A tanácsköztársaság szereplői ellen lefolytatott bűnperek

A tanácsköztársaságot követő fehérterror jelensége mélyen jelen van történelmi köztudatunkban. Kevéssé ismert tény viszont, hogy a kommün bukása után nemcsak az önbíráskodás fogalmi körébe sorolható események zajlottak, hanem – rendes bírósági eljárásokban – a törvényes hatalom is igyekezett tisztázni, ki viselte a felelősséget az előző rendszer törvénytelennek tekintett cselekményeiért. (Mindezzel párhuzamosan a köztisztviselők, fegyveres erők tagjainak igazolási eljárásai is zajlottak.)

Az 1919. augusztus 12-én kihirdetett vármegyei statárium plakátja (Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei)

E pereket a ’45 utáni baloldali szerzők kivétel nélkül a fehérterror körébe sorolták. A témában az egyik legelső – s máig tartó hatással bíró – munka egy gyakorló bírónő, Rév Erika 1969-ben írt Népbiztosok pere című kötete volt. A szerző a bírósági felelősségre vonások egyik ikonikus perét dolgozta fel, melyben a kommün tíz másodvonalbeli vezetőjét ítélték el, négyet halálra, hatot pedig életfogytig tartó szabadságvesztésre. Az ítéleteket végül nem hajtották végre, mivel az elítéltek a szovjet-magyar fogolycsere-akciónak köszönhetően Szovjet-Oroszországba távozhattak. (A sors iróniája, hogy  később hatan közülük a sztálini tisztogatások áldozatává váltak.)

Rév Erika fő állítása az, hogy ez a per – és a többi hasonló eljárás – nélkülözött minden jogszerűséget, koncepciós jellegű volt. A szerző – bár jogászi képzettségét, de még inkább tekintélyét felhasználta művében – tulajdonképpen eltekintett a helyzet teljes körű, alapos elemzésétől, azon körülményeket hangsúlyozta, melyek koncepcióját alátámasztani látszottak; számos érdekes kérdést meg sem vizsgált, sőt, ezek létjogosultságát el sem ismerte. Sajnos a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyedszázad alatt sem dolgozott azon jogtörténészek (joghoz is értő történészek vagy történelemhez értő jogászok) hada, hogy a Rév nyomán elterjedt közfelfogáson változtasson.

Minden rendszerváltozás után felmerül az igény, hogy az előző rendszer bűnösnek tekintett cselekedeteiért valamiféle felelősségre vonás történjen. Ha ez a büntetőjog eszközeivel történik (szeretnék, ha így történne), a legfőbb dilemmát az okozza, hogy elkövetésükkor ezek a cselekmények általában nem ütköztek hatályos jogszabályokba. A legismertebb példa e problémára a Nürnbergi per, melynek terheltjei szinte kivétel nélkül betartották a Harmadik Birodalom törvényeit. Ezt  kétféleképpen lehet feloldani, a visszamenőleges hatályú jogszabályalkotás – a közhiedelemmel ellentétben korántsem gránitszilárdságú – tilalmának áthágásával, vagy a korban hatályos jogszabályok valamiféle (kreatív) alkalmazásával. Magyarországon az előbbire tökéletes példa a népbírósági perek köre. A probléma korban hozzánk legközelebb eső és legismertebb felmerülése – a ’89-es rendszerváltozás utáni felelősségre vonás ötlete – kapcsán pedig mindkét irányban történtek próbálkozások.

A tanácsköztársaság bukása után hatalomra jutott elit viszont egyértelműen a hatályos jogszabályok alapján kívánta a felelősségre vonásokat lefolytatni. Ennek részben morális indokai voltak, a sokszor emlegetett „úri” felső- és középosztályok ízlésével nem egyezett volna a személyre szabott, visszamenőleges jogalkotás. Ennél sokkal fontosabb volt azonban, hogy tulajdonképpen teljes egyetértés mutatkozott a jogfolytonosság tekintetében, vita csak a témánk szempontjából mellékes trónutódlás kérdésében (alaki vagy anyagi jogfolytonosság) bontakozott ki. Így tehát egyértelmű volt, hogy a felelősségre vonásokat a dualizmus alatt alkotott, folyamatosan hatályosnak tekintett anyagi és eljárásjogi büntetőnormák alapján kívánták lefolytatni.

