Szekfű Gyula és ami utána következik

Aligha kétséges, hogy a hatvan évvel ezelőtt, 1955. június 29-én elhunyt Szekfű Gyula a magyar történetírás legtöbb vitát kiváltott egyénisége. Jelen írásban fő műveit és utólagos történetírói értékelését kívánjuk röviden felvázolni.


Szekfű Gyula. Forrás: www.minalunk.hu

Szekfű Gyula 1883-ban, Székesfehérváron született, egy középosztálybeli katolikus családban. Iskoláit szülővárosában, majd a budapesti egyetem bölcsészkarán, valamint az Eötvös Collegiumban folytatta, ahol a későbbi időszak olyan kiválóságai voltak évfolyamtársai, mint Horváth János, Kodály Zoltán, Szabó Dezső. Egyetemi tanulmányainak befejezése után Bécsbe, a Károlyi Árpád vezette Haus-, Hof- und Staatsarchivba kerül. Itt szellemi fejlődésére nagy hatással volt történetíróink ún. bécsi köre – Károlyi Árpád, Thallóczy Lajos, Takáts Sándor, Hodinka Antal –, de közeli munkatársa például a vele hasonló korú Eckhart Ferenc is. Szekfű Bécsben írja első nagyobb lélegzetű, ugyanakkor példátlan botrányt és hajszát kiváltó művét, „A száműzött Rákóczi”-t. A könyv tulajdonképpen a függetlenségpárti hangzatos, frázisokkal teli nacionalizmus kritikája, melyben az emigráns Rákóczi az emigráns Kossuth alteregójaként osztja utóbbi politikai helyzetmegítélésének téves eszméit. A függetlenségi párti képviselők és politikusok (Pethő Sándor, Kacziányi Géza, Ballagi Aladár, Polónyi Géza) példátlan politikai hajszát indítottak Szekfű ellen, védelmükbe vették azonban a polgári radikálisok, s – bár fenntartásaikat is jelezték – az Akadémia történészei is kiálltak mellette. Szekfű röpiratokban válaszolt az őt ért támadásokra, s egyes értékelők szerint ekkor alakította ki a nagymagyar–kismagyar lelki alkat szembenállásáról alkotott koncepcióját.


Forrás: www.moly.hu

Az első világháború alatt – német megrendelésre – írja a „Der Staat Ungarn”  című monográfiáját, mely 1918-ban „A magyar állam életrajza” címmel magyarul is megjelent. Az összefoglaló szintézis, bevallottan a német rankeánus iskola képviselőihez (Erick Marcks, Georg von Below, Otto Hintze, de legfőképpen Friedrich Meinecke) kötődően a nemzet legnagyobb teljesítményeként az önálló magyar állam, a nemzeti szuverenitás megteremtését tartja számon. A háborúban ezt szerinte a német szövetség melletti kitartás biztosítja a leghathatósabban, a Naumann-féle Mitteleuropa jegyében. Politikai-ideológiai vonzata mellett érdemes figyelni a mű szakmai mondanivalójára is: a legmodernebb intézmény-, illetve kormányzattörténeti kategóriák alapján – patrimoniális királyság, rendiség, dikasztériumok működése – a korábbi, a politikai eseménytörténetet középpontba állító történetírással szemben, egy elemzőbb, a nagy egyéniségek kultusza helyett a kollektív jelenségekre figyelő historiográfiai koncepció kíván itt utat törni.


Forrás: www.moly.hu

Az 1918–19-es magyar forradalmak hatására születik Szekfű következő nagy történetírói műve, a két világháború közötti időszak bibliájaként is számon tartott „Három nemzedék”. A könyv írásának indítóoka a háború utáni összeomlás, s Szekfű fő kérdése: mi vezetett a katasztrófához? Szekfű szerint a tragédia legfontosabb előidézője 19. századi fejlődésünkben, pontosabban a nyugati eszmék, a liberalizmus kritikátlan, nem a hazai viszonyokra szabott átvételében rejlik. A liberalizmus adaptálhatatlanságának legfőbb oka, hogy Magyarországon a tiers état szerepét a nemesség tölti be, s ez – köszönhetően a Habsburgokkal folytatott több évszázados függetlenségi küzdelmeknek – szabadság alatt csak a saját privilégiumait rögzítő nemzeti/politikai szabadság ügyét értette, ami ráadásul automatikusan vezetett a nemzetiségekkel való összeütközésekhez. A nemzetnek a közjogi kérdést különösen kiélező Kossuth helyett inkább a kiegyezéspárti, s a pozitív reformok mellett is elsősorban a belső, erkölcsi megújulás prioritását hirdető Széchenyit kellett volna követnie. Ezért Szekfű az ő vallásos-romantikus indíttatású konzervatív reformjait tekinti a nemzet próbakövének. Az első liberális nemzedéknek persze nem kis érdeme, hogy még a téveszméket is magas színvonalon, példátlan erkölcsi tartással képviseli, az utána következő nemzedékek azonban az eszmék degenerálódását reprezentálják. Ez a tendencia tetőpontját a harmadik nemzedék, a századforduló – Kossuth Ferenc, Függetlenségi Párt, Thaly Kálmán – tartalmatlan nacionalizmusában, hazug, a külsőségekre összpontosító függetlenségi jelszavaiban éri el. Közben elmarad az égető társadalmi reformok – földkérdés, nemzetiségek problémái, általános választójog – megvalósítása, ezt csak egy nemzetidegen, a történelmi materializmussal szövetkező s forradalomra lázító értelmiségi réteg (polgári radikálisok) hozza szóba. Szekfű ideáljait ebben az időszakban az agrárius-újkonzervatív, a valláserkölcsi alapokra is építő Zichy Jenő Katolikus Néppártja, vagy Prohászka Ottokár testesíti meg.


Forrás: www.moly.hu

Szekfű következő jelentősebb munkája a húszas évek első felében „A magyar bortermelő lelki alkata”, ahol az általa is kedvelt ital kultúrájának ürügyén mutat rá a magyar lélek eredendően antikapitalista, a rentabilitást háttérbe szorító mentalitására, melyre – a „Három nemzedék” programjával kongruens módon – főként belső, morális megújulással, erkölcsi neveléssel lenne rábírható. Fontosnak tekinthetők Szekfű életművében az ekkor készült „Történetpolitikai tanulmányok” is, melyek – az eredeti rankei intenciónak megfelelően – a múltnak valamely a jelen aktuális gondjai miatt fontos kérdését boncolgatják, rövid, inkább esszéisztikus, szélesebb közönséget megcélzó formában. E tanulmányokban Szekfű kedvenc történelmi alakjairól, Bismarckról, Andrássyról, illetve egy a történeti népfajra összpontosító nemzetfogalom kialakításának szükségességéről beszél.  Ez utóbbi, bár lehetőség szerint számon tartaná a faji-vérségi elemeket is, a nemzetet alapvetően történeti képződménynek tartja, s eszerint a nemzethez való tartozásnak elsősorban a szellemi-lelki azonosulás a kritériuma. Mindezzel Szekfű lényegében a harmincas évek második felében középpontba kerülő Szent István-i nemzetfogalmat előlegezi meg.


Forrás: www.moly.hu

Fontos évszám Szekfű Gyula életében 1925. Ekkor ugyanis hazatért Bécsből, megkezdte egyetemi tanári tevékenységét, a Pázmány Péter Tudományegyetem Újkori Magyar Történeti Tanszékén. 1927-ben, a miniszterelnök Bethlen Istvánnal szoros együttműködésben megindítja a Magyar Szemle című folyóiratot, mely szakmai igényességével, a fiatalabb nemzedéket is pártoló széles látókörével a két világháború közötti szellemi élet egyik legszínvonalasabb folyóirata volt. 1926-ban jelenik meg a Fontes sorozatban a még a bécsi évek termékének tekinthető „Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez” című kiadvány, Szekfű szerkesztésében és terjedelmes bevezető tanulmányával. A bevezetőben, melynek egy részlete 1945-ben a Teleki Intézet kiadványaként franciául is megjelent, Szekfű kedvenc, a „Három nemzedék”-ben is megfogalmazott, végső szintézisét az „Állam és nemzet” című kötetben elérő eszméjét fejti ki. Eszerint a nemzet elsősorban szellemi-lelki, erkölcsi közösség, minek következtében elhibázott a külsőséges azonosulásra törekvő, a nyelvi asszimilációt célzó politika.


Forrás: kozpontiantikvarium.hu

1927 és 1934 között írja meg Szekfű – Hóman Bálinttal – nevezetes történeti szintézisét, a „Magyar Történet”-et. Mint közismert, Szekfű eredetileg a Mátyás halálától eltelt időszak történetét dolgozta volna fel, Hóman politikai szerepvállalása miatt azonban végül Mátyás uralkodását is Szekfűnek kellett megírnia. A „Magyar Történet”-ben Szekfű brillírozva értékesíti a szellemtörténeti módszer legpozitívabb eredményeit és fogásait. A legfontosabb szellemtörténeti elem művében az ún. művészettörténeti, a diltheyi értelemben vett „világnézeti” stíluskorszakok (reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantika stb.) alkalmazása. Ez világosan bizonyítja, hogy – szemben a dualizmuskori történetírás alapvetően politika- és eseménytörténet-centrikus alapállásával – a két világháború közötti történetírásunk – a szerzők eredeti, a szintézis előszavában is kifejtett intencióinak megfelelően – alapvetően a művelődéstörténeti orientációt választotta. Fontos, a szellemtörténet szintézisigényével kongruens újítása volt Szekfűnek, hogy a politikai eseménytörténet mellett, sőt ennek rovására, lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet a földrajzi, nemzetiségi, társadalmi és gazdasági, iskolázási stb. viszonyok bemutatására. Jellemző és sokatmondó historikusunk stílusa is, mely művészi, irodalmias jellegre törekedett, amit megerősít, hogy Szekfű művei írása közben gyakran csupán önmaga művészi arányérzékére hagyatkozott. Szekfű ebben a művében is előszeretettel alkalmazza a – szintén Diltheynél alapvető – pszichologizálást: a kismagyar–nagymagyar lelki alkat ellentétét és harcát – a „Három nemzedék” alapfelfogását meghosszabbítva – immár az egész magyar történelemre kivetíti. Előbbinek a nemzeti-köznemesi párt, Szapolyai, a rendi függetlenségi mozgalmak és az önálló Erdély megteremtésére törekvők a fő képviselői (Martinuzzi, Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi). De ugyanígy kismagyarnak tekinti Szekfű Martinovicsot, illetve az általa vezetett mozgalmat, a nagymagyar lelki alkatot megtestesítő Nádasdy, Illésházy, Eszterházy, Károlyi Sándor, Széchenyi, Andrássy, Tisza István vonallal szemben. Fontos megemlíteni még Szekfű 1929-ben Bethlen Gáborról készült monográfiáját, melyet elsősorban protestáns és nemzeti romantikus oldalról értek heves támadások. Ellenfelei szerint Szekfű leértékeli a nemzeti történelem legkiemelkedőbb képviselőit és hagyományait, mondván, hogy Bethlen Gábort nem ideális motívumok, a nemzeti és vallásszabadság védelmezése mozgatták, hanem önző volt, a saját hatalmát kívánta megerősíteni, az akkor divatos, a barokk lelkialkattal összefüggő „államraison” eszméje érvényesítésének jegyében.


Forrás: www.moly.hu

1934-ben látott napvilágot a szekfűi életmű következő lényeges építőköve, a „Három nemzedék” 5. könyve, mely a húszas évek berendezkedését analizálva hosszabbítja meg az eredeti mű koncepcióját. Nevezetes kategóriája a „neobarokk” társadalom, mely szerint a húszas évekre egyfajta barokkos megmerevedés, a tekintély, a hierarchia, a külsőségek túlzott tisztelete volt jellemző. Ezzel szemben Szekfű újból csak a pozitív reformok – így a földreform, választójog kiterjesztése, a felekezeti és nemzedéki ellentétek megoldása, közeledés a Duna-völgyi népekhez – megvalósítását sürgeti.

A harmincas évek közepétől kezdődően jelentős hangsúlyeltolódás, illetve tematikai váltás figyelhető meg Szekfű pályaívének alakulásában. Ekkor kezdi meg ugyanis – a budapesti egyetemen például szemináriumok formájában – a nemzetiségi kérdés történetével kapcsolatos vizsgálódásait, melyek 1942-ben az „Állam és nemzet” című kötetben kapnak végleges formát.

E tanulmányok részint elméletiek, melyek a politikai és népi nemzet különbségének problémáit elemzik behatóbban; részint történetiek, amennyiben a középkortól kezdődően vizsgálják a magyarság és a nemzetiségek egymással kapcsolatos viszonyát. Szekfű tanulmányainak elméleti alapja arra épül, hogy két nemzetfogalmat állít „ideáltipikusan” egymással szembe, s a kettő között próbálja meg meghatározni, elhelyezni a szerinte a magyarság számára kedvező nemzeti felfogást. A felvilágosodásban gyökerező francia nemzetfogalom alapja az, hogy – mivel szerinte a politikai jogok gyakorlása a nemzethez való tartozás fő kritériuma – azonossá kívánja tenni állam és nemzet határait, ennek megfelelően fő törekvése az asszimiláció. Az ezzel ellentétes, s Herder, a Grimm testvérek, majd a pángermánok eszméiben gyökerező német nemzetfogalom viszont a leszármazás, a nyelv és a faj kritériumai alapján határozza meg a nemzethez való tartozás lényegét. Ennek elsődleges motívuma, hogy az állami-politikai határokon kívül rekedtek – a nemzeti kisebbségek és szórványok – is a jelzett kritériumok alapján a nemzethez tartoznak. Ennek következtében fő céljuk nem az asszimiláció, hanem éppenséggel a disszimiláció, faji és etnikai sajátosságaiknak, népi egyéniségüknek a megőrzése. Szekfű egyik nemzetfogalmat sem tartja a magyarság érdekeivel összeegyeztethetőnek. Ezt ugyanis szerinte az úgynevezett Szent István-i állam, a Szent István-i nemzetiségi politika testesíti meg, s lényegében a két vázolt pozíció között foglal helyet. Már Szent István is arra törekedett ugyanis, hogy biztosítsa a nemzetiségek valamiféle autonómiáját és önállóságát, legalábbis mindenképpen toleráns volt a beköltöző nemzetiségekkel szemben, azaz nem törekedett asszimilációra. A nemzetiségek autonómiáját, disszimilációs törekvéseit is azonban csak abban a mértékben engedélyezte, amennyiben ez nem veszélyezteti a történeti, a Szent István-i magyar állam területi integritását, s ezért a két elképzelés összeegyeztetésére törekedett.


Forrás: www.moly.hu

Természetesen Szekfűnek egyéb, más művei is születtek ebben az időszakban, ezekből kettőt emelnék ki. A „Mi a magyar?” kötet  szerkesztését, melyet 1939-ban adtak ki, s melyben Szekfű „A magyar jellem történetünkben” címmel publikált tanulmányt. Itt a vitézséget, a szabadságszeretetet és a politikai szervezőkészséget tartja a magyarság három fő jellemvonásának. Ezek legfőképpen a 16–17. század kiemelkedő politikai intrikusaiban, Fráter (Martinuzzi) Györgyben, Báthory Istvánban és Bocskai István csak „a dolgot magát” néző politikai tárgyilagosságában öltöttek testet. Jelentős és jellemző momentumnak tekinthető Szekfű pályafutásában a Magyar Nemzet című napilap megindítása, melynek számos szerkesztőségi cikkét írta, s mely fő feladatának az alkotmányosság, a demokrácia és a német behatolási törekvésekkel szembeni „szellemi honvédelem” megvalósítását tartotta.

E lap hasábjain jelent meg 1943–44-ben híres, a „Valahol utat vesztettünk” című cikksorozata, mely átvezet Szekfű – szintén vehemens vitákat kiváltó – háború utáni tevékenységéhez, hiszen e cikksorozat 1947-ben, a „Forradalom után” című könyvének egyik részeként is megjelent. A cikksorozat – Szálasi közelgő árnyékában, amikor Szekfűnek is bujdokolnia kellett – a „Három nemzedék”-hez hasonlóan arra a kérdésre keresi a választ: mi az oka a magyarság 19–20. századi útvesztésének, a háborús katasztrófának, a középosztály széthullásának, a csőcselék fenyegető uralmának. Az útvesztés fő okaként Szekfű az állami omnipotencia fokozatos és túlzott előtérbe kerülését, az egyéni szabadság elfojtását jelöli meg. A szabadság ezen eszményeit Szekfű szerint immár a centralisták – Eötvös, Szalai, Lukács Móric – reprezentálták, s a kiutat is többek között az általuk szorgalmazott szabad községek rendszerének megvalósításában látja.


Forrás: www.moly.hu

1945 után Szekfű – s ez a vele kapcsolatos kontroverzia egyik fő előidézője – moszkvai nagyköveti pozíciót vállal. Állást foglal ugyanakkor az ún. demokrácia vitában is: Supka Géza folyóiratában, a Világban ír a problémáról cikksorozatot, melyben – végső soron – bár elismeri az egyenlőségen alapuló népi demokrácia sok tekintetben jogos követelményeit, alapvetően a francia forradalom gironde-ja által megfogalmazott és a szabadságra építő polgári demokrácia mellett foglalt állást.

Utolsó történeti munkái közül meg kell említenünk az 1952-es Kossuth-emlékkönyvbe készült „Az öreg Kossuth” című tanulmányt, mely például az idősödő Kossuthnak a pozitív ismeretek, így a botanika iránti növekvő érdeklődésére is rámutat. Vagy 1955-ös, „Az értelmiség átállása a felszabadulás idején” című munkáját, melyben szintén a két világháború közötti útvesztés, fokozatos jobbratolódás összetevőit boncolgatja.

A háború előtti értékelői és bírálói (Domanovszky Sándor, Mályusz Elemér, Németh László, Hatvany Lajos, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső) részint szakmai szempontból bírálták történetírását – például a szellemtörténeti kategóriák következetlen alkalmazását –, részint történetpolitikai alapállását utasították el (Habsburg-pártiság, illetve egyoldalú nyugati vonzódás versus Kelet-Európa koncepció), valamint kritizálták a fennálló hatalommal való összefonódását is. Az úgynevezett nemzeti romantikus iskola képviselői (Zoványi Jenő, R. Kiss István, Csuday Jenő) pedig azért fogtak össze ellene, mert szerintük elfogult a protestantizmussal szemben, s dezavuálja a nemzeti múlt kiemelkedő képviselőit (Bocskai, Thököly, Rákóczi, Martinovics, Kossuth). Szekfűnek persze ebben az időszakban is akadtak bőségesen hívei, bizonyítja ezt a Magyar Szemle 1943-as Szekfű emlékszáma, Pethő Sándor, Kosáry Domokos, a népi író Kovács Imre, Szabó Zoltán, Török Pál, Erdélyi László, Blazovich Jákó írásai, akik például a Magyar Történet általa írt fejezeteit a legremekebb magyar történeti szintézisként emlegették.

A háború utáni években – főként természetesen 1948-tól – Szekfű körül megfagyott a levegő, s az ötvenes-hatvanas években – párhuzamosan a két világháború közötti berendezkedés és mondjuk Bethlen István értékelésével – fasiszta történészként, a Horthy-fasizmus elméleti alapelveit megteremtő ideológusként tartották számon. (Szigeti József, Tánczos Gábor, Mérei Gyula, Pach Zsigmond Pál értékelései bizonyítják ezt.) A Szekfűt legvehemensebben elítélők közül a pálmát Szigeti József vitte el, aki különbséget tett a húszas évek konszolidációs és a harmincas évek nyílt fasizmusa között, s Szekfű szerinte az előbbit alapozta meg tevékenységével. A harmincas évek nyílt fasizmusának reprezentánsa egyébként szerinte Szekfű harcos ellenfele, Mályusz Elemér volt.

A hetvenes, nyolcvanas években – párhuzamosan a két világháború közötti berendezkedés értékelésének változásával – Szekfűt már nem fasiszta, hanem konzervatív, egyes értékelők (Dénes Iván Zoltán) a 19. századi magyar főúri konzervatív hagyományt folytató történészként interpretálták. A Szekfű-recepció prominens képviselői ebben az időszakban Varga János, Szücs Jenő – ők még a hatvanas évekből –, Dénes Iván Zoltán, R. Várkonyi Ágnes, Unger Mátyás, Gergely András, Bibó István. Történetírását – historiográfiai szempontból – a pozitivizmussal szemben retrográdabb, romantikus pozíciót képviselő 19. századi, Ranke majd Friedrich Meinecke nevével fémjelzett német historizmusból vezették le. Ezen felül bírálták hatalom-centrikusságát, s ennek kapcsán Szekfű életművében az 1930–40-es években bekövetkező váltás helyett inkább a kontinuus elemeket, illetve azt hangsúlyozták, hogy Szekfű egész történetírásában érzéketlen maradt a társadalmi haladás kérdései iránt, s a mindenkori fennálló hatalom kiszolgálója volt. Nem hiányzott persze ekkor sem Szekfű pozitív értékelése, ebben a tekintetben Várdy Béla, Kosáry Domokos, Pamlényi Ervin, E. Fehér Pál elemzései említendők, akik a szellemtörténet pozitív elemeire, Szekfű köznemesség-kritikájára vagy a nemzeti romantika elutasítására is rámutattak.

Lényeges fordulat tapasztalható a Szekfű-recepcióban az 1980–90-es években is. Különösen szembetűnőek ebből a szempontból az 1983-as, születésének századik évfordulója alkalmából megjelent tanulmányok (Kosáry Domokos, Glatz Ferenc, Lackó Miklós, Mérei Gyula, Pach Zsigmond Pál, Szőke Domonkos, később B. Bernát István). E megemlékezések sokkal inkább a liberális elveket hangsúlyozzák Szekfű történetírásában, nagy hangsúlyt helyeznek az 1930-as években bekövetkező váltásra, mikor is – egyik értékelője szerint – Szekfű az uralkodó osztályok oldaláról a nép oldalára állt. Rámutatnak történetpolitikájának angol-francia orientációjára és ebből következő német- és fasizmusellenességére, a szellemtörténetnek a polgári radikálisok által preferált pozitivizmussal szembeni egyenrangú voltára, továbbá arra is, hogy Szekfű szakmai szempontból a történettudomány akkori eredményeit (közigazgatás-, település-, mezőgazdaság-, nemzetiségtörténet stb.) a legmagasabb szinten szintetizálta. Fontosnak és lényegesnek tekinthetők az utóbbi évek értékelései (Gerő András, Lánczi András, Hanák Tibor, a külföldi irodalomból Irene Raab Epstein), melyek Szekfű történetírását folytatandó hagyományként, a szellemtörténetet pedig a század legkiemelkedőbb eszmei irányzataként emlegetik.

Erős Vilmos

A cikk a következő tanulmány rövidített, szerkesztett változata:

Erős Vilmos: Szekfű Gyula. Valóság, 2015/1. 43-61.

 

Ezt olvastad?

Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással