A Tanácsköztársaság propaganda-gépezete

Hogyan és milyen eredményességgel működött a Tanácsköztársaság propaganda-gépezete? Fontos kérdés ez, ezért a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatban önálló alkalmat szentelt a témának, június 28-án. A jelenlevők ezúttal Szabó Viktort, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatóját, valamint Vörös Boldizsárt, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársát hallgathatták meg.

Szabó Viktor

Szabó Viktor előadásában a Tanácsköztársaság propagandáját jellemző legfontosabb kritériumokra koncentrált. Kiemelte, hogy a proletárdiktatúra rendkívül intenzív propaganda-tevékenységet folytatott, amelynek során tartalmait újságokban, filmekben, plakátokon, híradófelvételeken, ünnepségeken egyaránt közvetíteni próbálta. Miért volt erre szükség? Az előadó szerint egyrészt azért, mert a kommün politikai háttéralku eredményeként jött létre, nem pedig alulról jövő kezdeményezésként, ezért a tömegbázist ilyen módon kívánták megszerezni. Másrészt valamilyen módon meg kellett magyarázni a lakosságnak azokat a radikális intézkedéseket, amiket bevezettek. A propaganda intézményesült formában jelent meg. A Szocializmus Nemzetközi Propagandája nevű szervezet a külső, a Szocializmus Állami Propagandája nevű pedig a belső propagandát irányította. Előbbi nemzeti szekciókra, utóbbi ügyosztályokra bomlott, amelyek közül mindegyiknek megvolt a maga speciális feladata. Az előadó két csoportra osztotta a propagandával foglalkozó személyeket. Az elsőt ezek közül a funkcionáriusok képezték, akik valamilyen vezető beosztást töltöttek be a propaganda-szervezetekben. A második, kevésbé homogén csoportot a propagandisták képezték, ami alatt mindazok a személyek értendők, akik rendszeresen részt vettek a propaganda-tevékenységben (például agitátorok, újságírók), vagy alkalomszerűen, nem rendszeresen kapcsolódtak bele. Ilyenek voltak például a művészek. A különbséget a tevékenységük intenzitásában lehet felfedezni. Érdekes kérdés, hogy miért vettek részt ezek a személyek a tanácsköztársaság propagandájában? Szabó szerint három fő csoport rajzolódik ki. Az első a kommunizmusban hívő, meggyőződéses és elkötelezett embereket jelentette. A másodikat a változás, a jobbító szándék támogatása jellemezte. Az előadó szerint ezek a személyek az első világháború alatt átélt sokk miatt gondolták úgy, hogy radikális változásra van szükség. A harmadik csoportbeliek foglalkozásukból, pozíciójukból kifolyólag kerültek kapcsolatba a propagandával. Jellemzően ide tartoztak a zenészek vagy a színészek, akiket kirendeltek a propaganda-ünnepségekre. Ezek az emberek egyszerű megbízásként élték meg ezt a tevékenységet. Szabó szerint mindhárom kategória személyei esetén figyelembe kell venni egyéb tényezőket is, például a karriervágyat, a megélhetés kényszerét vagy a félelmet.

Szabó Viktor

Milyen tartalmat közvetített a propaganda? Az előadó rámutatott, hogy az első és legfontosabb üzenet a világforradalom eljövetelébe vetett hit köré összpontosult. Ehhez szorosan kapcsolódott a világháború megítélése, amit egyértelműen a kapitalizmus és az imperializmus bűnének tartottak, s Lenin nyomán az összes kapitalista államot felelőssé tették a világháború kirobbanásáért. Úgy gondolták, hogy a gazdasági, termelési viszonyok megváltoztatása magával hozza a pozitív társadalmi változásokat. A világképet rendkívül leegyszerűsítették. Egyszerű ellentétpárokkal operáltak, például a kommunizmus és a kapitalizmus vagy a proletariátus és a burzsoázia küzdelmével. Törekedtek a közös ellenségkép kialakítására, amit hol az ellenforradalmárok, hol a párizsi békekonferencia testesített meg. Gyakran hivatkoztak a forradalomra, fogalmát viszont nem szó szerint, hanem társadalmi forradalomként, azaz a kapitalizmusból a szocializmusba átmenetként értelmezték. A diktatúrát az ehhez szükséges átmeneti állapotként kívánták láttatni, ami azért szükséges, mert a burzsoázia önként nem mondana le a hatalomról a proletariátus javára. Ezek mellett az üzenetek mellett természetesen konkrét intézkedések népszerűsítése is megjelent, legyen szó a hadseregszervezésről vagy a női emancipációról. Lenin, Trockij vagy Buharin megszólalásai gyakran jelentek meg követendő példaként, azonban a szimbólumrendszert Szabó szerint inkább a nyugat-európai és a hazai hagyomány formanyelve jellemezte.

Milyen módszerekkel dolgoztak a propagandisták? A kommunikációt tudatosan szervezték, egyszerre megszólítva az egyént és a tömegeket. Igyekeztek az egyes társadalmi csoportokhoz külön szólni az őket érintő kérdésekről. Minden rendelkezésre álló eszközt felhasználtak az üzeneteik sulykolására. Ez alatt az értendő, hogy ugyanazt az információt folyamatosan, különböző módokon ismételték. A „Világ proletárjai egyesüljetek” szlogen például szinte minden kiadványon megjelent, sőt ekkor még egyedülálló módon tömegközlekedési eszközök – a villamosok – oldalain is. Törekedtek az egységes politikai arculat kialakítására, a politikai sajtó és a különböző médiumok kisajátítására, valamint a nem propagandatartalmú események (például kulturális vagy sportrendezvények) propagandisztikus jelleggel felruházására. Az a modern kommunikációból ismerős jelenség is megjelent, amelynek során közismert személyeket kisajátítottak, példaképként állítottak be. Szabó szerint a legfontosabb hosszútávú cél az oktatás és nevelés propagandacélú átszervezése lett volna, de erre nem jutott idő. Ennek lényegét a tanulók ideológiai átnevelése jelentette, akik így idejekorán magukba szívták volna a szocializmus eszméit.

Vörös Boldizsár

Volt-e valóságalapja a propagandának? Szabó szerint csak az a propaganda működik, aminek van. A kommün esetén a kapitalizmus rendszerének éles és pontos kritikája jelentette a kiindulási alapot, azaz az ott keletkező visszásságok és problémák részletes ismertetése. A problémákra adott megoldási javaslat viszont már utópia volt.

Vörös Boldizsár előadásában naplóbejegyzésekből, újságcikkekből hozott példákkal szemléltette, hogy az egyes propagandatermékekre miként reagáltak a kortársak, ezzel azt is bemutatva, hogy miként hatott a propaganda egyes személyekre. Ezek alapján a propaganda célba ért, és azt a hatást váltotta ki, amit a kiötlői elvártak, sőt elismerőleg szóltak róla, de előfordult, hogy bírálat érte, túl elvontnak vagy túl primitívnek találták. Arra is akadt példa, hogy valaki vitába szálljon a közvetíteni kívánt üzenettel, és nyílt kritika is előfordult. Előfordult, hogy egy fontos propagandaeszközt a céljával ellentétesre alakítottak át, vagy egyszerűen megsemmisítettek. A propagandaeszközök tehát sokféle reakciót kiválthattak. Egy az életviszonyokat gyökeresen átalakítani akaró politikai rendszer propagandája jól felhasználható annak a tanulmányozásához, hogy a tömegkommunikáció milyen hatásmechanizmussal dolgozik, és mennyire hatékony a befogadói oldalról nézve – mondta Vörös, aki szerint ezek vizsgálata segíthet abban is, ha kevésbé radikális rendszerek marketingeszközeinek hatásmechanizmusáról akarunk többet megtudni.

Az előadásokat követő vita folyamán számos érdekes kérdés került elő. Kiderült, hogy a használt szimbólumok nagy része szociáldemokrata eredetű, és csak kevesebb része származtatható az oroszországi bolsevik mozgalomból. A szocialista nevelést is árnyalták az előadók, kiderült, hogy távlati célként ki akarták vonni a diákokat a családi légkörből, hogy ezzel megakadályozzák a „kettős nevelést”. Arról is volt szó, hogy nem tudjuk, hogy pontosan összegszerűen mennyi pénzt költöttek propagandára, ugyanis a kommün bukása után a propagandaszervek megsemmisítették iratanyagaikat. A jelenleg rendelkezésre álló adatok a csoportok felszámolásáról szóló későbbi jelentésekből származnak.

Bödők Gergely

A rendezvény végén az est moderátora, egyben a Clio Intézet társ-ügyvezetője, Bödők Gergely megköszönte a közönség féléves figyelmét, s rámutatott, hogy az előadás-sorozat ősszel folytatódik, a következő alkalomra a nyári szünetet követően, szeptemberben kerül majd sor.

Szőts Zoltán Oszkár

A rendezvényről készült fényképeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre. A borítókép a Fortepan archívumából származik.

Ezt olvastad?

1919. július 24-én a román csapatok ellentámadásával nem csupán a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája, hanem rövidesen a proletárdiktatúra is összeomlott.