A társadalmi nemek (gender) tudománya és a történetírás

A társadalmi nemek tudománya az utóbbi időkben a közéleti viták középpontjába került, s számos politikus, újságíró, tudós, „influenszer” fejtette ki véleményét arról, hogy egyáltalán beszélhetünk-e tudományról a gender esetében. Ennek következtében pedig még olyanok is markáns véleményt formálhattak a kérdésről, akiket valószínűleg a politikai csatározás előtt az egész kevésbé érdekelt. A helyzettel kapcsolatban a tudományág egyik legjelentősebb képviselője, Pető Andrea úgy fogalmazott, hogy a „tízmillió gendertudós országában élünk”.[1] Az alábbiakban a társadalmi nemek kérdését, mint historiográfiai és történetelméleti problémát vetem – rendkívül vázlatosan – vizsgálat alá.

A nőknek is van történetük?/!

Nemek történetével foglalkozni egyszerre régi és merőben új dolog. Régi, amennyiben nők már jóval korábban, legalább a 15. századtól kezdve írtak „ellentörténeteket” a férfiakkal szemben, kifogásolván alárendelt[2] szerepüket a társadalmon belül. (Lásd például a francia Christine de Pisan esetét.) Maga a feminista történetírás ilyen értelemben hosszú tradícióra támaszkodhat – regényírók, szakmán kívüli amatőr történetírók, nőjogi aktivisták már jóval a feminista történettudomány vagy a gender studies megjelenése előtt is írtak a nők történelméről. Teljesen (poszt)modern jelenség ugyanakkor – az 1960-as évektől kezdve – az akadémikus történetíráson belüli elterjedése, amelyet addig döntően férfiak műveltek. A nőtörténet tudományának egyik amerikai alapítója, Gerda Lerner az 1960-as évek elején még a minimális tíz főt sem tudta megszervezni első, New York-i nőtörténeti kurzusa számára, olyannyira csekély érdeklődés és bizalmatlanság övezte a témát, még a női hallgatók körében is.[3]

A nőtörténészek célja kezdetben világos volt: ha az egyenjogúsítás akadálya az, hogy a nők „láthatatlanok” a közéletben és a tudományokban, akkor bele kell írni a nőket a történelembe, s meg kell mutatni őket. Ha valaki nő, már érdemes arra, hogy szó legyen arról, miként vett részt a történelem alakításában. Boszorkány, bába, prostituált, amazon, királynő, nemesasszony – ott a helye a történelem tablóján, már csupán női mivolta miatt is. Egy rövid életrajznak ebben a törekvésben már elvi, egyenesen politikai jelentősége volt. Nem arról van szó, hogy korábban ne írt volna nőkről a hivatalos történetírás, a múlt eseményeinek legfőbb alakítóit azonban – ha csak nem királynőkről volt szó – elsősorban a férfiak körében keresték, róluk publikáltak a legtöbbet, az a kérdés pedig fel sem merült, hogy egy nemnek külön története lenne, lehetne. Államférfiak, hadvezérek, nagy felfedezők, tudósok, társadalmi rendek vagy osztályok álltak a történelmi elbeszélés központjában. Ma talán már magától értetődik, hogy a nőknek is van történelmük, maga a felvetés azonban pár évtizede még Nyugaton is furcsának vagy egyenesen nevetségesnek hangzott.[4] A historiográfia művelői között például minden bizonnyal ismerősen cseng Otto Hintze neve és közigazgatás-történeti iskolájának jelentősége, ám azt már kevesebben tudják, hogy a neves német történész feleségül vette az egyik hallgatóját, Hedwig Hintze-t, aki végül történetírása miatt politikai üldözötté vált.

A nő megjelenése a történelmi vizsgálatokban nem csupán az egyetemi oktatás demokratizálódásának volt köszönhető, önmagában ugyanis egy nő egyetemi hallgatói mivolta még nem vetíti előre, hogy az illető feminista nőtörténésszé fog avanzsálni. (Elég a Magyar Történelmi Társulat első és mindmáig egyetlen női elnökére, a kommunista Andics Erzsébetre gondolnunk, akinek történetírói munkássága nem éppen a progresszív nőtörténet jegyében értelmezhető.) A nőtudományok elterjedéséhez tehát kellett még egy hajtóerő, amit a feminista politikai mozgalmak, pontosabban a feminizmus második hulláma jelentett.

De mi a kapcsolódási pont történelem és feminizmus között? Ha valaki el van nyomva a jelenben, akkor múltjának „feltárása”, megírása identitást, erőt adhat számára. Kleopátra, a harcos amazonok, kalóznők, a hatalom által üldözött boszorkányok politikai előképként játszottak szerepet attól függően, hogy az áldozat, vagy a független ellenálló nő alakjára volt-e szükség. És ha a múlt tanulmányozásából kiderül, hogy a nők társadalmi helyzete koronként változott, azaz a női szerepek a gyakorlatban nem állandók, akkor felmerült a kérdés, hogy miért ne lehetne azokon változtatni a jövőben. A múlt megismerésének gyakorlata így összekapcsolódott a jelen átalakításának szándékával: ha már a történelmet a férfiak mellett a nők is formálták, akkor az utóbbiak a jelenben is egyenlő jogokat érdemelnek. Nem véletlen, hogy a nőjogi mozgalmak előretörésének idején jöttek létre az első nőtörténészi kezdeményezések, a közéleti szerepvállalás, politikai aktivizmus és tudomány tehát kéz a kézben jártak egymással.[5]

Ehhez képest a gender…

A feminista történészek számára a nők történetének önmagában történő megírása egy idő után kevésnek bizonyult. A nők láthatóvá válásával a férfiak egyre inkább elhomályosultak műveikben, pedig egy nő társadalomban betöltött helyzetét bonyolult viszonyrendszerek határozták meg, e rendszereknek pedig a férfiak is meghatározó tényezői voltak. A nőtörténészek egyik legjelentősebb alakja, Natalie Zemon Davis ezt a problémát így fogalmazta meg:

Úgy gondolom, bennünket mind a férfiak, mind a nők történelme kell, hogy érdekeljen, és nem volna szabad csak a kérdéses nem történetével foglalkozni, mint ahogyan a társadalmi osztályokat kutató történész sem foglalkozhat kizárólag a parasztokkal.[6]

Az 1980-as évektől a feminista nőtörténet helyett vagy mellett előtérbe került a társadalmi nem azaz gender vizsgálata, amelybe a közgazdaságtantól kezdve a politológiáig számos tudományág bekapcsolódott. A gender a feminizmushoz képest egy kevésbé harcos csengésű kifejezés, hisz mindkét nem kutatását magába foglalja. Az „izmust” is hátrahagyta, jelezve ezzel, hogy a képviselői félretették a harci dobokat és már nem elsősorban a női csoportképzésre, szerveződésre összpontosítanak.

A biológiai nem azaz a sex genetikailag és szervileg különít el egymástól férfit és nőt – ez a felállás előre meghatározott jellegű és viszonylag állandó. Biológiai nemünket azonban folytonos jelentéssel, szereppel ruházza fel a minket körülvevő társadalom, a társadalmi nem vagyis gender ezért sokféle és változékony.[7] Mindennapi közbeszéd tárgya, hogy mi a dolga egy férfinak és egy nőnek, ki viselkedik férfiként és ki nőként – a fiúk nem sírnak, a lányok túl érzelmesek, stb. A gyakorlatban mindenkinek van véleménye, meglátása arról, melyik nemnek milyen szerepet kell betölteni a társadalomban. Mi több, országokat látunk el „nemmel”: orosz anyácska, német Vaterland. Ha egy ország sikeres háborút vív és hódít, akkor az ország férfias ábrázolást nyer, ha szenved és áldozattá válik a haza, akkor viszont nő képében mutatják be. Mindezen megjelenítésben a társadalom nemekről való elképzeléseink köszönnek vissza. Társadalmi nemi „szerepekről” pedig azért beszélhetünk, mert a kérdés kutatói szerint az életünkben jelen van a színházi jelleg, amelynek köszönhetően a férfiasságunkat vagy nőiségünket különböző helyzetekben – alkalmazkodva a társadalom és kultúra elvárásaihoz, megtanult viselkedésmintákhoz – játsszuk el. Ennél fogva a gender studies azt vizsgálja, hogy a politika és társadalom milyen szerepet szán a nőnek és a férfinak, miként zajlik a mindennapi diskurzus erről, s a tudományág képviselői szerint mindezek kulcsfontosságúak a minket körülvevő világ és a múlt megértéséhez.[8] A társadalmi nem és politika összefonódását a társadalmi nemek egyik legfontosabb kutatója, az amerikai Joan Wallach Scott ekképp írta körbe:

Akár a francia forradalom jakobinus diktatúráját említjük, akár Sztálin hatalmi törekvéseit, akár a náci politika térhódítását Németországban vagy Khomeini ajatollah győzelmét Iránban, a hatalomra jutó vezetők hímneműként törvényesítették az uralmat, az erőt és a központi irányítást (az ellenség, a kívülálló, a felforgató, a gyenge mindig nőnemű), és ezt olyan törvényekben fogalmazták meg (a nők politikai részvételének, az abortusznak, a családanyák munkavállalásának tiltása és a kötelező női öltözködési szabályok előírása), amelyek helyükre tették a nőket.[9]

A nemek viszonyát tehát a politika és a kultúra szabályozza, alakítja. A felvilágosodás például a magánszférát a nők, a közszférát a férfiak felségterületének tartotta. Ezt a társadalmi felállást azzal igyekeztek törvényesíteni, hogy azt a női és a férfi „természet” különbözőségéből vezették le, azaz természetesnek, állandónak láttatták. A nő érzelmes, gondoskodó, irracionális, tehát a konyhában és a gyerek mellett a helye. A férfi autonómiára törekszik, racionális gondolkodású, így neki kell a közügyeket intéznie.[10] A gender studies gyakori eljárása, hogy rámutat e társadalmi nemi képek mesterkélt, korhoz kötött jellegére.[11]

A tudományosság kérdése

A történetírásban „a” tudomány – ha azon tértől és időtől függetlenül mindenki által (el)ismert és betartott szabályrendszert értünk – nem létezik. Mindez nem egy posztmodern gondolat, ugyanis egy rövid tudománytörténeti áttekintésből kiderül, hogy a történetírás 19. századi szakszerűvé válása óta annak forrásai, módszerei, kérdésfeltevései és témái radikális átalakuláson mentek keresztül. Ráadásul minden korszakban több, egymástól eltérő tudományfelfogás élt egymás mellett, elég csupán a Történelmi Társulat és a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület különbségeire gondolni napjainkban. A nőtörténet és a gender meghatározott korban született irányzatok és művelőinek nem egyszer voltak és vannak politikai céljaik vagy vonatkozásaik. (Mint például a női egyenjogúsítás kivívása.) Egyes feminista nőtörténészek például nyíltan vállalják szubjektív, pártos voltukat és szemléletüket szembe állítják a régi korok „objektivitásra” való törekvésével. Ezzel együtt meg kell jegyezni, hogy az irányzat rendkívül sokszínű: egyesek a hagyományos társadalomtudományos modelleket követik (számszerűsítenek, kvantitatív forrásokkal dolgoznak) és kevésbé vagy egyáltalán nem politizálnak, mások pedig a posztmodern személyes forrásaihoz állnak közel és egyebek mellett naplókat, levelezéseket vizsgálnak, netán – követve például Hayden White és Michel Foucault útmutatásait[12] – aktívan részt vállalnak aktuálpolitikai, közéleti harcokban.[13]

A történetírásban nem a történész személyes érintettsége dönt arról, hogy munkája tudománynak számít-e. Ha mindenkit tudománytalannak tartanánk, akinek voltak politikai nézetei, tagja volt mozgalmaknak vagy egyszerűen csak témájával aktuális üzenettel bírt a jelen számára, akkor a legnagyobb történészektől – Rankétől E. P. Thompsonig – tagadnánk meg a történettudós címét. De akkor mi különbözteti meg a puszta ideológust, propagandistát – mint például a már említett Andics Erzsébetet – a történettudóstól?

Elsősorban az, hogy a tudós valamilyen módszerrel dolgozik, amelyet ellenőrizhető bizonyítékokra alapoz. Egy módszert lehet cáfolni vagy alátámasztani, ám kétségkívül lehetővé teszi, hogy a kutatás folyamatát (részben) mások is nyomon követhessék, ellenőrizhessék, kritizálhassák. Nem akkor objektív a feminista történész, ha a megismerési folyamatból kiiktatja a jelenbéli érintettségét, hanem akkor, ha például egy bizonyos forráscsoportot (az empirikus bizonyítékokat) egy meghatározott módszer szerint dolgoz fel – mindezzel jól megfér a feminista nézeteinek vállalása. Ilyen értelemben tehát lehet objektív a történész még akkor is, ha netalán egyébként politikailag aktív vagy tudományos eredményeinek politikai következményei is vannak.[14] Tudománytalan akkor lenne a társadalmi nemek történetének kutatója, ha például forrásokat hamisítana azért, hogy azok igazolják ideológiai meggyőződését, és/vagy semmilyen ellenőrizhető módszerrel nem dolgozna: ilyen alapon nem tartható történésznek például a holokauszttagadó David Irving.

gender studies arra törekszik, hogy a feminista politikai mozgalom számos esszencialista[15] szélsőségét korrigálja, mert ezekre bőven akad példa. Heves vitákat váltott ki egyes nőtörténészek diszkrimináló tevékenysége, amikor férfi történészt tiltottak ki konferenciájukról vagy nem engedtek férfi kutatókat levéltáraikba. A patriarchátus kifejezés használatát többen kimondottan kerülik, hiszen elfedi azt a tényt, hogy nők is nyomtak el férfiakat, férfiak pedig más férfiakat.[16] Más képviselők már nem állítják szembe saját megismerési eljárásukat a régi, „objektív férfitudományéval”, hiszen a német historizmus történetét ismerők jól tudják, hogy bizony azok a férfiak sem tudtak vagy akartak nagyon objektívek lenni, ha objektivitáson a személyes érintettségtől való függetlenséget értjük.[17]

A társadalmi nemek és nők történetének kutatói tehát abban nem térnek el más történészektől, hogy levéltárakba, kézirattárakba járnak, interjúkat készítenek, tudományos vitákat folytatnak és racionálisan alátámasztható és cáfolható módszereket alkalmaznak.[18] Kérdésfeltevéseik és forrásaik gyakran kifejezetten egyediek, de ez más, elméleti alapozású történetírói irányzatokra – például a mikrotörténetre, történeti antropológiára, pszichohistóriára – éppúgy elmondható.

Értékelési szempontok

A történettudomány annál hasznosabb, minél több személy történeti tapasztalatát képes megjeleníteni és közvetíteni a társadalom számára. Így a nőtörténet és a társadalmi nemek tudományának legfőbb érdeme, hogy láthatóvá tette és az amatőr leírások helyett tudományos megközelítések tárgyává alakította a nők és általában a nemiség kérdését a történelemben. A társadalmi nemek története elmélyítette tudásunkat a test, sport, prostitúció, szexualitás, nemi erőszak, abortusz, boszorkányság történeti témáiban, új megközelítésekkel szolgált a munka és család viszonyával, a női politizálással, az anya-gyerek kapcsolatával összefüggésben. Ezek a témák korábban mindössze a történelem függelékei voltak, például a szexualitástörténet nem számított komolyan veendő diszciplínának az 1960-as évek előtt, inkább az olvasóközönséget lekötő érdekes bulvárkategória volt.[19]

A nemi erőszak és a háborúk története a legjobb példa a fentiekre, hiszen a feminizmusnak alapvető szerepe volt a kérdés napirenden tartásában és az ennek feldolgozására, leírására alkalmas nyelvi készlet megalkotásában.[20] A gender studies azonban összetettebben közelít a kérdéshez annál, hogy egyszerűen kijelentse, minden nő áldozat és minden férfi erőszaktevő. Egyrészt felhívják a figyelmet a női harcosok, felkelővezérek hosszú sorára – említhető a közhelyszámba menő Jeanne d’Arc vagy a Napóleon ellen lázadó német Eleonore Prochaska –, vagy arra, hogy a francia forradalom idején, 1791-ben a radikális női felkelők is igényt tartottak volna a fegyverkezési jogra, amit aztán a természet rendjére hivatkozó francia férfi képviselők megtagadtak tőlük.[21]

Nemi erőszakról korábban is írtak elvétve a történetírók, főleg háborúk kapcsán. A cél azonban az erőszakot alkalmazó ellenséges nemzet lejáratása, barbár kegyetlenségeinek taglalása volt és nem a női vagy akár a férfi egyéni tapasztalatok megjelentetése, pszichológiai elemzése, feldolgozása. (Nem is beszélve arról, hogy az erőszaktevő mindig csak az ellenség táborában lehetett a régi történetírók szerint.) A társadalmi nemek története a nemi erőszakot kulturális, szimbolikus tettként értelmezi, amely során a női test a meghódított nemzet testét jelenti, meggyalázása így lehet háborús taktika is (bár nem minden háború része a nemi erőszak), illetve a békeidő hatalmi viszonyainak leképeződése, ami egyetemes keretek között értelmezhető – tehát a második világháború magyarországi eseményeit nem érdemes például leegyszerűsíteni a „szovjet hordák” és „magyar nők” nacionalista képletére.[22]

Az osztrák történészi folyóirat, a L’Homme háborúk történetével foglalkozó, 1992-es száma

Mindezeken túl a nőtörténet és gender history egyetemes jellege miatt is hasznos kelléke a történész tudástárának. Mivel nők és férfiak minden társadalomban vannak, az abortusz, nemi erőszak, női és férfi mozgalmak nemcsak magyar jelenségek, így az ezekkel kapcsolatos kutatásokat nemzetközi szinten lehet folytatni, más ország kutatói számára is érdekessé lehet tenni és európai összehasonlító vizsgálatok számára alapanyagként felhasználni. A kutatások egyetemes jellege mellett azok interdiszciplináris lehetőségei is szembeszökőek. Férfiak és nők lehetnek a történettudomány mellett a szociológia, közgazdaságtan, demográfia, politológia, irodalomtudományok vizsgálati témái, ami az egyes tudományok közötti átjárást, együttműködést segíti elő, a történésznek ehhez más diszciplínákkal is meg kell ismerkednie.

A gender kategóriája elméleti reflexióra késztet, ezért a hagyományosan elméletellenes történettudomány számára kifejezetten jó alap a különböző eszmetörténeti, filozófiai áramlatokkal, történetelméleti gondolkodókkal való megismerkedéshez. Mindez tovább gyengítheti azt a feltevést, mely szerint a történetírás tiszta tudomány olyan értelemben, hogy független az intézményes, személyes, társadalmi és kulturális viszonyoktól, s ennek tudatosítása pedig saját pozíciónk kritikus személetére késztet. A történész saját kutatási tárgyát, fogalmait történetileg közelíti meg (ilyen értelemben a szakma művelői mind a historizmus követői), időbeliségében oldja fel; a társadalmi nemek múltjának kutatása tehát alapvető történettudományos feladat.[23]

Törő László Dávid

[1] Szilvay Gergely: A tízmillió gendertudós országában élünk. Interjú Pető Andreával. 

[2] Létezik olyan értelmezés, mi szerint a nők politikai hatalomból való kizárása nem minden korszakban volt általános, mert például a középkorban vagy a kora újkorban az uralkodó udvartartásában jelentős – akár politikai – befolyással bírtak, nem is beszélve a különböző iskolák, kolostorok szerepéről. E felfogás szerint a nők politikai alárendelődése inkább a modern államhatalmak (és velük a bürokrácia, tömeghadsereg) kialakulásának idején erősödött meg. Mazohl-Wallnig, Brigitte: Männer Macht Geschichte. L’Homme, 7. (1996): 1. 15–16.

[3] Roberts, Michael: Women’s history and gender history. In: Peter Lambert and Phillipp Schofield (eds.): Making history. An introduction to the practices of history. London – New York. 2004. 192.

[4] A nők alulprezentáltsága a történelmi témák között még ma is probléma a gender history művelői szerint, nem véletlen a „nőknek is van történelmük!” felkiáltás. Czeferner Dóra: A nőknek is van történelmük! Interjú Joan Wallach Scott-tal. 

[5] Czeferner Dóra: A jelen és a jövő sokkal jobban érdekel, mint a múlt. Interjú Pető Andreával. 

[6] Davis, Natalie Zemon: „Nőtörténelem” átalakulóban: az európai helyzet. In: Joan Wallach Scott (Szerk.): Van-e a nőknek történelmük? Bp. 2001. 105.

[7] A közéleti vitákban a gendernek több, egymással ellentétes jelentést adnak, ami komoly fogalmi zavart idéz elő. Pl. a gendert használják 1. a nőtudományok szinonimájaként 2. a biológiai nemtől teljesen független, azzal közvetlen kapcsolatban nem álló nemi identitás leírására 3. a biológiai nemet különböző jelentéssel felruházó hatalmi, társadalmi, kulturális viszonyrendszer elemzésére. Jelen cikkben elsősorban a harmadik értelmezést használom. Fontos utalni azonban arra, hogy a gender leghevesebb kritikusai a második értelmezéssel azonosítják a tudományágat, ami alapvetően félreviszi az erről szóló diskurzust.

[8] Bolgár Dániel – Papp Gábor: „Óriási szükség volna arra, hogy a magyar történettudomány a nemek közötti viszonylatok és a férfibeállítódások tudatos dekonstrukcióját elvégezze…” Interjú Hadas Miklóssal. Sic Itur ad Astra 2008. 58. 7–22.

[9] Scott, Joan Wallach: Társadalmi nem (gender): a történeti elemzés hasznos kategóriája. In: Uő (Szerk.): Van-e a nőknek történelmük? Bp. 2001. 149–150. Az idézett tanulmány a társadalmi nemek történetírásában úttörőnek számít és eredetileg 1986-ban jelent meg.

[10] Hannam, June: Feminism. A short history of a big idea. London, 2007.

[11] R. W. Connell ausztrál szociológus a társadalom legkülönbözőbb szegmenseibe tartozó férfiakkal készített mélyinterjúkat, és vizsgálta azok nemekről, szexről alkotott képét. Műszaki beosztású, ám mélyen babonás (irracionális) férfiaktól az érzelmes macsóig számos, nemi sztereotípiákat cáfoló életutat mutat be: Connell, R.W.: Férfiak. Eltűnő szerepek. Bp. 2012. 235.

[12] White és Foucault is arra bíztatták a tudósokat, hogy vállaljanak aktív értelemségi szerepet és szóljanak nyíltan hozzá saját koruk problémáihoz. A történészi és az értelmiségi szerepkör összeolvadása persze nem újdonság, hanem a történettudománnyal egyidős jelenség. Berger, Stefan: Történetírás és közéleti szerepvállalás: egy szimbiotikus kapcsolat. Fordította: Törő László Dávid. Aetas, 2019. Megjelenés alatt.

[13] A különböző irányzatok részletes bemutatásához lásd: Pető Andrea: A társadalmi nemek és nők története. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Bp. 2006. 521–538.

[14] E gondolatmenetben Jörn Rüsenre támaszkodok: Rüsen, Jörn: „Schöne” Parteilichkeit. Feminismus und Objektivität in der Geschichtswissenschaft. In: Becher, Ursula A.  J. – Rüsen, Jörn (Hgs): Weiblichkeit in geschichtlicher Perspektive. Frankfurt am Main 1988. 517–542.

[15] Az esszenciaizmus tértől és időtől függetlenül, önmagával azonosnak kezel fogalmakat. Esszenciaizmus a nemek történetében az, amikor egy minden helyszínen és történelmi korban azonos, egységes női vagy férfi szerepet feltételeznek – lásd a mindig elnyomott/passzív nő és a mindig elnyomó/aktív férfi képének szembeállítását, amely ellentétes a változékonyságra építő történeti gondolkodással.

[16] Yuval-Davis, Nira: Nem és nemzet. Gender & Nation. Bp. 2005. 17.

[17] Herta Nagl-Docekal a jelennel összekapcsolt történetírás mellett érvelő német szellemtörténész Ernst Troeltschre hivatkozik saját előképeként. Nagl-Docekal, Herta: Für eine geschlechtergeschichtliche Perspektivierung der Historiographiegeschichte. In: Rüsen, Jörg (Hg.): Geschichtsdiskurs Bd. 1. 1992. 233–256.

[18] Epple, Angelika – Schaser, Angelika (eds.): Gendering historiography. Beyond national canons. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 2009.

[19] Dean, Carolyn J.: Redefining historical identities: Sexuality, gender, and the self. In: Kramer, Llyod – Maza, Sarah (eds.): A companion to Western historical thought. Oxford, 2002. 357–358.

[20] Pető Andrea: Nagyanyáink tragédiái. Amire a nőtörténet tanít. Interjú a Marosvásárhelyi Rádióban. 

[21] Opitz, Claudia: Von Frauen im Krieg zum Krieg gegen Frauen. Krieg, Gewalt und Geschlechterbeziehungen aus historischer Sicht. L’Homme. 3. (1992): 1. 43–44.

[22] Kolozsi Ádám: A szovjet katonák Magyarországon több nőt erőszakoltak meg, mint máshol. Interjú Pető Andreával.

[23] Társadalmi hasznossága is felbecsülhetetlen, hiszen például eltemetett traumák feldolgozásához járul hozzá: Pető Andrea: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. Bp. 2018.

Ezt olvastad?

Tudományos ajánlónk e heti főszereplői többek között Görgei Artúr és Roger Crowley de terítékre kerül még a Tanácsköztársaság, a budapesti
Támogasson minket