Szobrok csavarható fejjel?

2019 áprilisában az Eötvös Csoport szervezésében a Párbeszéd Háza izgalmas előadásnak adott otthont: Mire használhatja a politika a történettudományt? – címmel Ablonczy Balász és Pók Attila beszélt a történettudomány, az emlékezetpolitika és a ma emberének történelemszemléletéről.

Király Miklós moderátor előszavában kijelentette, hogy a címben megfogalmazott kérdés nem újszerű. Számos gondolkodó, író fogalmazott meg a történelemről definíciókat, vizsgálta megismerésének objektivitását. Volt, aki az emberiség egész élete memóriájának; más utólag formált konstrukciónak, vagy „örökké élőnek” esetleg mozaikokból szerkesztettnek gondolta.

Az egyes eseményekről megfogalmazott értékítéletek is lehetnek egymás szöges ellentétei, az európai történelmet csak vázlatosan ismerők számára is eklatáns példa erre a nagy francia forradalom jobb- és baloldali olvasata.

A politikus is olvasója – néha történészi minőségben alkotója is, gondolhatunk Churchillre ­­- a történelemnek, és számos helyzetben alkalmazója is. A politikus, ha hatalomhoz, befolyáshoz jut, a számára példaértékű vagy elvetendő történelmi események ítéletet mondhat. Előtérbe helyezheti vagy elhallgathatja azt, a róla alkotott őszinte (ön)vizsgálattal vagy mítosszal erősítheti vagy megoszthatja nemzetét. Állításokat és elvárásokat fogalmazhat meg, ezzel állítva kihívások elé a „harag és részrehajlás nélküliség” axiómáját valló tudományos elitet.

Pók Attila

Pók Attila előadása kezdetén Lányi András 2018-ban, a Magyar Hangban megjelent cikkét idézte, melyben a szerző a magyar politikai elit legutóbbi 200 éves rossz beidegződősét kárhoztatta, amely megosztó emlékezetpolitikájával a közös víziók helyett a nemzet különféle rétegeit szembefordította egymással. A történettudomány számára öt megjelenési „ösvényt” vázolt fel: a tudományosságot; a politikai-retorikait; az oktatást; a művészetet és az egyéni / kollektív emlékezet megalkotását. Szerinte lehetséges, hogy a jó történész egyben jó politikus is legyen egy személyben, itt Horváth Mihályra és Guizot-ra hivatkozott.

Megemlékezők Károlyi Mihály szobránál (Varga Imre, 1975.) – 1990-es felvétel (kép forrása: fortepan.hu)

A továbbiakban Leopold von Ranke gondolatmenetét fejtette ki, aki porosz történész-politikusként egyszerre vallotta, hogy a történelmet „úgy mutassa be, ahogy történt”, és minden történelmi korszakot „ugyanolyan közel állónak tartotta Istenhez”. Ennek ellentmondva saját korának Poroszországát a történelmi fejlődés csúcsának tekintette.  Történettudományi folyóiratában foglalkozott aktuálpolitikai kérdésekkel is, szisztematikus forráskritikai vizsgálatot folytatott. A történelem lényegének az államok közötti viszonyt, a külpolitikát tekintette. Reálpolitikus volt, aki a szélsőségektől elzárkózott. Ezt a rankei iskolát követte a két világháború között Magyarországon Szekfű Gyula, aki azt állította, hogy a történelem szinte természettudomány által mérhető erőt gyakorol a társadalomra. 1945 után, a marxista történetírás elítélte Rankét, elméletét „spekulációnak” tartotta, amely „mélyen alatta van a történelmi gondolatnak. ” Úgy vélték, saját koruk, a szocializmus nem lehet egyenrangú más történelmi korokkal. Emellett kiemelte Molnár Erik elítélő nyilatkozatát az ’56-os forradalomról, melyben Molnár azt fejtette ki, hogy abban az időben a korábbi forradalmak hibás szemlélete jutott ismét felszínre, azaz a nemzeti szempontot akarták érvényre juttatni az osztályszempont helyett.

Pók Attila előadása végén fontosnak tartotta megemlíteni a témáról folytatott „frissítő” vitákat, egyúttal óvott a politika történettudományra gyakorolt „egyoldalúan” termékenyítő hatásától.

Ablonczy Balázs

Ablonczy Balázs témája a két világháború közötti történetírás emlékezetpolitikája volt. Felvezetőjében arról beszélt, hogy a kutató feladata az elidegenítés, a tények és ellentmondások bemutatása a populizmus kizárásával.

A történelem közéleti alaköltésének három csoportját vázolta fel: a tudományost, a nyilvánost és az emlékezetpolitikait. Az első kategóriába a múzeumok, ismeretterjesztő dokumentumfilmek, míg az emlékezetpolitikaiba az alkalmazott tudomány, tantervek, emléknapok, utcanevek és emlékművek tartoznak.

II. Rákóczi Ferenc szobra (Pásztor János, 1937.), jobbra a Parlament – 1941-es felvétel (kép forrása: fortepan.hu)

Ablonczy is utalt a politika és a tudományos kutatók közötti szoros viszonyra, melyben az az előbbi sokszor úgy érzi, beszéli és érti is az utóbbi szaknyelvét, innentől tehát feljogosítva érzi magát a véleményalkotásra, különösen azért, mivel az utóbbi az ő alkalmazásában végzi tudományos munkáját. A két világháború között számos intézmény alkotta a történettudomány hátterét, a nagy országos intézményeken túl a trianoni Magyarországra menekült további egyetemek, kollégiumok; a Teleki Pál Intézet és még független kutatók is részét képezték.

A kutatók szemlélete nemzeti-keresztény konzervatív alapokon nyugodott, kevés vagy csak időlegesen „szélsőséges” álláspontot képviselő kutató jelentett kivételt.  Tematika tekintetében Trianon hatása elnyomott minden mást, felértékelődtek a nemzetiségi kutatások. A Horthy-korszak végén már felerősödtek az ideológiai; a tematikai; sőt még a vallással kapcsolatos belső ellentétek is.

Az állami szféra kiemelt fontosságot tulajdonított a területnek, amit az is jelez, hogy 1917-44 között két kultuszminiszer töltötte be a Magyar Történelmi Társulat elnöki tisztségét, és számos fejlesztést hajtott végre az infrastruktúra kiépítése, és az elitképzés területein. Tudományos szintre emelte a néprajzot, tantárgyként emelve be azt az iskolai tantervekbe, és ekkor állították fel az első skanzent is.

Lenin és Sztálin szobra (Tápai Antal, 1950.) a szegedi Móra parkban – 1953-as felvétel (kép forrása: fortepan.hu)

Az emlékezetpolitikára térve megjelentek a világháborús és revíziós emlékművek; állami ünnep lett március 15-e; ünnepelték a finnugor nyelvrokonságot (!), és a korszak végén megjelent néhány áthallásokat felmutató történelmi film is.

Zárszavában Ablonczy ennek a politika által támogatott, jól képzett, bár zárkózott tudományos elitnek az 1945-48 között lezajló eliminálásáról beszélt, ugyanis elérte őket a hatalomra jutó ellenkurzus átka, és csak az 50-es, 60-as években szivároghattak vissza lassan a tudományos életbe, ha az egyetemi katedrát nem is kaphattak.

A közönség kérdései előtt egy fiatal szakkollégista osztotta meg élményét a jelenlévőkkel arról, hogyan élik meg a fiatal értelmiségiek politika és a tudomány kapcsolatát.  A  fiatalság helyzetét  a „selfibaleset” szóval jellemezte. Rögzítettnek tartják a demokratikus viszonyokat, „nem tesznek értük”, az átláthatatlan és indulattal teli politikától elfordulva, „kívülállóként” tekintenek magukra. A megoldás kapcsán az átélhetőséget tartotta fontosnak, mely által átérezhetik a fiatal felnőttek is, hogy részei, sőt alakítói is lehetnek a politikai folyamatoknak.

A kérdések kapcsán Pók kifejtette, hogy nincsenek kiemelt történelmi témák és személyiségek, ha mégis dönteni kell, azt a szakma és a társadalom maga döntse el. Megemlítette a Lendület kutatócsoportot, amely a történelem peremterületei felé irányítja vizsgálódási tárgyát. A tanári szakma feladata, hogy a tanulók számára személyessé, átélhetővé tegye a történelmet. A szoborállítás esetében pedig praktikus lenne elgondolkodni azon, hogy a politikai szélirány változásakor fejeiket le lehessen csavarni.

Nádor utca – Vértanúk tere (Ságvári tér) sarok, a Münnich Ferenc utca visszanevezésekor 1989-ben (kép forrása: fortepan.hu)

Ablonczy szerint, bár vannak attitűdök, örökségek, de mégsem fogadja el, hogy a történelem az élet tanítómestere lenne. Nincs jó vagy rossz történelem, ahogy egysíkú történelmi személyiség sem, és nagy hiányossága a mai történetírásnak, hogy a 20. századi, meghatározó magyar történelmi alakjainkról még nem születtek monográfiák. Pók itt vitába szállt Ablonczy politikával kapcsolatos felfogásával, mert szerinte a politika befolyásolhatja pozitívan a társadalom történelmi szemléletét, amennyiben annak kohézióját erősíti, és nem a tudományosság álarcát magára öltve folytat versengést áldozat- és hőskutatás terén Európában.

A két történész egyetértett abban, hogy a kutató sosem tud tárgyától vegytisztán függetlenedni, hiszen a téma kiválasztása már egyfajta elfogultságot feltételez a kutató részéről. Pók szerint már a téma formája, struktúra is hatást gyakorol a történészre, felesleges időkeretet megadni, ha minél objektívebben akarunk vizsgálódni. Ablonczy feltételezi, hogy egy generációval korábban történt eseményekhez már lehet objektívan közelíteni. A történésznek a főhős iránti rokon-vagy ellenszenvét kezelnie kell, kötelező a kritikus megközelítés, és ez idővel változhat is, itt Pók saját korábbi és mai meglátásaira utalt Jászi kapcsán.

Az utolsó kérdésre, miszerint lehet-e közös európai történeti tudat, Pók felvetette az uniós próbálkozásokat az Európa-nap, közös himnusz vagy emlékház kapcsán, de közös identitás hiányában mindezt eredménytelennek minősítette. Ablonczy stílszerű kérdésével záródott az est: „Lehet-e az európai focinak szurkolni?”

Mészáros István

A borítóképen: Mikus Sándor szobrászművész szobra a “felszabadulás huszonötödik évfordulójára” készült. Jobbra Kiss István szobrászművész alkotása, a talapzatáról lefűrészelt Münnich Ferenc-szobor – az alkotások a Memento Parkba kerültek. (kép forrása: fortepan.hu)

Ezt olvastad?

A Kárpátaljai Szövetség meghívására az MTA „Lendület” program Trianon 100 Kutatócsoportjának vezetője, Ablonczy Balázs elgondolkodtató előadást tartott a kilencvenkilenc évvel