Szent István demitizálása – Beszámoló Berend Nóra előadásáról

Berend Nóra, a cambridge-i egyetem professzora december 10-én tartotta meg Szent István, a legenda című előadását az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék és a Magyar Hagiográfiai Társaság rendezvényének keretében, amelyben komoly kritikát fogalmazott meg a közvéleményben és a középkorkutatókban élő István-képpel kapcsolatban.

A magyar történelemben kiemelt helyet foglal el 1083-ban szentté avatott államalapító királyunk, I. István, akivel a magyarság kereszténységhez és a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozását azonosítjuk. Nem meglepő tehát, hogy minden egyes történelmi korszak kialakította saját István-képét, megírta saját monográfiáját a szent király életéről és tevékenységéről, továbbá folyamatosan új dolgokat kapcsolt az államalapítóhoz. Szent István ma is velünk van: lépten-nyomon belefutunk az őt ábrázoló festményekbe, szobrokba és a 10.000 Ft-os bankjegyről is ő néz vissza ránk, de még az alaptörvénybe is bekerült. Ezen ábrázolások azonban – még a korhűnek szántak is – erősen anakronisztikusak.

Szent István szobra a hősök terén és a király ábrázolása a Képes Krónikában (Képek forrásai: Wikipedia)

Szent István kétség kívül a magyar nemzeti mítosz egyik alapfigurája, mégis nagyon kevés biztos pontot tudunk azonosítani életéből, fontos információk teljesen hiányoznak, kezdve mindjárt a születési idejével. A Képes Krónika híres István-ábrázolása nyomán az öreg és bölcs király képe honosodott meg a köztudatban, ám születésének pontos időpontjának ismerete nélkül, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ténylegesen megérte-e a képek által sugallt magas kort. Természetesen sok tett, esemény egyértelműen hozzá köthető, ám ezek a tények a nemzeti történetírásban igencsak idealisztikus színezetet kaptak: Berend Nóra rámutatott, hogy István nem azért csatlakozott a nyugati kereszténységhez, mert hosszú távon így biztosíthatta a magyarság fennmaradását, vagy éppen vallásos buzgalomból, hanem azért, mert a krisztianizáció egy eszköz volt hatalma növelésére, ahogyan az a skandináv uralkodóknál is megfigyelhető.

Az előadás plakátja (Kép forrása: Magyar Hagiográfiai Társaság)

Az előadó kiemelte a már a magyar középkorkutatásban már régóta ismert tényt, miszerint Istvánnal kapcsolatban csak 11. századi források állnak a rendelkezésünkre, így bizonyos mértékig egy későbbi korban konstruált történettel, Berend Nóra szavaival „a középkorban kialakult mítoszokkal” állunk szemben. Jó példa erre a Hartvik győri püspök tollából származó, Könyves Kálmán (1095-1116) uralkodása idején született István legenda, mely már több évtizede foglalkoztatja a kutatókat. Egyik központi motívuma a pápai koronaküldés, miszerint II. Szilveszter pápa isteni látomás hatására a magyar uralkodó követének adta az eredetileg a lengyel fejedelem számára készíttetett királyi koronát. Bár az már egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a Hartvik-legenda jól megfogható céllal, a Magyarországra vonatkozó pápai és a császári igények ellenében íródott, egyes lengyel történészek még ma is sérelmezik annak a bizonyos koronának az elvesztését.

„Tehát a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelőző éjszakán, a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: “Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.” (Részlet a Hartvik-legendából)

E felvezető után Berend két Istvánnal kapcsolatos „mítosz” kialakulását, illetve valóságtartalmát elemezte. Elsőként az István ellen lázadó Koppány kerül terítékre, akiről szintén rendkívül kevés forrás áll rendelkezésre, aminek következtében több, egymástól nagyban eltérő rekonstrukció látott már napvilágot vele kapcsolatban. Az előadó rámutatott, hogy a későbbi történetírók által Koppányhoz kapcsolt pogánylázadás valójában nem köthető a somogyi vezérhez, hiszen a 11. századi források nem említik Koppányt, de egyébként egyetlen konkrét vezetőről sem szólnak. Emellett az a felfogás sem állja meg a helyét, amely szerint Koppány a trónt akarta volna megszerezni Istvántól, a vonatkozó szövegek ugyanis mind Koppányt, mind Istvánt dux-nak, azaz hercegnek, vezérnek nevezik, előbbi pedig ennek megfelelően „csak” István ducatusát, hercegi területét kívánta megszerezni. Magát Koppányt először IV. (Kun) László (1272-1290) udvari papja, Kézai Simon említi, majd rá alapozva jelenik meg a 14. századi krónikakompozícióban, amellyel kapcsolatban a magyar középkorkutatók nagyobb része egy 11. századi ősgesztávall induló szerves fejlődéssel, a szövegek egymásra épülésével számol, az előadó véleménye szerint azonban a szövegkorpusz teljes egészében 14. századi alkotásként kezelendő. A lázadást említi még a pannonhalmi bencés apátság 1002-re keltezett alapítólevele, erről azonban már bebizonyosodott, hogy egy 13. századi interpolációval keletkezett, tehát megint csak nem kortárs forrás. A benne említett háború és viszály pedig Érszegi Géza eredményeihez csatlakozva, nem egy belföldi trónviszályra, hanem a 990-es években zajló bajor-magyar összecsapásokra vonatkozik.

Berend Nóra előadása (Kép forrása: ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék)

Hasonlóan problémákat vet fel István és Koppány rokonságának kérdése, amire szintén nincs utalás a forrásokban, ennél fogva ismét egy későbbi történészi konstrukcióval állunk szemben: Berend véleménye szerint a szakmabeliek abból kiindulva, hogy a magyar trónra csak az Árpádok dinasztiájából származó személy tarthatott igényt, helyezték el Koppányt az uralkodócsaládon belül. Ezzel szemben a vonatkozó forrásrészletekben azt találjuk, hogy Koppány István anyjával, Sarolttal készült vérfertőző házasságra lépni, amiben a történészek általában az Ószövetségre visszavezethető levirátus, azaz a sógorházasság szokását látják, holott nincs rá egyértelmű bizonyíték, hogy ez a házassági forma akár a magyarság vándorlásának színterén, a sztyeppén, akár a már letelepedett magyarok körében szokásban lett volna. Ha azonban a vérfertőző házasság kánonjogi definícióját vizsgáljuk, ami a rokonok negyedfokú házasságát említi, akkor felmerül a lehetőség, hogy Koppány valójában Sarolt rokona volt.

Koppány lefejezése a Képes Krónikában (Kép forrása: Wikipedia)

Koppány halála, pontosabban a Veszprém közelében lezajlott csata utáni felnégyelése szintén kérdéseket vet fel. A történettudományban ma is uralkodó, Kristó Gyula által megfogalmazott tézis szerint Koppány felnégyelése, illetve testrészeinek Esztergomban, Veszprémben, Győrött és Erdélyben való kihelyezése elrettentésül szolgált István esetleges ellenségei számára. A négy helyszín nem véletlenszerű választás eredménye volt: ezeken a helyeken 997-re már megszilárdult az Árpádok hatalma, amit az érvelés szerint csak egy kortárs tudhatott, vagyis az információ megbízhatónak tartható. Koppány felnégyelése szolgált később precedensül Zách Felícián esetében, aki 1330-ban támadta meg első Anjou-uralkodónkat, I. Károlyt (1301-1342) és családját a visegrádi palotában. A felnégyelést Ibn Fadlan arab utazó beszámolójára alapozva átvehette a magyarság a korai bolgároktól, akikkel bizonyíthatóan volt kapcsolata az Árpádoknak. Berend Nóra ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy a bolgároknál a felnégyeléssel a házasságtörést büntettek, amiről Koppány esetében szó sem volt, a testrészek célállomásai pedig mind az elsőként alapított püspökségek központjai, ami a későbbi korokban is ismert volt. Ezen büntetési forma analógiáját az előadó Nyugat-Európában véli megtalálni: a 13. századtól az Angol Királyságban, a 14. századtól pedig már a kontinensen is ez a fajta büntetés sújtotta azt, aki a király életére tört. A 14. században alkotó krónikaszerző számára tehát teljesen megfelelőnek tűnt a brutális kivégzési mód, továbbá a nem minden zökkenőtől mentesen induló Anjou-uralomnak is előnyös volt egy a király személyének kiemeltségét hangsúlyozó és az az ellen véteni szándékozókat figyelmeztető történet

A Szent Jobb (Kép forrása: Wikipedia)

Az Istvánnal kapcsolatos második „mítosz” a Szent Jobb története, amely először a Hartvik-legendában került lejegyzésre. A történet szerint Mercurius a családi monostorában őrizte első királyunk jobb kezét, majd a látomásában megjövendölt megfelelő pillanatban I. László (1077-1095) királyunknak adta át, aki a szent ereklye tiszteletére megalapította a ma Romániában található Szentjobb apátságot. Az előadó többször is rámutatott, hogy ezt megelőzően semmilyen utalás nincs Szent István leválasztott kezére, a szentté avatásra készült kisebb legendában sem szólnak róla, ami mindenképpen gyanúra ad okot. Semmilyen garancia sincs rá továbbá, hogy a megtalált jobb kéz valóban Istváné, a részleges spontán mumifikálódás ugyan ismert jelenség a tudományban, ám egyetlen kar esetére nincs ismert precedens. Ezen felül a Szentjobb apátság alapításának idejére sem rendelkezünk megkérdőjelezhetetlen információkkal. Valószínűbbnek látszik tehát, hogy az egyházi intézmény nem I. László uralkodása alatt, hanem valamikor a 12. század elején jött létre, az alapítást pedig később kapcsolták hozzá a nagy tekintélyű szenthez.

„Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, […] azon órában, melyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Mikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: “Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.” A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. […] végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország elsõ embereit csakhamar összehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, õ az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.” (Részlet a Hartvik-legendából)

Berend Nóra szerint a szent jobb története, illetve maga az ereklye egy Kálmán-kori konstrukció eredménye volt. Míg az Istvánt szentté avattató László csak saját belpolitikai hatalmát kívánta első királyunk segítségével legitimálni, Könyves Kálmán már politikai fegyverként használta az invesztitúraharcba bonyolódott pápával és a császárral szemben. István szentségének „erősítéséhez”, tekintélyének növeléséhez pedig szüksége volt egy ereklyére, így a Berettyó környékén talált természetes úton mumifikálódott karcsonkot István jobbjává nevezték ki, majd költöttek egy a kar és a test különlétét megmagyarázó történetet. A Hartviknál olvasható történet tendenciózusságát jól mutatja az előadó szerint az is, hogy a szerző a rothadás elmaradását a szent király bőkezűségével és gyakori alamizsnálkodásával magyarázza. Hasonló eset olvasható ugyanis Beda Venerabilis Historia ecclesiastica gentis Anglorum (Az angol nép egyházi története) című művében Oswald northumbriai királyról, amely minden bizonnyal Hartvik előtt is ismert volt. E történet szerint a nagylelkű Oswald királlyal kapcsolatban kérte egyszer Aida püspök az Urat, hogy az oly sokszor alamizsnálkodó kéz sose sorvadjon el. Ez a kérése pedig később beteljesült.

Az Istvánnal kapcsolatos források tehát – az előadó véleménye szerint – koránt sem hagyományoztak egy hiteles képet az utókorra, sokkal inkább tekinthetőek mind a magyar területen keletkezett szövegek, mind a külföldi kútfők, középkori konstrukcióknak, sőt mítoszoknak, amik ebből kifolyólag csak szerzőik saját világáról szolgáltathatnak információkat.

Rudolf Veronika

Ezt olvastad?

Ezzel a gyűjteménnyel a történelemből emelt szintű érettségire készülőknek szeretnénk segíteni. A szóbeli tematikához kapcsolódóan összeszedtük azokat a honlapunkon megjelent