Szilárdan a szocialista realizmus talaján

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Egy dokumentumkötetnek eredendően nincs semmi köze ahhoz a reflexióhoz, melyet létéről vagy tartalmáról közreadnak kritikusai, olvasói, értékelői. Talán lesz, de természetszerűen nem is lehet. Mint ahogy egy recenziónak sincs elemi köze sem egy kötethez, ha az 559 oldalon közöl dokumentumokat, levéltári források fordításban megjeleníthető változatait. Szerencsémre a kötet kiadásának, vállalásának, mibenlétének főbb vonalairól ugyanitt már érdemi híradás jelent meg az Újkor.hun, – így a vaskossági teszten és a mű jelentőségének első impresszióin immár túl is vagyunk… Érdemi mondandó kéne, releváns és hiteles, akkurátus és kimerítő, szakmai és közismereti egyszerre. „Könnyed” feladat, bárki beláthatja…

A szövegtári számozás szerint 88 dokumentum nagyjából mindegyike megkívánná a rövid kivonat közlését, s igényt tarthatna a korszak és szereplőinek jelzés-értékű bemutatása mellett azt a kontextust is megnevezni, melyben keletkezése és okozat mivolta okokká visszafejthető és elemző mélységig tárgyalható. Így ez persze nemigen lehet feladatom a relatíve szabott terjedelemben. S talán merészelhetem többes számban mondani, hogy ilyen mélységű tájékozottsága senkinek nincs ezen a tárgykörön belül, eseti kivételektől eltekintve, akik specialistái az irodalom- vagy pártpolitika e behatárolt korszakának és az irodalmi (-politikai) irodalompolitikai szakkérdések orosz tematikájának. A közismereti tudás e specifikus tárgykörben megközelítheti a minimálisat, politikai kontextusai a környező tudásterületeken is csupán fél tucat szakembert stimulálnának. Eredendően tehát alapkérdésem lehet az: mi végre, kinek, minek egy ekkora kötet a hazai tudományos könyvpiacon. Erre épülő részkérdésem már az lehetne, minek egy ismertető arról, ami (behatárolhatóan keskeny tudásterületen) sejdíthetően alig egy vagy másfél tucat érdeklődőt vonzhat…

Az alábbiakban ezekre a fölöslegesnek tetsző alapkérdésekre próbálok részválaszokat adni. S annyiban csak részválaszokat, amennyiben a kötet néhány száz vagy több ezer részválaszt is ad föltett, elhallgatott, leplezett, meg sem fogalmazott, azóta sem tisztázott kérdésekre. Ha szimplán csak történeti alapérdeklődéssel tekinteném, kellőképpen felhangolt lelkesedéssel jelezném, mennyi fontos, eddig még sosem elért és megismerhető dokumentum simult tekintetünk elé, s mennyiféle olvasat kitűnő lehetősége rejlik ebben. A szélesebb publikum igénye erre a befelé mélyülő érdeklődésre (s éppen ebben a tárgykörben) erősen korlátozott lehet – nemzedéki okokból is, hisz kinek-kinek elege volt a szovjet film, szovjet irodalom, szovjet győztesség, szovjet pártosság dicső korszakából, kinek meg éppen a fölfedezett értékek, szellemi kincsek, tudásrejtélyek kínáltak élmény-értékű bázist minden egyes irodalmi, filmi, esztétikai, történeti, színházi vagy akár tánckultúrára fókuszáló, néprajzi, társadalomtudományi stb. mű esetében. E kötet fenntartja a megosztottság egyensúlyát, s még mélyíti is azt, erős repedéseket generál a tudásszférák és az antiszovjet közöny között. Abban a szerencsés helyzetemben, melyben sem szaktörténészi elvárások nem kötnek, sem a hazai politológia behatárolt főirányához nem kötődöm elhagyhatatlan szálakkal, mérlegelhetem a kötetet önnön jelentőségének éppen kihatásait, asszociatív tartományait valamiféle „narratív” másodelemzés aspektusából. Elkerülendő a kimeríthetetlen szövegkínálat részletes megidézését, főképpen arra fókuszálnék, amit a tetszőleges olvasó számára a könyv kínál (s láthatóan ez még csupán az első kötet, az orosz levéltári iratok tervezett 1953 és 1964 közötti közlésének csak 1957-ig terjedő korszakából valók). „Kereső” avagy értelmező szempontom itt is kettős: volt már indulásom a magyar és a nemzetközi „munkásirodalom” tematikájának tanulmányozását elvégezni a hetvenes évek végén, így valamelyest rálátásom van is arra, miképpen találkozik a kutató a forrásfeltárás közben a levéltárak titkossági zónájával, s miképpen kell messzi kerülőutakon megközelítenie a témaválasztásából fakadó iratanyag primer állományát is. Másrészt ugyanekkor annak is sikerült tapasztalati tudáshatárait érzékelnem, miképpen reagál az éppen fennálló rendszer politikai érzékenysége a közgondolkodásban fölmerült kérdések szaktudományi válasz-lehetőségeire és főleg hivatkozható forrásanyagára. (Eligazító sorok azért olvashatók a kötet bemutatójával összefüggő oldalakon)

Müller Gabriella, Baráth Magdolna, Seres Attila, Babus Antal a kötet bemutatóján. Kép: NEB-fotó

Az ekképpen lehetetlenné váló tájékozódás számára végtelen kincsesház az efféle forráskiadvány, s az, hogy itt a politikatörténet művészeti-irodalmi-esztétikai alapkérdései kerülnek előtérbe, másik aspektusban pedig kiemelendő, hogy mindez nemcsak „tücsöktudományok” találkozása a politikai Felhőkakukkvárban zajló tilalmi indexekkel, s nemcsak központi bizottsági dokumentumokban, hanem három különböző levéltár anyagából is részben forrásokat kaphatunk – ezek nehezen túlértékelhető erényei a kötetnek. A Szovjet Írószövetség hajdani (1975 előtti) irattári dokumentumai közül is a „Titkos Részleg” kincsei roppant fontosságot nyerhetnek az értelmező keresés pillantása révén.

Elgondolkodtató, hogy a kötet fülszövege már első tekintetre is korlátozza (pontosabban inkább ellenpontozza) a rálátást:

„Az 1956. évi magyar forradalom történetének az egyik elgondolkodtató kérdése az, vajon a szovjet párt- és államapparátus, illetve maga Nyikita Hruscsov első titkár milyen okokra vezette vissza a szovjet blokk egységét veszélyeztető 1956. évi válsághelyzetet, milyen mozgatórugókat vélt felfedezni az események hátterében, s milyen konzekvenciákat vont le abból a szovjet politikai doktrína számára? A válogatásból kirajzolódik, hogy a Kreml számára a legnagyobb tanulsággal nem is annyira a magyar értelmiség, különösen az írók körében felerősödött elégedetlenség, hatalomkritika és a változások követelésének veszélyessége szolgált, sokkal inkább az, hogy mindennek az eszkalációját a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése nem tudta mederben tartani” – szól ekképpen a kiadói „ajánlás”.

Ám a képlet ennél sokszorosan árnyaltabb, sőt drámaibb. A szövegek valójában bennünket érintő részei nemcsak az irodalom céltudatos pártirányításának anomáliáit rejtik, de jószerével az 1956-ra hangolt alaphang teljesebb is azáltal, hogy a forradalom felé, azt megelőzően és rögtön követően láthatjuk az események partvonalait, csalitosait. A 88. dokumentum szövegében például Csernyjakov budapesti nagykövetségi tanácsos naplójából kapunk „bejegyzést”, ilyen szöveggel (1957. december 20.):

„Bölöni panaszkodott, hogy ’halálosan elfáradt a ≫népi≪ írókkal folytatott terméketlen huzavonától’, akiket korábban megtévedt, de becsületes embereknek és alkotóknak tartott. Most látja, hogy ez egyáltalán nem így van. Az úgynevezett ’fordulatot’ a népiek vezetőinek, Veresnek, Szabónak, Némethnek, Illyésnek és másoknak a viselkedésében egyáltalán nem a nézeteik megváltozása váltotta ki, hanem az a törekvésük, hogy alkalmazkodjanak az új körülményekhez azért, hogy a megfelelő pillanatban ismét a múltba forduljanak, ahogy ez történt múlt év októberében. Bölöni elmondta, a népiek látják, hogy megindult az élet az országban, a párt szorosan kézben tartja a vezetést, erősebben, mint valaha, ezért értik, hogy értelmetlen nyíltan fellépni vele szemben. Most nagyon sokat írnak, különféle elbeszéléseket, novellákat és verseket, elsősorban ’általános emberi’ és ’általános filozófiai’ jellegűeket, vagyis elkerülik, hogy a nép életének legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos viszonyukról állást foglaljanak, de amikor fellépnek az alkotói esteken, előadásokon stb., nem beszélve a szűk körben tartott egymás közti beszélgetéseikről, folytatják a szocialista realizmus, a népi demokratikus hatalom és a párt politikája elleni támadásaikat. A népiek vezetői körül most kialakult egy nagy létszámú, lényegében burzsoá irányultságú írókból, újságírókból és kritikusokból álló csoport. Ugyanakkor a kommunista írók egymaguk cselekszenek, apróságok miatt civakodnak egymással, és ezzel biztosítják a népiek számára annak lehetőségét, hogy uralhassák a helyzetet a modern magyar irodalomban. A helyzet komolyságát Bölöni abban látja, hogy ez a magyar irodalomban gyakorlatilag uralkodó burzsoá csoportosulás most a kultúra területén az országban lévő összes ellenséges elem központjává vált. Teljesen természetes, hogy a népi demokrácia elmúlt tíz évében a dolgozó tömegek és különösen az értelmiség tudatában a burzsoá ideológia sok olyan csökevénye maradt fenn, amelyeket csak egymaga a horthysta rezsim ültetett el negyed évszázad alatt, nem eredménytelenül. A népi irodalmi csoportnak mint a burzsoá nacionalista ideológia sajátos ’védett övezetének’ a léte Bölöni elmondása szerint a tömegek szocialista nevelésében rendkívül megnehezíti és meg fogja nehezíteni a burzsoá ideológiával szembeni küzdelmet” (483–484. oldal).

Mármost igencsak természetes, hogy a dokumentum mint forrás megannyi további értelmezésre számíthat, irodalomtörténeti összefüggésekben másokra, mint mentalitás- vagy gondolkodástörténeti színtéren, politikai összefüggésekben másra, mint a narratív történelem elemzői számára, s az irodalom antropológusai is mást fognak „megfejtési” háttérként megnevezni, mint az orosz kultúra védelmezői vagy kedvelői. De ha nincs ez a forrás, marad a képzelet és a valamikori memoár-irodalom, hogy Bölöni kilétét, egykori újságíró múltját, a Károlyi-kormányban betöltött szerepét, párizsi emigrációját, 45-ös kommunista párttagságát, az Irodalmi Alap vezetésében kiteljesedett funkcióját, az ÉS főszerkesztőjekénti szolgálatát (57-től), a Magyar PEN Club Intézőbizottságának elnökeként elért presztízsét és 1955-ös Kossuth-díját egyaránt számításba véve mit és miért is mondhatott a szovjet kollégának… Így azonban a textus számos más körülménnyel és hatással egybevéve egészen eltérő kontextust is indukálhat. Eltérőt attól, amit a szavak rejtelme, a mögöttük álló érdekek szándékai, a „beárulni” vagy „kiárusítani” kész magatartás, az erős polgári- és párt-érdekek közötti lavírozás kényszere szült. Bölöni (amúgy az Írói Tanács elnöke is) itt most nem idézett záró megjegyzései óva intenek az Írószövetség újjászervezését illetően, „mivel ez a meglévő reakciós írói csoportosulás legitimálását jelentené” (485. old.). A primer olvasathoz is szükség van tehát nemcsak a (mellékletben praktikusan közreadott) Életrajzi kislexikon szócikkeire, de a korszak sodró vagy rejtett eseményeinek árnyaltabb megközelítésére és interpretálására is. Ám mindenekelőtt újraolvasásra. A korszak hangulatjelentései, burkolt feljelentései, bevádolásai, „burzsoá” meg „dekadens” meg „útitárs” jelzőkkel hergelés, pártos vagy mozgalmi hűséggel (és Sztálinhoz hű megnyilatkozásokkal) bizonyított hovátartozások leltárai fényesednek ki ezekből a levelekből, naplókból, szolgálati feljegyzésekből, együttműködési szándéknyilatkozatokból és rendszeres hangulatjelentésekből – ezek azonban már régen nem ismert személyiségek művészetéről szólnak, nem életművük értékeiről, hanem létük feltételeiről, a párthoz való viszony több tucatnyi változatáról, a túlélés játszmáiról és a társak vagy társaságok együttműködési, széthúzási, „bomlasztási”, szövetségkeresési és sok más alternatívájának egész látható horizontjáról sokkal inkább. Viszont mindezeknél kevesebbet az irodalomról magáról, a születő művekről, a korszak legfőbb terméséről.

Kép: NEB-fotó

A kérdés persze ugyanígy indokolt lehet: vajon miért kezdtem a 88., időben talán a legkésőbbi dokumentum megidézésével? Merthogy a szovjet típusú irodalom-irányítás nem így, nem itt és nem ekkor kezdődött, ezt a kötet előszava is nyilvánvalóvá teszi. Seres Attila alapos Bevezetője (17-50. old.) is az 1953–1957-ig datált iratgyűjteményt egy későbbi, 1963-as Hruscsov-idézettel indítja, mely mint hangulati elem ezen az első köteten szükségképpen végighúzódik. A húzódás főképp a szovjet beavatkozás, a Sztálin halála utáni „tévelygések” vagy „engedmények” csúfos helyzetté alakulása ürügyén zajló előzményekkel, s a nyomukba csak olykor-olykor szegődő következményekkel járt együtt, amivel a magyar irodalmi közéletre gyakorolt szovjet befolyást segítik megérteni, nem ritkán az indirekt beavatkozás melletti nyílt fenyegetések tónusát is fölidézve:

„Petőfi Kört szeretnének? Márpedig az nem lesz. Tudják, hogyan kezdődött Magyarországon? Minden az írószövetséggel kezdődött. Aztán jött a Petőfi Kör, majd a felkelés. Nem lesz tehát Petőfi Körük, azt nem fogjuk megengedni” – szögezte le erre Hruscsov (1963. március 8. Kreml) (17. oldal).

A főtitkári rendreutasítás konkrétan Vaszilij Akszjonov felszólalására volt válasz, de előre vetítette a türelem-fogytát, melyet a Hruscsov-éra és a megelőző-következő időszak is igazolni volt képes. Vagyis kegyeletesség nélkül utalt a szovjet értelmiség pártkötelezettségére, s ezzel a szövetséges államalakulatok mindennemű eltérésének tűrhetetlen voltára, az értelmiség önállósodási kényelmének elfogadhatatlanságára, s visszahatóan ezzel a szovjet szervek politikai-ideológiai felelősségének minden egységet (vagy látszatait) veszélyeztető engedményekre. A „kategorikus tiltás” nemcsak direkt utalás a magyar ’56-ot megelőző sajátos „engedményekre” utalóan, de egyben a szovjet vezetés kulturális területre is érvényes pártutasításos mechanizmusának további (sőt erőteljesebb) programját is előre vetítette, mintegy nem is rejtve azt a gyanút, hogy a forradalom oka a bajkeverő értelmiség és „különutas” cimboráik elégedetlenkedő magatartásában nevezhető meg, mely ellen nemcsak az irodalmi közhangulat sztálini típusú irányításának alkalmi meggyengülésével szembeni állásfoglalás szükséges, de a jó szovjet író-elvtársak tanulási hajlandóságának és belátásának további elvárása is. A „progresszív”, saját utas alkotói habitus „tűrhetetlenségét” Hruscsov magyarországi látogatásai alkalmával is tapasztalta, s a szovjet doktrína meggyengüléseként, az elvtársi (megfelelés-kényszeres) légkör romlásának tartotta. A közvetlen ok nem csupán a magyar MDP vezetőségének ideológiai meggyengülése, a Magyar Írók Szövetségének a létező dogmákhoz képesti „retrográd” aktivizálódása, de valójában az irodalompolitika és a magyar írótársadalom „regresszív” erőinek „aknamunkája” is lehetett, melynek „máskéntgondolkodói” minőségéről már a Bölöni-féle vallomás is sokat elárul.

„Ha ezt a két kérdéskört összekapcsoljuk, és Hruscsov említett okfejtéséből, illetve az azt generáló félelemérzetből indulunk ki, akkor a válasz szinte önmagától adódik: a hivatalos szovjet kulturális és irodalompolitika 1948–1949 és 1956 között nem tudott felmutatni érdemi eredményeket Magyarországon, a tömblogika, a politikai befolyásolás, az idegen kulturális minták erőszakos transzponálása a társadalmi és szellemi életnek ezen a területén kudarcot vallott.

Ennek a történeti problematikának a feltárására részben már rendelkezésünkre álltak orosz levéltári iratok magyar fordításban, de csak korlátozott számban és meglehetősen töredékesen, más tematikát felölelő dokumentumkötetekben és egy-egy önálló forrásközleményben, így óhatatlanul is szükségét éreztük annak, hogy árnyaljuk ezt a felvázolt sémát, s bemutassuk ennek a jelenségnek a belső mechanizmusát is. Kötetünk kiadásával tehát elsősorban azt tűztük ki célul, hogy a hazai közönség számára olyan orosz levéltári források tematikus együttesét tegyük hozzáférhetővé magyar nyelven, amelyeknek a vizsgálatával és elemzésével adekvátabban rekonstruálható és megítélhető, hogy a hivatalos szovjet kulturális ideológia és annak részeként a Kreml irodalompolitikája milyen módon, milyen mértékben és milyen áttéteken keresztül gyűrűzött át a magyarországi irodalmi viszonyokba. A szovjet állami gépezet egységei, így a központi szervek, a diplomáciai apparátus vagy éppen az alkotói szövetségek milyen módon vették ki a részüket a magyar irodalmi élet pártos és ideológiai alapú, a Szovjetunió és a kommunista eszmeiség iránti lojális működtetéséből, és mennyire váltak e folyamat a /sic!/ részeseivé…” (18–19. oldal.)

A kötet bevezetője kitér a korábban közreadott szakirodalom releváns anyagainak szemlézésével azokra a kérdéskörökre is, melyek kiegészítő-gazdagító alapanyagához hozzájárul e dokumentum-válogatás (Rainer M. János, Standeisky Éva, Baráth Magdolna, Hajdu Tibor, Kalmár Melinda, stb. munkáival a fókuszban), valamint a korszakra vonatkozó periodizációs (latens) vitára is, továbbá a szovjet és magyar irodalompolitikai irányítási folyamat néhány momentumára részletesebben is, elsősorban ama téren, milyen kulturális politika, kultúrdiplomácia húzódott meg a kevéssé látható ideológiai mezőben:

„Az orosz irodalomtörténeti és történeti szakirodalom már feltárta a sztálini szovjet kulturális politikában külpolitikai téren megfigyelhető sajátos ’irodalomközpontúság’ hátterét és motivációit. Ennek a legfőbb értelme abban rejlett, hogy mobilizálja a baloldali érzelmű nyugati irodalmárokat, aktív társadalmi és politikai szerepvállalásra, állásfoglalásokra ösztönözze őket a szovjet külpolitika 1940-es és 1950-es évekbeli ideológiai lózungjainak védelmében (az 1930-as évek ’antifasiszta népfrontpolitikája’ után például az 1940-es évekre a sztálini értelemben vett ’békeküzdelem’ került előtérbe). Ennek megfelelően a Szovjet Írószövetség, a szervezeten belül 1934-ben megalakított Külügyi Bizottsága révén, szerephez jutott a nemzetközi porondon is, igaz, a szovjet külpolitika egyik instrumentumaként, arra hivatva, hogy a VOKSZ17 (Össz-szövetségi Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Társasága) mellett a szovjet ’kulturális diplomácia’ sajátos szempontrendszerét jelenítse meg” (24. oldal).

E sokszor írók részvételével fungáló szervezet a párt-megrendelésre és a külügyi tanácsadás segítésére is hivatott nemzetközi kapcsolatokban jártasak köre (Polevoj, Tyihonov, Ehrenburg, stb.), akiknek nem kis hatása volt a szövetségesnek tekintett politikai irányadók (pl. Révai József) befolyásolásában, nem ritkán közös programok (pl. fordítások, írótalálkozók, könyvbemutatók, csereutazások, munkatervek, tanulmányutak) kialakításában. Ez nem jelentett „direkt” pártirányítási közvetlenséget, de a befolyás erőteljessége nem maradhatott kérdés a moszkvai meghívásra érkező Illyés Gyula vagy Király István számára sem. Így derül fény a magyar kulturális külképviselet révén szerzett információk hátteréről, Hruscsov, Andropov, Gorbacsov, Asztafjev magyar kulturális miliőben szerzett tapasztalatainak később pártpolitikai iránymutatássá konvertált változatairól, a nagykövetség információs monopóliumának alkalmazóiről, vagy a magyar Írószövetséget érintő kérdések célracionális rendezéséről szóló elvárásokról (27–33. oldal.), Rákosi és az írószövetségi pártirányítás „elvtársi” kapcsolathálójáról, „a két ország írótársadalma közötti kapcsolatfelvételek” fontosságáról (akár külföldi tudósítók, pl. Vercors francia író szovjet meghívásáról és ennek fontosságáról) és e magyar–szovjet–francia írókapcsolatok lehetőségeiről, továbbá számos dokumentumban (legátfogóbban pl. a 87.-ben) felsorolt írói csoportok jellemzésének és politikai hovátartozási listázásának megoldásáról. A szovjet vezetést ugyanis – fura ez vagy mégsem az – valamiképpen mintha érdekelte volna a magyar írók véleménye, a változások megindulását fogadó attitűdje, a párton belüli reformfolyamat menete, az írók ebben vállalt szerepe és támogatása. Erre a kor magyar íróinak nem túl jelentős hányada kellő szkepszissel tekintett, de a kultúra pártirányítását nemcsak egyoldalú elvárásnak tekintette, hanem bizonyos mértékig kijátszhatónak is – ámbár a hozzávetőleges mérleg szerint a magyar írók jó része a „kommunista írók” körébe tartozhatott, s számukra sem volt érdektelen, hogyan tekintenek minderre Moszkvából. Az eddigi irodalomtörténeti adatanyag szakadozott e téren, s immár épp e kötetből is kiderül, hogy a magyar pártvezetés olykor sokkal „hűségesebb” szolgálat hívének mutatkozott, mint amilyen egyoldalú és egypólusú lehetett egyáltalán a szovjet irodalmi élet is.

Bevezetőmben a könyv igen terjedelmes mivoltára és a lehetséges olvasók, befogadók, felhasználók körére tettem föl kérdéseket. Ezeket, úgy vélem, részben megválaszoltam, részben nem is feladatom ekkora tévedésre, a belátható ismeretanyag belátásának minden lehetséges momentumára utalva teljes összegzésre vetemedni. A kötet értékét nem a recenzens lesz hajlandó és képes meghatározni, hanem a történeti idő, mely a sorozat további köteteivel kiegészülve egy lényegében páratlan gazdagságú forráshoz juttatja a (nemcsak szovjet–magyar, hanem) magyar–magyar írókapcsolatok e korszakban mérvadó jelenségei iránt érdeklődőket.

A. Gergely András

Az ismertetett kötet adatai: Magyar irodalom és szovjet irodalompolitika a hruscsovi korszakban. Orosz levéltári iratok, 1953–1964, I. kötet (1953–1957). Szerk. Babus Antal, Müller Gabriella, Seres Attila. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2019. 560 oldal.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket