A Tanácsköztársaság bel- és külpolitikájáról

Lehet-e újat mondani a Tanácsköztársaságról? Nemcsak lehet, hanem kell is, hiszen folyamatosan zajlanak az új kutatások, amelyek lehetővé teszik, hogy akár az 1945 előtti, akár az 1945 és 1989 közötti uralkodó narratívákról eltérő, árnyaltabb képet alkothassunk mindarról, ami ekkor zajlott. A Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – a Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának harmadik alkalmán a Tanácsköztársaság bel- és külpolitikája került terítékre Romsics Ignác és Kerepeszki Róbert előadásában.

Romsics Ignáctól megtudhattuk, hogy többekkel együtt nem érezte helytállónak azt, amit az 1960-as évek végén, illetve az 1970-es évek elején a Tanácsköztársaságról tanítottak neki. Ennek köszönhetően maga is részt vett azokban az új kutatásokban, amelyek azt a célt szolgálták, hogy újragondolják az eseményeket. Beszélt saját történészi felfogásáról, mely szerint úgy kell írni, hogy feltárjuk a történések ok-okozati hátterét, prezentáljuk az adatokat, de hagyjuk, hogy az olvasó maga szűrje le a tanulságokat.

Romsics Ignác előadása

Mi volt a Tanácsköztársaság? – tette fel a kérdést Romsics Ignác rövid bevezetője után. Szerinte szakítást jelentett a korábban folytonos magyar történelemmel. Romsics szerint a magyar államjog alapját az 1848/1849-es törvények jelentik még napjainkban is, e folytonosságban jelent zárójeles időszakot mind a Tanácsköztársaság, mind az államszocializmus négy évtizede. Az őszirózsás forradalom még csak megújítani akarta a rendszert: vezetői földreformot, választójog-kibővítést és a nemzetiségi követelések lehető legszélesebb figyelembevételét tervezték. Károlyi Mihály terve azonban dugába dőlt, és egy rendkívül speciális helyzetben létrejött a Tanácsköztársaság. A Kádár-korszakban azt tanították, hogy alulról erőszakolták ki, ez az állítás azonban nem állja meg a helyét. Ugyan létezett a határozott követelésekkel és hosszútávú célokkal rendelkező kommunista párt, ami nem is volt teljesen ismeretlen a magyar társadalom számára, de korántsem bírt akkora támogatással, mint azt láttatni próbálta az 1989 előtti történetírás. A március 21-ei hatalomátvétel körül több mítosz is kialakult. Romsics szerint a valóság az, hogy Károlyi kizárólag a szociáldemokratáknak akarta átadni a hatalmat, akik azonban félrevezették, mivel nem tájékoztatták, hogy a kommunistákat is bevonják a kormányba. A hatalomra kerülő kommunisták minden átmenet nélkül elkezdték végrehajtani a programjukat. Sorra hozták a magántulajdonellenes rendelkezéseket, gondolva a húsz főnél többet foglalkoztató üzemek államosítására, a kereskedések bevételének és kiadásának ellenőrzésére vagy a proletárcsaládok beköltöztetésére a három szobásnál nagyobb lakásokba a tulajdonosok mellé. Hozzátette, hogy a Tanácsköztársaság nem vette figyelembe a parasztság igényeit sem. Előírta ugyan a bizonyos méretnél nagyobb földbirtokok államosítását, de ezeket a földeket nem osztotta szét, helyette termelőszövetkezeteket alapított az elkobzott területen. A földosztás elmaradása miatt hétről hétre csökkent a népszerűsége vidéken, a polgárságot sújtó rendelkezések miatt pedig a városokban, így fokozatosan leszűkült támogatóinak rétege. Romsics szerint az internacionalizmus és az antiklerikalizmus, amelyet a Tanácsköztársaság képviselt, szintén nem bizonyult népszerűnek. A magát kozmopolitának és ateistának tartó réteg ugyanis csak a városokban volt jelen, de ott sem jelentett többséget.

A közönség

Romsics szerint a Tanácsköztársaság vezetői félreismerték a magyar társadalmat, vagy ha nem, akkor erőszakkal akarták átformálni. A marxi elmélet szerint nem lehet egy országban felépíteni a szocializmust. A Szovjetunió is sokáig próbálta kiterjeszteni a forradalmat más országokra. Az osztályellentétek előtérbe helyezésével, nemzeti ellentétek háttérbe szorításával próbálták a világforradalom ügyét elősegíteni. Ez az elképzelés kudarcot vallott, a szociáldemokrácia számos országban inkább a nemzeti erők mögé állt be. Romsics elmondta, hogy a Tanácsköztársaság Vörös hadseregébe sem a nemzetiségiek áramlottak be, hanem olyan magyarok, akik honvédő háborút kívántak folytatni. Voltak persze olyan alakulatok is, amelyek a világforradalmi eszmékért küzdöttek, de mivel az ellenséges oldalon nemzeti hadseregek álltak, így tulajdonképpen ezek is nemzeti eszmékért harcoltak. A Tanácsköztársaság folyamatos harcra kényszerült a Magyarország területére behatoló, támadó hadseregek ellen. Ilyen környezetben próbálta megvalósítani belpolitikáját, amit azonban a társadalom nagy része nem támogatott. Kezdeti bázisa hétről hétre csökkent az események alakulásával. A Tanácsköztársaság bukását tehát külső és belső okok együttes jelenlétére lehet visszavezetni.

Kerepeszki Róbert alapvetően egyetértett azzal, amit Romsics Ignác elmondott, néhány helyen azonban igyekezett árnyalni az elhangzottakat. A Tanácsköztársaság északi hadjáratát szerinte tévedés lenne honvédő háborúnak nevezni, mivel a népbiztosok nem a területi integritás alapján álltak, amit Kun Béla meg is írt a békekonferenciának. A hadjárat célja nem a terület megtartása, hanem a rendszer fenntartása volt. A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása mutatta meg ezt leginkább, s ez jelentett ébresztőt azoknak a katonáknak a számára, akik nemzeti érzésből fogtak fegyvert.

Kerepeszki Róbert előadása

Kerepeszki kitért a Romsics által említett erőszakkal átformálásra is. Rámutatott, hogy a vörös terror olyan seb, ami máig vitákat gerjeszt, és megkerülhetetlen a számszerűsítés. A szakirodalom jelentős része Vári Albert összesítését használja, ami 590-ben adja meg az áldozatok számát. Kerepeszki szerint a terror nemcsak a halálos áldozatokról szól, hanem a megfélemlítésről és a cenzúráról is. Mindezt azonban nem lehet számszerűsíteni. Rámutatott, hogy a Vári-féle statisztikát viszont lehetne pontosítani, mivel Vári központi adatokat használt, amitől a helyi levéltárakban található forrásokban fellelhető adatok eltérhetnek.

Kerepeszki Róbert beszéde után élénk, egyórás vita bontakozott ki a közönség részvételével, amelyben az előadók egymással is polemizáltak. Romsics Ignác fontos felvetésnek nevezte azt a kérdést, hogy mit tartunk terrornak. Szerinte a szándékos, bírósági és/vagy statáriális kivégzések tekintendők a részének, a rendfenntartás során alkalmazott erőszak viszont nem. Utóbbira azt hozta fel példaként, hogy ha a hatóság fosztogatókkal szemben lép fel, és e fellépés közben hal meg valaki, az másképp ítélendő meg, mintha perbe fognák, és rövid úton kivégeznék. Kerepeszki Róbert szerint az 1918/1919-es események során nehéz megkülönböztetni a Romsics által említett két erőszakformát. A vörös- és a fehérterror a máig kibeszéletlen traumák közé tartozik, ezért is kísérik élénk viták mind a mai napig. Romsics e felvetés kapcsán fontosnak tartotta megjegyezni, hogy szerinte többről van szó kibeszéletlenségnél: a politika folyamatosan használta és szerinte máig arra használja ezeket a traumákat, hogy szembeállítsa a társadalom bizonyos csoportjait, ahelyett, hogy a megbékélés felé hatna.

Bödők Gergely zárszava

A Clio Intézet társ-ügyvezetője, Bödők Gergely zárszavában felhívta a figyelmet, hogy a rendezvénysorozatnak még további huszonegy része lesz, a következőt április 26-án tartják meg Vörös május 1. – A Tanácsköztársaság tavaszi erődemonstrációja címmel. A részletekről ide kattintva olvashatnak.

Szőts Zoltán Oszkár

A borítóképen Romsics Ignác látható. A fotókat a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket