A Szent István csatahajó

Amikor Magyarország és a modern haditengerészet közti kapcsolatra gondolunk, először Horthy Miklós, másodsorban pedig a Szent István csatahajó, magyar hadihajógyártás büszkesége jut eszünkbe. Ezutóbbi, rövid életű, de annál híresebb hajót szeretném bemutatni a megépítésének ötletéről, egészen az 1918. júliusában bekövetkezett elsüllyedéséig.

A csatahajó tragikus sorsáról korábban a 2018. szeptember 20-i HadTörténész Sörest beszámolójában olvashattak folyóiratunkban:

A SZENT ISTVÁN csatahajó nyomában

Szent István csatahajó (Wikipedia)

Osztrák-magyar flottafejlesztés az első világháború előtt

A történelem során az Osztrák Birodalom, majd 1867-től a Monarchia nem számított európai haditengerészet nagyhatalmának. Leginkább az Adriai-tengeren tudta kifejteni tevékenységét, azon túl csak nagyon kevés alkalommal jutott ki. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy nem ez a fegyvernem volt a leginkább preferált a 19. század második feléig a Habsburg Birodalomban, amikor is a költségvetés óriási mértékben emelkedett. Míg 1856-ban évi 5 millió koronából gazdálkodott a flotta, addig 1862-ben már évi 17 millió koronára emelkedett ez az összeg.

Ez leginkább két dolognak volt köszönhető. Az első, hogy 1857–1861 között a haditengerészet pénzügyileg függetlenítette magát a hadseregtől. Ekkor viszonylag nagyobb pénzügyi támogatásban részesülhetett. Azonban 1861-ben költségvetése a Birodalmi Tanácshoz került, amely nem igazán lelkesedett a hadiflottáért. Magyarország szempontjából, a kiegyezés (1867) után a haditengerészet leginkább osztrák intézménynek számított. Úgy vélte a magyar közgondolkodás, hogy ez az intézmény inkább az osztrák érdekeket szolgálja, leginkább elhelyezkedése és kiosztott feladatai okán vélték így. Ez volt a fő oka annak, hogy a magyar delegáció évtizedeken át ellenségesen viszonyult a haditengerészet költségvetésének kérdéséhez, pénzkidobásnak tartva azt. Ehhez járult hozzá még az osztrák delegáció kezdeti flottaellenessége is.

A második, hogy a 19. század második felében bekövetkező nagy fegyverkezési hullám a Monarchiát, azon belül is a haditengerészetet is elérte. A tény, hogy a 19. század végére egyesülő Olaszország, annak ellenére, hogy hivatalosan szövetségese volt az osztrák-magyar államnak, vetélytársa lehet a Monarchiának az Adriai-tengeren, rávilágította a katonai és politikai vezetőséget is egyaránt a flotta fejlesztésére.

Az osztrák-magyar haditengerészet hajóit összesen 11 csoportra lehetett felosztani. Ezek közé tartoztak a partvédő páncélosok, azon belül pedig a kor legújabb hajótípusai, a dreadnought-tok. Ez volt a Tegetthoff-osztály, melybe négy hajó tartozott: a Viribus Unitis, a Tegetthoff, a Prinz Eugen és a Szent István. Ezek a kor legmodernebb hajói közé tartoztak. A nagy haditengerészetek ekkoriban tértek át az új osztálytagozódásra, mivel a régi tagozódás szerint egy hajóosztályba 3 hajó tartozott, az új beosztás szerint azonban már 4 hajó alkotta.

A Tegetthoff-osztály jellegrajza (Wikipedia)

A 19-20. század fordulóján már óriási fegyverkezési verseny folyt az európai nagyhatalmak között. Az 1905-1906-os év hozta meg a nagy változást az európai haditengerészetben. Ebben az időszakban a Royal Navy mutatta be új csatahajóját, a Dreadnoughtot, mely felkavarta az amúgy sem nyugodt vizeket. Szellemi atya Sir John Fisher tengernagy, az admiralitás első lordja volt (1904-1910). A fegyverkezési verseny kellős közepén mutatták be, az új hajó teljes meglepetésként érte a vezető hatalmakat.

