Svájci nők a második világháború idején

A második világháború az egész világot megrengette, Svájcot sem hagyta érintetlenül. Az ország már az első világháború idején semleges volt, és neutralitását a második világégés idején is megtartotta. Bár nem folytak harcok az országban, a férfiak többségének kötelező katonai szolgálat miatt be kellett vonulnia, ennek következtében a hagyományos családi „szereposztás” átalakult.

 

A semleges Svájc a háborúzó felek közé ékelődve (Forrás: pinterest)
 

A békeidőben a férfi volt, aki a napi betevőért felelt, míg a nő a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott. Amíg a férfiak a svájci határokat védték és az esetleges támadásokra készültek fel, az otthon maradt nők új feladatokkal szembesültek: már nemcsak a háztartás vezetéséért és a gyermeknevelésért feleltek, hanem a bevonult férfiak munkáit is át kellett vállalniuk. Mindezek mellett civil és katonai segélyszervezeteket is működtettek.

 

Berni jegyellenőrök, akik férjük munkáját végezték (Forrás: Gosteli 2000: 721.)

A katonák hivatalos mozgósítását követően kialakult társadalmi szükséghelyzet a nőket új kihívások elé állította. Az európai háború különösen nehéz helyzetet teremtett a parasztcsaládok számára, ugyanis innentől kezdve a nőnek kellett mindazt a fizikai munkát elvégeznie, amely addig férje feladata volt. A nők tapasztalatlanok voltak a traktorvezetésben, és igavonó állat hiányában sokkal több munka hárult rájuk, ezért a csonka családok nőnemű tagjai egymást segítették.[1] A válságos évek elején létrejött egy női segélyszervezet, melynek tagjait polgári- és parasztnőegyletek, a Berni Parasztasszonyok nevű szervezet és az ország nagy részében működő nőegyletek tagjai alkották. Feladataik szerteágazók voltak: a hadiiparban külön női bizottsággal, a mezőgazdaságban egy a parasztasszonyokat támogató szervezettel voltak jelen, de a háztartási és egyéb feladatok segítésére is szervezetet hoztak létre.[2]

 

 Berni katonai mosoda (Forrás: Gosteli 2000: 715.)

A vidéki segélyszerveződés mellett létezett egy másik segélyszervezet is, amely elsősorban a sokgyermekes családoknak közvetített fiatal lányokat, akik szakmai gyakorlatukat teljesítve segítették az asszonyok munkáját. Az itt gyakorlatot végző fiatal lányok főként tanítónői, gondozónői, óvónői szakmát tanultak, továbbá végzős közép-, szak-, ipari vagy háztartási iskolák tanulói voltak. Ez a segélyszervezet is, ahogyan az összes női civil szervezet, önkéntes alapon működött.[3]

 

A női katonai segélyszolgálat (Forrás: Kreis 1997: 201)

Az iparban és a szolgáltató szektorban kieső munkaerőt pótolni kellett, így nőket kezdtek el alkalmazni „férfi” munkakörökben. Ahogyan a mezőgazdaságban, úgy az iparban is megindult egy átszerveződés, új, leginkább női munkahelyek jöttek létre. Ilyen átalakulás történt például a baseli tömegközlekedésben is, amelyben először túlórával próbálták megoldani a munkaerőhiány problémáját, később azonban a megüresedett helyekre a katonai szolgálatra behívott férfiak feleségeit vették fel. A baseli tömegközlekedési központ felhívására ily módon összesen 100 nő jelentkezett, akik gyermekeik miatt csupán napi 4-5 órát dolgoztak egy felettébb jelképes összegért.[4] A közlekedési vállalatok mellett az állami hivatalokban és szolgáltató intézményekben (mint pl. a postaszolgálatnál) is gyakran helyettesítették a feleségek férjüket.

 

Női tűzoltók (Forrás: Peer 1976: 56.)

A női civil segélyszervezet az élet minden területén próbálta segíteni az ország lakosságát. Egyik feladata közé tartozott, hogy légiriadó során segítséget nyújtsanak a civileknek, bekísérjék őket a légvédelmi pincékbe és ott felügyeljenek a riadó végéig. A női civil segélyszervezet szervezésében nagyobb városokban, Bernben, Baselban, Zürichben és Bellinzonában is nyíltak katonamosodák (ezek az első világháború idején is léteztek). Ezek a mosodák minden olyan katonától elfogadtak ruhaneműket tisztítás céljából, akinek az adott városban nem volt közeli hozzátartozója, ismerőse, így lehetősége sem ruhái kimosására. A mosodákban nemcsak tisztítást vállaltak, hanem a szükséges javításokat is elvégezték a ruhákon. [5] Az eddig mlített feladatok csupán a töredékét tették ki a nők társadalmi szerepvállalásának, de amint a háború végével a szükségállapot megszűnt, a segélyszervezetek felfüggesztették munkájukat.

 

Tessini postáshölgyek (Forrás: Gosteli 2000: 721.)

Az ország nőegyletei 1938 végétől kezdve különböző javaslatokkal álltak elő, hogy miként hozhatnának létre egy olyan női segélyszolgálatot, amely beépíthető lenne a katonaságba.[6] 1940. április 10-én a svájci katonaság főparancsnoka kiadta a felhívást, miszerint minden női állampolgár, aki megteheti, jelentkezzen a női katonai segélyszervezetbe. Fegyveres egység helyett egy nőkből álló önkéntes segédcsapatot hoztak létre, akik szellemi tudásukat és két kezüket az ország szolgálatába ajánlották a háborús időszakban. Azok a nők, akik felvételt nyertek a női katonai segélyszolgálatba, egy 2 hetes kiképzésen vettek részt, melynek az volt a lényege, hogy megtanítsák a hölgyeket a rájuk szabott feladatok precíz és hibátlan elvégzésére.

 

Újoncok eskütétele Usterben 1940 decemberében (Forrás: Peer 1976: 55.)

A női katonai segélyszolgálat lényege nem katonák kiképzése volt, hanem sokkal inkább az, hogy a nők a katonaság szerves, hasznos tagjaivá váljanak. Női feladatok alatt a következő munkaköröket értették: repülőközlekedés megfigyelése és jelentése, egészségügyi feladatok ellátása, adminisztrációs ügyek intézése, katonaság élelmezése, ruhaneműk és felszerelések megjavítása, postai szolgáltatások. A hadsereg főparancsnoka tiltotta, hogy a női katonai segélyszervezetnek saját egyenruhája legyen, csak a svájci kereszttel díszített nemzeti karszalagot viselhették. Az első pár hónapban a segélyszervezet vezetői elfogadták ezt, de a karszalag mellett egy szürke kötényt is viseltek, ám ezt 100 nap múlva feladták, és egyenruhát követeltek. A nők azzal érveltek, hogy ők is kiválóan teljesítették a hadseregtől kapott feladatokat, ezért számukra is kijár az egyenruha, akárcsak a férfiaknak. A női katonai segélyszolgálat saját költségén megtervezte egyenruháját, amit később a főparancsnok is elfogadott.[7]

 

 Zoknikötők. Számos nőegylet is készített zoknikat a katonaság számára. (Forrás: Peer 1976: 67.)

Bár a svájci nők nem teljesítettek katonai szolgálatot, az ország működésének fenntartásában nem volt kevésbé fontos a szerepük, mint a hadi feladatokat ellátó férfiaknak. A nők a hétköznapi élet kulcsfontosságú szereplőivé váltak, hiszen nélkülük családok estek volna szét, a gyárak, az állami hivatalok, a szolgáltatóipar működése pedig munkaerő hiányában leállt volna. A legtöbb nő háztartási feladatokat látott el a háború kitöréséig, a második világháború kezdetével azonban a társadalomban és a gazdaságban betöltött szerepük felértékelődött.

 

 

A “hagyományos” svájci semlegesség.

Korabeli képeslap (első világháború) és karikatúra (második világháború).

Lódi Csilla

 

[1] Dejung – Stämpfli 2003: 33–34.

[2] Stämpfli 2002: 146.      

[3]  Gosteli 2000: 755–756.

[4] Dejung – Stämpfli 2003: 34–35.

[5] Gosteli 2000: 713–721.

[6] Stämpfli 2002: 160

[7] Vaterlaus 1959: 329 – 335.

 

Felhasznált szakirodalom:

Gosteli, M. (Hrsg.) 2000: Vergessene Geschichte: illustrierte Chronik der Frauenbewegung 1914–1963. Band 2. Bern.

Stämpfli, Regula 2002: Mit der Schürze in die Landesverteidigung: Frauenemanzipation und Schweizer Militär 1914–1945, Hintergründe und Erinnerungen. Zürich.          

Vaterlaus, Ernst 1959: Der Frauenhilfsdienst in unserer Armee im Aktivdienst 
1939–1945. In: Kurz, H.R (Hrsg.): Die Schweiz im Zweiten Weltkrieg. Das grosse Erinnerungswerk an die Aktivdienstzeit 1939–45. Basel.

Wecker, Regina 2003: Es war nicht Krieg! Die Situation der Schweiz 1939– 1945 und die Kategorie Geschlecht. In: Dejung C., Stämpfli R. (Hg.): Armee, Staat und Geschlecht. Die Schweiz im internationalen Vergleich 1918–1945. Zürich.

Ezt olvastad?

A száz éve kivégzett táncosnő, Mata Hari emléke, pontosabban a történeti személyiség „lenyomataként” megszépített legendás kémnő alakja, máig elevenen él