Emlékezzetek Kánpurra! Az 1857–1858-as szipojlázadás és a Bibighar-mészárlás

Az 1857-es évet – amely keserű emlékeket hagyott a Brit Birodalom életében – a britek sokszor emlegették a vérontás éveként,  és még évtizedekkel később is nagy hatással volt mind az anyaországban, mind az Indiában élő európaiakra; ez 160 évvel az események után sincs másként.

1857 tavasza bővelkedett a brit seregben szolgáló indiai katonák, a szipojok kisebb-nagyobb megmozdulásaiban. Már januártól kezdve több alkalommal is felléptek angol tisztjeikkel szemben, próbáltak hangot adni elégedetlenségüknek, az egész indiai társadalomban jelenlévő vallási, gazdasági és kulturális problémáknak. Dumdumban, illetve Barrakpurban már az év elején történtek összetűzések az indiai és a brit katonák között, amelyeket ekkor még csak az Enfield 1853-as típusú fegyver töltényének új papírburkolata, pontosabban annak állati zsírral való vízhatlanítása elleni tiltakozásnak tekintettek. A burkolatot ugyanis szájjal kellett feltépni, így az indiai katonák vétettek volna vallási előírásaikkal szemben.

 


      A fegyver megtöltésének lépései (Forrás: guns.com)

A megmozdulások végül felkelésbe torkollottak, amely az 1857–1858-as szipojlázadásként ismert. A zavargás 1857. május 10-én, Mirátban tört ki, innen terjedt tovább Észak-India számos városába. A felkelők kikiáltották függetlenségüket és II. Bahádur sahot nevezték meg uralkodójukként. Három nagyobb központjuk alakult ki: Delhi, Lakhnau és Kánpur, ez utóbbi röviddel a lázadás kitörése után borzalmas események színhelye lett.

Kánpur a britek egyik legfontosabb helyőrsége volt a 19. században, mintegy hétezer katona állomásozott itt; a város az elhelyezkedése miatt is kiemelt jelentőséggel bírt, mivel Brit-India legnagyobb kommunikációs és közlekedési útvonalainak találkozásánál volt található, valamint a Gangesz egyik fontos átkelőhelye is itt volt a korszakban.

 

Utcakép a városból 1814-1815 körül (Forrás: columbia.edu)

A felkelés kitörésekor a helyőrség parancsnoka, Sir Hugh Wheeler meg volt győződve katonái hűségéről, elképzelhetetlennek tartotta, hogy a felkelés elérhetné a várost. A hírek azonban a lázadás terjedéséről számoltak be, így egyre több európai család keresett menedéket és védelmet a katonáknál.

1957. június 2-án végzetes fordulatot vettek az események. Az egyik európai tiszt, Cox hadnagy ittasállapotban rálőtt az indiai őrségre, de szerencsére célt tévesztett. A következő éjszakát ugyan a börtönben töltötte, másnap azonban felmentették minden vád alól. Egy újabb lövöldözés pedig elvezetett a szipojok szembeszegüléséig. Június 5-én a forrongó indiai katonák elhagyták a várost, és Delhi felé tartottak. A britek ekkor megkönnyebbültek, mivel azt hitték, nem kell szembenézniük egy hosszú ostrommal; rossz helyzetfelismerésük miatt azonban az európai lakosság a következő néhány hétben szörnyű eseményekkel találta szembe magát.

A felkelés végül nem kerülte el a várost, amelynek ostroma június 6-án reggel kezdődött. A hatalmas túlerő, a szűkös készletek és a kétségbeesés ellenére a britek sokáig tartották magukat. Ám a körülbelül egy hónapos küzdelem alatt az angolokat különböző betegségek sújtották, a támadások miatt leégett a kórházuk, a harcokban pedig haderejük csaknem egyharmadát elveszítették. Wheeler hiába üzent Lakhnauba segítségért, az szintén ostrom alatt állt, így képtelenek voltak felmentő erőket küldeni a kánpuri briteknek.

 

Mészárlás a ghátnál (Forrás: thehindu.com)

A rossz kilátások miatt a parancsnok a megadás mellett döntött, és üzenetet küldtek a felkelők vezéréhez. Náná Száhib belement, hogy a britek Kánpur egyik ghátjánál (a folyók partjai mentén kialakított lépcsőzetes szakaszok, amelyeket szakrális és mindennapi célokra használnak) hajóra szálljanak – az angolok június 27-én indultak a Gangeszhez, ahol csónakok várták őket. Azonban ekkor máig tisztázatlan körülmények között lövöldözésre került sor. Egyes források szerint a britek lőttek előbb a felkelőkre, mások szerint viszont az indiaiak Náná Száhib parancsára támadtak rá a menekülőkre. Az azonban egészen bizonyos, hogy csaknem az összes távozni próbáló brit férfit és katonát megölték, köztük magát Wheelert is. A túlélők jelentős részét – akik szinte kizárólag nők és gyermekek voltak – foglyul ejtették. Elmenekülni mindössze néhányan tudtak, köztük Mowbray Thomson hadnagy, aki ezt követően még évtizedekig szolgált Indiában, és Amy Horn, egy 17 éves fiatal leány, aki a folyóba esve élte túl a történéseket.

Az esemény után a területet a mészárlás ghátjaként (az angolok Satti Chaura vagy Satti Chowra néven) emlegették. A túlélőket előbb a Savada-házba, majd a Bibigharba vitték, amely nevét onnan kapta, hogy békeidőben itt laktak a britek indiai szeretői, a bibiként emlegetett hölgyek.

 

A Bibighar (Forrás: britishempire.co.uk)

A foglyok számát a források eleinte körülbelül 120 főre tették, ami később mintegy kétszázra nőtt. Amikor Náná Száhib tudomást szerzett arról, hogy Henry Havelock ezredes Kánpur felszabadítására indult, a túszokat alku tárgyává tette, s fel akarta őket használni érdekeinek megfelelően; velük kívánta ugyanis visszatartani Havelock és a csatlakozó Neill erőteljes támadását.

A foglyok életkörülményei rendkívül rosszak voltak. A hely, ahol fogva tartották őket, kicsinek bizonyult ennyi ember számára, és bár élelmet kaptak, az egyéb szükségleteik kielégítésének biztosítása háttérbe szorult, aminek következtében a járványos megbetegedések gyakoriak voltak. Végül a britek előrenyomulása megpecsételte a túszok sorsát: a kisebb-nagyobb összecsapások és vereségek után a lázadók vezetője kiadta a parancsot a kivégzésükre. Egyes történészek szerint azonban nem ez volt az elsődleges ok, hanem a britek által elkövetett erőszakos cselekedetek, amelyeket a felkelés leverése során az útjukba kerülő indiai falvakban hajtottak végre.

Az, hogy ki rendelte el a mészárlást, továbbá a pontos részletek nem ismertek. A korabeli beszámolók szerint az indiai katonák sem értettek egyet a tervekkel, ám amikor a vezéreik őket is halállal fenyegették, végrehajtották a parancsot. Előbb kivégezték a néhány férfi túlélőt, aztán a nőket és a gyerekeket kiparancsolták az udvarra, ám ők elbarikádozták magukat a házban. Egyes beszámolók szerint a katonák újra megtagadták, hogy védtelen asszonyokat és gyerekeket öljenek. Ekkor azonban Amizullah Khan, a felkelők egyik vezetője henteseket bérelt fel, akik a katonákkal betörtek a házba, és csak akkor távoztak, amikor úgy tűnt, minden foglyot megöltek. Mindössze néhányan élték túl a támadást az elhunytak teste alatt rejtőzve el. A következő reggelen a szipojok átkutatták a házat, összegyűjtötték a holttesteket, és egy kiszáradt kútba dobták azokat. A túlélők, három nő, valamint három négy és hét év közötti gyermek szintén erre a sorsra jutott.

 

A kút 1860-ban (Forrás: columbia.edu)

A várost két nappal később a britek visszafoglalták. Neill és csapatai, akik a foglyok megmentéséért harcoltak, a Bibigharhoz érve felfedezték a szörnyű történteket. Thompson hadnagy memoárja szerint az épületben alvadt vért, ruhafoszlányokat, cipőket, fésűket találtak mindenfelé. A személyes holmik között volt egy Biblia is, amelyben feljegyzéseket találtak az elmúlt néhány hét eseményeiről. A falakat és matracokat szintén vér borította, és számos kard által ejtett vágást találtak rajtuk.

 

A véres épület (Forrás: collection.nam.ac.uk)

Az események befolyással voltak a felkelés további sorsára és a brit közvéleményre is. A Birodalom történetében ugyanis nem sok olyan eset történt, amikor brit nők és gyermekek vesztették volna életüket ilyen kegyetlen módon. Ez az angol katonákból – akik körében a kánpuri ház egyfajta zarándokhellyé vált – is a legrosszabbat hozta ki. Akik látták a helyszínt, illetve a szörnyűségek nyomait, azokon eluralkodott a bosszúvágy és a kegyetlenség, és nem kegyelmeztek a felkelőknek. A korabeli beszámolók szerint a katonák sokszor az „Emlékezzetek Kánpurra!” kiáltással vonultak csatába.

Az 1857–1858 folyamán a brit sajtóban közreadott képi ábrázolások is asszociáltak a kánpuri eseményekre. Emblematikus megjelenítése a felkelés leverésének az a kép, amelyen az angol oroszlán egy ártatlan nő és gyermek védelmében megtámadja az indiai tigrist.

 

A felkelés ikonikus megjelenítése (Forrás: columbia.edu)

Az áldozatok emlékére később egy angyalt ábrázoló szobrot emeltek. A házat lebontották, a kutat pedig betemették, és egy keresztet állítottak mellé a következő felirattal: „Hiszek a test feltámadásában.” A később téglával beborított kút helyére két hölgy, Charlotte Canning és Louisa Anne Beresford szeretett volna méltó emlékművet állíttatni az áldozatoknak; Lady Canning, az első alkirály felesége és húga, Louisa a legfontosabb támogatói, finanszírozói, sőt alakítói is lettek a terveknek. A szobor végül 1865-re készült el Carlo Marochetti tervei alapján. A szubkontinens függetlenségének kikiáltásakor az angyal azonban megsérült, később pedig áthelyezték a Kanpur Memorial Church mellett kialakított kertbe, ahol ma is látható.

 

A kőangyal (Forrás: columbia.edu)

Kovács Márta

 

MentésMentésMentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

Az aláírás maga az ember, aki kézjegyével hitelesíti mindazt, ami az adott dokumentumban található. A Magyar Nemzeti Levéltár 2016 márciusában