Az alábbi újítások miatt volt különleges a hajó: egységes nehéztüzérsége volt, melyhez tíz löveg tartozott; 45 kaliberosztályú (L45) lövegekkel és gőzturbinával rendelkezett. A hajótest 18.000 tonna volt.

A hajó eredeti célja Németország elrettentése volt a további fegyverkezéstől, ezt azonban csak részben érte el. A német haditengerészet első embere Tirpitz admirális (1911-1916) korábbi tervei összeomlottak. Át kellett dolgozni a hajóépítési stratégiájukat, emiatt azonban 18 hónapot csúsztak és csak 1907-ben csatlakoztak be a dreadnought-programba. Angliát az Egyesült Államok követte 1906-ban. Japán, Oroszország és Olaszország 1909-ben, Franciaország és az Osztrák-Magyar Monarchia pedig 1910-ben kapcsolódott be.

1909-re Anglia megépítette a dreadnought-osztály második típusú hajóit, az Orion-osztályt. Ezek a hajók már 22.500 tonnát nyomtak, a csatacirkálók pedig már 27.000 tonnások voltak. 1912-ben megjelent a dreadnought-osztály harmadik típusú hajója, a Queen Elizabeth, amely már 30.000 tonnás volt.

Az Orion és a King George V. osztály 4-4 szuper-dreadnought csatahajójának jellegrajza (Wikipedia)

Szent István építése

Az Osztrák-Magyar Monarchia csak 1911 és 1914 között készítette el az első, korábban említett dreadnought típusú hajóit. Ezek a hajók mind 280 mm-es páncélzattal és 4 darab hármas lövegtoronnyal rendelkeztek. Az európai nagyhatalmak dreadnoughtjaival szemben ezek a hajók kisebbek voltak. Ehhez hozzájárult az is, hogy a Monarchia nem akart és nem is tudott annyit költeni a saját haditengerészetére, mint a többi tengeri hatalom.

1911 januárjában az Osztrák-Magyar Haditengerészet akkor vezetője, Rudolf Montecuccoli gróf flottaparancsnok (1904–1913) megállapodott a Magyar Királyi Kereskedelmi Minisztériummal a magyar részvétel arányában, miszerint a tervezett 4 dreanought-ból 1 hajót magyar cég fog építeni. 1911. március 2-án a magyar országgyűlés mindkét háza elfogadta a haditengerészet új és nagyobb összegű költségvetését.

1911. november 26-án építési szerződést kötött egymással a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon és Hajógyár Rt. és a Tengerészeti Szekció. Ez alapján a hajó teljes építési költsége 20 millió korona, a jótállási idő pedig egy év volt. A szerződés kikötötte azt is, hogy a beszállító köteles magyar eredetű árut szállítani. Ez azonban nem terjedt ki a lövegekre és a páncélanyagokra, mivel a győri Magyar Ágyúgyár ekkoriban még nem kelhetett versenyre a cseh Skoda modern technikájával és a nagy múltú Vitkovitz-vasgyárral.

A Szent István lövegeinek beszerelése (Wikipedia)

A hajót, ami később államalapító királyunk után a Szent István nevet kapta, 1912. január 29-én kezdték el építeni. Míg az osztály másik három hajójának hajótestét és kazánját Triesztben (ma Trieste, Olaszország) készítették, addig a Szent István hajótestét és a kazánját a Ganz gyár fiumei (ma Rijeka, Horvátország) üzemében, a gépjeit, turbináit és az elektronikáját a gyár budapesti üzemében készítették el. A hajó páncélzatát Vitkovicében (ma Ostrava, Csehország), a lövegeket pedig a pilseni Skoda üzemben gyártották le. Ekkor a terveket bizonyos mértékig átdolgozták. Erre azért volt szükség, mert a Ganz-Danubiusnak, amelynek hajógépeket is kellett készítenie, az Angol – Magyar Bankon keresztül más kapcsolatai is voltak, mint az STT (trieszti) hajógyárnak. Ezért tért el a Szent István alapvetően a három testvérhajójától, mivel ennek a kapcsolatnak köszönhetően 12 Babock-Wilcox kazánt és két AEG Curtis turbinát is kapott, amelyet a másik három hajóval ellentétben nem négy, hanem két csavartengely hajtott.

A hajót 1914. január 17-én bocsátották vízre Fiumében, nagy ünnepség közepette. A királyi udvart Habsburg – Estei Mária Terézia főhercegnő képviselte. A korabeli hajók ünnepi vízrebocsátásakor az uralkodót az ő távollétében a trónörökös képviselte. Ennek ellenére Ferenc Ferdinánd trónörökös nem jelent meg az ünnepségen, ezzel is demonstrálva a magyarokkal való negatív viszonyát. A hajó vízrebocsátása után a hajóra felkerültek a tornyok, a hidak, a daruk, a lövegek és a belső berendezési tárgyak.

Javában tartott a hajó kivitelezése, amikor 1914. június 28-án Szarajevóban merénylet áldozata lett Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége. Az Osztrák-Magyar Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának, mellyel kitört az első világháború (1914 – 1918). Ennek okán a csatahajó befejezése is sürgőssé vált. Testvérhajóját, a Prinz Eugent 1914. július 17-én átvette a haditengerészet, azonban a Szent István építése a háború anyaghiánya és az építők gyakorlatlansága miatt elhúzódott. Ez nagyban hozzájárult a hajó későbbi sorsához. A hajót végül csak 1915. december 13-án vette át a haditengerészet és december 23-án hivatalosan is szolgálatba lépett.

A sólyát elhagyó, vízpermetbe burkolózó Szent István csatahajó (Wikipedia)

A Szent István technikai leírása

A hajó adatai a következők voltak: vízkiszorítása 20 ezer tonna; merülése 8,59 m; hossza 152 m; sebessége 20,4 csomó; teljesítménye 26 400 LE (lóerő); hatótávolsága 10 csomós sebesség mellett 4200 tmf (tengeri mérföld); páncélzata a hajó övénél 280, a fedélzetén 48, a toronynál pedig 280 mm.

A hajó fegyverzeti felszereltsége alapvetően három részből áll össze. Az első és egyben fő fegyverzetét 12 darab 30,5 cm űrméretű, 45 kaliberhosszúságú K10 mintájú löveg alkotta, melyeket hármasával helyeztek el négy lövegtoronyban. Ezeket a tornyokat kettő-kettő arányban, lépcsőzetes elrendezésben a felépítmények előtt, illetve mögött a hajó középvonala mentén helyezték el. Ezen lövegek súlya 54 250 kg volt, és -4° +20° emelkedési tartományban lehetett őket mozgatni. A 300 tonnás lövegtornyok vízszintes irányzási szöge 280° volt, azaz mindkét irányban 140°-ra lehetett elforgatni a középvonaltól. A lövedékek tömege 450 kg volt, és 800 m/s torkolati sebességgel lőhették ki őket percenként kétszer. A 912 darabos lőszerjavadalmazás (azaz az induláskor betárolt, rendelkezésre álló lőszermennyiség) mellett minden csőre 76 lövedék jutott. A lövegek maximális lőtávolsága 20 ezer m volt. A hajón használatos 30,5 cm-es gránátok 50 m-ről is képesek voltak átütni egy 1065 mm-es, 6000 m-ről pedig egy 470 mm vastag Krupp cementált páncélzatot.

A másodlagos tüzérsége sem volt elhanyagolható. A 12 db 15 cm-es Skoda ágyúkat kazamatákban helyezték el a hajó két oldalán, sorban középen. A lövegcsövek tömege 6085 kg volt, és -6° +15° emelkedési tartományban, illetve 120° vízszintes irányzási szögben lehetett velük célozni. Az ágyúk lövedékeinek tömege 45,5 kg volt, és ezeket 880 m/s torkolati sebességgel tudták kilőni. Tűzgyorsaságuk 6 lövés/perc volt, és minden csőre 180 darab lövedék jutott. Legnagyobb lőtávolságuk 15000 m volt. A lövedékek 100 m-ről 195 mm, 1000 m-ről 145 mm-es cementált páncéllemezt is át tudtak ütni.

Az első és másodlagos fegyverzet mellett 12 darab 7 cm-es ágyút is elhelyeztek középforgópontos, védőpajzs nélküli állványokon a felső fedélzet kazamaták feletti részén. A lövegek tömege az állvánnyal együtt 2300 kg, emelkedési szögük pedig -6,5° +20°. A lövedékek tömege 8,5 kg és 850 m/s torkolati sebességgel lőhették ki őket 20 lövés/perc maximális tűzgyorsasággal. A készletekből a lövegek mindegyikére 400 darab lövedék jutott.

Légvédelmi tüzérséget 4 darab 7 cm-es űrméretű, 50 kaliberhosszúságú középforgópontos állványon elhelyezett légvédelmi ágyú alkotta. Ezek tömege állvánnyal együtt 2030 kg volt, és -5° +90° emelkedési szögben lehetett őket mozgatni. A lövedékeik 4,5 kg tömegűek voltak és 830 m/s torkolati sebességgel lőtték ki őket maximálisan 20 lövés/perc tűzgyorsasággal. Minden löveget 200 lövedékkel láttak el.

A tűzvezetés Barr&Stroud optikai távmérőket használt, ezekből 1-1 darab 3658 mm bázistávolságút a parancsnoki tornyokban helyeztek el. A 6 darab 2743 mm bázistávolságú közül kettő az ütegparancsnoki állásokba, négy a lövegtornyokba került. Az éjszakai célzást 11 darab 110 cm-es fényszóró volt hivatott segíteni. Mindezen fegyverzethez 1056 fős legénység és a 38 tiszt állt rendelkezésre a hajón. 

 

 

A Szent István csatahajó hajóregisztere (http://feherasztal.lapunk.hu)

A Szent István a háborúban

A hajót vízrebocsátása után a háború java részét Pola kikötőjében töltötte, ahol 1916. december 15-én IV. Károly magyar király, (Ausztriában I. Károly császár) (1916-1918), majd 1917. december 17-én II. Vilmos német császár (1888-1918) is megtisztelte látogatásával. A magyar csatahajó elsősorban leeresztett horgonnyal a légvédelem terén hasznosította magát, mivel a haditengerészet féltette a nagy költségen felépült modern hadihajóit az antant tengeri fölényével szemben.

A hajó hadműveleti naplójából kiderül, hogy csupán két alkalommal volt éles bevetése, mind a kettő légitámadás elhárítása volt. Az olasz légierő 1915 és 1917 között összesen 80 támadást intézett a Monarchia egyik legerősebb bázisa, Póla ellen. Ezek elhárításában játszott két alkalommal is fontos szerepet a Szent István 1917. június 13-án és augusztus 2-án.

Összességében elmondható, hogy a hajó 937 napig volt szolgálatban és összesen 54 nap volt, mikor nem a polai kikötőben tartózkodott. Ebből az 54 napból egyetlen kétnapos utat tett meg, méghozzá 1916. március 15-16-án Pago szigetére. A többi kifutás a lőgyakorlatok helyére vezetett a Fassana-csatornában. Ezek alapján elmondható, hogy nagy háborús sikerekben nem volt része. És akkor jött az 1918-as év, mely nagy változásokat hozott nem csupán a háború menetében, hanem a Monarchia haditengerészetében is.

A pólai kikötő (NG)

1918. február 1-én a cattarói (ma Kotor, Horvátország) kikötőben matrózlázadás tört ki, melynek során a lázadó matrózok átvették az irányítást a kikötőben állomásozó cirkálókon és rombolókon. A zendülés legfőbb oka az volt, hogy a haditengerészet nagy hajói az antant erőfölénye miatt a háború kezdete óta szinte végig a kikötőkben tartózkodtak. A legénység kiábrándult a háborúból és nem akart tovább szolgálatban maradni. A matrózok követelései között volt politikai, mint például nemzetiségi képviselet, azonnali békekötés, valamint anyagi, mint jobb ellátás, bérezés és ruházat is. A lázadás leverésére Pólából, ahol szintén kitört egy kisebb, egy nap alatt letört zavargás, szinte a teljes hajóállomány Cattaróba hajózott. A lázadást február 3-ra sikerült fegyveres harc nélkül elfojtani, azonban felhívta a figyelmet a haditengerészet moráljának zuhanására.

A matrózlázadás változtatásokra késztette az uralkodót, aki Maximilian Njegovan admirálist menesztette flottaparancsnoki pozíciójából (1917–1918), helyére pedig Horthy Miklós ellentengernagyot nevezte ki, aki ekkorra már nagy hírnevet szerzett magának a harmadik otrantói csata (1917. május 15.) megtervezéséért és kivitelezéséért. Az új flottaparancsnok már be kívánta vonni terveibe a Tegetthoff-osztályú csatahajókat, köztük a Szent Istvánt is. A tervezett offenzíva, mely Korfu-hadművelet nevet viselte, nem is váratott sokat magára, ugyanis nyár elejére már kész tervvel állt elő az új vezetés. A cél az otrantói-zár szétrombolása volt.  

A terv egy meglepetésszerű támadás volt a zár ellen, hasonlóan, mint a harmadik otrantói csatánál, azzal a különbséggel, hogy itt több hajót kívántak bevonni. Míg a korábbi akciónál mindössze 5 hajó vett részt, addig ebbe a tervbe 26 hajót terveztek, köztük a modern, Teggethoff osztályú csatahajókat is. Ehhez csatlakozott még 32 torpedónaszád és három tengeralattjáró. Ezutóbbiak a fedezék biztosítására voltak hivatottak. Mindemellett minden támadócsoporthoz tartozott két repülőgép is.

Az akció 1918. június 8-án este indult el, amikor is Horthy Miklós vezérhajója, a Viribus Unitis, valamint a Prinz Eugen csatahajók a tervezett kísérettel kifutottak a polai kikötőből. 24 óra múlva követte őket a Tegetthoff és a Szent István csatahajó a kísérőhajóikkal. Az előbbi kíséretéhez egy romboló és öt torpedónaszád, míg az utóbbi öt torpedónaszád tartozott.

A kiállított MAS 15 (www.museumships.us)

Ezalatt Anconából két MAS (Motoscafo Armato Silurante, azaz fegyveres torpedós motorcsónak) indult el (MAS 15 és 21). Feladatuk csupán terepfelderítés volt, a felvonuló csatahajókra csak véletlenül találtak rá. A MAS 15 parancsnokának, Luigi Rizzo korvettkapitánynak és egyben a MAS flottilla parancsnokának jelentése is bizonyítja ezt. Ezek a típusú hajók az Olasz Királyi Haditengerészet torpedóval felszerelt hajók osztályába tartoztak. A MAS típusú hajókat széles körben alkalmazták az Adriai tengeren. A hajók alapvetően polgári motorcsónakokból lettek átalakítva. Felszereléssel együtt, amely két torpedóból, nehéz géppuskákból és könnyű fegyverzet állt 20-30 tonnát nyomtak. Személyzete 10 főt számlált. Elsősorban járőrhajóként alkalmazták őket, azonban gyakran részt vettek a Monarchia haditengerészete elleni támadásokban.

Ötórás nyugodt menet után, június 10-én, hajnali 3 óra 30 perc előtt a Szent István őrtisztje, Szentgyörgyi Titz-Szégner Jenő sorhajóhadnagy éjszakai fényerős távcsövével ellenőrizte a kísérőegységek helyzetét. Néhány perccel azután, hogy végzett az ellenőrzéssel, Rizzo korvettkapitány, a MAS 15 motor torpedóhajó parancsnoka, kb. 300 méterről kieresztette mindkét torpedóját, s néhány másodpercre rá két, csaknem egymásba olvadó hatalmas robbanás rázta meg a Szent István csatahajót. Csupán ekkor vette észre a 76-os torpedónaszád az olasz torpedóhajót és nyitott rá tüzet, majd vette üldözőbe, sikertelenül. A torpedóhajó, MAS 21-es társával együtt el tudott menekülni. A robbanáskor a két vízoszlop 200 méter magasba csapott föl. Mindkét lék 5 méterrel a vízvonal alatt volt.

A Szent István csatahajó megtorpedózása (https://hajosnep.blog.hu/)

Mivel a gép még működőképes volt ekkor, a hajó parancsnoka és egyben a kötelék parancsnoka, Heinrich Seitz von Treffen sorhajókapitány elindította a hajót „lassú menetben”, ami kb. 4,5 csomós sebességet jelentett. Ekkor azonban az elülső kazánházból az az utasítás érkezett, hogy „Állj” és „Vízbetörés!”. A két torpedó átütötte a jobboldali első és második kazánházat. Először a hátsó kazántérbe ömlött be a víz. A vízbetörés után a Szent István gépeit leállították, a hajót pedig balra fordították, hogy csökkentsék az esetleges újabb torpedótalálat valószínűségét. A hajó rövid időn belül a jobb oldalára dőlt, a dőlés pedig elérte a 10°-ot. Ekkor Seitz sorhajókapitány kiegyensúlyozta a dőlést azáltal, hogy a négy lövegtornyot baloldalra, a dőléssel ellentétesen fordíttatta. Ezáltal a hajó dőlése 10°-ról 7°-ra csökkent.

A közelben lévő Tegetthoff felkészült a sérül hajó Premuda-szigetre való vontatásra, amely 10 mérföldre volt. El is elindult, azonban ezt a közelben lévő olasz tengeralattjárók megzavarták, ezért nem tudta elkezdeni a műveletet.

Annak ellenére, hogy a hajót nagy erőkkel próbálták menteni, nem sikerült a felszínen tartani. A robbanás ereje átszakította vízhatlan válaszfalakat, ezért nem tudták betömni a lékeket. A Szent István június 10-én, reggel 6:05 perckor teljesen átfordult, majd 7 perc múlva elnyelte az Adriai-tenger. A hajó vesztesége négy tiszt és nyolcvanöt matróz. A sebesültek száma 29 fő volt.

A Szent István csatahajó elsüllyedése (NG)

Korabeli filmfelvétel a Szent István csatahajó elsüllyedéséről:

A hajó elsüllyedését követően Horthy Miklós leállította a támadást, mivel a legfontosabb tényező, a meglepetés ereje szertefoszlott. A teljes konvoj visszatért a Monarchia kikötőibe.

Mi okozta a csatahajó pusztulását? Hogyan sikerült egy kis felderítő motorcsónaknak elsüllyeszteni ezt a hatalmas, modern hajót. A választ a tervezésnél kell keresni.

A Szent István csatahajót ért torpedótalálatok helye és hatása (fent és középen), valamint a két lékkel egy vonalban azonosított két ék alakú szakadás pozíciója a mögöttes hajóterek ábrázolásával. (NG)

1909 áprilisában a Monarchia haditengerészetnek sikerült betekintést nyernie, Alfred von Koudelka fregattkapitányt, egyben Montecuccoli titkára képviseletében a német hadihajók terveibe. A német hajómérnökök javaslata szerint a külső és a belső héjazat között legalább két méter távolságnak kell lennie, szintúgy a belső héjazat és az úgynevezett torpedófal között. Ehhez az eredményhez 1:1-es léptékű szekciókísérletek gyakorlati tapasztalatai voltak szükségesek. Mindezen túl a hajótestet nagyon erős konstrukciójú válaszfalakkal kell vízmentes rekeszekre osztani. A vízmentes válaszfalakat nem szabad ajtókkal gyöngíteni, már csak azért sem, mert ha véletlenül nyitva maradnak, a válaszfalak nem érnek semmit. Ezeket a javaslatokat Koudelka tolmácsolta a Monarchia hajógyárai felé, azonban a Sigfrid Popper főhajómérnök, aki a 20 000 tonnás csatahajók tervezéséért felelt, nem vette figyelembe a hozott német adatokat. A torpedófal a TEGETTHOFF-osztályon csupán 1,7 méterre volt a hajó felső héjazatától. A legújabb német csatahajókon a korábbi két méter helyett már ez a távolság elérte már a négy métert. Másrészt a spórolás jegyében csupán 1:10 arányú modelleken hajtották végre a víz alatti kísérleteket. Mindemellett a hajó válaszfalaiba is több rést vágtak.

A későbbi jelentésekből kiderül, hogy közvetlenül az átfordulás előtt tompa puffanást lehetett hallani, ami a válaszfalak átszakadása lehetett. A vízmentes válaszfalak gyenge kivitelezéséért a Ganz és Danubius hajógyárat lehet okolni, mivel a hajó építésekor a felügyelő tisztek több konstrukciós hibát is feljegyeztek, azonban ezeket nem vették figyelembe az építők. Ilyen volt a külső burkolat elhelyezése, amelyet az előírás szerint hideg állapotban kellett összeilleszteni, azonban időmegtakarítás miatt ezt melegítve tették meg, ezért az erősen feszült. A hajóburkolat a lékkel szomszédos részein is meglazult, ezért ott is beáramlott a víz. Ennél fogva a léket nem lehetett izolálni.

A torpedók robbanása – ami kiiktatta a hajótest kettős oldalába beépített hossztartókat – és a víz útja a hajótestben (fent), a hajótest elárasztása (középen), valamint a hajótest deformációja a felborulás előtt és a meggyengült jobb oldalon látható ék alakú szakadások kialakulása a felborulás után (lent). (NG)

Felmerül a kérdés, hogy a vontatás megmenthette volna-e a hajót. A válasz, hogy ha ezt meg is kezdte volna, nem valószínű, hogy elérte volna a 10 mérföldre lévő Premuda-szigetet. Ha 4:40-kor elkezdték volna vontatni, 4 csomó sebesség mellett 6-7 mérföldet tudtak volna megtenni. 5 csomó esetén 7-9 mérföld távolságra értek volna el. Csak 6 csomós sebességgel sikerülhetett volna elérni a szigetet, de nagy a valószínűsége annak, hogy 4 csomós sebesség mellett is átszakadt volna a válaszfal a nagy terhelés miatt. 

Összességében el lehet mondani, hogy a Szent Istvánt nem lehetett megmenteni. Ha csak egy torpedó találat érte volna, akkor saját erejéből is partra ment volna, a két találat azonban végzetes volt számára. E naptól fogva az olasz haditengerészet június 10-ét „Festa della Marina”-ként ünnepli. 1939-ben Benito Mussolini olasz diktátor (1922–1943) állami ünneppé nyilvánította, s mind a mai napig is az.

Az első és egyetlen magyar építésű hadihajó ugyan nem volt tevékeny részese a háborúnak, azonban emlékezete máig megmaradt, mint a modern magyar hadihajózás ékköve. A Szent István elvesztése szimbolikus momentum, ugyanis a háború végével a Monarchia és a történelmi Magyarország is követte a hullámsírba.

Csoportkép a Szent István csatahajóról (Origo)

Felhasznált források és irodalom:

Hadtörténelmi Levéltár

Tanulmánygyűjtemény 2987 Péczely László: Volt egyszer egy császári és királyi haditengerészet.

Bánsági Andor: A Szent István csatahajó elsüllyedése 1918. június 10. Documenta Historica 79, JATEpress, Szeged. 2008.

Bánsági Andor: A SZENT ISTVÁN csatahajó elsüllyedése dokumentumok tükrében (http://www.kriegsmarine.hu/hk/ba00802f.html) (2019. 10. 05.)

Csonkaréti Károly: Horthy Miklós hajóhada. Éghajlat Kiadó, Budapest. 2012.

Dr. Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók. Hajja és Fiai Könyvkiadó Kft. Debrecen. 2002.

Krámli Mihály: A TEGETTHOFF-osztály születése – Az osztrák-magyar dreadnought program. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2005/1. 41-82. o.

Taylor, Barry: Naval Weaponry: Italy’s MAS Torpedo Boats (https://www.historynet.com/naval-weaponry-italys-mas-torpedo-boats.htm) (2019. 10. 05.)

Tomasits Bence

Ezt olvastad?

A prostituáltakról egy kettős kép élt a köztudatban: egyrészt a bűnöző, a romlott nő, aki megfertőzi a társadalmat, mind testileg,