Szemben az árral: Alojzije Stepinac, a rendíthetetlen horvát érsek

A karizmatikus horvát főpap, Alojzije Viktor Stepinac személye olyan a horvát nemzetnek mint számunkra Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. Zágráb érsekeként a legválságosabb időkben is emberséges maradt az embertelenségek közepette, s egyaránt védte a katolikusokat és más vallásúakat, a horvátokat és más nemzetiségűeket. Mindemellett pedig minden erejével küzdött híveiért és a Horvát Katolikus Egyház érdekeinek megőrzéséért a kiépülő Tito-rendszerben is.

Alojzije Viktor Stepinac 1937-ben (Forrás: wikipedia.org)

Stepinac a Magyar Királysághoz tartozó társult Horvátország Zágráb vármegyéjében, Brezarić faluban született 1898. május 8-án, parasztcsaládban, a jómódú Josip Stepinac szőlészgazda és Barbara Penić ötödik gyermekeként (rövidesen Krašićba költöztek). Összesen nyolc édestestvére, valamint apja első házasságából további három féltestvére volt. Anyja kezdetektől papnak szánta, sőt a rokonságban is akadt pap: nagybátyja, Matija Stepinac kanonok volt, akit 1918-ban temettek el abban a brezarići Szent Család-kápolnában, aminek létesítését még ő kezdeményezte. Nem sokkal azt követően, hogy Stepinac 1916-ban megszerezte az érettségit Zágrábban, bevonult a seregbe. Osztrák-magyar katonaként részt vett az első világháborúban, 1917–1918-ban alhadnagyként szolgált az olasz fronton, ahol 1918 júliusában hadifogságba esett. (Szüleit ekkor arról tájékoztatták, hogy fiuk életét vesztette a fronton.) Itt a Habsburg-ellenes délszláv önkéntesekhez csatlakozott, s a szaloniki frontra került. Ugyan fegyveres harcba itt már nem keveredett, mert az olaszok akadékoskodása miatt az önkéntesek csak 1918 decemberére értek a Balkánra. Ekkoriban közel állt hozzá a független délszláv állam eszméje. A háborúból végül hadnagyként szerelt le.

1919-ben, haza térte után a Zágrábi Egyetem Mezőgazdasági Karának lett a hallgatója, de egy szemeszter után hazatért, hogy édesapja segítségére legyen. Apja azt szerette volna, ha megnősül. 1923-ban egy rövid ideig jegyben is járt a magyar származású Horváth Mária tanítónővel, de kapcsolatuk véget ért. Viszonylag későn, 26 évesen döntött a papság mellett, noha tíz évvel korábban is megfogalmazódott benne már az elhatározás. Ezirányú tanulmányait 1924-ben kezdte meg Zágrábban, ahol – kiváló képességeit felismerve – elöljárói Rómába küldték tanulni: a Collegium Germanicum et Hungaricum, valamint a Pápai Gergely Egyetem hallgatója lett. Itt jó barátságba került Franz König későbbi bécsi érsekkel (1956–1985), bíborossal, akivel egy kézilabdacsapatban is játszottak, és alkalomadtán együtt is röplabdáztak. Kinti tartózkodása során folyékonyan megtanult olaszul, németül és franciául, és 1930-ban megszerezte a bölcseleti és teológiai doktorátusát.

1930. október 26-án, 32 éves korában szentelte pappá Giuseppe Palica, a pápa római vicegerense, Philippi címzetes érseke. Első miséjét november 1-én a Basilica di Santa Maria Maggioréban tartotta, otthon Krašićban pedig 1931. július 1-én. Szintén hamar, már négy évre rá megtörtént püspökké szentelése is. XI. Piusz pápa (1922–1932) kinevezéséből kifolyólag – I. Sándor jugoszláv király (1921–1934) egyetértésével – Bauer Antal zágrábi érsek (1914–1937) 1934. május 28-án Nicopsis címzetes érsekévé szentelte; Zágráb koadjutor érseke is lett. Korábban Bauer érsek szertartásmestere volt, de plébánián is szolgált. Az érsek 1937. december 7-én bekövetkező halálát követően Stepinac át is vette a Zágrábi Főegyházmegye vezetését mint érsek és metropolita. Még koadjutorsága idején lett feladata egyházi részről elősegíteni a Szentszék és a délszláv állam között megkötendő konkordátumot. Ennek megvalósulását azonban a Barnabás pátriárka (1930–1937) vezette Szerb Ortodox Egyház sikerrel hiúsította meg.

Feltételezhetően a szerb ellenállás hatására szakíthatott az egységes délszláv állam gondolatával, s csatlakozott a független horvát államiságot támogatók táborához. Így cseppet sem meglepő, hogy 1941. április 10-én üdvözölte a Független Horvát Állam megalakulását. Az ország névleges államfője a Savoyai dinasztia tagja, Aimone spoletói herceg (1904–1948) lett – az egykori I. Amadé spanyol király (1870–1873) unokája – mint II. Tomiszláv horvát király (1941–1943). Valójában az uralkodó soha nem tette be a lábát újdonsült királyságába, annak valós vezetője mindvégig Ante Pavelić (1941–1945) usztasa vezér volt. (A király horvátügyi tanácsosa Cseszneky Gyula gróf volt.)

Noha a horvát államiság pártolójává vált, Stepinacot az usztasák és maga Pavelić is bizalmatlanul kezelte korábbi, úgy nevezett „jugoszláv” múltja miatt. Külön  nehezteltek rá azért, mert a Vatikán nem ismerte el a független Horvátországot. Egyértelműen hűvös és távolságtartó viszony jellemezte az érsek és a horvát nemzetvezető, azaz Poglavnik kapcsolatát. A főpap 1941 tavaszától fokozatosan felismerte, hogy a kiépülő rendszer egyre összeegyeztethetetlenebb a keresztény elvekkel. Magánlevelek útján sorozatosan tiltakozott a minisztereknél, és magánál Pavelićnél is a zsidók és a szerbek elleni jogsértések, embertelenségek miatt. (Ilyen esetek voltak pl. a sárga Dávid-csillag viselése, a zágrábi zsinagóga lerombolása.) Kezdetben még nem általánosságban a rezsimet kritizálta, hanem egyének túlkapásait hangoztatta bírálataiban, illetve ekkor még csak a kikeresztelkedett vagy vegyesházasságban élő zsidók mellett emelte fel szavát. Miután azonban 1941–1942 telén a zágrábi zsidó hitközség tagjai elé vittek egy a jasenovaci koncentrációs táborból megszökött foglyot, aki beszámolt neki a lágerben átéltekről, Stepinac határozottan kiállt minden üldözött mellett. 1942-től nyilvános beszédeiben is bírálni kezdte a rendszert, kijelentve, hogy a katolikus egyház nem ismer el felsőbb- és alsóbbrendű fajokat. Hét szlovén pap 1943 februárjában – szintén Jasonevacon – történt meggyilkolása után Pavelićnak írt levelében már nyíltan a Poglavniknak szegezve bírálta a rendszert. 1943. október 31-i beszédét pedig röplapok útján már a partizánok is el kezdték terjeszteni. (Később 1944-től, amikor már a kommunisták túlkapásait bírálta az érsek, akkor már a partizánok számára vált kellemetlenné a főpap egyenes és nyílt beszéde.)

Az üldözések idején többszázak, más források szerint ezrek életét mentette meg az érsek közvetlen munkatársai segítségével (szerbeket, zsidókat, de horvátokat is; pl. Ivan Meštrović nemzetközileg elismert szobrászművészt).

Amennyiben pravoszláv vagy zsidó hitű személyek fordulnak önökhöz, kiknek veszélyben forog az élete, és hogy menedékre leljenek, katolikussá akarnak válni, fogadják be őket az emberi életek megmentése érdekében. […] A keresztények elsődleges feladata és kötelessége, hogy embereket mentsenek. Ha majd ez az őrület és barbárság elmúlik, Egyházunkban maradnak azok, akik meggyőződésből csatlakoztak, mások pedig, ha elmúlt a veszély, visszatérnek saját Egyházukba

– utasította papjait. Miután 1945. április 12-én áttört a szerémségi front, a Független Horvát Állam napjai meg voltak számlálva, az összeomlás várható volt. Ekkor Pavelić rá akarta beszélni az érseket, hogy mint helyettes (locum tenens) vegye át tőle a hatalmat, de ő ezt visszautasította. Stepinac ezzel szemben elérte, hogy az usztasák és a németek nem aknázták alá és nem robbantották fel a stratégiai fontosságú zágrábi létesítményeket. Az usztasa kormányt összehívó Pavelić menteni próbálva a menthetőt május 3-án minden antiszemita és rasszista intézkedést visszavont. Ez azonban már nem használt.

A háború végével újra egyesült délszláv államban a Tito-féle kommunista vezetés került fokozatosan hatalomra. A partizánakciók során nagy számban estek egyháziak is áldozatul, a gyakran etnikai alapú bosszúnak. Stepinac érseket először 1945. május 17-én tartóztatták le, s csak Josip Broz Tito (1945–1980, hatalmon különböző titulusok alatt) és a zágrábi papság június 2-i találkozója után engedték el. 1945 júniusában – még Stepinac fogsága idején –  Tito megkísérelte rávenni Franjo Salis-Seewis zágrábi segédpüspököt (1926–1967), Korükosz címzetes püspökét, majd július 4-én a kiszabadult Stepinacot is, hogy szakítsák el a Horvát Katolikus Egyházat Rómától, erre azonban egyikük sem volt hajlandó. Tito egységes szláv nemzeti egyházat akart kialakíttatni, amely a központi állami irányításnak lett volna alárendelve.

1945 második felétől 1946. szeptemberi letartóztatásáig Stepinac érsek folyamatosan tiltakozott az állami túlkapások miatt, az antiklerikális, egyházi érdekeket s a vallásszabadságot sértő intézkedések ellen. (Ezek közé tartozott az egyházi iskolák államosítása, a kárpótlás nélküli birtokkisajátítás, a hitoktatás akadályozása stb.) Stepinacot végül 1946. szeptember 18-án ismét letartóztatták, majd perbe fogták, és koncepciós eljárást folytattak le vele szemben a nemzetiszocializmussal és az usztasákkal való együttműködés, és erőszakos katolizálás vádja alatt. Jakov Blažević főügyésszel a vádiratot Tito a tárgyalás előtt leegyeztette. A védelem tanúvallomásaira vagy nem voltak kíváncsiak a per során, vagy ha meg is hallgatták őket, vallomásukat figyelmen kívül hagyták az ítélethozatal idején. Így végül a mindkét irányban megjelent szélsőséggel szembeszálló Stepinacot 1946. október 11-én 16 évi börtönbüntetésre ítélték.

Stepinac bíboros üvegkoporsóban nyugvó holtteste a zágrábi főszékesegyházban (a szerző felvétele)

Pere és az ítélet nagy nemzetközi tiltakozást idézett elő, s széleskörben felszólaltak az érsek mellett. Louis Breier az Amerikai Zsidó Bizottság elnöke abszurdnak nevezte, hogy Stepinacot éppen a nemzetiszocializmus vádjával ítélték el, holott – ahogy ő fogalmazott: „XII. Piusz mellett Stepinac érsek volt az üldözött zsidók legnagyobb védelmezője Európában”. Valódi okok természetesen azok voltak, hogy az érsek visszautasította a Rómától való elszakadást, szembe szegült a kommunisták antiklerikális fellépésével, illetve a független Horvátország gondolata mellett állt ki. (Utóbbit a bíróság előtt is határozottan kihangsúlyozta.) A 16 évből ötöt a lepoglavai börtönben raboskodott, majd Krašićba internálták. Tito kívánatosnak tartotta volna, ha külföldre távozik a főpap, ő azonban erre nem volt hajlandó, jelenlétével akart erőt adni híveinek. Személye a rendszer elleni ellenállást szimbolizálta. Tartott attól, hogy ha kilépne az országból, Titoék soha sem engednék vissza, így 1952. november 29. után sem utazott ki Rómába, amikor is XII. Piusz pápa (1939–1958) bíborossá nevezte ki. A bíborosi kinevezés rendkívül felbosszantotta Titot, Jugoszlávia meg is szakította diplomáciai kapcsolatát a Szentszékkel. Hasonló indokkal nem utazott ki a bíboros az 1958-as pápaválasztó konklávéra sem. A rendszerrel kötendő kompromisszumokat – így a békepapságot is – a belső száműzetésben élő bíboros élesen elítélte, s a valóságban – Tito rosszallása ellenére is – a papság jelentős része továbbra is hallgatott a szavára.

Alojzije Viktor Stepinac bíborost 1960. február 10-én, 62 éves korában érte a halál Krašićban tisztázatlan körülmények között. Már halálakor felmerült a gyanú, hogy esetleg megmérgezhették Tito parancsára. 1994-ben a csontjain elvégzett toxikológiai vizsgálatok során kadmium-, króm-, arzén- és ólomnyomokat mutattak ki az orvosok a földi maradványain, de ennek ellenére egyértelműen nem lehetett megállapítani, hogy mérgezésbe halt-e bele a bíboros. Tény azonban, hogy halála előtt betegeskedett, s hivatalosan nyirokcsomóbetegségben hunyt el, az esetleges mérgezés erre csak „rásegíthetett”. Testét a zágrábi főszékesegyházban helyezték végső nyugalomra február 13-án; XXIII. János pápa (1958–1963) február 17-én mutatott be szentmisét lelki üdvéért a római Szent Péter-bazilikában. Stepinac utóda, Franjo Šeper zágrábi érsek (1960–1969) elődjéhez képest engedékenyebbnek bizonyult az állammal szemben.

Az 1998-as boldoggáavatás színhelye Máriabesztercén (Fotó: Kakucs Katalin)

1970-ben és 1994-ben is felmerült, hogy Stepinacnak odaítéljék a „Világ Igaza” kitüntetést a jugoszláviai zsidók megmentése érdekében tett helytállásáért, de ezt az izraeli kormányok – először a Golda Meir, majd a Jichák Rabin vezette – elutasították.  A néhai bíboros kanonizációs eljárása 1980-ban kezdődött meg Franjo Kuharić zágrábi érsek (1970–1997) kezdeményezésére. Horvátországban Stepinac megítélése az 1990-es évektől vált ismét pozitívvá; 1992-ben a főpásztor elleni egykori bírósági ítéletet is érvénytelenítették. II. János Pál pápa (1978–2005) 1998. július 3-án Stepinacot tiszteletreméltónak nevezte, majd október 3-án Máriabesztercén (Marija Bistrica), Horvátország legnagyobb Mária-kegyhelyén személyesen avatta boldoggá mint a jugoszláv zsidók megmentőjét. Ünnepnapja, égi születésnapja: február 10.

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Sági György

Vonatkozó szakirodalom:

Sokcsevics Dénes:Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest 2011.

Croatia 1941. In: Michael Phayer: The Catholic Church and the Holocaust, 1930–1965. Bloomington. 2000. 31–40.

Ester Gittman:A Question of Judgment: Dr. Alojzije Stepinac and the Jews. Review of Croatian History 2 (2006) 1. 47–72.

(?): Előrelépés Stepinac bíboros szenttéavatási ügyében. Magyar Kurír, 2008. január 16. https://www.magyarkurir.hu/hirek/elorelepes-stepinac-biboros-szentteavatasi-uegyeben, 2018. február 1.

http://www.katolikus.hu/news/981005.html, 2018. február 1.

(?): Cardinal Alojzije Stepinac – biography. Novo livce Crkve. Glas Koncila  https://web.archive.org/web/20151010032633/http://www.glas-koncila.hr/index.php?option=com_content&view=article&id=119&Itemid=122, 2018. február 1.

Darko Zubrinić:Cardinal Alojzije Stepinac and saving the Jews in Croatia during the WW2. 1997. http://www.croatianhistory.net/etf/jews.html, 2018. február 1.

(?): Blessed Alojzije Stepinac, CatholicSaints.Info http://catholicsaints.info/blessed-alojzije-stepinac/,2018. február 1

2018. S.: Cardinal Aloysius Stepinac „A Servant of God and the Croatian People”http://www.blessedstepinac.com/history-of-blessed-cardinal-stepinac, 2018. február 1.

Junno Arocho Esteves:Croats and Serbs studying life of Cardinal Stepinac fail to reach consensus. Catholic Herald. 2017. július 14., http://www.catholicherald.co.uk/news/2017/07/14/croats-and-serbs-studying-life-of-cardinal-stepinac-fail-to-reach-consensus/, 2018. február 1.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket