Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

2019. március 13-án a Politikatörténeti Intézetben izgalmas előadásra került sor. Varga Lajos, az MTA doktora, az Intézet nyugalmazott munkatársa Szociáldemokraták a Magyarországi Tanácsköztársaságban címmel a proletárdiktatúra létrejöttének és működésének igen érdekes (és nem kevésbé vitatott) eseményeit mutatta be.

Varga Lajos előadása

A történész kezdésként arra mutatott rá, hogy 1919. március 20-a és 21-e (vagyis a bolsevik hatalomátvétel és közvetlen előzményeinek dátuma) két meghatározó napja a magyar történelemnek, amelyről érdemesebb minél részletesen beszélni. Rögtön leszögezte ugyanakkor: ezek nem forradalmi napok voltak, „ha lett volna forradalom, lettek volna előjelei”. Márpedig a Kommunisták Magyarországi Pártjának szinte teljes vezetősége börtönben volt ekkor, még ha politikai foglyokként számos könnyebbítést is élvezhettek fogva tartásuk alatt.

Az előadó megállapítása alátámasztására hangsúlyozta: a kritikus napok előtt minden épphogy inkább a Károlyi-rendszer túlélése felé mutatott. Garami Ernő kereskedelemügyi miniszter, a szociáldemokrata párt tekintélyes vezető politikusa a hadicélú államosítások visszabontásáról, a gazdaság szabadabbá tételéről tárgyalt. Megkezdődött a kampányidőszak az április közepére kiírt választásokra, melyet az MSZDP azzal várhatott, hogy legalább relatív többséget fog majd szerezni.

Andrássy Gyula szobra fölé épített „Munka Háza” című 1919. május 1-i díszlet – háttérben a Parlament (Kép forrása: Fortepan)

Minden békésnek tűnt, egészen a magyar-román demarkációs vonalról szóló távirat, a hírhedt Vix-jegyzék megérkezéséig, mely kormányválságot okozott, ugyanis Károlyiék – nem alaptalanul – a politikai rendezés igényét sejtették a fegyverszüneti vonalak kijelölése mögött. Ezzel végleg összeomlott az a pacifista politika, mely az antant jóhiszeműségére apellált. Károlyi Mihály egy csak szociáldemokrata kormányt szeretett volna felkérni a Szovjet-Oroszországhoz való közeledés jegyében, s Berinkey Dénes kormánya lemondott. A belső válság azonban nem enyhült, mert az MSZDP vezetése megosztott volt abban a kérdésben, hogy vállalják-e egyedül a kormányzás ódiumát, vagy nyissanak a KMP felé. Landler Jenőt küldték tárgyalni a Gyűjtőfogházba Kun Bélához és társaihoz arról, támogatnának-e a kommunisták egy MSZDP-kormányt, és ha igen, milyen feltételekkel. Döntés azonban nem született – a szociáldemokraták elhalasztották a válaszadást arra, elfogadják-e a kormányalakítást.

A Hősök tere 1919-ben (Kép forrása: Fortepan.hu)

Hogy március 20-ról 21-re virradóra mi történt – folytatta Varga –, azt sajnos lehetetlen pontosan rekonstruálni, pedig időben valamikor ekkor zajlottak a hatalomátvétel kulcsmozzanatai. A 21-én lezajlott MSZDP-pártvitán ugyanis már mindössze négy vezető szociáldemokrata – közöttük is leginkább Garami – ellenezte a KMP-vel való bármiféle megegyezést, a többiek, ha esetleg eltérő elképzelésekkel is, de hajlottak rá. Kunfi Zsigmond oktatásügyi miniszter és Weltner Jakab Népszava-főszerkesztő mentek ezúttal „követségbe” a fogházba, s noha nem volt felhatalmazásuk a pártegyesülés kimondására, a nap végére mégis megszületett a Forradalmi Kormányzótanács, s ezzel elkezdődött Magyarországon a kommün.

A magyar szovjetköztársaság forradalmi kormányzótanácsa (Kép forrása: Wikipedia)

A különféle tárgyalások során Varga szerint nagyon fontos közbenjáró volt Láday István igazságügyi államtitkár. Utóbbinak életútját az előadó külön kiemelte: mozgalmi múlt nélküli, főleg fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó jogász volt, mégis igazságügyi népbiztos lett a szovjetállamban. Annak bukása után Erdélybe menekült, s előbb a Consiliul Dirigentet szolgálta, majd a román állam egyik vezető jogásza lett.

A létrejövő új kormányszervben, a Forradalmi Kormányzótanácsban egyetlen kommunista népbiztos volt, maga Kun Béla, ám már április 3-án komoly átalakulásra és 33 főig terjedő bővítésre került sor. Varga hangsúlyozta, ez alatt a rövid idő alatt a (korábbi) párttagság sok tekintetben jelképessé vált, hiszen a szociáldemokrataként indult Landler Jenő, Varga Jenő vagy Hamburger Jenő teljesen átadták magukat a világforradalmi, bolsevik eszmének. Mindeközben az események is egészen sodró lendületet vettek, az új hatalom ugyanis impériuma első hete alatt igyekezett annyi változást megvalósítani, amennyi Oroszország bolsevizálásakor három-négy hónap alatt ment végbe. Varga Lajos hangsúlyozta, ez kapitális hiba volt, mert a hatalmon belüli ellentéteket nem gyengítette, viszont a szovjethatalom társadalmi elfogadottságát annál inkább erodálta.

Rákóczi út, 1919. május 1-i felvonulás (Kép forrása: Fortepan)

Varga ezt követően rátért a földkérdés elemzésére, és az ezzel kapcsolatos ellentétre a Kormányzótanácson belül. Rámutatott: a szociáldemokraták nagy része nem volt elvi ellensége a földosztásnak – a földpolitika megvalósítása azonban nem az ő kezükben volt, hanem Hamburger földművelésügyi népbiztoséban, illetve főleg Kun Béláéban. Neki egyszerűen annyi volt a véleménye, hogy a földkérdés „élelmezési kérdés, nem több annál”. Ez a hozzáállás a parasztság tömegeit fordította szembe a rendszerrel. Haragjukat pedig – folytatta Varga – tovább növelte, hogy a létrejövő termelőszövetkezeteket legtöbbször a volt intézőkre és gazdatisztekre bízták, hiszen nekik volt hozzáértésük. A szociáldemokraták csupán a viszonylag kicsi (100 hold alatti) birtokok magántulajdonban maradását tudták elfogadtatni. Azonban a kommunisták nem változatlan meghagyást, hanem további felosztást terveztek: a tehetős parasztság nagyobb birtokait szétosztották volna a törpebirtokosok és földnélküliek között. Bár az utóbbi intézkedésre nem került sor, a Tanácsköztársaság intézkedései parasztlázadásokhoz vezettek, amelyeket terrorkülönítmények fojtottak vérbe. Varga szerint ennek áldozatai (akik nem fegyveres harcban veszítették életüket) 250-270 főt tehettek ki.

A Lenin-fiúk vezérei: 1. Cserny József parancsnok, 2. Papp Sándor, 3. Radányi Kornél, 4. Nével József, 5. Natusek Szanisz (Kép forrása: Wikipedia)

Az előadó ezt követően rátért a háború és az azt övező ellentétek tárgyalására. Abban, hogy a jegyzéket – annak következményeivel – el kell utasítani, az új hadsereget pedig főképpen munkásokból felállítani, viszonylagos konszenzus uralkodott a vezetők között, ám szinte semmi másban. A Vörös Hadsereget ráadásul nem egyedül külső védelemre használták volna. Az április 3-ikán történt hatalmi átalakításokhoz is egy konstruált zendülés vezetett, a kommunista klikk a hadsereget használta Pogány József hadügyi népbiztos megbuktatására. Varga kiemelte az esemény ironikusságát: mint elmondta, Pogány hónapokon keresztül intrikálta a saját útját a hatalomba hasonló módszerekkel, hogy aztán két hétig se élvezhesse azt. Elmondása szerint Szamuely Tibor a szociáldemokraták teljes eltávolítását tervezte katonai puccsal, amit majdnem sikerült véghezvinnie. Akciói, ha nem is váltak mindig valóra, határozottan védelmet élveztek Kun Béláék részéről. A szociáldemokraták egyre hevesebben követelték az „ultrák”, a terrorbrigádok tetteinek kivizsgálását, ám ez a bolsevikok részéről visszhangtalan maradt. A hadsereggel szemben bizalmatlanok maradtak mindkét részről, a szociáldemokraták a bolsevik vezetőktől féltek, a kommunisták az erősen szakszervezeti beágyazottságú hátországra (hadtáp, logisztika) gyanakodtak. Varga hozzátette: általánosságban a szakszervezetek léte is utálat tárgya volt a kommunista vezetők szemében.

Budapesti plakátok a Tanácsköztársaság idején, 1919 (Kép forrása: Fortepan)

Az ellentét leginkább a szovjethatalom parlamentjének, a Tanácsok Országos Gyűlésének ülésein csúcsosodott ki az előadó szerint. A gyűlés jó kétharmada – szakszervezeti háttere okán – inkább a szociáldemokraták felé húzott, s Vanczák János, a legitimációs szempontból kulcsfontosságú ellenőrző bizottság elnöke is közülük került ki. Kun erre a „forradalmi kisebbség” – azaz a kommunisták – élcsapat jellegéről és ebből fakadó vezető szerepéről tartott szónoklatot. Szimbolikus jelentőségű volt a párt nevének vitája, ami a diktatúra mértékének vitája is volt egyben. A szociáldemokraták a „szocialista”, a bolsevikek a „kommunista” jelző hangsúlyozására törekedtek. Kunfi Zsigmond Varga szerint annak a vezérszónoka volt, hogy „egy pártban nem létezhet két párt”, ezzel hívva fel a figyelmet a folyamatos kommunista térnyerésre a hatalmon belül. Bár jelképes békülésként végül Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja lett a párt elnevezése, a színfalak mögött a bolsevikok akarata érvényesült: addig szavaztattak és fenyegetőztek, amíg sikerült a Kormányzótanács új, végső összetételét a saját akaratuk szerint formálni. Varga ugyanakkor megjegyezte, a felvidéki kiürítés – a Clemenceau-jegyzék – vitája nem pártkérdés volt, Kun és Kunfi együtt támogatta, Szamuely és Pogány együtt ellenezte.

Kun Béla Csepelen beszédet tart a munkásoknak (kép forrása: Wikipedia)

Varga elmondta: bár a kommunisták nagyon agresszíven viselkedtek a hatalmon belül is, folyamatosan defenzívába kényszerítve a szociáldemokratákat, uralmuk mégiscsak légvárakra épült. A rendszer két alapeleme volt a szovjet katonai segítség és a Magyarország szomszédjaira is továbbgyűrűző világforradalom, ám egyik sem valósult meg. A nyilvánvaló csődöt a bukáskor Kun is elismerte. Ehhez Varga hozzátette: abban, hogy a bolsevik rendszer de facto vezetője nem ragaszkodott a legvégsőkig a hatalom megtartásához, kulcsszerepe volt az MSZDP szürke eminenciásának, Weltner Jakabnak, aki a szociáldemokraták és kommunisták közötti harc bármi áron való elkerülésére törekedett. Ebbe tartozott Varga szerint az is, hogy meggyőzte Kun Bélát: uralmának fenntartása reménytelen.

Karikatúra a Borsszem Jankó 1919. május 4-ei számában (Kép forrása: mediakutato.hu)

Az MSZDP proletárdiktatúra utáni életének bemutatásával zárta az előadást Varga Lajos. A csupán néhány napig létező szakszervezeti kormányról elmondta: nagy hiba volt, hogy nem  hangsúlyozták  a Tanácsköztársasággal való diszkontinuitását, mert így semmi esélye nem volt, nem lehetett a stabilizálódásra. A szociáldemokrata párt mérlegéről úgy vélekedett, hogy a dualista évtizedek alatti megszerveződés és a háború valóban lehetővé tették a hatalomra kerülést – minderre azonban egy olyan pillanatban került sor, amikor csapdába kerültek, s nem hozhattak valóban jó döntést. A kommünben való szerepvállalás rá is égett a pártra a berendezkedő ellenforradalmi rendszerben, bűnbakok lettek, háttérbe szorultak. „De túléltek” – hangsúlyozta Varga, majd azzal a gondolattal zárta előadását: szerinte az „őszirózsás” időszak a kelleténél jobban el van temetve, a bekövetkezett kudarcok miatt az eleve beléje kódolt működésképtelenség hangsúlyos elem az értékelésében. Meglátása szerint azonban ez csupán annak a külföldi diplomáciai és katonai nyomásnak volt köszönhető, amelyet semmilyen kormány sem tudott volna túlélni. Különben Károlyi rendszere kellő belső támogatottsággal bírt, és konszolidációra képesnek mutatkozott. „Igenis Magyarország érett volt a polgári berendezkedésű demokráciára” – vonta le a következtetést Varga.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket