„Szakszerűen, hitelesen, közérthetően” – interjú Tóth Eszter Zsófiával

Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató. Történelmi munkák és ismeretterjesztő cikkek rendszeres és népszerű szerzője. Kutatási területe sokrétű: a Kádár-korszak nőtörténelmétől kezdve a családkutatáson keresztül az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiig számos dolog beletartozik érdeklődési körébe. Mindemellett jut ideje rövid tárcák megírására a közösségi oldalán. Személyes ismeretségünkre való tekintettel tegeződtünk a mindig mosolygó kolléganővel, akit a velünk élő kádári nosztalgiáról, liszt- és cukorfelvásárlási zsigeri reakciókról, tabudöntögető történetírásról és arról kérdeztem, miként segíthet át minket egy palacsinta a nehéz élethelyzeteken.

Tóth Eszter Zsófia

Újkor.hu: Az interjúk elején van egy kérdés, amelyet sosem hagyhatunk ki: miért lettél történész? Volt gyerekkori, családi indíttatás?

Tóth Eszter Zsófia: Nagyon sokszor volt beszédtéma otthon a múlt és a jelen. Értelmiségi családban nőttem fel, édesapám és édesanyám is főiskolai tanár volt. Előbbi katonai főiskolán oktatott, imádta a történelmet, így mindig forgatta a legújabb szakmunkákat. Amikor nyolc éves voltam, karácsonyra Turóczy János A magyarok krónikája című művét kaptam tőle. Annyit írt bele: „Legyen a kedvenc olvasmányod.” Így is lett – szerintem legalább tízszer elolvastam. Ezen kívül Fehér Tibornak és Hegedűs Gézának voltak akkoriban történelmi regényei az Árpád-házi királyokról.

A mindennapok része volt otthon a történelem?

A nyolcvanas években nőttem fel, ami szerintem hihetetlenül izgalmas időszak volt. Amikor Mihail Gorbacsov megjelent a színen, onnantól lehetett érezni, hogy valamiféle változás vette kezdetét. Apám legjobb barátja a Népszavánál volt külpolitikai tudósító, és amikor jött hozzánk, mindig megvitatták az aktuális ügyeket. Abban nőttem fel, hogy körülöttem aktuális eseményekről beszélgetnek. Anyai nagypapám levéltáros volt, öt nyelven beszélt, a francia világtörténelmet olvasta kedvtelésből – őt sajnos nem ismerhettem, de anyukám mindig mesélte, hogy amikor eljött megnézni engem a születésem után, azt mondta, hogy én fogom az örökségét folytatni. Ezt lehet, hogy csak kedvességből mondta, de aztán tényleg így lett. Az említett nagypapám rengeteget utazott, bejárta a világot, naplókat vezetett – ezek a füzetbe írt gondolatok is motiváltak arra, hogy megismerjem és megértsem a múltamat, múltunkat.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karára jártál történelem, valamint magyar nyelv és irodalom szakra. Hogyan emlékszel vissza egyetemi éveidre?

Bár tényleg értelmiségi közeg vett körül, a szüleim mégsem örültek a választásomnak. Azt mondták, hogy ebből nem lehet megélni – ezért párhuzamosan elvégeztem a jogot is. Amikor bekerültem, hatalmas eufória volt, hogy sikerült. Az első hónapokban mégis elveszettnek éreztem kicsit magam. Az volt a szerencsém, hogy megismerkedtem Horváth Sándorral és Majtényi Györggyel: onnantól kezdve egyszerre könnyebb lett minden. Közösen eldöntöttük, hogy kutatni fogunk, egymást inspiráljuk majd. Onnantól nem volt kérdés, hogy mit szeretnék csinálni – addig egyébként az újságíró pályát is fontolgattam. Az első, amit kitaláltunk, hogy a Szabad Népeket kézzel kijegyzeteljük a könyvtárban, majd Sanyi ötletére csináltunk egy adatbázist arról, hogy az élmunkásokat és a sztahanovistákat hányszor említik. Ez volt az első közös munkánk – hozzáteszem: akkor a számítástechnika még nagyon gyerekcipőben járt.

Tóth Eszter Zsófia beszélgetésen vesz részt Brüsszelben.

Volt olyan későbbi kutatási téma, amely már egyetemista korodban is felkeltette az érdeklődésedet?

