„A tabusított történeteket igyekszem megtalálni” – Interjú Ö. Kovács Józseffel

Ö. Kovács József az év eleje óta a Magyar Nemzeti Levéltár megyei főigazgató-helyettese. Tudományos pályáját a 19. századi zsidóság kutatásával kezdte, neve mégis inkább a kommunista diktatúra tapasztalattörténeti kutatása kapcsán ismert. Történészi pályájáról, meghatározó élményeiről, gondolatairól, terveiről, egyszóval tapasztalatáról Ritter György beszélgetett vele.

 

Mi volt az a „szellemi szál”, amelyhez mindig igazodtál a pályád során?

Nyilván a tudományos érdeklődésemnek van egy szakmai, egy személyes, egy családi miliő által meghatározott része. 1960-ban születtem, és ami a történelem iránti érdeklődésemet igazán felkeltette – mai fejemmel visszagondolva –, az egy elég konkrét élmény volt. Egykor jobb sorsú faluban, Izsákon nőttem fel, egy akkor már igencsak elszegényedett paraszti családban. 1965-ben egy nagymise után, a rokonságban feltűnt egy kalapos, láthatóan pesti ember. Anyámat megkérdeztem, hogy ki ő, és kiderült, hogy börtönben volt. Ez számomra egy meghatározó élmény. Persze megtudtam, hogy mi történt vele, de nekem a szüleim erről nem nagyon beszéltek. Ő volt Rácz Sándor, a Nagy Budapesti Munkástanács elnöke, aki közel hét évig volt börtönben. 1933-ban Hódmezővásárhelyen harmadik gyermekként született, de Izsákon nevelkedett nagyanyjánál. 1946-ban Budafokon tanult gimnáziumban, de a műbútorasztalosságot is kitanulta. Már a forradalom leverése után, november 16-án megválasztották a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökévé. 48 órás sztrájkot hirdetett Nagy Imre kiszabadításáért. Többször tárgyalt a Kádár kormány tagjaival és szovjet vezetőkkel is. Decemberben újabb sztrájkot hirdetett, többek között a salgótarjáni sortűz miatt. 11-én Kádár a parlamentbe hívta, ahol letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban szabadult, főleg külföldi nyomásra. Előadássorozatai, de még 1973-as házasságkötése is a Kádár-korszak ellenzéki megmozdulásainak számítottak. A rendszerváltáskor részese volt a Történelmi Igazságtétel Bizottság munkájának is. 1990 után több párttal kapcsolatban volt, de tartósan nem vetette meg sehol a lábát. 2003-ban a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökévé választották. A kamaszként vele folytatott beszélgetések, és főleg az a kérdés, hogy mi volt 1956, nagyban befolyásolta azt a történelemképet, amelyről írni szerettem volna. 1990-ig elég szoros kapcsolatban voltam vele. Meg is intett engem, amikor 19 éves voltam (tudta, hogy történelem szakra készülök), hogy az 1945 utáni történelemmel nem lenne szabad foglalkoznom, mert a több évtizedes hazugságtörténetek miatt ezt nem lehet tisztességesen megírni. Talán emiatt is fordultam a késő Kádár-korszak egy másik tabutémájához, a zsidókérdéshez. Azt tudtam, hogy a mindennapok világával, történelmével akarok foglalkozni, mert az eseménytörténet kevésbé érdekelt. Először Szombathelyre kerültem, itt érlelődött meg bennem a döntés, főleg, amikor az ottani levéltárak munkatársai különböző témákat ajánlottak. Mivel családi kötődésem nem volt a zsidósághoz, kíváncsiságom elsősorban abból fakadt, hogy a zsidóságot olyan rétegnek láttam, akik hasonlóan a jobbágysághoz, a rendi társadalmi hierarchiából kirekesztve éltek. Érdekeltek ezek az összefüggések. Például, hogy – mert igazából kérdéssel tudok erre válaszolni –, mi lehetett annak az oka, hogy míg 1848-ban a Dunántúlon sok zsidóellenes megmozdulásra sor került, addig a Duna–Tisza közén ez nem volt jellemző. A másik példa: hogyan lehetséges az, hogy az 1850-es években Kecskemét legvagyonosabb zsidó kereskedő-polgára, a református főiskola létesítésére hagyományozta vagyona egy részét? A város levéltárosa, Hornyik János, másokkal együtt a helyi zsinagógában emlékezik meg évről évre 1848 eseményeiről. Hogyan lehetett, hogy az 1880-as években az evangélikus lelkész helyettesítette a távollévő rabbit egy temetésen? Ezek a jelenségek a leszűkített politikatörténeti értelmezésekkel szemben állnak. A válasz összefoglalóan az lehet, hogy ahol a zsidóság hiánypótló volt a foglalkozás és egyéb tevékenység szempontjából, ott nem volt látványos ellentét a többségi társadalommal. Ahol viszont töréspontok és konkurenciák mutatkoztak, más miliőből származó kereskedő réteg volt jelen, ott sokkal több konfliktust találunk. Felmerült persze kérdésként, hogy ezt minek lehet nevezni? Hogyan lehetett leírni? Ezért folyamatosan egyes mikroszinteket elemeztem, hogy minél egyedibb módon tudjam felvázolni e folyamatot. Úgy gondoltam, hogy mindig a helyi időkben, helyi terek és miliők világában kell gondolkodnom, ahol a dolgok valójában történnek. Emiatt is foglalkoztam az 1990-es évekig elsősorban a magyar zsidóság történetével. A 1980-as években a témával kapcsolatos zárolt vagy nehezen elérhető szakirodalmat baráti kölcsönzések révén, majd a Rabbiképző Intézetbe bekopogtatva, Scheiber Sándor professzor úrtól személyesen kaptam meg. Ma már ,,viccesnek” tűnik, de akkoriban ez is megtörténhetett.

Ez a pályaív milyen intézményeket érintett?

14 éves koromban, az általános iskola elvégzése után először Esztergomba mentem, ahol műszaki szakközépiskolába kezdtem járni. Mondhatni ez volt az első pályatévesztésem, hiszen akkor a szüleim azt mondták, hogy szakmát kell tanulni, egyébként mire megy egy fiú… Innen a Szombathelyi Tanárképző Főiskolára kerültem, majd 1983-tól tíz évig a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban dolgoztam, közben az ELTE-re jártam. Az 1989 és 1991 közötti időszak életem egyik legszabadabb kutatói időszaka volt, mert ekkor levéltárosként és egy MTA-Soros Ösztöndíjnak köszönhetően Zentától Ceglédig a régió zsidóságának múltjával foglalkoztam. Ez nagyon tanulságos időszak volt. Ekkor letisztult bennem még inkább, hogy igazából engem az érdekel, hogy helyben hogyan történnek a dolgok, hogyan működik a helyi miliő. Végül a Duna–Tisza közi, még pontosabban a kecskeméti zsidóság történetéből, de főleg a polgárosodás történetéből védtem meg a ,,kisdoktori” disszertációmat. Ennek folyatásaként, az 1993. évi kandidátusi disszertáció könyv formájában megjelent  A védésem a taxisblokád napján volt, az egyetem tövében volt éppen az egyik útlezárás. Ez is nagyon meghatározó élmény volt számomra, például, hogy az ELTE-re rajtam kívül csak a bíráló bizottságot engedték be. Főleg úgy, hogy témavezetőm Szabad György volt, akivel már a 1980-as évek közepétől – a beszélgetések szintjén – gyakran ,,politizáltunk”. A sikeres védés ellenére, főleg családfenntartási kötelezettségek szempontjából, nem igazán volt pozitív jövőképem. Az 1988 és 1990 közötti évek aktív közéleti tevékenysége, ha úgy tetszik a ,,politizálás” után az világos volt, hogy a biztatások ellenére politikus nem akarok lenni. Elkezdtem a jogi tanulmányokat. Ez volt talán a második pályatévesztésem. Közben persze, a publikációk révén ismertek néhányan, akik a rendszerváltás utáni szakmai intézményesülésben komoly szerepet játszottak. 1986-tól voltam kapcsolatban a Hajnal István Kör kutatóival. A védésem után Komoróczy Géza meghívott az ELTE-re, hogy tanítsak, illetve, hogy tanuljak, például hébert is. Óraadóként kerültem oda, majd ezzel párhuzamosan Miskolcra hívtak a történelem szakra. Ezt az állásajánlatot csak egy évvel később fogadtam el, amikor a családommal Gödöllőre költöztünk és a Zsidó Levéltárban lévő állást érthetően nem kaptam meg. Ekkor, 1993-ban már kandidátusi disszertációmat is lezártam. Miskolcon 18. és 19. századdal kellett foglalkoznom egyetemi rendszerben, közben rájöttem, hogy a zsidóság történeti kutatásához már nem tudok mit hozzátenni. Ez volt a váltás egyik oka. A másik pedig az, hogy ez a téma még inkább átpolitizálódott. Úgy láttam, hogy ezt nem lehet csak sérelemtörténetként, antiszemitizmus-történetként, vagy kisebbségtörténetként leírni. Közben sajnos a miskolci munkahely egyre ,,messzebb” került. 2011-ben hívtak meg a Károli Gáspár Református Egyetemre, ahol docens voltam 2014-ig. 2012-ben védtem meg az MTA doktori disszertációmat, majd 2014-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre kerültem.

Egy fórumon említetted, hogy a romantikus beszédmód ellenére inkább a 19. századi történetkutatók közül választanál példaképeket, pl. Szilágyi Sándort, Hornyik Jánost, Szeremlei Sámuel. A 20. századiak közül Szabó Istvánt, a személyesen ismertek közül Jürgen Schlumbohm német kollégát. Hogyan kerültél írásaikkal és egyesek esetében személyükkel is kapcsolatba, és egyáltalán mit jelent számodra az a fajta történetkutatás, társadalomanalízis, amit ők leírtak?

Leszámítva egy 1980-as évek közepén megtett svájci kutatóutat, igazán nem jutott eszembe, hogy külföldre menjek. Egyébként egyértelmű volt, hogy mi a szürke és mi a színes világ között a különbség, de nem akartam ottmaradni. Az 1990-es évektől viszont szerettem volna többet tanulni, minél több helyre eljutni. Leszámítva az egy-egy hónapos párizsi és oxfordi tartózkodást, igazából a német kutatásokhoz kötődtem. Egyszer írtam Jürgen Schlumbohm, monumentális, részben koraújkortörténeti munkájáról a Századokba. Elküldtem neki a recenziót, hogy azért mégis tudjon róla. Váltottunk pár levelet és meghívott egy pályázat keretében Göttingenbe. Így kimentem kilenc hónapra és onnan kezdve tíz évig visszajáró vendég voltam ezen a tényleg nemzetközi kutatóhelyen. De meghatározó élményem volt a berlini hét hónap Hartmut Kaelble tanszékén is, vagy a potsdami jelenkortörténeti intézet. Göttingenben a Max Planck Institutnak egy komoly társadalomtörténeti, történeti antropológiai műhelye működött. Itt személyesen megismertem a mikrotörténet és a tapasztalattörténet művelőit: Hans Medickket, Alf Lüdtkét, Peter Kriedtét, de mindvégig Jürgen Schlumbohm volt hivatalosan a mentorom.

 Ő volt az új „kalapos ember”?

Igen! Őt a világ legkedvesebb történészének tartom. Segítette itthon is a munkánkat. Korábban Hofer Tamásék révén eljött Átányba is, többször járt Magyarországon, és amikor nyugdíjba ment, akkor a könyvtárának a felét a Miskolci Egyetemnek, másik felét az ELTE-nek adta. Sokat köszönhetek a göttingeni sajátos nemzetközi módszertannak. Már maga a könyvtári állomány is a mindennapok története iránti érdeklődésemet fokozta. Hans Medick úgy írt egy falutörténetet, mintha általános történelem lenne, tehát a könyvének az alcíme is az volt, hogy „a lokális történet, mint általános történet.” Lenyűgözött, ahogy a mikrovilágokat elemezték, sokszor 800 oldalon keresztül, mindezt alapos elméleti felkészültséggel. Többen akár egy évtizedig is foglalkoztak egy faluval, a közösség anyakönyveivel, a végrendeletek változásaival, mobilitásvizsgálatokkal, mindennel, ami személyes és konkrét. Ez engem nagyon vonzott. Például, amikor Medick arról írt, hogy a rendi társadalmon belül a ruhák színeinek, a gomboknak mekkora szerepük van, mit jelentenek a kortársak számára.

 Hol vannak a tapasztalattörténetnek a fogalmi határai? Ha azt mondjuk, hogy „alsógépállás”, „falusi miliő”, „mikrokörnyezet”, akkor nem túl szubjektív, fiktív és ezzel már-már irodalmiasnak ható ez a szemléletmód? Mennyire használhatóak az eredményei?

Szerintem ugyanazokról a keretekről van szó, csak különböző nézőpontokból. A keretek valóban vegyesek, de tegyük hozzá, bármelyik történeti módszertanra igaz ez. Itt a történeti források válogatása az, ami különleges. De, ami mégis közös, az maga a történeti forrás. Leo Strauss írta, hogy az átfogó történeti modellekkel szemben meg kell adni a kortársak nagy hallgatag többségének a megszólalási jogát, vagyis az ábrázolásunkba az eddig elmondatlan történeteiket és tapasztalataikat is be kell emelni. Az embereket kapcsolataikban kell megjelenítenünk. Strauss, és persze más elődök mellett Koselleck tapasztalattér és elváráshorizont tézise egy új gyakorlatot vezetett be. Ez nemcsak elméleti kérdés, hiszen saját mindennapi tapasztalatunk is ez lehet, vagyis, hogy akarva-akaratlanul befolyásolnak a múltbeli tapasztalataink, emlékeink; gondolkodásunkat a remény és a valóság összessége adja és félelmeinkkel együtt van egy jövőképünk. Koselleck szerint e két tér találkozása szervezi a cselekvésünket. Amikor ennek kutatási lehetőségeit átéltem Göttingenben, elhatároztam, hogy ezzel fogok foglalkozni, mert a rejtélyest akartam megtalálni. Ezért helyezem a kortárs átélőkre a hangsúlyt, azokra, akik megélték ezt; miként reagálhattak arra, ami megtörtént. Eldöntöttem, hogy amíg aktív leszek, addig engem a tapasztalattörténet fog érdekelni, hogy az elhallgatott, rejtőzködő, tabusított történeteket igyekszem megtalálni. A kérdésed az irodalomra vagy a fikció világára is utal. A veszély benne van, de én úgy érzem, hogy a munkáimra ez nem vonatkozik. A fő kérdés mindig az, hogy a jól megindokolt elméleti felvetést forrásokkal mennyire tudod igazolni. Az elméleti megközelítés mellett én mindig próbáltam földhözragadt is lenni. Fontosnak éreztem, hogy forrásközpontú legyen a munkám. Egy forrás alapvetően nem lehet fiktív. Konkrét esemény, jelenség alapján, konkrét forrásokat kell használunk, de ehhez konkrét elméleti keret is kell. Ilyen esetben persze nagyon át kell gondolni, hogy írott vagy szóbeli forrást használunk fel.

Nem kétélű penge ez? Például az 1989 előtti narratíva az volt, hogy 1956 ellenforradalom volt és az akkori áldozatnarratíva érvényesült. 1989 után egy másfajta történeti gondolkodásban az addigi „hősök” gyilkosokká váltak, haláluk de facto szükségszerűvé vált. Nem kétélű penge ez a narratíva? Az 1945-ös földosztással kapcsolatban is előkerült, hogy a nemzetiségeket, társadalmi rétegeket, az egyházat hátrányosan érintette, de mégis több ezer család kapott megélhetéséhez szükséges földet. Hiteles ez?

A megélt történetekben a hivatalos álláspont szerinti értelmezés is ott van. Hiszen évtizedeken keresztül ez a társadalom része volt annak a rendszernek. Például az iskolában soha nem lehetett azt mondani, hogy 1956 egy forradalom volt, még annak ellenére sem, hogy volt egy cinkosság, hiszen 1956-ot sem a vizsgatételekben, sem a feleletekben nem kérdezték. De mégis megvolt. Ehhez is kapcsolódik a társadalomtörténet és a politikatörténet kiindulásából fakadó különbség. Ez 1956 esetében éppen úgy van, mint az 1945-ös földelkobzás, földosztás történeteiben. Ugyanis az általam is vállalt műfaj, a politikai társadalomtörténet azt írja le, hogy a 20. században, amikor az állam olyan mértékben kiterjeszkedett – pontosan az állami erőszak miatt –, annyira átpolitizált mindent, a társadalmat is, hogy emiatt sem lehet használni például a 18. századi társadalomtörténeti paradigmákat, ábrázolásmódokat; éppen ezért is a két módszertannak – a politikatörténetnek és a társadalomtörténetnek – együtt kell működnie. Engem az érdekel, hogy meg tudjuk-e válaszolni azt a kérdést, hogy egyrészt a földreformként beállított politikai mítosz, valójában milyen célokat szolgált, másrészt, hogy társadalmi gyakorlatként miként ment végbe ez a folyamat. Figyelembe veszem a politikai célkitűzést, de elsősorban azt vizsgálom, hogy ténylegesen, Ranke megfogalmazását kissé módosítva, „tulajdonképpen mi történt”. Ugyanakkor egy társadalomtörténész számára mindig nagyon fontos az arányok betartása, mert a történelem mindig mennyiségi kérdés is. Vagyis meg kell vizsgálni, hogy 1956-ban mennyien ,,jártak jól” azzal, hogy leverték a felkelést. Vagy ha az 1945-ös földosztásban megnézzük a több tízezer elutasított igénylő helyzetét, akkor rájöhetünk, hogy maguk a politikai irányítók is tudták, hogy teljesíthetetlen a hivatalos célkitűzés, hiszen a háború előtti statisztikák alapján is világos volt, hogy annyi föld nem volt, mint amennyi igénylő jelentkezett. Ugyanakkor a történetkutatónak azt is mindig szem előtt kell tartania, hogy az emberi együttélési formákkal mi történt a beavatkozások, szabályozások révén. Gyöngültek-e? Erősödtek-e? Ezt kell mérlegre tenni, konkrétan pedig azt, hogy amit 1945-ben és előtte elkezdtek, az 1950-es évekre erősítette vagy gyengítette a közösségi formákat. Ha csak azt vesszük, hogy hány millió hektár föld maradt parlagon az 1950–1960-as évekre, akkor a válasz egyértelmű: 1950 és 1970 között egymillió ember hagyta el a vidéket. Mindezt lebonthatjuk az egyéni stratégiák szintjére is, hogy – ismét kérdéssel érzékeltetve – a nagy kulák üldözések idején, a földművesek a propaganda ellenére is, miért a kulákok (értsd a jobb gazdaelit) földjére mennek továbbra is dolgozni és miért nem a kollektívnak mondott közös gazdálkodásba? Mindig a kortársi döntést, a társadalmi gyakorlatot kell figyelembe venni, ebben is látszódik a politikai döntés és a társadalmi döntés világa közötti különbözőség. Átányban a párttitkár arról rendelkezik, hogy zsoltárokat énekeljenek a temetésén. Tehát engem az érdekel, hogy a politikai döntés a társadalmi gyakorlatban miként fut le.

A tsz-szervezésekről is megemlítik, hogy ugyan a terror felszámolta a paraszti társadalmat, de ezzel együtt létrejött egy olyan szocialista mezőgazdasági rendszer, amely az egész kelet-európai blokkban az egyik legsikeresebb és leggazdagabb lett. Hiszen szemben a többi kommunista országgal, itt megmaradt a magántulajdon egy része (háztáji), nem volt éhínség. Mennyire igaz ez?

Legyünk óvatosabbak! Az a helyzet, hogy erre vonatkozóan – most nem beszélve egyes szociológiai és néprajzi művekről, kiváló kezdetekről – egy jó, átfogó agrártörténeti alapkutatásról én még nem hallottam, annak ellenére, hogy az 1960-as évekig megtörténtek a tisztességes forrásfeltárások. Ami az 1960 és 1990 közötti időszakra vonatkozik, az nagyon hiányos, inkább csak föltételezések, hipotézisek. Átfogó történeti kutatási eredmények nincsenek a „sikeresnek” nevezett magyar agrármodellről. Eleve torzító az elnevezés, hiszen a ,,siker” mellett sokan nem veszik tekintetbe a máig nyúló társadalmi árat, a vidék kiüresedését. Például a Földművelésügyi Minisztérium forrásait ilyen módon nem tárták fel. A kollektivizálás, az egyéni parasztgazdaságok erőszakos felszámolásának hatásait rövid és hosszútávon úgy lehet szemléltetni, hogy megvizsgálom azokat a vidékeket, ahol nem volt kollektivizálás. Mondjuk érdemes összehasonlítani Nyugat- és Kelet-Németországot. De ugyanígy elmehetünk szemlélődni Szlovéniába, Ausztriába, Lengyelországba. Ahol elmaradt a kollektivizálás, nagyobb fokon maradt meg a vidék önállósága, megtartóereje. Azt nem mondom, hogy a vidék paraszti társadalma tradicionális értelmében nem szűnt volna meg; ez belátható. De ennek a radikális végrehajtása nem történt volna meg társadalomtörténeti eseményként, sorsfordítóként. Sajnos egy jó alapkutatás még nem született ebben a témában. Nem tartozom azon kutatókhoz, akik azt mondják, hogy 1956 leverése és megtorlása után a Kádár-korszak a csendes építkezés korszaka volt. A részigazságok mellett ez sematikusnak tűnik számomra és mindig feltettem a kérdést, hogy miért maradt ki a vizsgálatokból az 1958 és 1961 közötti időszak, a tsz-szervezések időszaka, a ,,tsz-pszichózis” hatása. E nélkül lehet-e a későbbi időszakot vizsgálni? Például feltehetjük a kérdést, hogy mi lett az öregekkel? Mert a tsz-parasztok már nem az életerős termelők voltak. A nagy többség, a fiatalok elmentek és elmenekültek a faluról. Baranyai statisztikai adatom van az 1960-as évekből arról a több ezer idős emberről, akik sem a tsz-nek nem kellettek, sem pedig a saját családtagjaik nem tudták eltartani őket. De mást nem tudunk róluk.

Két nagyon fontos dolgot tisztázni kell, az egyik a fogalmak, a másik a tabuk kérdése. A fogalomhasználattal gond van, hiszen a szövetkezeti fogalom egyáltalán nem fedi a valóságot, megtévesztő, mert a 19–20. századi szövetkezetesítés is egy közösségi együttélési folyamat: érdekérvényesítő, gazdasági szervezet volt, az egyéni magántulajdont védték vele. A kommunista programban a szövetkezetesítés kifejezést használják a ,,szocialista téeszesítésre” is, amely egyértelműen a magántulajdon felszámolása volt. Ez egy káros folyamat volt, mert, ha civilizációtörténetként közelítjük meg, akkor nyilvánvalóan az emberi együttélési formák világában hozott jól látható következményeket. Ez szerintem egyértelmű. Ez látható például az öngyilkossági és az alkoholizálási statisztikák megugrásában is. És itt is megmutatkozik a kommunista diktatúra által formált szemlélet. Itt jelenik meg a tabuk kérdése. Kádárék tanultak Rákosiéktól, pontosabban átértékelték saját működésüket. A nyers erőszak mellett sajátos zsarolási módszereket alkalmaztak a kollektivizálás során. Ez a belső dokumentációban Münnich Ferenc reagálásaitól kezdve Fehér Lajosig kimutatható. Egészen sok forrással alá tudom támasztani, hogy az erőszak alkalmazásába bevonták a társadalom tagjait, ezt én (kísérletezve a fogalommal) társadalmiasításnak nevezem. Ugyanis amiről a rendszer képviselői azt mondták, hogy társadalmi ügy, annak érdekében a zsarolás révén beszervezték a rokonokat, bárkit, akire szükség volt. Aki az ilyen módon irányított, manipulált politikai mobilizácó, az erőszak áldozata/tettese lett, abban eleve benne maradt a szégyenérzet is. Mivel, hogy ennek nagyon sok mindenki részese volt, ezért létrejött egy átfogó öntabusítási folyamat is. Az állam azonban mindezt a kollektív traumát, traumatizálódást a mai napig nem oldotta fel (leszámítva, hogy elfogadtak egy országgyűlési határozatot a kuláküldözésekről) szimbólumokkal, gesztusokkal, pedig az ,,állam” generálta a konfliktust és az államnak kellene a terhes emlékezést feloldania. Főleg azért, mert a magyar civil társadalom túl gyenge ehhez. Azért is baj ez, mert az interjúkban is nyomon tudom követni, hogy amit közölnek az emberek, az sokszor éppen az aktuális emlékezetpolitikához köthető.

A tsz-szervezés témájára hogyan találtál rá?

Miskolcon 1997-től tanszékvezető, tehát a tanítási programért is felelős voltam az Új- és Jelenkortörténeti Tanszéken. Egy kolléga nyugdíjba ment, aki 1945 utáni magyar történelmet tanított. Értelemszerűen át kellett vennie valakinek a témáját. A nálam fiatalabb kollégáim nem akarták ezt vállalni, ezért így 39 évesen rám maradt ennek a korszaknak a tanítása. Végül ez a feladat saját identitásomból fakadóan is érdekelt. A külföldi útjaim, az 1945 utáni társadalomszerkezet vizsgálatában szerzett tapasztalataim egy ponton már egy német–magyar tudományos összefogás lett, ahol meg kellett vizsgálni „német” és „magyar” összehasonlításban a ,,munkás-paraszt állam” munkásait és parasztjait. Előbb a munkásokkal foglalkoztunk. Vác és környékének helyi miliőit választottam. Született ebből néhány munka is, de végül arra jutottam, hogy világosan látszik, mennyire szöges ellenétben áll a tapasztalatom, a beszédmódom az addigi publikációkkal. Akkor azt gondoltam, hogy csináljunk egy tisztességes alapkutatást. Főleg azért, hogy ezeket a beidegzült beszédmódokat próbáljuk egy alapos dokumentumtárral és erős módszertannal felülírni. Biztos voltam abban, hogy a szívós kutatásnak jó eredménye lesz. Személyes okok is voltak abban, hogy kitartó legyek, például az, hogy a kutatás során találkoztam olyan öngyilkossági esetleírással, hogy míg a családtagok úgy tudták, hogy az illető részegen beesett a kútba, miközben elég egyértelműen alá tudtam támasztani, hogy a rendőrség álcázta ilyen módon az erőszakos egzisztenciavesztés miatt elkövetett öngyilkosságot. Sok-sok ehhez hasonló történetről tudunk.

Erre épült rá a Váltóállítás című kötet is és a Vidéktörténeti Témacsoport?

Személyesen igen, de ez már egy új, hiánypótló intézményesítési forma. Néhány forrás erejéig foglalkoztam 1945-tel a kollektivizálás miatt, többször utaltam arra, hogy ’45-tel foglalkozni kellene. Amikor a Vidéktörténeti Témacsoport létrejött, akkor a 70. évforduló is adta magát, hogy ezzel új módon és csapatban kell foglalkozni. A magam feladatát illetően elhatároztam, hogy a társadalmi gyakorlat szempontjából azt vizsgálom meg, hogyan zajlott le a földosztás. Fontosnak tartom az ideológiát, de a legfontosabbnak a társadalmi gyakorlat vizsgálatát gondolom. A Váltóállítás kötetben, sok más kollégával együtt, egy következetes alapkutatást végeztünk el, amit egy érvényes tudásnak tartok.

 

Milyen terveken dolgozol a Levéltárban?

Több minden van, én sem tudok kibújni a bőrömből. Remélem, hogy ősztől lesz egy tematikus kutatási lehetőség az MNL-ben, különböző korszakok, témák mentén. A másik Szabó Csabáék kiállítás-tervezete, amely a nemzetiségek, etnikumok, sajátos társadalmi csoportok története mentén látszik körvonalazódni. Az engem illető fejezetben, a magyar zsidóság történetében az alulnézeti, tapasztalattörténeti nézőpontot javasoltam bemutatni. Mindez persze nem az én személyes programom, egyébként is azt már beláttam, hogy ennyi évvel a hátam mögött és ennyi hivatali feladat és a tanítás mellett inkább csak kutatásszervező lehetek.

Mint egyfajta „kalapos ember”?

Igen megtisztelő, talán így is mondható. Inkább a fiatalok munkáját akarom szervezni és ehhez hozzátenni, amit tudok. Talán a kollektivizálás témájáról már megírtam, amit akartam. Mostanában Czetz Balázzsal dolgoztunk ki egy programot, ami a tulajdonfosztások történetét részleteiben tárná fel néhány megyében. Nagyon remélem, hogy ez megvalósul.

Lehet-e tapasztalattörténetet pedagógiai szempontból hasznosítani?

Nagyon sok visszajelzést kaptam ezzel kapcsolatban. Pécsett volt egy konferencia, ahol középiskolásokkal, pedagógusokkal is találkoztam. Egy történelemtanár a tanácskozás után írt egy e-mailt, hogy egy csomó dolog, amit eddig sejtett a saját tanításával kapcsolatban, a földtörténetek és helyi tapasztalatok alapján most helyre került. Számomra ez volt a legnagyobb dicséret. Ez volt a legegyértelműbb visszajelzése annak, hogy ennek a törekvésnek értelme volt és lesz is. Vannak már jelek arra, hogy a tapasztalattörténeti kutatás megtalálja útját a nagyobb közvéleményhez a személyes érintettségben. Én ebben bízom. Ahhoz szerintem az szükséges, hogy az unokák meg tudják érteni elődeiket. Főleg a városok szempontjából, hiszen az ország egy jelentős része a szülők, de a nagyszülők szempontjából is – ha szabad ezt a fogalmat használni – „városi menekült”. Ezzel is fontos lenne foglalkozni.

 

Ritter György

Ezt olvastad?

Miként kezd valaki történész-levéltárosként az 1980-as évek zenei szubkultúráinak tudományos igényű kutatásához? Keresztes Csaba történész-főlevéltárossal, a Magyar Nemzeti Levéltár Szakmai