Székelyföld története – könyvbemutató a bécsi Collegium Hungaricumban

2016. december 15-én került sor a Bécsi Magyar Történeti Intézet utolsó rendezvényére, a Székelyföld története című háromkötetes mű bemutatójára. Az adventi időszak és a kései időpont ellenére összegyűlt nagy létszámú közönséget az intézet igazgatója, ifj. Bertényi Iván köszöntötte, aki üdvözletében megfogadta, hogy a következő évben is hasonlóan érdekes és változatos témájú rendezvényekkel (konferenciák, előadások, workshopok, könyvbemutatók… stb.) várja az érdeklődőket. Majd bemutatta az est előadóit: Oborni Terézt (a 16-17. századi erdélyi történelem elismert kutatója, az MTA tudományos főmunkatársa) és Pál Juditot (a kolozsvári magyar történész társadalom megbecsült tagja, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Kara újkori történelem tanszékének oktatója), a második és a harmadik rész szerzőit és szerkesztőit.

Fotó: Farkas Dorina

Oborni Teréz mesélt a nagymonográfia keletkezésének történetéről és a munkálatok folyamatairól. Az ötletet Bunta Levente, Székelyudvarhely egykori polgármestere vetette fel, akit az Erdély története című többkötetes mű ihletett meg. Többéves kutatómunka után, széleskörű összefogással – személyek, intézmények és tudományágak szintjén –, a szakmaiság és a teljesség igényével jelent meg 2016 nyarán a bemutatott mű. Jelentősége a fentieken túl abban is rejlik, hogy Székelyföld történelméről utoljára 1927-ben született összefoglalás. Egyed Ákos professzor, főszerkesztő kérdésfelvetése nyomán a jelen kiadás fő vezérvonala annak a megválaszolása volt, miként tudták megőrizni a székelyek identitástudatukat közel 800 éven keresztül.

Fotó: Farkas Dorina

Az első két kötetet Oborni Teréz, a harmadikat pedig Pál Judit mutatta be. Az első egység az „őstörténettől” kezdve 1562-ig kíséri végig Székelyföld történelmét. A kezdeti időszak egyik legizgalmasabb témája maga az eredettörténet. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időkben az volt a kérdés, hogy a székelyek török eredetű népcsoport leszármazottjaiként csatlakoztak a honfoglaló magyarokhoz, vagy velük együtt jöttek, speciális katonai alakulatként, határvédői feladatokat ellátva? Erre a forrásanyagok hiánya miatt leginkább a régészettudomány és a nyelvtörténet segítségével próbál meg választ adni a kötet. Benkő Elek régész a legújabb régészeti felfedezésekre és antropológiai mérésekre támaszkodva rámutatott arra, hogy a székelységet nem külön népcsoportként, hanem a magyarok részeiként kell számon tartani. Bizonyítékként a régészeti leletek szolgálnak, hiszen a fennmaradt és feltárt székely maradványok csaknem teljes mértékben megegyeznek az Árpád-kori dunántúli népesség anyagaival.

Fotó: Farkas Dorina

Oborni Teréz ezenkívül az első kötetből a székelyföldi templomvárakat emelte ki mint regionális sajátosságot. Emellett szó esett a középkori etnikai viszonyokról is, amelyekkel kapcsolatban a legújabb kutatási eredmények szintén felülírtak néhány toposzt, és bebizonyították, hogy Székelyföld mindig is magyar többségű volt. Külön felhívta a figyelmet a gazdag illusztrációra, hiszen a térképek és ábrázolások többségét kifejezetten ehhez a munkához készítették, felhasználva az eddigi és új méréseket, valamint eredményeket.

Fotó: Farkas Dorina

A második kötet az 1562-es székelylázadással kezdve 1867-ig mutatja be a főbb eseményeket és problémákat. Az 1562-es felkelés jelenti tulajdonképp a középkor és a kora újkor közötti határvonalat a székelység történetében. Ekkor több újraegyesítési kísérlet történt a Habsburg-dinasztia részéről, amely megkísérelte saját területéhez csatolni Erdélyt. Ebbe illeszkedik bele az 1562-es forrongás, hiszen a Habsburg ágensek bujtogatásai is hozzájárultak a János Zsigmonddal való összecsapáshoz a meglévő társadalmi problémák mellett. A székelyek nemesi nemzetként a „vérükkel” adóztak, ami állandó készenlétet, valamint nemcsak a határok menti, hanem külföldi szolgálatot is jelentett. Ez a kötelezettség viszont idővel egyre nagyobb anyagi terhet rótt rá a székely nemesekre, akik jogaik megvédése és a tervezett adókivetés ellen tiltakozva ragadtak fegyvert 1562-ben. Ezzel azonban nem állították meg a folyamatokat, rendi privilégiumi jogaikat fokozatosan elveszítették, ami magával hozta a székely társadalom lassú átalakulását.

A politika- és társadalomtörténeti események mellett az életmódbeli sajátosságok és ezek változásainak ábrázolása is szerves részét képezi a második egységnek.

Fotó: Farkas Dorina

A harmadik kötet a kiegyezéstől kezdve az 1990-es évek első szabad választásáig követi nyomon a székely történelmet. Pál Judit hangsúlyozta, hogy bár az 1848–1849-es szabadságharc és forradalom nagy jelentőséggel bírt a régió életében, a terjedelmi korlátok mellett az 1867-es évet mint választóvonalat az indokolta, hogy az új közigazgatási rendezésnek megfelelően ekkor Székelyföld megszűnt önálló régióként létezni. Egy rövid periódust leszámítva a térség élete nem alakult kedvezően, tovább súlyosodtak a társadalmi és gazdasági problémák. Noha a korábbi szakirodalom erre az időszakra teszi a székelység történetének egyik jelentős népességnövekedését, azonban az újabb kutatások rámutatnak arra, hogy ezzel szemben nagy volt a csecsemőhalandóság, amely mérsékelte a népességszaporulat mértékét, emellett számottevő veszteséget jelentett a kivándorlás is.

Az újkorban a rendi nemzeti fogalom végleg megszűnt, helyette a székelység a modern nemzeti kategóriát használta, a magyar állam részeként határozta meg önmagát. Ennek ellenére a regionális öntudat mindvégig megmaradt. Ezt tette próbára az első világháború utáni rendezés, hiszen Románia minden eszközt bevetve próbálta saját részévé tenni, formálni a területet. Bár a centralizált közigazgatás bevezetése, a birtokviszonyok átrendeződése, a földek állami tulajdonba vétele, az iskolahálózat szétverése negatívan érintették a térséget, nem hoztak eredményt. Jól bizonyítja ezt a bécsi döntéseket követő pár év, amikor ismét Magyarország részévé vált Székelyföld; csakhamar fellendült a régió gazdasági és társadalmi élete. A második világháborút követően ismét Romániához került Székelyföld, újra kezdetét vette az (olykor erőszakos) románosítás.

Fotó: Farkas Dorina

A három kötet jól bizonyítja, hogy a Székelyföld önálló történeti régiónak tekinthető, amely annak ellenére, hogy Magyarország szerves részének tekintette magát, mindvégig megőrizte sajátosságait identitásban, mentalitásban és kormányzatban. A kiadvány eredményei és a székelység története néhány éven belül nemzetközi szinten is ismertté válnak: az előadók örömmel tudatták a közönség kérdéseire válaszolva, hogy az angolra való fordításról, átültetésről sikeresen zárultak a tárgyalások.

Váradi Katalin

Ezt olvastad?

A bécsi Magyar Történeti Intézet meghívására Tóth Ferenc történész, romanista 2022. február 9-én online is követhető előadást tartott a 18.
Támogasson minket