Engem az interjúzás érdekelt, a fiúk akkoriban jobban szerettek levéltárba járni. A Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszéken, ahol most tanítok, volt egy szemináriumom Hegedűs B. Andrásnál, aki ötvenhatos volt. Bátorított, hogy kezdjek el interjúkat csinálni. Elmentünk sztahanovistákhoz, élmunkásokhoz, ötvenhatosokhoz, és akkor egy nehezen leírható miliő csapott meg a kor utánozhatatlan munkáskultúrájával: Moldova György regényeivel, a Világirodalom klasszikusai sorozattal, a különféle jellegzetes dísztárgyakkal. Ott vált világossá, mi az én feladatom: az emberekkel beszélgetni a múltjukról, megérteni azt, hogy az adott történelmi helyzetben mit, miért és hogyan tettek. Egyáltalán nem volt egyszerű szóra bírni őket.

Féltek még a kilencvenes évek elején is?

Volt egy néni, aki szocialista brigádvezető volt korábban. Mondta nekem, hogy mivel az Országos Béketanácsnak volt a tagja, félt, hogy meghurcolom őt, vagy gúnyolódó cikket írok esetleg róla. Tudni kell róla, hogy a rendszerváltás után a Vígszínház büféjében dolgozott. Sokáig csak ott készíthettem vele interjút, mert nem akart beengedni a lakásába. Később ő lett az egyik legfontosabb interjúalanyom. Egyszer aztán nála is megtört a jég, mert látta, semmi bántót nem írtam róla, és egyszer csak annyit mondott: „Most már jöhetsz.”

Tóth Eszter Zsófia interjúalanyok körében. Körtési Béla fotója.

Nehéz volt az elhelyezkedés, vagy gyorsan megtaláltad a saját utadat?

A Népszabadságban jelent meg egy hirdetés, hogy a Politikatörténeti Intézet egyetemistákat keres, akik kutatóként szeretnének elhelyezkedni. A szakmából nem ismertem senkit, de beadtam a jelentkezésemet. A próbamunkám egy kötet lábjegyzetelése volt. Felvettek és tíz remek évet töltöttem ott. Annak, aki ma kezdi a pályát, azt üzenem: aki szorgalmas, aki szereti ezt a munkát, annak előbb-utóbb biztos, hogy sikerül megvalósítani az álmait.

Több munkádban is kutattad a nők történelmét – Kádár leányai. Nők a szocialista időszakban. Miért érezted fontosnak ezt a témát?

A nők voltak azok, akik helyt álltak a háborús helyzetekben, és továbbvitték az életet. Ameddig a férfiak a fronton harcoltak, ők jelentették a lelki támaszt az otthonmaradottaknak. A nők akkori tapasztalatai ma is visszatükröződnek a minket körülvevő járvány közepette. Amikor nálunk elkezdtek bevásárolni az emberek, mindenki lisztért és cukorért szaladt a boltokba. A dédnagymamák és nagymamák azt a tudást adták tovább, hogy ezekkel bármit túl lehet élni.

A Kádár-kor iránti nosztalgia korunk Magyarországának gyakran emlegetett jelensége. Mi lehet az oka, hogy a hol keményebb, hol puhább diktatúra évtizedeire sokan jóleső érzéssel gondolnak ma?

Mindig is célul tűztem ki, hogy a nagy történelmet összevessem a személyesen megélt múlttal. A szocialista időszakot alapvetően kétféle módon élték meg. Akik akkoriban felemelkedtek, társadalmilag előrejutottak, azok pozitívan emlékeznek vissza. Volt olyan munkásnő, aki 1986-ban azért lépett ki a pártból, mert úgy érezte, ez már nem az a rendszer, amiben ő korábban hitt. Akitől a Kádár-rendszer éveiben elvettek valamit, internálták, börtönbe került, abban nyilván a negatívumok erősödnek fel, ha erről az időszakról beszél.

Lehet a kettő között valahol megtalálni a középutas értelmezést?

Orbán Ottó A létező szocializmusról című versében sajtszagú diktatúrának nevezte a Kádár-korszakot. Már igen korán érzékeled, ami jó benne, de azt is felismered könnyedén, ami rossz. Hogy falak vannak, nem teljesedhetsz ki. Gyerekként úttörő lettem, és megéltem azt, hogy az osztálytársamat nem avatták fel. Harminc évvel később egy kávéházban elmesélte nekem, hogy azért nem, mert rendszerellenesnek számított internált nagypapája miatt. A felmenője hagyatéka ma is nálam van. Azzal adta át, hogy szerinte nálam lesz a legjobb helyen.

A történészek körében egy nemrég megjelent tanulmány szerint a nők meglehetősen alulreprezentáltak. Tanulmányban is foglalkoztál a kirekesztéssel (Határtalan nők. Kirekesztés és befogadás a női társadalomban) Neked nőként, anyaként voltak nehézségeid a szakmádban?

Azt mondják, a történelem közel áll a politikához, ami pedig inkább a férfiak terepe. A pályám során sosem éltem meg hátrányos megkülönböztetést férfiaktól. A furcsa az, hogy inkább a női kollégáktól kaptam kevesebb szolidaritást.

Egyedül nevelted fel a fiadat is dolgozó nőként.

Az időbeosztás nem volt nehéz így visszanézve.  Amikor a fiam óvodás volt, a bulik mindig nálunk voltak, mert előbb hazaértem a levéltárból, mint a multicégeknél dolgozó anyukák többsége. Mindig kettéválasztottam az időt: amíg a fiam nem volt itthon, én addig dolgoztam. A kutatói lét ezt megengedte. Lehet, hogy ez is egy Kádár-kori maradvány bennem, de én soha nem voltam híve annak, hogy délben hozzuk haza a gyereket, fontosnak tartom a bölcsődét, óvodát, mint szocializációs teret.

Fotó: Horváth Sándor

A családtörténeti kutatások mindig nagy népszerűségnek örvendenek. Vannak olyan élményeid, amelyeket megosztanál velünk?

Amikor az internálásról írtam, megható leveleket küldtek nekem a cikket olvasók. A magyar történelem tele van traumákkal, én pedig feladatomnak érzem, hogy meghallgassam az azokat átéltek beszámolóit. Átérzem a sorsukat, megírom a veszteségeiket, s ezzel úgy érzem, egy kicsit én is segítek nekik azzal, hogy feldolgozzák a múlt élményeit.

A provokatívabb témákat sem kerülted a pályád során – írtál például a Kádár-kori szexualitásról éppúgy, mint a terjedő droghasználatról. Arról írsz, amiről úgy látod, hogy nincs kellően kutatva, vagy más motivációd van ezekben az esetekben?

Ezek tabutémák voltak korábban, ezért nem is kutatták őket. Németországban és Franciaországban töltöttem hosszabb időt a doktori képzés során: ott például ezekről teljesen nyíltan írnak könyveket. Mindig is szerettem tabutörő lenni a műveimben 

Számos helyen olvastam tőled kisebb-nagyobb ismeretterjesztő írást. Fontosnak tartod, hogy a történelmet eljuttasd minél szélesebb körű olvasóidhoz?

Missziómnak tekintem. Nagyon nagy az érdeklődés a történelem iránt. És nemcsak arra, hogy sematikus képet lássunk: az internálótábort, a fekete autót és a szögesdrótot, hanem az egész ellentmondásos valóságát a Kádár-kornak. Abban a rendszerben is volt bőven jó és rossz is.

Tóth Eszter Zsófia az 1968 Magyarországon – Miért hagytuk, hogy így legyen? című könyv bemutatóján. Borsos Roland fotója.

Van olyan írásod, amelyre különösen büszke vagy valamiért?

Egyértelműen a Kádár leányai. Szerénytelenségnek hangozhat, de azzal valóban berobbantam a köztudatba. Persze ebben elévülhetetlen érdemei voltak a kiadónak is, aki kifizette a jó fotókat a kötetbe, és kellő marketinggel támogatta meg, így aztán sokakhoz eljutott. Fél évig minden nap kaptam a telefonhívásokat, nagyon sok helyen beszélhettem róla. Ennél a könyvnél éreztem, hogy már megtaláltam a saját hangom, ami elengedhetetlenül szükséges, ha valaki írásra adja a fejét. Végre a tabudöntögetés is belefért. Most úgy érzem, ennél jobbat már nem is fogok írni. Pedig minden munkámat nagyon szeretem. És minden nap írok, nekem ez kell a minőségi élethez.

Aki követi a közösségi oldalakon a tevékenységedet, az láthatja, hogy nagyon aktív vagy a szakmádban – konferenciákat szervezel, előadásokat tartasz, külföldre utazol. Melyek voltak az elmúlt időszak legemlékezetesebb eseményei számodra?

Tavaly meghívtak New Yorkba előadást tartani. Egy nyolcvanas évekbeli filmet, a Kutya éji dalát vetítettük az ottani közönségnek, egyetemistáknak.

Ez hogyan kell elképzelni? Megírtad 2010-ben a Kádár leányait, meg még egy csomó cikket, ülsz otthon, és egyszerre megcsörren a telefon, hogy várnak New Yorkba előadni?

Az életemben nagy szerepe van a virtuális térnek. Épp a közösségi oldalamra posztoltam egy negatív élményt, hogy meghívtak előadni úgy, hogy fizetni nem tudnak, de szívesen látnak, és ha tudok, vigyek magammal pár darabot a könyveimből.

Tóth Eszter Zsófia. Fotó: Vadócz Dávid

Ezt a bejegyzésed olvastam. Sőt, azt is, hogy ennek ellenére vállaltad a felkérést!

Fontosnak tartom, hogy olyan helyekre is eljussak, ahol nem tudnak fizetni. Talán ott van a legnagyobb szükség ránk, történészekre. A lényeg a lényeg: a bejegyzésemet olvasta a New York-i Magyar Intézet vezetője, aki meghívott. Aztán egyeztettünk, és mivel már voltak jó hangulatú, eredményes közös projektjeink, a vége az lett, hogy az Egyesült Államokban találtam magam és persze a fiamat is vittem, életre szóló élmény volt.

Tudom rólad, hogy hétvégén rendszeres előadója vagy pedagógus-továbbképzéseknek. Mit jelent számodra, amikor tanároknak adsz elő?

A legizgalmasabb kihívás megszólítani olyanokat, akik nem történelem szakos tanárok, beszélgetni velük arról, miként viszonyulnak a múlthoz. Amikor a második világháború történelméről és az elesett frontkatonákról beszélek nekik, meg szoktam kérni őket arra, hogy írjanak később, ha kicsit elmélyedtek a saját családfájuk kutatásában, és sokan írnak levelet több héttel a foglalkozás után is. A történelem ugyanis akkor is velünk van, ha nem tudunk róla, ha nem beszélünk róla, ha elfojtjuk, vagy esetleg tabusítjuk. Volt olyan tanár szakos kolléga, aki sírt, mert a foglalkozáson találtuk meg a nagybátyját, akiről egészen addig csak annyit tudott, hogy eltűnt a Don-kanyarban.

Nemrégiben munkahelyet váltottál – a Clio Intézetnél helyezkedtél el. Milyen változást hozott az életedben?

A fiam biztatott arra, hogy merjek váltani. Említettem, hogy a nyolcvanas években nőttem fel, és azért a Kádár-rendszer mentalitását gyakran magamban is felfedezem. Mondván, ha van egy biztos munkahelyed, akkor azt nem érdemes megváltoztatni. Amikor a Clio Intézettől megkerestek, nagyon megörültem. Szakszerűen, hitelesen, közérthetően – ez a hitvallásuk és ezzel száz százalékig azonosulni tudok. Ugyanis épp azt a célt tűzték ki maguk elé, amit én is vallok. A történelmet szeretnék közel hozni a nagyközönséghez – cikkekkel, könyvekkel, konferenciákkal, YouTube-videókkal. Itt valóban a tudományos eredmények népszerűsítése a feladatom a nagyközönség felé. A kollégákkal remek szakmai beszélgetéseket folytatunk nap mint nap.

A koronavírus-helyzet változtatott az életeden?

Pont mondtam a kollégáknak a Clio Intézetben, hogy ez az embert próbáló időszak hasznos is lehet a történelem szempontjából. Hiszen többletidő keletkezett, és ezt az emberek fordíthatják arra is, hogy történelmi témájú cikkeket olvassanak, vagy konferenciák felvételét nézzék valamelyik videómegosztón. Az elmúlt hetekben jelent meg egy cikkem az internálásról s azt láttuk az olvasottságon, hogy az kiugróan magas volt. Sokat gondolok apámra, aki sokszor elmesélte, mennyire félt öt évesen, amikor a háború alatt a nagyanyám tejért küldte és út közben énekelt, hogy ne féljen. Azt tanultam tőlük, minden helyzetben helyt kell állni, még akkor is, ha félünk. Azt kell csinálni, ami éppen a feladat.

Tóth Eszter Zsófia dedikál. Krasznay-Nehrebeczky Mária fotója.

Ahogy követem a közösségi oldaladat, három visszatérő elemmel gyakran találkozom: a kocogással, a kutyáddal, Bukfenccel és a palacsintával.

A nagymamámnak volt egy ikertestvére, aki valóságos pótnagymamámmá lett. Zsófi mama minden helyzetben feltalálta magát. A második világháború előtt csipkekesztyűs, elegáns hölgy volt. Aztán 1945 után kitelepítették őket, és egy szocialista ruhaipari brigádban dolgozott. De továbbra is a jó oldalát nézte mindennek. Ma is hallom, ahogy mondja nekem: „Esztikém! Semmi gond. Sütsz egy kis palacsintát, és máris szépnek látod a világot!”

Maróti Zsolt Viktor

Tóth Eszter Zsófia Academia.edu oldala ide, MTMT-be feltöltött publikációs jegyzéke ide kattintva érhető el. 

Valamennyi fotót Tóth Eszter Zsófia bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

2022. október 19-én és 20-án a Clio Intézet kétnapos konferenciát szervezett „A magyar holokausztkutatás legújabb eredményei” címmel Budapest Főváros Levéltárában
Támogasson minket