„Szembetűnőek az emlékezeti kánon és a történeti források közti eltérések” – interjú Glässer Norberttel

Az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének adjunktusa, az MTA SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport külső munkatársa, számos tudományos elismerés birtokosa, a nemrég megjelent „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között című kötet társszerkesztője. Glässer Norberttel pályájáról, történeti, néprajzi kutatásairól Vér Eszter Virág készített interjút a könyv megjelenésének alkalmából.


Glässer Norbert (fotó: Suták Fotóműterem, Szeged)

Újkor.hu: Honnan és hogyan indult a pályád? Az óbecsei közeg mennyiben határozta meg pályaválasztásodat? Hogyan jutottál el a történelmi témák, közöttük a mentalitástörténet, s ennek részeként az uralkodócsalád reprezentációjának kutatásához?

Glässer Norbert: Óbecsén – mint általában a határon túli magyar közösségekben – az általam vizsgált témákkal közvetve, az informális kommunikáció szintjén találkoztam. Különösen igaz volt ez a rendszerváltoztatás előtti titói Jugoszláviában, ahol a 19. század vége a történetírás szintjén ideologikus megközelítésben jelent meg, tárgyi emlékeit pedig vagy elfedték, vagy újabb közösségi emlékezetekkel írták felül. Ezek a nem nyilvános emlékek egy-egy családi fotó, imakönyv, díszes kötvény, kalendárium vagy emléktárgy formájában kerültek elő. Később a helyi gimnáziumban – Varnyú Ilona magyar tanárnő vezetésével – amatőr néprajzi gyűjtéseket végeztem. Ez utóbbi hozadékaként – főként a 19. század végének és a 20. század első felének helyi középrétegeire vonatkozóan – számos olyan jelenség került a látókörömbe, ami a mindennapok, elitek és a szimbolikus politika felé irányított. Korai témáim viszont kifejezetten klasszikus néprajziak voltak, mint például az óbecsei gabona betakarításról írt, 1999-ben megjelent Kalászfejek zsolozsmája című könyvem. Hozzávetőlegesen egy évtized távlatából a kutatási témák között ismét feltűnt Óbecse, de már a 19. század végének helyi kultuszaira fókuszálva. Rokay Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Ószövetség és filozófia professzora ösztönzésére így fordult a figyelmem Szulik József katolikus papköltő Szent István Társulat által felkarolt országos irodalmi kultuszának óbecsei lecsapódására, vagy a Rákóczi-kultusz bácskai formálódására. Ezek a témák hozták az 1990-es évektől közösségi szinten – már egy kisebbségi életvilág keretei között – „újraolvasott” diskurzusok egykori összetettségének és csoportkultúránként változó olvasatainak felismerését. Részben a helyi életvilágoknak ezt a századfordulós összetettségét szerettük volna bemutatni, amikor vajdasági és magyarországi kutatók, muzeológusok összefogásával megírtuk az Óbecse a polgárosodás útján című, magyar-szerb tanulmánykötetet.


A Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete a SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék Bálint Sándor termében; Szeged, 2015. (fotó: Glässerné Nagyillés Anikó)

Milyen döntés vezetett a szakválasztásaidhoz, hiszen a néprajz (SZTE) mellett az OR-ZSE liturgia szakát is elvégezted?

A néprajz eleve adott volt a középiskolai előzmények folytán: a budapesti Néprajzi Múzeum Országos Nyelvjárási és Néprajzi Gyűjtőpályázatán elért helyezésekkel és az említett könyv megjelenésével. A családi intenciók viszont inkább a reál szakok felé tereltek volna. A megkezdett vegyész tanulmányokról került sor – a szegedi tanszék általánosan művelő, TTK-sok által is felvehető kurzusainak hatására – egy merész váltásra a néprajz felé. Visszatekintve hiszem, hogy egy jól működő társadalomnak éppúgy szüksége van hosszú távon a bölcsészeire, mint a természettudósokra vagy a „profittal mérhető” teljesítményekre.

A korábban szóba került témák – talán sokak számára – távol állnak a klasszikus néprajztól. A szakra kerülésem idején már javában zajlott a néprajz szemléleti-módszertani vitája, a paradigmaváltás tétje pedig az volt, hogy meg tud-e újulni a diszciplína, vagy kettészakad „néprajzosokra” és önmaguk szakmai gyökereivel, történetiségével szembeforduló kulturális „antropológusokra”. Mára a néprajz szintjén ez talán sikerrel lezárult: új antropológiai módszereket és elméleteket építettek be, s klasszikus témákat gondoltak újra. A vallási néprajz területén ilyennek tekinthető a zsidóság kutatása, bár amivel foglalkozom, nem azonos a néhány emberöltővel korábbi vallási néprajzzal.

Döntésemnek intézményi előzményei is voltak. Scheiber Sándor főrabbi az 1940-es évek végén Szegeden Bálint Sándornál indította el vallási néprajzi habilitációját. Kiterjedt szakmai és baráti levelezésük munkáik eredményeiben is lecsapódott. Ehhez csatlakozott a korábban említett óbecsei szál: ekkortájt az ezredfordulón készítettem egy hosszas életútinterjút Kószó Gizellával, aki az óbecsei magyar, zsidó, sváb, és szerb középrétegek világát az 1930-as és ’40-es évekre vonatkozóan saját életútján és 1944-ben deportált, zsidónak nyilvánított munkaadóinak történetén keresztül mutatta be. A zsidóság témaként a formálódó új kulturális antropológiai kánonnak is része lett. A klasszikus zsidó folklór kutatása pedig elképzelhetetlen volt az izraelita liturgia és a judaizmus ismerete nélkül. Így kézenfekvő volt az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) és a Szegedi Zsidó Hitközség látogatása.


Fényes Balázs történész, az OR-ZSE docense megnyitja a makói orthodox zarándoklatok fotókiállítását;
Szeged, 2012. (fotó: Takács Gergely)

Egyetemi tanulmányaid során kik hatottak rád inspirálóan az oktatók közül? Milyen jelentős különbségeket láttál a két egyetem között?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szegedi tanáraimat igen korán, már gimnazistaként megismerhettem. A Középiskolások Művelődési Vetélkedőjén – amire az egész Kárpát-medencéből érkeznek, s évente ma is megrendezik Óbecsén – első helyezett néprajzi pályamunkám jutalmaként részt vehettem a Magyar Néprajzi Társaság vándorkonferenciáján, ahol többek között későbbi tanáraimmal találkozhattam. A tanszékre kerülve pedig hamar bekapcsolódhattam a terepmunkákba. Klasszikus témákban Bellon Tiborral és Juhász Antallal gyűjthettem, a vallási néprajz felől pedig Barna Gábor, Grynaeus Tamás, Vass Erika vont be hallgatóként később önálló publikációkat eredményező munkákba. Antropológia felől Pusztai Bertalan és Sz. Kristóf Ildikó órái voltak meghatározóak.

Az SZTE és az OR-ZSE különbözőségeinél – ami főként a világi és felekezeti vonásokban ragadható meg – fontosabbak voltak az együttműködés konkrét lehetőségei. Szakdolgozati témám a turizmusantropológia és a szakrális kommunikáció felől megragadható recens haszid zarándoklatok voltak. Amíg a problémafelvetés a vallási néprajz felől Barna tanár úrtól érkezett, a konkrét judaisztikai kérdésekben külső konzulensként Oláh János, az OR-ZSE jelenlegi rektorhelyettese tudott segítségemre lenni. A doktori kutatások során néhai Domán István főrabbi úr, Fényes Balázs, Voigt Vilmos és Balázs Gábor meglátásai hatottak és az a közös munka, amit doktori évfolyamtársaimmal – akár közös publikációk formájában – végeztem. A Bálint Sándor Valláskutató Műhely keretében ez – Zima Andrással, Hrotkó Larisszával és többekkel a doktori képzést követően is folytatódott. Ehhez mindkét oldalról az intézményi fogadókészség is megvolt.


Előadás a Kutatók Éjszakáján; Szeged, 2013. (fotó: Cs. Tóth Gabriella)

Mikortól vállaltál oktatói tevékenységet az SZTE Bölcsészettudományi Karán? Kik voltak meghatározó hatással a tanári pályakezdésedre? Milyen szempontokat tartasz fontosnak az oktatás során? Vendégoktatóként az OR-ZSE-n milyen tapasztalatokat szereztél?

A szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék hallgatóközpontú volt. Öregdiákjainak útját is figyelemmel kísérte. A doktori képzésben résztvevőket pedig témájukból vendégelőadóként szabadon választható kurzus tartásával próbálta segíteni. Ez a lehetőség előttem is nyitva állt. Szélesebb érdeklődésre igényt tartó témának véltem viszont a magyarországi zsidó csoportstratégiák kérdését, amit Zima Andrással hirdettünk meg, kettőnk eltérő doktori témájának közös nevezőre hozott újragondolásaként. Ezt követően 2008 őszétől kezdtem módszertani és kulturális antropológiai kurzusokat tartani Szegeden.

Az oktatásban a saját habitus mellett főként a példamutatásban megnyilvánuló tanításból, tanári előképekből lehet meríteni az átadandó ismeretek és hallgatókhoz való viszonyulás terén. Egy-egy rövid reflexió erejéig ezek a saját órák részévé is váltak. Viszont ha a tanársegédi indulás eligazító kérdéseire gondolunk, akkor Barna Gábor említendő.

Oda térhettem vissza, ahol magam is tanultam. A Rabbiképző doktori iskolájában töltött évek tapasztalatai pedig haszonnal épültek be az antropológiai látásmódba, „vizsgált csoportkultúra felől” tartva tükröt a paradigmaváltás külföldről beemelt attitűdmintázatainak és elvárásainak. A másik oldalról a Rabbiképzőben leginkább a kulturális antropológiai felől a néprajzban megjelenő tudásszociológia és történeti antropológiai hasznosult, aminek eredménye a közös konferenciák mellett, Zima András egyik tanítványának, Illyés Bencének első helyezett OTDK dolgozata lett. Ebben Illyés a Pajzs és Vért első világháborús izraelita imakönyv példáján adott elemzést a neológ izraelita polgári életvilág szimbolikus politikai jelenségeiről.


Az Óbecse-kötet bemutatója egyik testvérvárosában; Illyés Gyula Megyei Könyvtár,
Szekszárd (fotó: ismeretlen; forrás: http://www.igyuk.hu/)

Mennyiben szerepelt akár a korábbi terveidben a tanítás? Vagy eredetileg kifejezetten kutatói pályára készültél? A kutatás és a tanítás mellett jelentős részt vállalsz a kari tudományos élet szervezésében, ennek során számos konferencia, kiállítás és egyéb rendezvény lebonyolításában segédkeztél. Mely tényezők motiváltak ebben?

A szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéken az oktatás, a kutatás és a társadalmi hasznosulás kérdése mindig is összekapcsolódott. Bár az oktatói pálya nem adatik meg mindenki számára, más intézményekben vagy kutatóhelyeken elhelyezkedett öregdiákjaink alkalmanként vendégelőadóként ma is visszajárnak. Ami pedig engem illet, hallgatóként szívesen foglalkoztam elméleti kérdésekkel, de a tanári pálya inkább gondviselésszerű fordulat volt, mintsem határon túliként – „folyamatában” tervezhető – realitás. A kutatói annál inkább tervezett volt. A kettő azonban nehezen létezhet egymás nélkül, legalábbis számomra. A hallgatók és az egyetem az, ami szükségszerű visszacsatolást és saját kutatott témáimon túlmutató kitekintést nyújt.

A tudományos élet szervezése és az eredmények laikusok számára is hozzáférhetővé tétele a hallgatói előképekből eredt. MTA posztdoktori kutatásom eredményei így hasznosulhattak nemrég a Szegedi Zsidó Hitközség felújított első világháborús emlékművének újraavatása alkalmából szervezett, tanszékkel közös tudományos konferencián, vagy korábbi kutatásaim a magyarországi zsidóság mindennapjaival foglalkozó ismeretterjesztő hitközségi előadássorozaton, és a Hagyományok Háza 2014-es „Békévé oldja az emlékezés” című szabadtéri kiállításán a zsidók és nem zsidók együttélésének mindennapjaira vonatkozóan. De ezek között említhető 2013-ban az Óbecse-kötet megjelenése is.


„Békévé oldja az emlékezés” c. kiállítás megnyitóján; Budapest, 2014. (fotó: ismeretlen)

A disszertációd elkészítéséhez végzett kutatás során melyek voltak a számodra legfontosabbnak tartott eredmények? Milyen fogadtatás kísérte a kötetben való megjelenését?

Disszertációmban a vallási autoritásokról nyújtott modern sajtóolvasatokat elemeztem a kiegyezést követő alkotmányos berendezkedés állami igényei révén életre hívott orthodox zsidó intézményrendszer felől. Ez a másodlagos olvasat. A téma elsődleges olvasata a sajtóban megjelenő szentírási fogalom, a cádik, az igaz ember. Hogyan írtak a haszid mozgalom és a pozsonyi orthodoxia cádikjairól? A kötet ezért is kapta – a vallásfenomenológiai munkákra emlékeztető – Találkozás a Szent Igazzal címet. A vizsgált sajtóban a vidéki orthodox zsidó vallásosság híreinek közegévé a középosztályba emelkedett fővárosi orthodoxia vált. A hírek szerkesztése és értelmezése is itt történt. Így ezek a híradások csak közvetetten szóltak a tárgyukat képező vidéki orthodox vallási életről és életvilágokról.

A felekezeti irányzati sajtó és annak társadalmi beágyazottsága két fontos jelenségre irányította rá a figyelmet: a modern jelenségek kezelésére és a korábbi életvilágok átmentésének módozataira. Munkámban ezt a két szempontot követtem végig a vallási autoritás és a szekularizációs tendenciák sajtóban megjelenített kérdéseit járva körül. A modern intézményként felfogható országos, hitközségek feletti orthodox szervezet modern fóruma: a magyar nyelvű orthodox izraelita sajtó a tradicionalitásra törekvés módjait, új-régi útjait jelenítette meg. Ezek az „utak” olyan közösségi kérdéseket vetettek fel, amelyek középpontjában nem a jelenségek konstruált volta, vagy egy korábbi idealizáltnak tekintett állapottól, gyakorlattól történő elfordulás gondolata állt, hanem a vallási élet fenntartása érdekében tett közösségi erőfeszítések sokfélesége. Ennek során a publicisták nagy hangsúlyt fektettek a vallási autoritás felmutatására és az intézményi legitimitás megerősítésére. A sajtó a hitközségek feletti modern szervezeten belül és a külvilág felé egyaránt olyan nyelvezetet hozott létre, amelyben kellő hatékonysággal lehetett beszélni az orthodoxiát érintő ügyekről és a tradicionalitásra törekvő hitközségek összességét ért kihívásokról. Ez a nyelvezet az új jelenségek megfogalmazására a hagyományos elemeket használta fel. A vallási élet modern keretek közé történő átmentésében elsődleges céllá a tradicionalitásra törekvő közösségek megerősítése és a hosszútávra szóló modellnyújtás vált. A híradások a fővárosi társadalmi valóság értelmezését/átértelmezését segítették elő, miközben példaképpé a vidéki orthodox és haszid vallásosságot tették meg, a vallástól való elfordulás és az individuális zsidó utakra térés ellenében. A sajtóban megjelenített orthodox hagyományt olyan orthodox és haszid kulturális jelenségként foghatjuk fel, ami a tradíció egy-egy változatát képezte, összefonódásuk a modernitással pedig a tradíció védelmében történt. A lapokban a pozitív orthodox önkép megformálásának viszonyítási keretévé elsősorban a hagyomány láncolata és a történetiség orthodox rendje vált. A hagyomány esetében a lényegi tartalmak nemzedékekként változatlanok. Új szituációkhoz igazításról beszélhetünk, ami autoritásait és legitim értelmezéseit a saját múlt hagyományaiban kereste. A történetiség orthodox rendjének esetében pedig olyan időszemlélettel találkozunk, ami a vallásszociológiai, kulturális antropológiai megközelítések fogalmi keretében a premodern viszonyulásnak vagy legalábbis átmentett, új kontextusban megjelenő formájának tekinthető.


Konferencia-megnyitó a szegedi Városházán; Szeged, 2014. (fotó: Cs. Tóth Gabriella)

A kulturális antropológia és a vallási néprajz felől megközelített sajtó más forrástípust képez, és más megközelítést kíván meg, mint a responsumok (sheelot u-teshuvot), amelyekre a jeruzsálemi iskola a történeti értelmezéseit kidolgozta. A sajtóból kirajzolódó elitstratégiák egyúttal felvetették annak szükségességét is, hogy az orthodoxia problémakörét tovább árnyaljuk. A kötet fogadtatását illetően ehhez kapcsolódóan Fenyves Katalin meglátása volna említhető. Az ortodoxia természeténél fogva képviselői nem írtak sem memoárokat, sem kulcsregényeket, még kevésbé mai fogalmaink szerinti történelmet. Kutatásában hatványozottan érvényesül a történeti diszciplínák művelői elé állított egyik legfontosabb követelmény: új szöveges vagy tárgycsoportokat kell forrásként felfedezni, s ezek ››szóra bírásához‹‹ új módszereket kell kidogozni. – írta német nyelvű recenziójában.

Pályád kivételes a tekintetben is, hogy kezdetektől számos ösztöndíjban, elismerésben részesültél tanulmányi, illetve kutatási eredményeidért. Milyen tapasztalataid vannak e téren? Melyek voltak leginkább meghatározóak a további pályádat illetően?

Az ösztöndíjak, pályázatok ma már a hallgatói/kutatói mindennapok részei. Inkább a kutatási téma elismerése, az érdeklődés mederbe terelése felől voltak jelentősek. A Pro Renovanda Cultura Hungariae Diákok a tudományért szakalapítvány kutatási támogatása 2004-ben és 2005-ben a magyarországi orthodox és haszid zarándoklatok recens jelenségeinek kutatását tette lehetővé. 2006 és 2011 között Barna Gábor vezetésével a Határok és hatások című 68325-ös számú OTKA pályázat nyújtott intézményi hátteret a történeti jellegű disszertációs kutatásokhoz. Az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) keretében elnyert posztdoktori ösztöndíj pedig 2013 és 2015 között tette lehetővé Dinasztikus és nemzeti kultuszok a 19. század második és a 20. század első felének zsidó felekezeti sajtójában címmel összefogott kutatásaimat. Az elismerések – a Pro Scientia Aranyérem (OTDT, 2005), a Bálint Sándor-érem (SZTE-BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2005) és a Scheiber Sándor-díj (EMMI, 2015) – elsősorban visszacsatolások voltak számomra, arra vonatkozóan, hogy a szakmát vagy a szélesebb társadalmat érintő kérdésekről sikerült új ismereteket nyújtani.

Mikor határoztad el, hogy kultusztörténeti kutatásokkal is szeretnél foglalkozni? E területen belül miért éppen az uralkodócsalád felekezeti adaptációjára esett a választásod? Milyen jelentős különbségeket látsz Ferenc József izraelita megjelenítésében a többségi társadalomtól?

A kultusztörténet az óbecsei kutatások okán már a hallgatói években is megjelent, a szimbolikus politika felé viszont az OR-ZSE doktori iskolájában terelődött az érdeklődésem a szegedi kutatócsoport problémalátására is támaszkodva. Szembetűnővé váltak azok az eltérések, amelyek a mai középiskolai/hivatalos kisebbségi határon túli emlékezeti kánon és a történeti források között mutatkoztak. Olyan példákra gondolok, mint azok az 1848-as veteránok, akik a kiegyezés alapjain írták vezércikkeiket, beszédeiket a Habsburg dinasztia mellett, királyi kitüntetésekben részesültek, vagy utalhatnék az egyes kultuszok történeti felekezeti olvasatainak eltéréseire is.

Az izraelita felekezetnél a 48-as nemzeti és a dinasztia iránti párhuzamos lojalitás pedig a szimbolikus politikai vizsgálatok számára hasznos forrássá tette a zsidó sajtót és homiletikát. Az új izraelita irányzati intézményrendszer a modern polgári állam kereteinek kiépülésével jött létre. Az intézményi kiépülés szekuláris, történelmi események eredménye volt. Ahogyan a magyar szimbolikus politikát az 1848-as forradalom eseményei formálták meg, úgy a neológ, orthodox és status quo ante irányzat intézményesülésének állomásai is meghatározták a szimbolikus politika adaptálását. Az uralkodó az orthodox küldöttségek kéréseinek éppúgy eleget tett, mint a mérsékelt vallásreformot szorgalmazó neológ ellentábor kéréseinek. A konfliktus a zsidóság egységes országos képviseletét létrehozni hivatott eötvösi 1868-69-es izraelita kongresszushoz kötődött. A katolikus uralkodó ezáltal a vallásosság és a vallásos zsidóság pártfogójává, a zsidóság körében szimbolikus alakká vált. A koronás fő tisztelete pedig a judaizmus vallási hagyományaiból eredt. A budapesti neológ izraelita hetilap, az Egyenlőség az uralkodónak és a dinasztiának tulajdonította a Monarchia népei és felekezetei közötti béke fennmaradását, a dinasztiát egy olyan nemzetek és vallások fölötti intézménynek látatta, mely egyedül hivatott a birodalom egységének megőrzésére. Ennek a toposznak az előképei egyrészt az uralkodócsalád tagjainak védnöksége alatt álló uralkodói évfordulós kiadványokban, másrészt az uralkodó és az állam jólétéért mondott imaszövegekben és a hatalom iránti lojalitásról szóló vallási fejtegetésekben keresendők. A neológ Egyenlőség hetilap a királyi család egyes szereplőit a magyar szimbolikus politikába illesztette be.


„A KIRÁLYHŰSÉG JÓL BEVÁLT ÚTJÁN…” (borítóterv: Kovács Orsolya)

Miben látod a jelentőségét „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között címen megjelent kötetnek?

Tanulmánykötetünk most jelent meg, és OA is elérhető. 2014. november 4–5-én Szegeden tartott kétnapos konferencia anyagát közöltük benne. A rendezvény apropója a szimbolikus politika és a többszörös lojalitások, lojalitáshierarchiák változásának összekapcsolása volt az első világháború folyamataival. A másik apropó pedig IV. Károly király boldoggá avatásának tizedik évfordulója volt. A konferencia fővédnöke Habsburg György rendkívüli és meghatalmazott nagykövet lett, szervezője az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemmel, és az SZTE-BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékkel együtt az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport (03 217) volt.

Jelentőségét talán az adja, hogy harminckét szerzővel igen sokféle megvilágításba helyezi a felvetett kérdést, és a továbbgondoláshoz – véleményem szerint – hasznos alapkutatásokat ad közre. A legkülönbözőbb intézményi/kutatói hátterű és világlátású szerzőktől olvashatunk írásokat a nagy történelem kérdései mellett kultuszokról, rítusokról, felekezeti adaptációkról, ünnepi és köznapi vonatkozásokról, emlékezetről és emlékezetformálásról.

A kötet folytatásai pedig újabb konferenciák lettek. A Nagy Háború hatása a mindennapok kultúrájának változására címmel Szegeden 2015. november 26–27-én megrendezett második tanácskozás követte, az OR-ZSE, az MTA Judaisztikai Kutatóközpont és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport közös rendezvényére pedig, határon túli történészek bevonásával Lojalitások és nemzeti önértelmezések a közép-európai zsidó közösségekben a 19. század végén és a 20. század első felében címmel 2015. november 10-én Szegeden került sor.

Mely programok szervezésében vállaltál szerepet a 2016-os Ferenc József emlékév tudományos rendezvényei közül?

A 2014-ben indult első világháborús tematikus konferenciasorozathoz idén további két tanácskozás kapcsolódik. Az OR-ZSE, a Ferenc József Rabbiképző Intézet jogutódja „Franz Joseph málkénu” [„Ferenc József királyunk”] Ferenc József a felekezetközi béke, a művészet és a tudomány pártfogója című tudományos konferenciájával Budapesten 2016. október 27-én egykori névadójára emlékezik halálozási jubileuma okán. A sorozat záró rendezvénye pedig 2016. november 23–24-én Szegeden tartandó „Fogadd a koronát…” Ünnep és válság, hagyományok és reformkoncepciók, múltpercepciók és jövőképek Magyarország utolsó koronázási szertartása körül című tudományos konferencia lesz.

Vér Eszter Virág

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket