A személyes történetek szerepe a történelemkutatásban

2019. február 12-én Szeged immár második alkalommal adott otthont a Belvedere Meridionale szervezésében megrendezett kötetlen kerekasztal-beszélgetésnek. Ezúttal a rendezvény témáját a személyes történetek (oral history) módszertana képezte, amelyről Jancsák Csaba, Magó Károly és Szabó Sándor osztották meg tapasztalataikat és élményeiket a nagy számban megjelent érdeklődővel. Az eseményt a rendezvény moderátora, Kiss Gábor Ferenc, aki egy rövid bevezetővel nyitotta meg a szakmai diskurzust.

Szabó Sándor

A beszélgetés azzal a kérdéssel kezdődött, hogy az előadók a pályájuk során mikor és hogyan találkoztak először az oral history módszerével. A beszélgetőpartnerek a kutatási területükön keresztül osztották meg tapasztalataikat a közönséggel.

Magó Károly repüléstörténész elöljáróban elmondta, hogy a roncskutatatásban a szemtanú visszaemlékezése nélkül csak akkor lehet repülőgéproncsot találni, ha az valamilyen földmunka során előkerül. Rávilágított arra is, hogy akármilyen pontos feljegyzés van egy repülőgép eltűnéséről, a hely ismerete nélkül nagy területeket kell átnézni ahhoz, hogy a roncs előkerüljön. Viszont amikor szemtanú segítségével folyik a kutatás, akkor sokkal pontosabban tudják keresni a gép feltételezett helyét. A tanúk meghallgatásával és interjúival kapcsolatban kiemelte, hogy a roncskutatás szemtanúk nélkül nem működne, így a kutatók számára ezeknek az embereknek a felkutatása és meghallgatása elsődleges feladat. Hangsúlyozta azt is, hogy az események kutatása során a szemtanú ki tudja egészíteni a hivatalos iratokban szereplő adatokat, ezáltal sokkal személyesebbé és színesebbé tudja tenni a történetet.

Magó Károly

Jancsák Csaba szociológusként kiemelte, hogy a szociológiát a személyes történetekben az egyes emberek élettörténete érdekli, amely párhuzamosan fut a történelemmel. Az előadó először az elbeszélt történelemmel 1994–1995-ben egy tudományos diákköri kutatómunka során találkozott, amikor arra volt kíváncsi, hogy a magyarországi holokauszt alatt történt-e ellenállás a zsidó vagy cionista körökben, és amelyhez a holokauszt elszenvedőivel kellett interjúkat készítenie. Ezeket a beszélgetéseket még félig strukturált interjúként jellemezte, amelyekből csak a kutatása szempontjából fontos kérdéseket emelt ki. Néhány évvel később, az 1990-es évek közepétől Kiss Gábor Ferenccel kezdtek leletmentés céljából II. világháborús veteránokkal interjúkat készíteni. Ekkor már a technika adott volt, hogy videofelvétel segítségével életútinterjúkat készíthessenek, amelyeket meg is jelentettek publikáció formájában. Elmondta azt is, hogy a 2000-es évek közepén az 1956-os forradalom évfordulójának alkalmából az akkori egyetemistákkal és a későbbi megtorlás áldozataival készítettek életútinterjúkat, amelyeknek a feldolgozásából megszületett a Szemtanú című kötetsorozat a Belvedere Meridionale kiadásában.

Szabó Sándor először az elbeszélt történelemmel az egyetem berkein belül szakdolgozatának megírása során találkozott. Elmesélte, hogy szülővárosában, Kunszentmártonban kapott először olyan hangfelvételeket, amelyek a helyi második világháborús veteránok visszaemlékezéseit örökítették meg. A felvételek 1988 és 1991 között készültek, amelyből 2013-ban kapott meg huszonkét interjút. Azóta Szabó Sándor a még élő interjúalanyokkal megismételte a beszélgetést, illetve időközben kutatásai során további kunszentmártoni veteránokat kutatott fel és készített velük hangfelvételeket. Az utolsó interjúját tavaly előtt egy 102 éves veteránnal készítette.

Szabó Sándor és Jancsák Csaba

A moderátor a következő kérdésként azt tette fel, hogy az előadóknak milyen előkészületeket kellett tenniük mielőtt interjút készítettek.

Magó Károly szerint a roncskutatásban a szemtanútól célirányosan kell az információt megszerezni. Több szemtanú esetén ezeket az embereket külön kell meghallgatni, mert ha kialakítanak egy közös emlékképet, akkor olyan részletek tűnhetnek el, amelyek a későbbi kutatás során fontosak lehetnek. Hangsúlyozta azt is, hogy minden interjúalany visszaemlékezésében van egy kijelentés, amely kulcsfontosságú a roncs megtalálásához, de a szemtanú által elmondott történetekben lehetnek pontatlanságok is, amelyekre egy szakembernek számítania kell. Sok esetben nincs idő az interjúalany állítását leellenőrizni, ezért a szemtanú meghallgatása és a repülőgép feltételezhető helyének megjelölése mindig megtörténik az első találkozáskor. Kiemelte azt is, hogy a roncskutatás szinte csak a szemtanúk visszaemlékezéseire alapul. A legidősebb vadászpilóta száz évesen halt meg, aki még üldözte a Kassát támadó bombázókat, utalva arra, hogy a „huszonnegyedik órában” folyik a kutatás. A kutatóknak minden szemtanút meg kell hallgatni és rögzíteni kell az elmondottakat, hogy később folytatni lehessen a keresést.

Szabó Sándor, Jancsák Csaba, Magó Károly és Kiss Gábor Ferenc

Jancsák Csaba az MTA–SZTE Elbeszélt Történelem és Történelemtanítás Kutatócsoport vezetőjeként elmondta azokat a kutatási témákat, amelyekben olyan általános és középiskolai tananyagokat fejlesztenek közösen történelemtanárokkal, amelyek a fiatalok történelmi gondolkodását, empatikus készségét és a társadalmi értékek átadását segítik. A holokauszt, Magyarország II. világháborús szerepvállalása és az 1956-os forradalom témakörében használnak videóinterjú-részleteket a partneriskolák, és ezen keresztül vizsgálják a diákok történelmi ismereteire való hatását. Az előadó szerint egy életútinterjú elkészítéshez a kutatónak komoly előkészületekre van szüksége, aki a levéltári dokumentumok, bírósági tárgyalások, tanúvallomások és ügynöki jelentések széles vizsgálatával felkészül az interjúalany életéből, amely akár több hónapon keresztül is tarthat. Kiemelte az életútinterjú módszertanát, amelyben a szakember csak annyit tesz, hogy támogatja az interjúalanyt az életének elmesélésére. Ezek az interjúk több órán és több alkalmon keresztül készülnek. Végül az előadó rátért arra az alapvető különbség tárgyalására, hogy amíg egy újságírónak egy életútinterjú kapcsán mindig van prekoncepciója, addig a társadalomtudományi kutatásokban akkor sem lehet előzetes elképzelése a kutatónak, ha az interjúalany politikai, társadalmi, történeti környezetéből magas szinten felkészült.

Szabó Sándor is hangsúlyozta, hogy az előzetes levéltári kutatás fontos része a munkának. Az első és második világháború kutatója leginkább a katona bevonulásának napját és helyét, a fogságba esésének napját, és a hazajövetelének idejét vizsgálja meg és veti össze először az interjúalany által elmondottakkal. Az előadó úgy véli, a kutatónak először érdemes a családtagok beleegyezését kérni a felvételek elkészítése előtt, hiszen az interjú felzaklathatja az idős interjúalanyokat. Kiemelte, hogy a visszaemlékezések során a veteránok többsége napra pontosan emlékezett a bevonulásuk, a fogságba esésük és a hazatérésük napjára, hangsúlyozva egy különleges esetet, amikor a 102 éves veterán megemlítette a kutatónak, hogy a vele készített interjú napján érkezett haza 69 évvel ezelőtt.

Szabó Sándor, Jancsák Csaba, Magó Károly és Kiss Gábor Ferenc

Ezt követően Kiss Gábor Ferenc megkérdezte az előadókat, hogy találkoztak-e olyan helyzettel, amikor az interjúalany nem akart beszélni.

Magó Károly elmondta, hogy az életútinterjúkkal és a második világháborús visszaemlékezésekkel szemben a roncskutatásnál a szemtanúk gyerekként csak tanúi voltak az eseményeknek, ezért az interjúalanyok szívesen és készségesen idézik vissza emlékeiket. Ugyanakkor kiemelte a Szolnok bombázásáról gyűjtött interjúi során szerzett tapasztalatait is, amikor a negatív élményeket átélt emberek nem szívesen idézték fel a történteket és emiatt nem tudtak rendesen visszaemlékezni sem.

Jancsák Csaba szerint az egyes történelmi események által okozott trauma sok mindent befolyásol, például a motiváltságot, tehát azt, hogy beszéljen a személy a történtekről. Azonban kiemelt egy ellentétes tendenciát is, amikor az egyre idősödő embereknél a biológiai órájuk előrehaladásával olyan gondolatok jelennek meg, hogy kialakul bennük a generációk közötti tudás és érték átadásának igénye. Az előadó kiemelt több olyan sajátos esetet, amikor a traumák az interjúk során újra előjöttek. Ekkor etikailag is fontosnak tartja, hogy az interjú készítőjének nem szabad erőltetni a visszaemlékezést, amennyiben az interjúalany nem szeretné megosztani az életének részleteit. Az előadó szerint az életútinterjúk esetében fontos a koncepciót kialakítani, hogy a kutatási kérdéshez kell szabni az interjú készítésének és szerkesztésének módszertanát. Természetesen az életinterjúk esetében is feltételezhető, hogy egyes elemeket kevésbé tud a kutató felhasználni, de az interjúalany életvilágának megértéséhez nagyon fontos lehet. Kiemelte, hogy kutatásai során találkozott olyan különleges esettel is, amikor még a családtagok sem tudtak az interjúalany történelmi szerepvállalásáról az 1956-os forradalommal kapcsolatban. Jancsák Csaba szerint a kutatók motivációját az adja ebben a kutatásban, hogy még élnek azok a személyek, akik a kollektív emlékezetünk, a nemzeti kultúránk és a történelmünk szempontjából nagyon fontosak.

Kiss Gábor Ferenc kiemelte: a felkészülés fontos eleme az is, hogy a kutató tisztában legyen a korszak hangulatával és a történelmi eseményekkel, amellyel olyan támogató környezetet tudjon teremteni, amelyben segítő kérdésekkel tudja motiválni az interjúalanyt. Fontosnak tartja a kutatott események utáni életszakasz felidéztetését is, amely nagy jelentőséggel is bírhat az életútinterjúkban, mert megérthetjük vele a történeti szereplő gondolkodását is a történtek tükrében.

Szabó Sándor elmondta, hogy kutatásai során olyan interjúalanyokkal találkozott, akik szívesen osztották meg emlékeiket, és napi részletességgel számoltak be a második világháborúban valamint a hadifogságban töltött idejükről. Interjúi során azt tapasztalta, hogy pejoratív megkülönböztetésben részesültek a nyugati és a keleti hadifogolytáborokból hazatérő katonák egyaránt. Elmondása szerint interjúalanyai közül volt olyan, akit megfélemlítettek és azt mondták neki, hogy ne beszéljen a történtekről. Az előadó szerint megnyugvást jelentett a veteránnak hogy sok év után bizalommal elmondhatta az élményeit valakinek.

Szabó Sándor, Jancsák Csaba, Magó Károly és Kiss Gábor Ferenc

A moderátor arra a kérdésre kereste a választ, hogy az interjúalany társadalmi helyzete befolyásolhatja-e az interjú elkészítését.

Jancsák Csaba szerint az egyes interjúalanyok között lehetnek olyan képességbeli különbségek, amelyek a visszaemlékezésre is kihathatnak. Elmesélte Michnay Gyula, a recski munkatáborból megszökött rab történetét, aki eljutott Bécsbe és ott felsorolta az Amerika Hangjában és a Szabad Európa Rádióban a tábor rabjainak névsorát. A cselekedetével hozzájárult ahhoz, hogy a recski kényszermunkatábort elkezdjék felszámolni. Az előadó szerint a visszaemlékezésből készült könyvből kiderül, hogy ami az élettörténetének szempontjából a történészek számára egy hőstett, az Michnay Gyulának csak néhány napot jelentett az életében. Az előadó hangsúlyozta, hogy minden interjú egy külön történet, de minden interjúalanynak van egy célja, amellyel nem feltétlenül manipulálni akarja az utókort, de a forráskritikának és a kritikai gondolkodásnak a kutatás fontos részének kell lennie.

Szabó Sándor elmesélte Radics János kunszentmártoni honvéd érdekes történetét, aki híradósként és távírósként szolgált az orosz fronton. A háború ideje alatt talált a társaival egy kutyát, és annyira megszerették, hogy a kutyára bukósisakot tettek és egy oldalkocsis motorkerékpáron velük utazhatott. Mikor a kutató megkérdezte, hogy mi lett a kutyával, akkor az interjúalany azt válaszolta, hogy egy hirtelen támadás során egy tank alá menekült az állattal, de az annyira megijedt, hogy nem mert kijönni a tank alól a harcok elcsöndesülésével sem, ezért a lánctalpas jármű keresztülment rajta. Az előadó szerint az oral history nem nevezhető új módszernek, utalva Zay Ferenc várvédőnek a Nándorfehérvár elestéről szóló munkájára, hangsúlyozva azt is, hogy a visszaemlékezéseket, legyen az bármilyen korszakból, mindig erős forráskritikával kell kezelni.

Magó Károly a közös nevezőt az interjúalanyokkal a katonatörténeteken keresztül találja meg, amellyel egy könnyedebb társalgást tud megteremteni. Ugyanakkor kiemelte, hogy kutatásai szempontjából szerencsés helyzetben van, hiszen csak az adott napnak egy eseményéről kell beszélnie a szemtanúkkal, ezért nem kell komolyabban felkészülnie egy interjúra sem.

Szabó Sándor, Jancsák Csaba, Magó Károly és Kiss Gábor Ferenc

A beszélgetés zárásaként a résztvevők egy-egy maradandó történetet osztottak meg a munkájukról.

Magó Károly elmesélte az 1944. november 4-én eltűnt Bejczy József százados földi maradványainak keresésének körülményeit. Tizenhat éve kutattak az ászpilóta holteste után, amikor Magó Károly csatlakozott a kutatáshoz. Még a barátai, a veterán pilóták is keresték századparancsnokukat a szántóföldeket járva – siker nélkül. A kutatásról egy újságíró írt cikket, aminek köszönhetően jelentkezett két szemtanú. A szakemberek felmérték az általuk mutatott területet. Fémdetektor segítségével sikerült megtalálniuk a repülőgépet, majd a roncs közelében Bejczy József holtestét. A két idős bácsi a terület feltárása során végig a helyszínen tartózkodott. Magó Károly elmondta, hogy a szemtanúk segítsége nélkül nem sikerült volna megtalálni a századost és a repülőgépét.

Jancsák Csaba az élet ajándékának tartja, hogy megismerkedhetett ezzel a módszertannal. Szerinte minden mással összehasonlíthatatlan dolog egy ilyen interjút elkészíteni, még akkor is, ha a kutató tudja, hogy mire számíthat. Kiemelt egy történetet, amikor kutatóként egy személy kapcsán végignézték a levéltári dokumentumokat, és az rajzolódott ki az iratokból, hogy egy kemény és becsületes ember volt az interjúalany. Az interjú során a kutató legnagyobb meglepődésére kiderült, hogy a vizsgált személyt beszervezték ügynöknek. Jancsák Csaba további kutatásokat végzett, és végül megtalálta az interjúalanyról készült dossziét, amiből kiderült, hogy a személyt az 1960-as évek végén kizárták az ügynöki feladatokból, mert soha nem adott senkiről érdemi információt. Az előadó végül elmondta, hogy mindenkinek javasolja az életutak feldolgozását és interjúk készítését, akár a saját családján belül is.

Szabó Sándor az előadás végén felidézett emlékezetesebb gondolatokat, amelyeket interjúi során mondtak el a kunszentmártoni veteránok. A történetek a világháború viszontagságairól, a hadifogság körülményeiről, a honvágyról és a szülőföldhöz való ragaszkodásról szóltak. Az előadó elmondta azt is, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért ilyen történeteket kutathat.

Tóth Tibor

Ezt olvastad?

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár
Támogasson minket