogy a pozitivista történetírás „tényekre” alapozott tónusának e kecskeméti oral history mégsem tisztán ellenpontja, arra utal a módszertani szemlélet számos további körülíró sora, de valahol elmarad a kérdező-kutató-elbeszélő saját megismerési útjának-módjának felmutatása. Mintha az „objektív” kérdező, a historikus „tényanyagból” felkészült, s a múltról való vallomást okosan meghallgató kutató egyben pozitivista köntösbe is burkolózna, miközben kérdez valami történésre, adatra, felfogásmódra.

Példaképpen vegyük a Horák Bélával készült interjút (19–41. oldal): „Honnét származik Béla bácsi családja?” (19. oldal); „Hol laktak a szülei ekkoriban?” (22. oldal) „Ekkoriban kezdett el dolgozni édesapád a jogakadémián? (24. oldal) – egyszóval öt oldalon, hozzávetőlegesen 27 interjú-percen belül már tegeződve beszéltek. Ez ugyan nem minden interjú-közlésre érvényes így, de több esetben is megtörténik a „familiarizálódás” a kérdező és a válaszoló között. Ennyi a legtermészetesebb folyamatnak is része egy interjúban, s még evidensebb lehet az életút-elbeszélés kvázi-érzékeny aspektusai között. Viszont a beavatott, tájékozott, involválódott kutatói viszony, a vállalt és megtartott viselkedésmód, kérdezési vagy válasz-interpretálási „objektivitás” kimódolt fenntartása inkább arra hívja föl a figyelmet, hogy a személyes eseményleírás, mintegy

„A történelem elmondása, megismerésének legősibb formája” itt valahol a kortárs interpretáció-értelmezésektőli elmaradást tükröz. E sommás vélekedésre részint ugyan cáfolatot kínál az előszó, de mégsem egészen: „a történelem és a történész viszonyáról (…) pontosan tudjuk azt, hogy a megismerhető tények közül a történész válogatja ki azokat, amelyeket ő maga fontosnak tart, és azokat saját elgondolásai alapján rendezi és értelmezi. A kutatások egyre inkább a hétköznapi történelem, az ’átlagember’ története felé fordultak és a közvélemény érdeklődése is ebbe az irányba hatott. A hetvenes években az angolszász országokon túl is egyre népszerűbbé vált az oral history kutatási módszere. Az interjúkészítést, mindenekelőtt az életútinterjút a szociológia, a néprajz, a kulturális antropológia és a történettudomány is gyakran alkalmazza, nem kizárólagos forrásként, hanem elsősorban az írott források kiegészítésére, a történtek narratív formába öntéséhez. Az oral history módszerével gyűjtött információkat is csak megfelelő forráskritika mellett lehet alkalmazni és lehetőleg több interjúból vagy írott forrásokból is ellenőrizni kell az információk valóságtartalmát. Még problematikusabb az egyéni narrációk értelmezése, az egyén helyzetének, álláspontjának, véleményének nyomon követése, elemzése. Ennek a legfőbb oka az, hogy az elmondott életút, az emlékekre épül és az egyén emlékei a mindenkori jelen különféle hatásainak függvényében változhatnak, átértelmeződhetnek, új jelentéstartalommal telítődhetnek, tehát a kollektív, társas környezetben változó és szubjektív. A jó színvonalú, történeti jellegű életútinterjú elkészítése komoly feladat, módszertani felkészültséget és alapos ismereteket követel, hiszen az interjú egy interakció eredményeként jön létre és az interjúkészítő jó kérdéseire tud az interjúalany alapos, informatív és érdekes válaszokat adni. Tehát míg a történész az írott források esetében felfedezi és elemzi a forrásokat az interjúkészítés során maga is részese azok létrehozásának” (A kötet fülszövege)

A kötet 2018. április 10-i bemutatója

Annak azonban, hogyan vállalható a „komoly feladat”, mi a „jó kérdés”, mi a „felfedezés és elemzés” a források esetében, mi és mennyi a kutató és a kérdezett viszonyában a korántsem konstans hatás, az interperszonális momentum – semmi nyomát, semmilyen válaszkísérletét nem mutatja a kötet. Vagyis míg helytörténeti gyűjtés, dokumentált szövegválogatás perfektül a helyén van, mit sem tudunk meg a szerkesztő, a felkészülő, a kutató (alkalmasint a tanszéki hallgató segédmunkatárs) aspektusairól – még kevesebbet arról, hogy a sorra kerülő dilemmákat miképpen oldja fel a kutatás, majd a kutatásmódszertan oktatása terén. Az oral history „módszer fogyatékosságára” ugyan a szerkesztő is felhívja a figyelmet az előszó végén, de itt is „az interjúkat, mint történeti forrást kezelő kutatók” alapanyagát értékeli, arra bíztatva az Olvasót, hogy

„többféle írott forrást kutassanak fel (levéltári dokumentumok, összeírások, címtárak, korabeli újság cikkek, naplók, stb.) és ezek együttes kritikai alkalmazásával igyekezzenek kidolgozni és közzé tenni a maguk – a valósághoz leginkább közelítő – narratíváját.” (11. oldal)

Másképpen szólva: ha a perszonális történelem, az oral history legjava módszertani örökségében éppen az „objektivitás” kíméletlen lehetetlenségének konstatálásával (és részint fölöslegességének bizonyításával is) szolgált, e kecskeméti verzióban ezt most nem sikerült teljeskörűen megvalósítani a kutatói szubjektivitás vállalásával. Az „emlékekre épülő” életút-vallomások pedig talán nemcsak attól többek, mint az „objektív történelem”, hogy mások, hanem még inkább attól, hogy a személyesség tónusában a hitelesség legalább olyan vállalható, amilyen a vallomástevők kérdezőjének hitelessége is.

Mindezek dacára, s mindezekkel együtt is Rigó Róbert és munkatársainak könyve nemcsak „hiánypótló” munka, hanem a történet- és helytörténet-írás forrásközléseinek is érdemi gyarapítója – nemcsak kecskeméti színtéren. A „sorsfordító évtizedek” lenyomata talán sorsfordító interpretációk lehetőségévé is lesz valamikor.

A. Gergely András

Az ismertetett kötet adatai: Rigó Róbert (szerk.) Sorsfordító évtizedek Kecskeméten. Kecskeméti élettörténeti elbeszélések az 1940-es évektől az 1960-as évekig. Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány és a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar Hely- és Családtörténeti Kutatóműhely. Kecskeméti Örökség Könyvek, Kecskemét, 2017., 280 oldal.

Ezt olvastad?

Mérnöki tudományok, geográfia, fényképezés, festészet – külön szakmák, ám Cholnoky Jenő (1870–1950) mégis mindben jártas volt. A földrajz „hőskorának” egyik