„Szerinted engem is a kocsimmal fognak eltemetni?” – A Provincia című filmről

 A Provincia című, régészeti témájú magyar rövidfilmet 2014-ben adta közre Kárpáti György Mór. A fiatal rendező, aki ekkor még a Színház– és Filmművészeti egyetem hallgatója volt, diplomafilmjeként egy olyan témát szeretett volna választani, amely kapcsolatba hozható az identitásunk keresésével, de ugyanakkor látványos és a nagyközönség számára is befogadható. Így született meg a mindössze 21 perces Provincia, mely ugyanebben az évben a Cannes-i Filmfesztivál Cinéfondation szekciójába is meghívást kapott. Sajnos a film nem nyert díjat, de elmondható, hogy a Provincia így is hiánypótló alkotás, hiszen Magyarországon nagyon kevés régészeti témájú – nem dokumentumfilm – készül.

Kárpáti György Mór és Hartung Dávid a forgatáson (Forrás: Provincia facebook oldala)

A Provincia cselekménye egyszerű, ugyanakkor a szereplőkben zajló belső változások, a mondanivaló teszi igazán különlegessé az alkotást. A rövidfilm elején megismerjük Ottót, az áruszállítót, aki egyhangúan tengeti mindennapjait. Unja a munkáját, közhelyes rádióműsorokat hallgat és csak gyors kaját eszik. Identitások nélküli ember, olyan valaki, aki csak a jelenében él, egyáltalán nem ismeri a múltat, nincsenek gyökerei. Egyszer azzal bízzák meg, hogy szállítson élelmiszert egy régészeti ásatásra. A földúton azonban lerobban az autója és mivel nem tudják azt rögtön megjavítani, kénytelen az ásatáson éjszakázni. A Provincia, címéből adódóan, egy római kori ásatásra kalauzolja el a nézőket. A film nagy előnye, hogy az Ottót alakító Orosz Ákoson kívül a film szereplői a valóságban is régészek és az ásatási jelenetek is egy valós feltáráson játszódtak Makó környékén, igaz nem egy római korin, hanem egy Árpád-korin. Ottó nagyon hamar pártfogóra talál, egy régészlány személyében, akinek köszönhetően Ottó jobban megismeri a múlt világát, azonban áthidalhatatlan a szakadék Ottó világa és a régészek világa között. A butácska és kicsit együgyű Ottó nem érti, miért nem lehet megfogni a kiásott leleteket és mikor kiderül, hogy a régészek egy bennszülött harcos sírját tárták fel, akit a lovaskocsijával temettek el, Ottó felteszi a címbeli kérdést: „Szerinted engem is a kocsimmal fognak eltemetni?” A kérdésfelvetésből is látszik, hogy Ottónak fogalma sincs a régi kultúrákról, arról, hogy őseink hogyan éltek, de ez a részlet azért mélyen elgondolkodtató. A névtelen régészlány sem tud okosan válaszolni, de azért igyekszik odafigyeléssel és türelemmel bevezetni Ottót ebbe az új világba. A férfit magával ragadja a régészet világa, kedvét leli a régészeti leletekben, másnap már ő maga is segít az ásásban. A film látványa is igen megkapó, szerintem hiteles képet fest egy régészeti ásatás mindennapjairól. Igazán sokszínűen mutatja meg, hogy a régészek mit csinálnak, milyen eszközökkel dolgoznak egy ásatáson. Valaki ecsettel, finom mozdulatokkal érmet tisztít, valaki létrán állva fotókat készít, más rajzol, illetve sírt bont ki. Ugyanakkor ott van az ásatáson kívüli élet is, a faházban alvás, a közös krumplipucolás és vacsora. Régészek és régészet iránt érdeklődők egyaránt fognak inspirációt találni a filmben. Ottó ugyanakkor nem találja helyét, szorong és nem akar lemenni a régészekhez vacsorázni. Érdekes pont azonban a filmben, hogy a magára maradt Ottó egy közösségi teremben diákat kezd el nézegetni. Képek jelennek meg a római történelem nagyjairól, Iunius Brutusról és a római hétköznapokról, melyeket elsőre Ottó furcsának talál, ki is neveti azokat, de utána valahogyan érdekelni kezdi a történet.

Ottó és a diaképek (Forrás: vimeo.com)

Másnap úgy dönt, ő is segédkezik az ásatásnál. Ki is ás egy szoborfejet, amelynek annyira megörül, hogy folytatni akarja a munkát. Ám ekkor csörög a telefonja, a főnöke keresi és közli, hogy megjavították az autót. Ottó fájó szívvel hagyja ott a régészeket, különösen a régészlányt, akit talán vonzónak is talál, de elérhetetlennek is a közöttük lévő kulturális szakadék miatt. Ottó még visszafordul autójával és felteszi a rövidfilm másik szignifikáns kérdését: „Nem vihetném el azt a szobrot, amit találtam?” A régészlány ekkor már azonban bátran válaszolja, hogy a szobor majd múzeumba kerül és ott megnézheti.

Ottó és az általa kiásott szoborfej (Forrás: vimeo.com)

Összefoglalva tehát mi lehetne a film tanulsága, ebből a két Ottó szájából elhangzó, együgyű kérdésekből kiindulva: „Szerinted engem is a kocsimmal fognak eltemetni?”, „Nem vihetném el azt a szobrot, amit találtam?” A kérdések újabb kérdéseket vethetnek fel. Szabad-e engednünk, hogy ne ismerjük a múltunkat? Lehet-e tájékozatlannak maradnunk őseink életével kapcsolatban? A Provincia egyértelmű válasza erre az, hogy nem. Ugyan nem mindenkinek adódik lehetősége, hogy régészeti ásatást lásson, vagy ő maga is egy szoborfejre bukkanjon, de Ottó már-már mosolyogtató kérdései azt hangsúlyozzák, hogy probléma az, hogy elveszik a múltunk, ha életünkből kiveszik az érdeklődés a régi emberek élete után, ha nem tudjuk, honnan származunk: komoly identitásválságot eredményez. Ottó nem érti, hogyan lehet az, hogy régen valakit a kocsijával temettek el és rögtön fogódzót akar találni a saját jelenében, ezért kérdezi, hogy vajon őt is a kocsijával fogják-e eltemetni, hogy hasonlóságot találjon saját maga és a 2000 éve Pannóniában élt harcos között. Kellemetlen nem ismerni a múltunkat, hiszen nem ismerhetjük akkor a jelenünket sem, ahogy Ottó sem ismeri azt. Ezért nem lehet sikeres egy olyan lánynál, aki egész életét arra szánja, hogy a régmúlt tárgyi emlékeit hozza felszínre és aprólékosan rakja össze az ősök kultúráját.

Búcsú a régészektől (vimeo.com)

A film másik mondanivalója pedig, hogyan tehetjük elérhetővé a múltat az olyan egyszerű emberek számára, mint Ottó. A régészet egy jó példa erre, talán éppen ezért választotta a film témájául Kárpáti György Mór. Úgy ahogy a régészeknek sikerült felkelteni Ottó érdeklődését, úgy feladata minden történelem iránt rajongónak, történésznek, történelemtanárnak feltárni a múlt csodáit és eljuttatni az átlagemberekhez. Hiszen múltunk nélkül nem ismerhetjük a körülöttünk lévő világot, sok kérdésre nem fogunk tudni választ adni és magunkat is számos élménytől foszthatjuk meg. 

Szűcs Adél

Ezt olvastad?

1993. október 3-4-én a szomáliai Mogadishuban zajlott le az Egyesült Államok modern kori történetének egyik legvitatottabb rajtaütése. Az akció során,