Szamurájokkal táncoló – mítosz és történelem Az utolsó szamuráj című filmben

Egy amerikai katona távoli, egzotikus helyre, egyfajta határvidékre érkezik, ahol idegen kultúrával, bennszülött néppel ismerkedik meg. A két világ találkozását eleinte kölcsönös bizalmatlanság, értetlenség és konfliktusok kísérik, ám hamarosan sikerül meglelni a közös hangot. Az idegen lassan beilleszkedik: megtanulja tisztelni ezt az odahaza elmaradottnak ítélt társadalmat, sőt meg is szereti a tagjait, azonosul céljaikkal és mindent megtesz azért, hogy az iparosodott nyugati civilizációval szembeni kilátástalan küzdelmükben segítse őket. Ismerős történet? Erősen leegyszerűsítve nagyjából így foglalható össze a Farkasokkal táncoló című 1990-es film (rendezte és a főszerepet játssza Kevin Costner) cselekményének és eszmei mondanivalójának lényege… valamint egy másik, szintén sikeres és népszerű filmalkotás is, amellyel jelen cikkünkben foglalkozunk: Az utolsó szamuráj.

A film angol nyelvű plakátja (Forrás: imdb.com)

Edward Zwick 2003-as filmje a japán történelem egyik legérdekesebb korszakába helyezi a cselekményt: egészen pontosan 1876-ba, Meiji császár uralkodásának első, kulturális, politikai és társadalmi konfliktusoktól terhelt évtizedébe. Nem sokkal járunk a boshin háború (1868–1869) és a Tokugawa shogunátus (bakufu) bukása után: a hatalmat immár szilárdan kézben tartó ifjú uralkodó egyaránt céljának tekinti az ország gazdasági, katonai és társadalmi modernizációját is, ezzel azonban nem mindenki ért egyet. A császár egykori mentora, Katsumoto (Ken Watanabe) zászlaja alatt gyülekeznek mindazok, akik akár fegyverrel is készek lennének megvédelmezni a szamurájok kasztjának privilégiumait és azt a Japánt, amelyben felnőttek. A kormányzat egyik legfontosabb támogatója, az ország gazdasági fellendülésében erősen érdekelt Omura (Masato Harada) az Egyesült Államokba utazik, hogy megnyerje a felkelés leverésére kiképzendő sereghez katonai tanácsadónak Nathan Algren századost (Tom Cruise), az indián háborúk Becsület érdeméremmel kitüntetett hősét. A megkeseredett, múltja démonai elől alkoholizmusba menekülő Algren csak egykori felettese, Bagley ezredes (Tony Goldwyn) és a szintén velük tartó Zebulon Gant törzsőrmester (Billy Connolly) unszolására, tetemes zsold fejében hajlandó elfogadni a megbízatást. Megérkezése után azonnal hozzálát, hogy ütőképes, modern haderőt formáljon a sorozott parasztkatonák gyülekezetéből, ám a sereget tanácsa ellenére túl hamar vetik be, és egy, számukra minden szempontból előnytelen küzdelemben a „tűzfegyverek használatához le nem alacsonyodó” Katsumoto tradicionális szamuráj-harcosai tönkreverik a császári csapatokat.

Omura és Bagley (Forrás: yts.gg)

Algren halálmegvető bátorságára tekintettel, Katsumoto foglyul ejti a sebesült amerikait és magával viszi főhadiszállására, a fia, Nobutada (Shin Koyamada) falujába, ahol Katsumoto húga, Taka (Koyuki) gondjaira bízzák – akinek a férjét éppen ő ölte meg az ütközetben. Innentől igazán ismerős a történet: Algrent lenyűgözi ez a különös, az övétől annyira idegen kultúra. Kényszer-elvonókúrának is betudható lábadozása során fokozatosan leküzdi halálvágyát, megbékél múltjával és úgy érzi, évtizedek óta először van célja életének: otthonra lel ebben az egyáltalán nem barbár, hanem nagyon is fejlett erkölcsi alapokon nyugvó közösségben. Miután megérti Katsumoto célját – aki nem a császár, hanem az őt manipuláló, nyerészkedő vadkapitalisták ellen küzd, mint amilyen Omura is –, hogy megőrizze a számára fontos identitást és kultúrát, lassan ellenségből baráttá válik. A film jelentős része erre az átváltozásra, tanulásra, a két civilizáció találkozására összpontosít. Ujio (Hiroyuki Sanada), Katsumoto legjobb harcosa vívni tanítja, míg Nobutada, Taka és a többiek a nyelvre és arra a mentalitásra, ami ezt a közösséget jellemzi. Algren és Taka ambivalens, a szégyentől és megvetéstől a tiszteleten és a megbocsátáson keresztül a mély szeretetig tartó romantikus kapcsolatát különösen elegánsan, finom eszközökkel mutatja be a film. Habár a következő tavasszal szabadon engedik, a százados mégis visszatér, megmenti a tőrbe csalt Katsumoto életét, és egy dicsőséges, végső ütközetben mellette harcol Bagley, Omura és a lehengerlő erejű császári hadsereg ellen…

Katsumoto (Forrás: facebook.com)

Mielőtt továbbmennénk és megkísérelnénk bemutatni a fentebb leírt események valós történelmi hátterét, fontos leszögezni: Az utolsó szamuráj remek film. A dramaturgia, a karaktervezetés, a színészi játék nagyon jó; a cselekmény fordulatai mind logikusan épülnek fel; gördülékeny, izgalmas, ráadásul rendkívül látványos történelmi–háborús–kaland mozi egy olyan ország múltjába helyezve, amely még mindig nem kapja meg azt az érdeklődést és figyelmet, amelyet megérdemelne, legalábbis nálunk, Európában és Amerikában. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ami a japán történelmet, illetve a szamuráj kultúra bemutatását illeti, ezeken a területeken a film sokkal közelebb áll a mítoszok világához, mint a valósághoz.

1876-ra a „Meiji restaurációval” (1868 január) kezdődő, a centralizált, ipari, modern Japánt megteremtő politikai, gazdasági, társadalmi és katonai átalakulás folyamata már megtette legfontosabb lépéseit. Az országot kétszázötven éven keresztül kormányzó, Edo (Tokyo) központú katonai kormányzat (shogunátus, vagyis bakufu = „parancsnoki sátor-kormány”) még 1867­–68-ban megbukott. Az addig regnáló Tokugawa klánt és vazallusait az 1868–69-es boshin háborúban legyőzték a császárhoz hű hadurak. Érdemes megjegyezni, hogy az országban ekkor már tizenöt éve, vagyis Matthew C. Perry amerikai sorhajókapitány 1853-as látogatása (értsd: erődemonstrációja) óta ápoltak egyre szorosabb kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal: a boshin háború során például a franciák a shogunátust, míg a britek és amerikaiak a déli, leginkább Satsuma és Choshu tartományokból érkező császárpárti felkelőket támogatták, nem csupán fegyverrel és egyéb hadianyaggal, de katonai tanácsadókkal is. 1873-ra a császári kormányzat – és a hatalmat ekkoriban még jórészt helyette gyakorló oligarcha-csoport – lényegében eltörölték a kasztrendszert; minden föld, tartományúri birtok császári tulajdonba került; a közigazgatást és a gazdaságot szintén centralizálták, és hozzáláttak egy kötelező sorkatonaságon alapuló, korszerű birodalmi hadsereg létrehozásához.

Az a félig-meddig fiktív konfliktus, amelyet Az utolsó szamurájban láthatunk, éppen a katonai reformhoz köthető: az Edo-korszakban ugyanis kizárólag szamurájok – akiknek csoportja ekkor már közel két millió főt számlált – viselhettek fegyvert, és rendelkeztek olyan katonai, társadalmi és gazdasági kiváltságokkal, amelyektől nem szívesen váltak volna meg. A reformfolyamat 1876-ra érte el tetőfokát: ekkor szüntették meg a kötelező rizs-járadékot (kuramai) és a köztéri fegyverviselést – ez utóbbira a film több jelenete is utal. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy a teljes szamuráj-társadalom ellenezte a kasztjuk megszüntetését. A többség üdvözölte a „röghöz kötés” eltörlését: mivel képzettebbek, tanultabbak voltak, mint a népesség más csoportjai, könnyen el tudtak helyezkedni az egyre bővülő állami bürokráciában, illetve értelmiségi, tudományos és főleg katonai pályán (hiszen a modern hadseregnek is szüksége volt képzett tisztekre és parancsnokokra).

A japán császári hadsereg ábrázolása a filmben (Forrás: propstore.com)

Azok a szamurájok azonban, akik csalódtak az új rendszerben és a reformfolyamatok veszteseinek tekintették magukat, valóban megkíséreltek szembeszállni a császári kormányzattal. Ez a konfliktus volt az úgynevezett sastsumai felkelés (1877 január–szeptember), amely jórészt a filmbeli Katsumoto lázadását ihlette, igaz, szinte minden szempontból másképp zajlott. A nemes lelkű, végletekig erkölcsös és tradicionalista szamuráj vezér valós megfelelője Saigo Takamori (1828–1877), a boshin háború hős parancsnoka, aki győzelemre vezette a császári csapatokat. Ennyiben azonban véget is ér a hasonlóság közte és Katsumoto között. Saigo ugyanis egyáltalán nem volt a modernizáció ellenzője, csak éppen a hadsereg – és benne a hozzá hűséges satsumai szamurájok – támogatását tartotta a legfontosabbnak; olyannyira, hogy 1873-ban már egy Korea elleni háború terveit is felvázolta, a kormányzat azonban nem adta áldását egy ilyen kockázatos és az ország akkori állapotában meglehetősen felelőtlen vállalkozásra. Miután nem tartozott a leghatalmasabb Meiji-oligarchák közé, fokozatosan háttérbe szorult – innentől már az „új, erkölcsösebb kormányt!” (shinsei-kotoku) jelszavával szerzett magának híveket. Miután kénytelen volt lemondani minden állami pozíciójáról, visszavonult Satsuma tartományba, és egy korszerű félkatonai alakulat felállításába kezdett; katonai akadémiát, tüzérségi iskolát alapított. 1877 elejére a tartomány gyakorlatilag függetlenedett a császári kormányzattól, és miután minden diplomáciai megoldás kudarcot vallott, a birodalmi hadsereget kellett bevetni a felkelés leverésére.

Szamuráj hadsereg ábrázolása a filmben (Forrás: quora.com)

Nem csupán politikai és ideológiai háttér terén különbözött azonban a filmbeli Katsumototól Saigo Takamori: ő a nyugati hadviselésben jártas, nagyon tapasztalt parancsnokként nemhogy nem tartotta megalázónak a tűzfegyverek használatát, de legelső lépései (pl.: az állami fegyverraktárak kifosztása) éppen arra irányultak, hogy szert tegyen megfelelő mennyiségű korszerű fegyverre! Az a tűzfegyver megvetendő voltát hangsúlyozó legenda, amelyet a film is közvetít, valójában pontosan az Edo-korszak békéje idején, a 17. századi, a bushidot, a szamuráj-ideológiát kodifikáló irodalom hatására született. Az első kanócos elsütő-szerkezetű arkebúzokat/muskétákat az 1540-es években, a sengoku jidai („hadakozó fejedelmek kora”) idején hozták be Japánba portugál kereskedők. Szinte azonnal lemásolták és gyártani kezdték őket a szigetország különböző hadurai: egy becslés szerint 1556-ra már nagyjából háromszázezer(!) muskétát használtak az országban. A három nagy „országegyesítő”, Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu ha nem is kizárólag, de jelentős részben a tűzfegyverek innovatív és széles körű alkalmazásának köszönhették győzelmeiket – nem véletlen, hogy hatalomra kerülése utána Ieyasu és közvetlen utódai is sokat tettek azért, hogy többé senki ne állíthasson fel muskétával felszerelt katonai alakulatokat az országban. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy valójában milyenek lehettek a még valódi háborúkat vívó bushik (harcosok) utolsó nagy ütközetei, akkor Az utolsó szamuráj látványos és igényes, ám jórészt fiktív csatajelenetei helyett érdemes megtekintenünk az olyan klasszikusokat, mint Kurosawa Árnyéklovas (Kagemusha, 1980) és Káosz (Ran, 1985) című filmjeit; vagy a kevésbé ismert, ám szintén látványos és jobbára hiteles Ég és Földet (Ten to Chi to, 1990; rendezte Haruki Kadokawa), amely Uesugi Kenshin és Takeda Shingen hadurak Japánban máig legendás hírű rivalizálását és küzdelmeit igyekszik bemutatni.


Szamuráj az 1860-as években (Forrás: wikipedia.hu)

Annyiban mégis hiteles Az utolsó szamuráj végső, tragikus kimenetelű rohama, hogy Saigo Takamori hívei is így vetettek véget az életüknek a shiroyamai ütközetben (1877. szeptember 24.) – igaz, csak azután, hogy uruk elesett (vagy seppukut hajtott végre), és teljesen kifogytak a munícióból. Igazság szerint a film csatajeleneteit (főleg az első, ködben vívott ütközetet) már a boshin háború résztvevői is nevetségesnek találták volna; 1877-re részben sorozott, részben hivatásos (szamuráj), de mindenképp jól kiképzett és felszerelt katonák harcoltak az országban. Saigo Takamorit, a filmbeli Katsumotóhoz hasonlóan szintén rehabilitálták később, igaz, nem rögtön halála után, csak 1889-ben; ma a régi értékek megőrzését és a modern Japán társadalomba történő átmentését jelképező nemzeti hősként tisztelik.

A leírtak után talán már látható, miért nem könnyű adekvát történészi véleményt megfogalmazni ezzel a filmmel kapcsolatban. Egyértelműen érezhető, hogy sokat tettek a hitelesség érdekében: a díszletek, a kellékek, a ruhák, a helyszínek egyaránt autentikusnak hatnak. Maga a koncepció az, ami a valóság leegyszerűsítése és erős romantizálása következtében levon a film értékéből. Mindazonáltal ez a veszteség nem ront sokat Az utolsó szamuráj élvezeti értékén, hiszen mint már említettük, a legtöbb szempontból jól elkészített, izgalmas és szórakoztató filmalkotásról beszélünk, ez pedig bőven kompenzálja azokat a hiányosságokat, amelyeket a korszak és a témakör kutatói esetleg észrevehetnek. A nézők többsége pedig nagy valószínűséggel egyáltalán nem is szembesül mindezzel, hiszen hazánkban, ahogy a nyugati világban általában, még mindig fájdalmasan keveset tudunk a Felkelő Nap országáról.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

Táncosból színésznő. Színésznőből rendező. Rendezőből fotós. Máig leginkább a náci birodalom propagandafilmeseként tartják számon. Az 1936-os olimpiát megörökítő Az akarat