Szembenézni a múlttal – egy terhelt múltú ház Kölnben

A 20. század szörnyűségeit feldolgozni akaró társadalmi emlékezet különösen fontosnak tartja azt, hogy az egykori diktatúrák szimbolikus központjait és a bűntetteik helyszíneit megőrizze a kollektív emlékezés számára. Ezeknek az emlékhelyeknek a felépítése többféleképpen is történhet egy apró emléktábla elhelyezésétől kezdve egészen a rendszerek „valódi oldalát leleplező”, a rendszer nyílt brutalitását bemutató „horror-panoptikum” berendezéséig.

Amikor egy ilyen terhelt hely kiállítására megy el az ember, leggyakrabban egy tiszta duális világ kulisszái közé kerül. Jók és rosszak, áldozatok és tettesek arcképei nézik egymást a falakról, sorakoznak egymással szemben vagy a szomszéd teremben az áldozatok és tettesek névsorai, a leírásokból, hanganyagokból és videofelvételekből megismerhetjük a krisztusi szenvedéseket átélő mártírok és a velük szembenálló Belzebubok történeteit. Viszont a látogatóban felmerül ilyenkor a kérdés: a társadalom döntő többsége, aki nem véres láncokon lógott a diktatúra börtönében, és aki nem gumibottal az oldalán játszotta élet s halál urát, hogyan illeszthető be ebbe az elbeszélésbe? Egyáltalán a tárlókban bemutatott erőszakuralom hogyan működhetett, miért harsogták ezrek a vezérek neveit, vagy miért maradtak milliók passzivitásban a felszín alatt nyílt titokként meglévő bűnök ellenére?

Az EL-DE Haus (Fotó: Fóris Ákos)

A bemutatásra kerülő kölni NS-Dokumentationszentrum legnagyobb erénye pont abban érhető tetten, hogy az épület terhelt múltján túl a fentebbi kérdésekre is válaszokat kínál.

A kiállításnak helyet adó EL-DE Haust egy katolikus arany- és órakereskedő, Leopold Dahmen kezdte építtetni 1934-ben, viszont még az építkezés befejezését megelőzően a német állam megszerezte az épület bérletét. 1935. december 1-jén költözött az épületbe a kölni Gestapo, ami saját céljainak megfelelően átépítette a neoklasszicista épületet: a lakószobákból irodákat, a pincéből börtönt alakítottak ki. A Gestapo központ egészen 1945. március 2-ig működött ezen a helyen. A háborút követően az épületet ismét átépítették és Köln városa közcélokra használta egészen addig, amíg 1979-ben az egyik egykori kölni Gestapo-parancsnok, Kurt Lischka elleni per rá nem terelte a figyelmet az Appellhofplatz sarkán fekvő házra, ugyanis a börtönként és kínzókamraként használt börtön celláinak falán még mindig olvashatóak voltak a rabok falra vésett üzenetei. Közéleti vitákat követően a házat emlékezethellyé és tudományos kutatóintézetté alakították. 1981. december 4-én avatták fel a Gestapo áldozatainak emlékművét, ezzel párhuzamosan pedig a Köln Város Történeti Levéltára keretében kutatóhelyet alakítottak ki Köln nemzetiszocialista múltjának feltárására. 1987-ben döntöttek a dokumentációs központ felállításáról, amely 1988-ban költözött az EL-DE Hausba, és 1997-ben megszűnt a levéltárnak való alárendelése. Ugyanebben az évben nyitották meg a dokumentációs központ állandó kiállítását is.

Az állandó kiállítás 2 emeleten és 15 tematikus teremben mutatja be Kölnt a nemzetiszocialista rendszer időszaka alatt. A kiállítás eleget téve a modern elvárásoknak, a nagyméretű reprint plakátok és képek mellett audio és videó anyagok állnak a látogatók rendelkezésére.

NS-Dokumentationszentrum (Fotó: Fóris Ákos)

Az első két terem az NSDAP 1933 előtti tevékenységével és az 1933-as hatalomátvétellel foglalkozik, ahol a korabeli plakátok mellett különösen érdekesek azok a filmfelvételek, amelyek Hitler kampánykörútjait mutatja be Kölnben. A kiállítás a 3. teremben részletesen foglalkozik az 1933 és 1945 közötti kölni párt, hivatalnoki, politikai elittel és karhatalmi vezetőséggel. A kiállítás ebbéli részei különösen érdekesek annak tükrében, hogy a látogató bepillantást nyerhet abba, hogy milyen bonyolult – és egymást átfedő – államigazgatási és mozgalmi rendszer jött létre 1933-t követően.

A hatalom struktúrái (Fotó: Fóris Ákos)

Az elkövetkező három terem a Volksgemeinschaft eszméjének megvalósulásával, a náci ifjúsági politikával, illetve a kölni mindennapokról szólt. Ezekből a termekből képet alkothat arról a látogató, hogy mit jelent az, amikor – több történész is – az NS-Staat kapcsán úgymond a társadalom államosításáról ír.

Különösen fontos volt a 6. terem, mely a Kölnre vonatkozó terveket mutatta be. Azért tartom kulcsfontosságúnak ennek a teremnek a jelenlététét, ugyanis mára már szinte elképzelhetetlen, hogy az auschwitzi haláltáborral összekötött nemzetiszocialista rendszer – még ha mára már igen avítt és giccsbe hajló módon is – egy szebb jövő reményét kínálta a kisemberek felé. (Mondjuk talán nem véletlen, hogy a jelenlegi közkultúrát az alternatív múlt vizsgálatakor jobban érdekli a náci Németország esetleges totális győzelmének lehetősége, mint mondjuk egy a Szovjetunió által uralt Nyugat-Európa vagy Egyesült Államok alternatívája.) A Volkswagenben száguldó német kispolgári család képe a plakátokról, a Kraft durch Freude által szervezett hajóút jobban megmutatja a nemzetiszocialista rendszer támaszait, mint a totalitarizmus elméletek erőszakuralomra alapuló tézisei.

Kölni hétköznapok (Fotó: Fóris Ákos)

A kiállítás 7. és 12. terme foglalkozik a nemzetiszocialista múlt két talán legérzékenyebb témájával: az 1933 és 1945 közötti egyházpolitikával és az alkalmazkodás és ellenállás dichotómiájával.

A náci Németország faji politikájával négy terem foglalkozik. Több, a náci Németország politikáját bemutató könyv vagy kiállítás anyagával szemben az NS-Dokumentationszentrum kiállítása a nemzetiszocialista politikát nem csupán a holokauszt kérdéskörében abszolutizálja – a 4 teremből csupán egy foglalkozik a zsidósággal -, hanem bemutatja a faji politika egyéb áldozatait is. Különösen érdekes, hogy az ismertebb áldozati csoportokon kívül – mint a romák, a szintik, az elmebetegek –a kiállítás rámutat azokra az áldozatokra is, akikkel mint „antiszociális elemekkel” – például visszaeső bűnözők, vagy a prostituáltak – foglalkozott a német fajpolitika.

Köln mint a nyugat kapuja (Fotó: Fóris Ákos)

Az utolsó termekben második világháború töredezett emlékezetére reflektál a kiállítás. A kiállított képeken egyszerre jelennek meg a frontról hazatért férj, fiú, kedves már-már idilli képei és a bombázást követő koporsóhalmok, a Franciaországban fürdőző és a Fehéroroszországban „partizánt” akasztó német katonák fotói. Követendőnek tartom a kiállítás azon részét, hogy a fronton meghalt kölniekkel nemcsak mint „hősi halottal” foglalkoznak, hanem beleépíti őket a Németország által viselt háborúba történetébe is. Bár ezt fényképfelvételek kapcsán megteszi, egy kiírás vagy egy térkép erejéig foglalkozhatott volna azokkal a kérdésekkel is, hogy mely ezredeket toborozták Köln környékéről, s ezek hol harcoltak.

Német katonák a francia tengerparton és a lángoló Minszk (Fotó: Fóris Ákos)

Véleményem szerint nem foglalkozik a kiállítás eleget a Köln elleni angolszász bombatámadásokkal. A Köln elleni 1942 május 30-31. éjszakáján lezajlott brit légitámadás nem csupán Köln, hanem Németország szerte egyfajta sokkot okozott, hiszen ez volt az első jellegzetes példája az angolszász hatalmak Németország elleni bombázóhadjáratának, amely során több mint 1000 bombázógép majdnem 1500 tonna bombát dobott a városra. Viszont igen dicséretes, hogy egy külön teremben foglalkozik a kiállítás a kölni illetve Köln környéki kényszermunkatáborokkal.

A Gestapo pincéje (Fotó: Fóris Ákos)

Az állandó kiállítás az amerikai hadsereg bevonulásával ér véget. Lerombolt Rajna-híd, lebombázott város, sorakozó jenkik és a végén Glenn Miller In The Mood slágere mint az amerikanizálódó nyugat-német társadalom előszele. Talán itt róható fel a kiállításnak a legnagyobb hiányossága, ugyanis nem tudunk meg semmit a náci korszak utóéletéről. Nem tudjuk meg, hogy miképp történt Kölnben a denácifikálás, hogyan illeszkedtek be az új társadalomba a rendszer helyi funkcionáriusai és áldozatai, egyáltalán a nemzetiszocialista helyi elitet ki váltotta. Ugyancsak érdekes lett volna, hogy miképp történt ennek a korszaknak a feldolgozása Kölnben.

A Fritz Bauer időszaki kiállítás (Fotó: Fóris Ákos)

Ezt a hiányt pótolta valamelyest a múzeum időszaki kiállítása Fritz Bauerről. A zsidó származású SPD tag Fritz Bauer az 1930-as évek elején következetesen harcolt a demokratikus német államért a nemzetiszocialista és kommunista erőkkel szemben, 1936-ban pedig emigrációba kényszerült. Bauer életpályája igazán az 1950-es évektől válik jelentőssé, amikor Braunschweigben majd Hessenben államügyészként dolgozott. A kiállítás betekintést nyújt a háborús bűnösök felelősségre vonásának – és ezáltal a német múltfeldolgozás – történetébe, és megláthatjuk azt, hogy miképp jött létre a nemzetiszocialista múlt történetének kánonja. Így Fritz Bauer volt az ügyész az 1952-es Remer-perben, melynek tétje az volt, hogy a július 20.-i Hitler-elleni merénylet tagjait lehet-e hazaárulónak minősíteni, de ő hívta fel a figyelmet az eutanáziaprogramra is. Pályájának csúcsán a frankfurti Auschwitz-perben töltötte be az államügyész szerepét. Azontúl, hogy a kiállítás Fritz Bauert mint magánembert, mint humanista gondolkodót is bemutatta, nagyon jó képet festett Németország történelméről. Így a Fritz Bauer 1933 előtti tevékenységének illusztrálására használt SPD plakátok jól átadták a weimari köztársaság választásainak hangulatát, míg az frankfurti Auschwitz-pernél az Zyklon B-t megrendelő iratok reprintjeit olvashatja a látogató.

Összességében egy nagyon érdekes és tartalmas kiállítást kínál a kölni NS-Dokumentationszentrum, melynek szemléletét és szerkezetét remélhetőleg több magyar múzeum és közgyűjtemény kiállítása is követni fogja.

Kapcsolódó linkek:

Az NS-Dokumentationszentrum internetes bejárása.

Az állandó kiállítás internetes bemutatása és bejárása.

A Fritz Bauer időszaki kiállítás internetes bemutatása és bejárása.

Kapcsolódó cikkek:

A nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről

A Mein Kampf újbóli kiadatásáért vívott harc

A vereség gyümölcsei, avagy a német és a magyar történeti kultúra elfejlődéséről

KL Auschwitz-Birkenau: „Minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézménye”

A nemzetiszocialista rendszer utolsó hónapjai: Egy berlini kiállítás az 1945-ös katasztrófáról

A német légierő Légideszant- és Légi Szállítású Iskolájának hadtörténeti gyűjteménye

A német újraegyesítés formálója – könyvbemutató az Andrássy Egyetemen

Az Országos Második Világháborús Múzeum New Orleansban

Hirosima: A hadművelet hetven éve

Megszállás vagy felszabadítás? Nemzetközi eszmecsere a szovjet jelenlét hatásairól Közép-Kelet-Európában

A Marcia su Roma és háttere

Tea Mussolinivel a föld alatt

Ki volt Benito, mielőtt Mussolini lett?

Ezt olvastad?

1945-ben mintegy háromezer (más források szerint legalább négyezer) embert hurcoltak el Érdről és a környékbeli településekről málenkij robotra. A városban található