Száz éve hunyt el báró Szalay Imre

Ma már nem sokat mond Szalay Imre neve, pedig a dualizmus korában a hazai kultúrélet egyik jelentős alakjának, kultúrpolitikusának számított. Hivatali munkássága időben (1868–1916) szinte teljesen felölelte a korszakot, amelyben nagyon sokat tett a hazai kultúrintézmények létrehozásáért, illetve fejlesztéséért. Olyan emberről lesz tehát szó a következőkben, akiről halála után 100 évvel is érdemes megemlékezni.

 

Szalay Imre, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Hivatalnoka (Litográfia, Szalay-Berzeviczy Lajos tulajdona)

Szalay Imre 1846. november 8-án született Bécsben, ahol édesapja, Szalay Ágoston (1811–1877) a császári és királyi államkonferenciához volt beosztva; később a királyi tábla tanácselnöke, illetve a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Kéziratokból és más régiségekből álló gyűjteménye, amely több ezer darabból állt, a kor egyik legjelentősebbjének számított. E régiséggyűjtemény és a magyar jogtörténelem, illetve történelem iránti érdeklődése nagy hatással volt fiára is, aki középiskolai tanulmányait a bencések győri gimnáziumában kezdte, majd a felső osztályokat a rend soproni főgimnáziumában végezte.
Édesapja nyomdokain jogi tanulmányokat folytatott a pesti egyetemen, ahol előbb jogtörténelmi (1866), majd bírósági (1868) államvizsgát tett. Ezt követően (1870) közügyvédi és váltóügyvédi oklevelet szerzett. Ügyvédjelöltként 1868 októberében Soltész Albert ügyvédi irodájában kezdett el dolgozni, majd háromnegyed év után Lechner Gyulánál folytatta, de itt sem maradt tovább egy évnél. 1870 júniusától már csak hivatali állásában, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban működött, ahová 1869. június 9-én nyert kinevezést (ezt megelőzően néhány hónapig a királyi ítélőtáblánál volt joggyakornok). Negyedszázadig tartó kultuszminisztériumi pályáját a ranglétra legalsó fokáról kezdhette ő is, hiszen először segédfogalmazó, majd 1871-től fogalmazó, 1876-tól titkár, négy évvel később pedig már minisztériumi osztálytanácsos volt. Ettől kezdve hozzá tartoztak a kulturális ügyek, melyek között 1884-től ott szerepelt a múzeumügy is. A minisztérium Művészeti és Emberbaráti Osztálya élén Szalay sokat tett a kulturális élet felvirágoztatásáért. A múzeumi ügyek referenseként már a múzeumigazgatói kinevezése előtti évtizedben is sokat foglalkozott a Magyar Nemzeti Múzeum és más intézmények fejlesztésével. Jelentős szerepet játszott például az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum kezdeti fejlődésében és az iparművészeti iskola (tanoda) megalapításában is. Többek közt ő dolgozta ki a Nemzeti Múzeum és az Országos Képtár szervezeti szabályzatát. Előbbi ügyeivel rendszeresen foglalkozva ő állíthatta össze 1888-ban A Magyar Nemzeti Muzeum épülete című háromnyelvű (magyar–német–francia) albumot.
Nagyon jól ismerte tehát azt az intézményt, a Magyar Nemzeti Múzeumot, amelyet 1894 decemberétől ő vezethetett. Érdekességképpen megemlíthető, hogy az őt kinevező kultuszminisztert ekkor báró Eötvös Lorándnak (1848–1919) hívták, aki felségének első unokatestvére volt. Mégsem ez a kapcsolat lehetett a döntő, hanem az, hogy a múzeumi ügyekben senki másnak nem volt olyan jártassága, mint (a négy nyelven is jól beszélő) Szalaynak.
És a választás bevált, mert alatta tovább folytatódott az intézmény fejlődése és nagy arányú gyarapodása. Ez igaz volt a múzeum minden tárára, de különösen a Könyvtár és a Néprajzi Tár gyűjteményeire. Előbbi a nyomdatermékek köteles példányainak beküldéséről szóló 1897. évi XLI. tc.-nek volt köszönhető, amelyet az e tárgyban készült 1848-as törvényt módosítva immár büntetési záradékkal is elláttak. A szankció rendet szült és ettől kezdve (éves szinten) sok ezerrel nőtt a múzeumi könyvtárba beküldött könyvek száma.

Szalay Imre 1860 körül szüleivel és nővérével (Szalay-Berzeviczy Lajos tulajdona)

A Magyar Nemzeti Múzeum 1872-től működő Néprajzi Osztálya köszönheti talán a legtöbbet neki. A tárat vezető Jankó János 1902-ben írt összefoglaló ismertetéséből tudjuk, hogy a Néprajzi Osztály azon szakmai programját, amely meghatározta későbbi működését és gyarapítását Szalay Imre javasolta még minisztériumi osztálytanácsosként. Később, múzeumigazgatóként is szívén viselte a tár ügyeit, sőt, a Magyar Néprajzi Társaságban elnöki tisztséget vállalt. 1899-től haláláig állt a társaság élén, nála hosszabb ideig csak Ortutay Gyula vezette azt. Neki köszönhető a társaság anyagi helyzetének stabilizálása, amelynek egyik eredményeként lapja, az Ethnographia megmaradhatott, mi több 1900-tól kiegészült a Néprajzi Értesítővel, a múzeumi osztály közlönyével (előbbi ma is él, utóbbi 2008-ig jelent meg). A múzeum néprajzi gyűjteményei Szalay alatt rohamosan gyarapodtak, ezért fontosnak tartotta, hogy azok méltó elhelyezést, egy külön épületet kaphassanak. Ennek megvalósulását 1907-ben ő még tíz évvel későbbre tette. (Nem rajta múlt, hogy erre nem tízet, hanem több mint százat kellett várni.) Bárói címének társaságbeli ünneplésén, 1912. november 27-én Sebestyén Gyula többek közt ezekkel a szavakkal méltatta: „… a mi tudományos testületünkben szinte végzetszerűen jelent meg az a jólelkű, nyilt szivű és szavú magyar úr, a ki bizony a szó mai közönséges értelmében nem is volt soha a mi társaságunknak elnöke, hanem volt a szó régi nemes értelmében annak pater familis-a, családapja. Egyéniségének sajátos varázsa egy fedél alá gyűjtötte azokat az egymással torzsalkodó, vagy legalábbis széthúzó elégületlen tudományos férfiakat, a kik ezután már egyesült erővel és önzetlenül fogták művelés alá a Társaság, a Néprajzi Osztály és a többi néprajzi múzeumok ugarban hagyott közös családi birtokát, a magyar néprajzi tudományt.”
A Könyvtár és a Néprajzi Osztály mellett persze többi „gyermekére”, a természettudományi osztályok szükségleteire is figyelt a pater familias és mindent megtett ezek fejlesztésének érdekében is. A Növénytár áttelepítése nagyobb helyre (az MTA palotájába), új laboratóriumok létrehozása vagy a Herman Ottónak köszönhető Ornithológiai Központ elhelyezése a múzeumépületben ugyancsak a Szalay-éra eredményei közé tartoznak. Természetesen Szalay számára is evidencia volt, hogy a természettudományi osztályokat együtt kell kezelni, együtt lehet igazán tanulmányozni, ezért azt javasolta, hogy azokból egy nagy természettudományi múzeumot hozzanak létre és megfelelő önálló épületben helyezzék el.
Szalay Imre múzeumi működésének egyik, ha nem a legnagyobb eredménye, hogy sikerült kiharcolnia azt, amit még Pulszkynak sem: a múzeumi tisztviselők fizetésrendezését. Javaslatát ugyanis Wlassics Gyula kultuszminiszter akceptálta és ezt követően, az 1901. évi állami költségvetésben orvosolták a múzeumi alacsony fizetések problémáját. Ez azt jelentette, hogy a tisztviselők fizetési osztályait eggyel megemelték. Például az osztályok élére ettől fogva (minisztériumi) osztálytanácsosi fizetést kapó osztályigazgatók kerültek (tehát ettől kezdve igazgatóknak nevezték a múzeumi tárakat vezető őröket). Célja eléréséért 1898-ban már biztosan küzdött, mert ebben az évben ezeket olvashatjuk a múzeum éves jelentésében: „… a magyar nemz. múzeumi tisztviselőknek, kiktől a középiskolai és illetőleg az egyetemi tanárokéval egyenlő minősítvényt követel szabályzatunk, a múzeumi tisztviselői kar állandósítás érdekében ezekkel egyenlő javadalmat is kell biztosítani; – nem egyszerű fizetésemelés után való törekvés ez, hanem fontos közmivelődési érdek oly értelemben, hogy a múzeumi tisztviselők is a főbb anyagi gondoktól menten, idejüket osztatlanul a Magyar Nemz. Múzeumban képviselt tudományágak fejlesztésére, anyagának tudományos feldolgozására fordíthassák.” Szalayt e küzdelmében az intézmény körzetének országgyűlési képviseletét is ellátó Berzeviczy Albert segítette, aki később apóstársa lett.
A Nemzeti Múzeum munkatársainak száma 1869 után, Pulszky Ferenc igazgatósága alatt megkétszereződött, utóda Szalay alatt még tovább nőtt, amelynek köszönhetően 1902-ben, az alapítás 100. évfordulója idején a tisztviselői személyzet száma 43, a szolgaszemélyzeté 30 fő volt.
Szalay Imre fontos szerepet játszott az igazgatósága idején rendezett országos és nemzetközi kiállításokon: az 1896. évi millenniumi kiállításon a történelmi főcsoport igazgatójaként, az 1900. évi párizsi világkiállításon pedig a magyar történelmi csoport végrehajtó bizottságának elnökeként. Ezeknek nem csupán protokolláris jellegük volt, hanem Szalay tevőlegesen is részt vett a kiállítások magyar történelmi pavilonjainak szervezési, gyűjtési és rendezési munkálataiban.
Szalay irányítása alatt ünnepelte a Nemzeti Múzeum fennállásának centenáriumát. A többnapos ünnepséget ő szervezte, amelynek keretében 1902. november 26-án díszülést tartottak a múzeum dísztermében, majd a Múzeumkertben leleplezték az alapító, gróf Széchényi Ferenc szobrát. Erre az alkalomra jelent meg a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit bemutató nagy kötet, amelybe ő írta a bevezető tanulmányt A Magyar Nemzeti Múzeum alapítása és fejlődése mai napig címmel. Neki tulajdonítható továbbá a Magyar Nemzeti Múzeum éves jelentéseinek nyomtatásban való közlése (1898–1912), amely a múzeumtörténeti kutatásoknak alapforrásul szolgál.
Múzeumi működésénél meg kell még említenünk az Erzsébet Királyné Múzeum megalapítását, ennek létrehozása, megszervezése ugyanis szintén neki köszönhető. (A Nemzeti Múzeumhoz tartozó emlékmúzeum vezetőjét, katalógusát is ő írta. ) Ezt később (nekrológjában) Varjú Elemér, az Érem- és Régiségtár igazgatója a következőképpen méltatta: „Szervező munkásságának utolsó eredménye az Erzsébet királyné emlékmúzeum, a melynek sikerült rendezése kitűnő ízlésének legjobb tanúbizonysága.”
Emellett még számos vidéki múzeum és könyvtár létrehozásában vállalt kezdeményező vagy támogató szerepet, mint a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősségének helyettes vezetője. Hálája jeléül Sopron és Pécs például díszpolgárává választotta.
Több évtizedes eredményekben gazdag működését az uralkodó, illetve a kormányzat is több ízben kitüntetéssel ismerte el. Megkapta a Szent István-rend kiskeresztjét, a Lipót-rend lovagkeresztjét, a Ferenc József-rend középkeresztjét csillaggal, a polgári jubileumi érmet és keresztet. A legnagyobb kitüntetést azonban 1912 novemberében kapta, amikor Ferenc József király „kéméndi” előnévvel bárói rangra, azaz az arisztokrácia soraiba emelte. Ezt követően még öt évig élt, amelyből több mint hármat múzeuma igazgatói székében töltött.
Kéméndi báró Szalay Imre hosszas betegeskedés után 1917. július 24-én hunyt el (71 éves korában) az ausztriai Gainfarnban. (Ide két héttel halála előtt érkezett, hogy gyógykezeltesse magát.) Szalay ravatalát a Nemzeti Múzeum „gyászdíszítésű” kör alakú előcsarnokában állították fel, ahol korábban a nemzet nagy halottjai, többek közt Kossuth, Jókai és Görgei voltak felravatalozva. A 1917. július 27-én délután 4 órakor kezdődő temetési szertartáson megjelent a kormány számos tagja: gróf Esterházy Móric miniszterelnök, gróf Apponyi Albert kultuszminiszter, gróf Zichy Aladár, Mezőssy Béla miniszterek és Ugron Gábor belügyminiszter, az elhunyt veje. A tudományos élet jeles képviselői közül részt vett a búcsúztatáson pl. báró Eötvös Loránd, báró Forster Gyula, Fraknói Vilmos püspök, Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (az elhunyt fiának apósa), Lóczy Lajos, a Földtani Intézet igazgatója. Az egyházi szertartást Hock János józsefvárosi plébános végezte „nagy papi segédlettel”. Ezt követően Fejérpataky László, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója búcsúzott elődjétől, majd Sebestyén Gyula osztályigazgató, a Magyar Néprajzi Társaság nevében mondott gyászbeszédet. A hivatalos búcsúztató ünnepség alatt az opera énekkara gyászdalokat adott elő. Az említett beszédek elhangzása után a koporsót a múzeum udvarára vitték, ahol feltették a gyászhintóra és megindult a menet a Kerepesi temetőbe. Itt a halottat, utolsó kívánságának megfelelve, 1891-ben elhunyt felesége, Trefort Mariska (Trefort Ágoston kultuszminiszter lánya) mellé temették. A temetési költségeket „a család által vállalt összeg leszámításával” az állam fizette, amelyről az 1917. október 26-i ülésén döntött a kormány a vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére.

Báró Szalay Imre unokáival, Szalay Alberttel és Lászlóval, valamint Ugron Sándorral, Máriával és Imrével (Ugron Istvánné tulajdona)

Szalay Imre 22 évig állt a Nemzeti Múzeum élén. Pulszky Ferenc örökébe lépett, aki nemzetközileg elismert múzeummá fejlesztette az első magyar közgyűjteményt. Magas volt tehát a mérce, de Szalay megfelelt ennek, méltó utódjává vált nagy elődének, akivel jó kollegiális kapcsolatot ápolt. Negyedszázados minisztériumi tapasztalatával és kapcsolatrendszerével érkezett a múzeum igazgatói székébe úgy, hogy már jól ismerte a rábízott intézményt. Felismerte annak szükségleteit, a kínálkozó lehetőségeket és jelentős fejlődést sikerült elérnie. A Magyar Könyvszemlében megjelent nekrológjában a fentiekkel kapcsolatosan a következő megállapítás szerepel: „Nagy elődödnek, PULSZKY Ferencnek, aki vidéki színvonalról az európai tudományosság magaslatára emelte Nemzeti Múzeumunkat, méltó utódául bizonyultál. […] Míg Pulszky Ferenc aeráját a színvonal emelése jellemzi, a Te időszakod a továbbfejlődés, a nagymérvű gazdagodás, osztályainkban a tudományos elmélyedés kora.” A Nemzeti Múzeum életében a Szalay-korszak tehát számos pozitív eredményt hozott, ami azzal együtt igaz, hogy a fő problémát, a helyhiányt igazgatósága bő két évtizedében sem sikerült megoldani. Ezért azonban semmiképpen sem hibáztatható, hiszen ő mindent megtett, kinevezésétől kezdve ugyanis folyamatosan kérte, hogy a Nemzeti Múzeum kaphasson új épületet, több ízben pedig konkrét javaslattal is élt. Legrészletesebben 1907-ben A Magyar Nemzeti Muzeum gyűjteményeinek méltó elhelyezése címmel fejtette ki és publikálta ezzel kapcsolatos véleményét. Egy teljesen új épület megépítését javasolta ebben, amely legalkalmasabb helye szerinte a múzeum mögötti területen, a Nemzeti Lovarda telkén lett volna (az Eszterházy-palota megszerzésével). Nem talált azonban meghallgatásra – legalábbis saját korában –, de talán az elkövetkező években, bő egy évszázaddal később ez az elgondolása is valamilyen formában megvalósulhat, hiszen a Nemzeti Múzeum bővítése érdekében egy tavalyi kormánydöntésnek köszönhetően az intézmény megkapja a Magyar Rádió egykori épületeit, az Eszterházy- és Károlyi-palotákkal és a köztes területekkel (benne a lovarda egykori telkével). Ez is jól mutatja, hogy Szalay Imre azon nagyságaink közé tartózott, akik jóval megelőzték korukat, persze ő sajnálná a legjobban, hogy ennyivel.

Debreczeni-Droppán Béla

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Debreczeni-Droppán Béla jelen írása eredetileg a Honismeret 2017. évi 6. számában jelent meg. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg. A linkelt oldalról a teljes szám (benne jelen cikk lábjegyzetelt változata) letölthető.

 

Ezt olvastad?

Balogh János Mátyás 2014-ben szerzett fokozatot az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájában. Jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosaként