A szerencse, a virtus és a hatékonyság embere – Niccoló Machiavelli politikai ideológiájáról

Niccoló Machiavelli firenzei humanista, diplomata és politikai gondolkodó 550 éve, május 3-án látta meg a napvilágot. Számos teória és mítosz övezi munkásságát, politikai elveit. Életművét a történelem során az adott ideológiai légkörtől függően egyaránt értelmezték az elkötelezett republikánus, szabadságeszmét hirdető, vagy épp a kegyetlen, megalkuvást nem ismerő államférfi hagyatékaként – William Shakespeare VI. Henrik című történeti drámájában például Machiavelleknek nevezte a gonosz cselszövőket. Éppen ezért a mai napig kihívás elé állítja a téma iránt érdeklődőket, hogy miként értelmezhető Machiavelli gondolatvilága morális, történeti, politikatudományi vagy filozófiai szempontból. Kétségkívül az itáliai reneszánsz egyik legmeghatározóbb alakjáról van szó, akinek a neve a közgondolkodásban pozitív és negatív értékekkel forrott össze. Felmerülnek tehát a kérdések: Mi Machiavelli politikájának a lényege? Milyen tényezők befolyásolták a gondolkodásmódját, és miben látta a kormányzás sikerének a titkát?

A humanista diplomata

Niccoló Machiavelli 1469-ben gazdag, firenzei polgárcsalád sarjaként született. Apja, Bernarno jogtudós volt, köztisztviselői pozíciót töltött be, amely lehetővé tette, hogy a gyermekei számára színvonalas szellemi neveltetést biztosítson. Könyvtárat rendeztetett be, ahol a fiatal Niccoló sokat időzött. Marcello Virgilio Adriani, a kiváló firenzei humanista előadásait hallgatva, apja könyvtárának köteteit forgatva kiválóan megtanult latinul, és valószínűsíthetően görögül is. Igazi reneszánsz műveltségre tett szert, megismerte az antik szerzőket, és hamar belekóstolt a firenzei nagypolitikai életbe is.

Machiavelli kezdetben egy bankház alkalmazásában állt, majd 29 évesen, 1498-ban másodkancellár lett, vagyis a firenzei diplomácia vezető személyiségévé vált. 1512-ig több mint húsz alkalommal járt követségben Európa legfontosabb hatalmi központjaiban, a francia, német–római császári és pápai udvarokban.

Kép forrása: Wikipedia

Az itáliai hatalmi harcok centrumában

1494-ben vége szakadt az akkor már négy évtizede tartó békeidőszaknak, és kezdetét vette az itáliai háborúk kora. Machiavelli szemtanúja volt annak, ahogy a hazája az európai nagyhatalmak játszóterévé vált. Ez a küzdelmes és bizonytalansággal teli időszak mély nyomokat hagyott benne, és úgy vélte, a túlélés záloga csakis az erős, központi hatalmon alapuló egységes állam lehet. Ennek fényében kancellárságának egyik legfontosabb célkitűzése a firenzei milícia létrehozása volt, amely a helyi polgárokból szerveződő katonai egységként funkcionált, és fő feladata a városvédelem volt. Machiavelli ennek életre hívásával a város zsoldosseregektől való függését kívánta csökkenteni.

Az itáliai városállamok politikai összeomlása egész hátralevő életében meghatározta Machiavelli ideológiáját. A Mediciek 1494-ben történt elűzetésük után 1512-ben visszaszerezték a hatalmat Firenze fölött. Machiavellit ekkor összeesküvéssel vádolták meg, bebörtönözték, megkínozták, majd egy évvel később száműzték. Ekkor írta meg két legfontosabb művét, a Fejedelmet és a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvérőlt.

A Fejedelem születése

Machiavelli hatalomfilozófiáját leginkább a Fejedelem keretében szokták értelmezni. A munka 1513-ban már elkészült, de csak a szerző halála után öt évvel, 1532-ben adták ki. Megjelenésekor sokkolta a korabeli közvéleményt látszólagos erkölcstelen és kegyetlen ideáival, mégis megállíthatatlanul terjedt Európa protestáns és katolikus udvaraiban egyaránt. Olvasta többek között Thomas Cromwell, VIII. Henrik angol király főminisztere és maga Henrik is, továbbá V. Károly, német–római császár, Medici Katalin, II. Henrik francia király felesége és még sokan mások. Bő két évtized múlva (1559-ben) azonban IV. Pál pápa megtiltatta Machiavelli munkáinak terjesztését. Érdekességként megjegyzendő, hogy a Fejedelem ekkor már tizenöt kiadást ért meg és franciára is lefordították.

Szerencse és virtus

A Fejedelem 26 fejezetből áll, amelyekhez egy a Medici család ifjú tagjának, Lorenzo di Pieronak szóló ajánlás csatlakozik. Lapjain Machiavelli kifejti a kormányzatról és hatalomgyakorlásról vallott nézeteit, gondolatait az ifjú fejedelemnek címezve. Három fő motívumot lehet elkülöníteni a műben, melyek talán árnyalhatják a kegyetlen, „zsoldos” politikusról alkotott képünket.

A szerencse és a virtus két olyan kulcserény, amellyel Machiavelli szerint a jó fejedelemnek vagy uralkodónak rendelkeznie kell. A szerencsét négy különböző értelmében használja. Lehet erőforrás, végzet, sors és jelenthet esélyt, ugyanakkor a bizonytalanságot is magában hordozza. A szerencse olyan faktor, amely hozzásegítheti a fejedelmet a hatalomhoz, segíthet a végzet beteljesítésében, amennyiben a virtus értékével párosul: „Úgy ítélem, igaz, hogy a szerencse felerészben ura tetteinknek, hanem a másik felét…önnön erőnk mozgat.” A szerencse fontosságát a mű keretes szerkezete is alátámasztja: ha ugyanis a fejezetek számát kettéosztjuk, a 13-as számot, a korszak szerencseszámát kapjuk.

A másik kulcsfontosságú erény a virtus. Latin értelmében használva a férfierőt, vagyis a tradicionálisan a kormányzáshoz és a hadviseléshez kapcsolódó kvalitásokat jelképezi. Ezek elengedhetetlenek a hatalom megszerzéséhez és megtartásához, mivel, ha a fejedelem „cselekedeteiben virtus mutatkozik, ez jobban magához köti alattvalóit, mint a származás”.

Kép forrása: Wikipedia

A hatékony kormányzás

Machiavelli munkájában tehát a reneszánsz és középkori gyakorlathoz hasonlóan boncolgatja és felsorakoztatja mindazon erényeket és gyengeségeket, amelyek alkalmassá vagy alkalmatlanná tesznek valakit az uralkodásra. Véleményem szerint ez politikája megértésének kulcsa. Machiavelli távolról sem az erényes kormányzatot akarja vázolni az olvasónak, hanem a hatékonyat! A túlélés szükségétől vezérelve számára nem mérvadó, hogy egy erényes, ám gyenge, az államot megvédeni képtelen fejedelem irányítson. A fejedelemnek a szerencse által felkínált alkalmat a virtusból fakadó erővel kell megragadnia, „így kettős a győzelem, hogy új államot indított útjára, s hogy jó törvényekkel, jó fegyverekkel, jó barátokkal és jó példa mutatásával erősítette”.

Machiavelli életműve tehát a politikai sikerek elérésének fontosságát, s az ahhoz vezető eszközöket helyezi a fókuszába. Vagyis nem feltétlenül az eszmény, hanem sokkal inkább a szükségszerűség politikájának mozgatórugója.

Machiavelli mérlege

Niccoló Machiavellitől datálható azon folyamat elindulása, amely az egyes államok hatékony vezetését a morális kormányzás elé helyezte, ám lényeges, hogy mindezt a túlélés érdekében tette. Ez nem zárta ki az olyan erények létezését, mint a nagylelkűség és a jóhiszeműség, ám ha a helyzet úgy kívánta, a köz érdekében, ezeket figyelmen kívül hagyva kellett cselekedni. „A fejedelemnek kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének, vallásosnak kell látszani, és annak lenni; de lélekben mindig elkészülni az ellenkezőkére, ha a szükség úgy kívánja.”

A Machiavelli születése óta eltelt 550 évben sokféleképpen értelmezték a humanista költő, történész és politikus életművét. Megértéséhez azonban akkor kerülhetünk igazán közel, ha megpróbálunk bepillantást nyerni azon szellemi közegbe, melyben Machiavelli gondolatai születtek. Amint megragadjuk erkölcsi kilátásinak lényegét, és belehelyezzük azt saját korának viszonyaiba, azonnal világossá válik kivételes egyedisége, és az, hogy neve miért kerül oly gyakran említésre még a 21. századi politikai hatalom és a vezetés kérdéseinek megvitatásakor is.

Madarász Fanni

 

Ezt olvastad?

Andrea Seidler neve jól ismert a kora újkorral és újkorral foglalkozó történészek és irodalomtörténészek körében. Andrea Seidler a Bécsi Egyetem