Pápai vörösőrök (Rácz István: Az ellenforradalom hatalomra jutása Pápán és környékén 1919-1921)

A jogfolytonosság kérdése azonban korántsem volt ilyen egyszerű a tanácsköztársaság alatt. A Forradalmi Kormányzótanács ugyanis számos rendeletet adott ki az igazságszolgáltatással, büntetőnormákkal kapcsolatban, de ahogy egyetemesen nem rendezte az előző rendszerben kiadott jogszabályok hatályosságának kérdését, úgy a vonatkozó normákkal kapcsolatban sem tette ezt meg. Az előbb a rendes bírói szervekkel párhuzamos működés céljából létrehozott, majd azok helyett is eljáró forradalmi törvényszékek működésének szabályozása során például csak az újonnan alkotott delictumokkal kapcsolatban szolgált iránymutatásokkal, ám azt, hogy a többi bűncselekmény miatt indult eljárások során milyen relevanciával bír a Csemegi-kódex (1878. évi 5. tc., az első magyar büntető törvénykönyv), homályban hagyta. Mindesetre hatálytalanságát sem mondta ki.

A szakirodalomban általános a vélemény, hogy Csemegi munkája meglehetősen szigorú szankciókat tartalmazott. Nem volt ez azonban így az államellenes és politikai bűncselekmények esetén. Ezek ugyanis a dualizmusban jórészt „úriemberek passziójának” számítottak, így az elkövetésük esetén fenyegető büntetési tételek is ehhez igazodtak. Az esetlegesen kirótt szabadságvesztéssel járó büntetéseket például jórészt abban az új intézményben, az államfogházban kellett letölteni, melyet éppen azért hozott létre a törvényalkotó, hogy az érintettek ne legyenek kénytelenek a „komolyabb” bűnelkövetőkkel egy intézményben tartózkodni.

Érthető, hogy e körülmények között 1919 végén nem tűnt megfelelő megoldásnak a terheltek ilyen alapon történő felelősségre vonása, és ez tulajdonképpen komolyan fel sem merült. A jogfolytonosság tana alapján ugyanis a tanácsköztársaságnak a dualizmus államberendezkedésével élesen szakító korszakát nem tekintették legitimnek, amire a saját felfogásuk alapján joguk is volt. Így tehát minden cselekményt kriminalizáltak, melyet a „dicsőséges 133 nap” alatt a kommün nevében vagy érdekében követett el valaki. Tulajdonképpen egy megdönthetetlen vélelmet alkottak ezáltal, miszerint a tanácsköztársaság jogszerűtlen berendezkedés („rabló állam”, „bűnszervezet”) volt, így jogszerű felhatalmazást sem adhatott ki. Mindez a jelen kereteket bőven szétfeszítő jogi kérdés. Az leszögezhető, hogy a tanácsköztársaság „állama” nélkülözött nagyon sok formális jogi intézményt, garanciát, s megkerült sok olyan alapvető előírást, mely egy alkotmányosan működő állam létének alapfeltétele. Ettől függetlenül tény, hogy számos ilyen állam létét elismerte a nemzetközi közösség és utólag tudomásul vette az utódberendezkedés is. A tanácsköztársaság esetében ez talán a konszolidálódás elmaradása miatt sem történt meg.

Ez az értelmezés azonban a korban sem vált azonnal egyeduralkodóvá. Az 1919 őszén elfogadott, 4039/1919. számú, a gyorsított bűnvádi perrendtartásról szóló miniszterelnöki rendelet például kimondta, hogy a tanácsköztársaság politikai vezetői „hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve, a büntetőtörvénybe ütköző cselekményt követtek el”. Ezzel a rendeletalkotó a cselekmények minősülését szigorította volna, azonban egyúttal közvetve elismerte volna azt is, hogy a kommün állami jelleggel is rendelkezett. Ezért a Curia 1920-ban kiadott állásfoglalásában ezt az értelmezési lehetőséget meg is szüntette. Ez a rendelet – mely egyedül tartalmazott visszamenőleges hatályú szabályokat a témában – volt egyébként a legtöbbet támadott vonatkozó intézkedés, mivel a terhelteknek bizonyos, az eljárással kapcsolatos jogait, lehetőségeit a hatályos büntető perrendtartásban rögzítettekhez képest is tovább szűkítette. Az eljárások értékelése során azonban arra az eredményre juthatunk, hogy azok végkimenetele szempontjából nem igazán minősült döntőnek a hatása, remekül lehetett viszont rajta keresztül támadni az egész eljárássorozatot.

A fenti „megdönthetetlen vélelem” alapján tehát minden cselekményt úgy bíráltak el, mintha a terhelt semmiféle felhatalmazással nem rendelkezett volna, cselekményét „magánemberként” követte volna el. A rekvirálást például, ha békésen ment végbe, lopásként, ha erőszakot alkalmaztak, rablásként, „lelki terror” jelenléte esetében zsarolásként ítélték meg. A meghozott és végrehajtott halálos ítéleteket gyilkosságként (ez kor jogi szaknyelvében a szándékos emberölést jelentette, mára azonban a hivatalos szóhasználatból kikopott) értékelték. A politikai beszédeket izgatásként, lázításként bírálták el.

Mindezen eljárások egyenkénti értékelése meglehetősen érdekes következtetések levonásához vezethet. Egyrészt nyilvánvalóan voltak olyan „gumiparagrafusok”, melyek szinte bárkire ráhúzhatóak voltak. A zsarolás mellett a személyes szabadság megsértése (valakinek őrizetbe vétele, elvezetése) volt az, melyet szinte minden tisztségviselő esetében legalább egyszer meg lehetett állapítani. Az is kétségtelen, hogy a legtöbb eset csak a tanácsköztársaság állami létének kétségbe vonása által volt megállapítható. Nem szabad elfeledni viszont, hogy a tanácsköztársaság államjogi szempontból embrionális alakzat volt, az ehhez szükségszerűen járuló kaotikus közállapotokkal; így számtalan esetben jártak el maguknak hivatalos minőséget vindikálva olyan személyek, akiknek még a korban érvényesnek tekintett formális felhatalmazottsága is hiányzott. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy éppen a politikai jellegű cselekmények kapcsán szinte csupa olyan esetet találunk, melyek korszaktól függetlenül büntetendőek lettek volna. Az izgatási esetek jó részét például megtalálhatjuk a háború előtti jogesettárakban is, az inkriminált beszédekben csupán a „burzsuj” szót kell „zsidóra” cserélnünk.

Sok kritika érte az eljárásokat amiatt is, hogy nagyon sok esetben nem a tettesek, hanem a részesek (felbujtók, bűnsegédek) voltak a terheltek. Rév és társai ezzel a tájékozatlan olvasóikat befolyásolhatták, ám a nemzetközi büntetőjogban járatos érdeklődők számára nyilvánvaló, hogy e körülmény e tárgykörben természetes. Minden hasonló esetben alapvető jelentőségű a rendszert működtető személyek felelőssége, s általános jogelv, hogy ezek egyenlő mértékben felelősek a tettesekkel. A Nürnbergi perben például alig ítéltek el tettest, viszont a szörnyűségek kiötlőit, végrehajtatóit (a részeseket) annál nagyobb számban. Természetszerűleg így történt ez a „népbiztosok perében” is.

A Győri Királyi Törvényszék egyik ítélete

A vonatkozó pereket a Politikatörténeti Intézet elődei az ország területén két hullámban összegyűjtötték, s belőlük „kommunista bűnperek” név alatt egy állományt hoztak létre. Ezek aztán a rendszerváltozás után visszakerültek az illetékes levéltárakba. Sajnos megyénként eltérő mennyiségű peranyag maradt fent, s ezek még nem is igazán feltártak. Magam Fejér, Győr, Komárom, Moson és Veszprém vármegyék fennmaradt pereit dolgoztam fel. Munkámhoz hasonló vizsgálatot folytatott Káli Csaba Zala vármegye tekintetében (rendkívül értékes dolgozata sajnos mindmáig kéziratban maradt), s Bíró Aurélnak köszönhetően a budapesti perek adatbázisa is rendelkezésre áll (ezt A Tanácsköztársaság fővárosi karhatalmai című kötetében közölte).

A tendenciák érzékeltetésére saját kutatásaim közül – számosságát tekintve – a Győr vármegyei anyag a legalkalmasabb. A vádpontokban felmerülő egyes bűncselekményfajták – a korban a bűncselekmény kategória háromosztatú volt, a mai szabálysértések is részét képezték, mint kihágások – körülbelül lefedik a többi megyében előfordulókat, s gyakoriságuk is hasonló. Zsarolás 36, lopás 33, személyes szabadság megsértése 31, izgatás 20, ingatlan elfoglalása 11, magánosok elleni erőszak 9, hatóság elleni erőszak 6, magánlaksértés 4, bűnpártolás 3, becsületsértés 2, lázadás 2, orgazdaság 2, sikkasztás 2, gyilkosságra való szövetkezés 1, hivatali visszaélés 1,     istenkáromlás 1, könnyű testi sértés 1, tulajdon elleni kihágás 1 esetben szerepelt a vádpontok között.

A prekoncepciókkal ellenkezve a Győrött született ítéletekben a jogerősen a terheltek részére rótt százhatvanhat vádponttal szemben száztizenhat vádpontot elejtett a bíróság, azaz a vádpontok csupán hatvan százalékát tartotta megalapozottnak! Az arányok teljes mértékben hasonlóak a többi vizsgált törvényszék esetében is. Külön kiemelendő, hogy számos esetben bizonyítottság hiányában is ejtettek vádat, ami egy koncepciózus eljárásban nem fordulhatott volna elő. Két pápai esetben például a terheltek korábban maguk is beismertek egy-egy emberölést, ám az eljárásban már azt vallották, hogy korábbi kijelentéseiket csak részegen, a társaik előtt hencegve tették. E vádpont alól mindkét terhelt felmentetett. Sajnos az országban indított perek mennyisége rekonstruálhatatlan. A törvényszéki irattárak nagy veszteségeket szenvedtek, van megye, ahonnan egy peranyag sem maradt fenn. Az viszont látszik a rendelkezésünkre álló iratokból, hogy mindenütt, minden felelősnek gondolt személyt igyekeztek eljárás alá vonni (utalok itt például a pápai kommünnel kapcsolatos kutatásaimra, melynek eredményeit a „Muli püspök temet” című kötetben közöltem), így a perek száma óriási lehetett.

A Devecserben kivégzett kommunisták exhumálása. A 23 pápai kommunista kivégzésének körülményei máig nem tisztázottak, valószínűleg a Veszprém megyei katonai parancsnokság statáriális bíróságként eljárva végeztette ki őket. (Gróf Esterházy Károly Múzeum)

Kevéssé vizsgált körülmény, hogy a bíróságok „gyengekezűsége” számos fehérterror-esemény alapjául is szolgált. Mivel a jogi garanciákat a bíróságok a fentiek alapján messzemenőkig betartották, a forróbb fejű „ellenforradalmárok” gyakran vélhették úgy, hogy a „jogászkodással” futni hagyták a bűnösöket. Mindezt tetézte, hogy az ország területét egészen Győrig megszálló román hadsereg is gyakran kiszabadított foglyokat. Nánási László kutatásai (A jogrend szolgálatában: Váry Albert élete és működése, 1875-1953) alapján is tudható, Váry Albert budapesti királyi ügyésznek például folyamatos küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy az általa letartóztatott terheltek ne kerülhessenek az egyes különítmények kezére.

A perekkel kapcsolatban összességében tehát kijelenthető, hogy a mai jogállami alapvetések nézőpontjából számos hiányossággal bírtak. Nagy részük lefolytatásához szükség volt a tanácsköztársaság legitimitásának kétségbe vonására – ez okozta közvetve az egyes Btk. tényállások nyakatekert alkalmazását is. Szintén kárhoztatható a gyorsított bűnvádi eljárásról szóló frissen kiadott rendelet visszamenőleges hatályú alkalmazása is, mely tovább korlátozta a terheltek jogait az eljárásban, s mely nélkül minden bizonnyal amúgy is a végeredményhez hasonló kimenetelű perek lettek volna lefolytathatók. Mindezzel együtt azonban az nem vitatható el az igazságszolgáltatás szereplőitől, hogy a végsőkig ragaszkodtak a kor jogi garanciáinak betartásához, az eljárások ezek mentén folytak. Maguk az ítéletek sem voltak szigorúbbak az egyéb esetekben kirovottaknál, például az előzetes letartóztatásban töltött időt a szabadságvesztés időtartamába beleszámították. A súlyos ítéletet kapott elítéltek többsége egyébként a fogolycsere-egyezmény révén rövidesen Szovjet-Oroszországba távozhatott (ahol viszont nem csak a népbiztosok pere terheltjei estek nagy számban áldozatául Sztálin terrorjának). Mindezek alapján tehát kijelenthető, hogy súlyos aránytévesztés e pereket is a fehérterror körébe sorolni; főleg annak tükrében, hogy két és fél évtizeddel később a népbírósági perek legtöbb terheltje örült volna, ha ellene hasonló garanciák mentén járnak el.

Nagy Szabolcs

Kapcsolódó cikkek:

“Legyőzni az úri Magyarországot!” – Vörösterror az Országházban

A vörös grófnő (1984) című film történészszemmel

Világháborúk árnyékában – A magyar közigazgatás történetéből

Egy nyolcnapos szakadár állam – A Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság

„Az volt a bűnük, hogy magyarok” – A köröstárkányi mészárlás című filmről

Ezt olvastad?

Egy álmatlan éjszakámon történt, mikor unottan kapcsolgattam tévém távirányítóját és meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik adón a színész legenda Jack