„…a társadalom lelke nem a kompromisszum, hanem a harmónia” – Interjú Barna Gáborral

Barna Gábor a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének egyetemi tanára, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport vezetője, a finn tudományos akadémia (Societas Scientiarum Fennica) külső tagja, 2013-ban Stephanus-, 2016-ban Scheiber Sándor díjat kapott. A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének oktatója, Glässer Norbert beszélgetett vele a pályájáról.

Mi irányította, Tanár Úr, a figyelmedet a történeti témák felé?

Nem könnyű erre rövid választ adni. Hiszen szemléletünket nagymértékben meghatározza neveltetésünk, a családban és a felnevelő nagyobb közösségben, a szülőhelyünkön szerzett gyermekkori tapasztalatok sokasága. Az ember érzékeli az őt körülvevő világot, és megpróbálja azt értelmezni, kérdéseket megfogalmazni a megélt, tapasztalt dolgokkal kapcsolatban. Én egy alföldi, Körös-parti, nagykunsági városban, Kunszentmártonban nőttem fel az 1950-es és 1960-as években. Láttam a jelen valóságát, s össze tudtam vetni a családban hallottakkal. Tipikus kettős nevelésben volt részem. És sosem volt kétséges számomra gyerekként sem, melyik oldalon van az igazság. Családunk osztályidegen volt. Ügyvéd, közjegyző apai nagyapámat megfosztották a nyugdíjától, házát államosították. Az otthonukat néhány év alatt lelakták, majd kegyesen megengedték, hogy visszavásárolja a család. Államosították anyai nagybátyámék kis mátrafüredi panzióját is, egyetlen megélhetési forrásukat. (Ma az Akadémia Malom Fogadója.) A környezetemben megtapasztaltuk a kuláküldözést, a téesz-szervezés embertelenségét, a meghatározó kunszentmártoni és környékbeli családok egzisztenciális tönkretételét, a semmihez sem értő pártkáderek tevékenységét. Nemcsak szülővárosom, de a magyar vidék megállíthatatlan lecsúszása is ezzel vette kezdetét. Édesapám ügyvédként dolgozott, majd kénytelen volt pályát változtatni, hogy öt gyermekét fölnevelje. Tanítónő édesanyám révén és a saját iskolai tapasztalatainkon keresztül pedig láttuk, átéltük a szocializmus ideológiája és a valóság közötti mély ellentmondást. Ugyancsak meghatározó élmény volt Trianon. Anyai nagyapai családom csaknem minden tagja Csehszlovákiába és a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljára került, apai részéről pedig a Partiumba. Észak-Erdély felszabadulása után édesanyám Kaplonyban kapott tanítónői állást. Az elcsatolt, megszállt területek problémái így a család, a rokonsággal való levelezés révén is mindennapi beszédtémává váltak. Környezetünkben éltek a Budapestről kitelepítettek, közöttük jeles tudós emberek is. De voltak szélnek eresztett szerzetesek is.

Egy változó, erőszakkal megváltoztatott világban nőttem fel tehát. A régi világnak, az egykori középosztálynak, de még a parasztságnak is velünk éltek a képviselői, tárgyi emlékei, de már mindinkább funkciótlanul. Katolikusként én még a latin nyelvű tridenti liturgiában nőttem fel, egyetemista koromban vezették be a magyar nyelvű szertartásokat. Élt még a barokkos jellegű paraszti magánáhítat sokféle formája is az 1960-as években, a templomban még szerették és énekelték öreg Mezey Jánosnak az 1800-as évek közepén szerzett énekeit.

Mindezek és az olvasmányélményeim is ráirányították figyelmem a változásfolyamatokra, a változásokat előidéző okokra. S nyilván munkálhatott bennem egyfajta visszavágyódás is elmúlt korok szervesebb kultúrája, kevésbé ellentmondásosnak tűnő életvilága iránt. És persze ott volt egy kiváló magyar–történelem tanár, Baldaszti József is.

Tiszazugi honismereti tanácskozás, Kunszentmárton, 1979. A képen balról jobbra Györfi Katalin, Martin György, Bálint Sándor és Barna Gábor (SZTE)

Kik és miként határozták meg pályádat, szemléletednek alakulását?

Vallásos értelmiségi család gyermekeként állandó diszkriminációban, olykor megaláztatásban volt részünk. Kétszer annyit kellett teljesítenünk a jó jegyért, az elismerésért. De ez megedzett bennünket, növelte akaraterőnket, erősítette hitünket, kitartásunkat. Szüleim, látva érdeklődésem alakulását, támogattak. Gyerekkoromban régész – néprajzos szerettem volna lenni. Nálunk a születésnapi, névnapi, karácsonyi ajándék a könyv volt. Így már gyerekkoromban tekintélyesnek mondható történeti, művelődéstörténeti könyvállományt alakíthattam ki. Ugyanígy támogatták persze testvéreim más irányú érdeklődését is. Melléjük lépett „családi papunk”, a Kunszentmártonba internált és aztán itt is ragadt, megélhetését villanyszerelőként kereső ciszterci paptanár, Maróti Ervin Arnold atya. Ő kimondatlanul a cserkészet eszközeivel formált minket. Kedves felső tagozatos osztályfőnököm és magyartanárom, később atyai jó barátom, Baldaszti József volt, akitől nemcsak megerősítést kaptam formálódó történelemszemléletemben, hanem büszke magyarságtudatot is neki köszönhetem. Ő ajándékozott meg még hetedikes koromban Bálint Sándor Népünk ünnepei című, 1938-ban kiadott könyvével. Ő hallgatta még szegedi tanárképző főiskolás korában Bálint Sándort. Én pedig nem gondoltam arra, hogy későbbi pályám legmeghatározóbb személye, emberi példaképe, s a hozzá fűződő kapcsolat életem talán legnagyobb ajándéka lesz. Az egyetemről elsősorban Borzsák István professzor úr filológusi precizitása, nagy műveltsége, a tudomány iránti alázata hatott rám. Később sokat jelentett Erdélyi Zsuzsanna szakmai elkötelezettsége, és haláláig élvezett gondoskodó szeretete. Követésre méltónak tartom Andrásfalvy Bertalan munkásságát, életszemléletét, közszolgálatát is. Az ő – és nyilván mások példájából – tanultam meg, szabadon idézve most Bálint Sándort, hogy az élet legnagyobb ajándéka az anyanyelv és a szülőföld, a legfontosabb erények egyike a hűség, s hogy „az én másokért adatott”.

Milyen különbségeket tapasztalhatók az akadémiai és az egyetemi kutatói pálya között?

Azt tapasztaltam, hogy egyetemi pályán nagyobbak és aktuálisabbak a kihívások, mint az akadémiai kutatópályán. A diákokkal való foglalkozás állandó megújulásra készteti az embert. Az ember nem zárkózhat be kedvenc témakörének problémáiba, hanem széleskörűen kell tájékozódnia, hogy hallgatóit, szakdolgozóit, doktori hallgatóit segíthesse. Egy tanszéken legalább olyan nagyok a nemzetközi kihívások is, mint egy kutatóhelyen. Sok minden függ természetesen az embertől magától is. Mindkét helyen el lehet lustulni. Debreceni tanszéki kutatóból a budapesti akadémiai kutatócsoporthoz kerülve felüdülés volt az elméleti felkészültség iránti igény megtapasztalása. Szegedre kerülve lassú építkezéssel sikerült szemléleti megújulást hozni az oktatásba és a kutatásba. És fontosnak tartottam, hogy a tanszék köré kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat építsek, ami sikerült is. Tanszékünk rendelkezik a legszerteágazóbb külföldi kapcsolatrendszerrel, s örömmel látom, hogy ezt munkatársaim is fenn kívánják tartani. A nemzetközi tudományos életben többen és elismerten jelen vannak közülük.

Hogyan jutottál el a történelem és a néprajz határterületeihez?

Az ember nem határterületeket keres, hanem konkrét kérdésekkel, problémákkal találkozik. Különösen azokon a területeken, amelyekkel én is foglalkoztam, azaz elsősorban a vallási kultúra egyes témaköreiben, mint például a zarándoklatok, a búcsújárás, a szentek tisztelete, a vallási társulatok, a mentalitás és az értékrend változásai, az egyén, az egyes ember, az ágens szerepe ezekben a folyamatokban és társadalmi hatása, és így tovább. Ezeket nem lehet megérteni, csak akkor, ha az ember évtizedek, évszázadok folyamatait tekinti át, mindig az adott kor keretei között értelmezve, hiszen nagyon sok korspecifikus vonást mutatnak föl. S az értelmezés nem lehetséges alapvető vallási, társadalom- és egyháztörténeti, művészet- és művelődéstörténeti, de akár mentalitástörténeti, lélektani és szociológiai ismeretek nélkül, hiszen ezek a jelenségek egyszerre több diszciplína vizsgálódási területéhez is hozzátartoznak. Megértésük igényli a történeti folyamatok és a változások elemzését és értelmezését. Itt különösen hasznát vette az ember a néprajz, de szűkebben a vallási néprajz integratív szemléletének, történeti képzettségének és valamelyest latin nyelvtudásának. És inspiratív lehet a nemzetközi, főleg a nyugati szakirodalom. Sajnos, nyelvismeretem gettójába zárva, főleg a német és angol nyelvű szakirodalomban tudtam tájékozódni.

Így lett hosszú évekre témám a búcsújárás történetileg gyakran változó, ma is új formákat öltő világa.

Nemzetközi Néprajzos Doktori Konferencián Pozsonyban, 2015 (SZTE)

Miként alkalmazható a történeti antropológia a társadalmi folyamatok és a vallás megélésének vizsgálatában?

A történeti antropológia felületesen szólva két diszciplína módszereit együtt alkalmazza bizonyos jelenségek leírására és jobb megértésére. Határai tehát többfelé átjárhatók és elmosódottak. Amúgy is egyre inkább azt látjuk, hogy különböző tudományszakok eltérő kérdésfeltevései és módszerei alapján születhetnek az legizgalmasabb elemzések. Ezért egyre inkább alkalmazunk ún. hibrid, egy adott problematikára kialakított módszereket. A történettudomány, a néprajz, folklorisztika nemcsak a történeti antropológiánál van egyszerre jelen, hanem pl. az oral history műfajában is. A történeti antropológia gyakran él a mikroelemzésekkel. Ez az oral history kapcsán jól érthető: a kisember szempontjából ír le és mutat be jelenségeket. Vagy egy nálunk még hiányzó példát említve: a kompenzáció lélektanban ismert fogalma biztosan segíthetne napjaink új mitológiáinak és alternatív történelemszemléletének megértésében. Engem is egyre többször foglalkoztat egy-egy ember életútja. Intellektuális élményekkel járt, amikor a gyér történeti források felhasználásával, néprajzi, antropológiai módszerekkel próbáltam meg bemutatni pl. szülővárosomnak, Kunszentmártonnak török utáni újratelepítését megszervező és vezető, horvát származású Radics Istvánnak az életútját, vagy kideríteni, ki is lehetett az a Sülye Mihály, aki az új település határait nekik bemutatta.

Öregdiák-találkozón a tanszék Bálint Sándor termében, 2015 (Fotó: Glässer Norbert)

OTKA alapkutatásaid a kisebbségi helyzet, az identitás, a csoportszerveződés és a vallás témája köré szerveződtek. Mik voltak azok a központi problémák, amelyek a jelen vonatkozásában is középpontba állítottak történeti kérdéseket?

A magyarság és a velünk együtt élő népcsoportok sajátos 20. századi történelmi viszonyai jelentik a magyarázatot. Az alapkérdés vagy probléma számomra az volt, hogy miként függ össze a vallás a csoportszerveződéssel, az azonosságtudat megformálásával, mindez hogyan alakul a csonka országban és hogyan az elszakított területeken kisebbségben élő magyarság körében? A közvélekedés az, hogy a határon túlra került magyarjaink jobban kötődnek az eltérő nyelvi és felekezeti közegben saját vallásukhoz, amely csoporthoz tartozásukat és magyar identitásukat erősíti. Ez nagy általánosságban így is volt. Ám mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy napjainkban tucatszám váltanak nyelvet kelet-szlovákiai református magyar közösségek úgy, hogy református vallásukat megtartják? Vagy mi tart életben máig bizonyos imaközösségeket, mint pl. a rózsafüzér társulatokat, amelyek elöregedésére és elsorvadására már a 19. század végén is panaszkodtak a kortársak? Miért van az, hogy túléltek minden társadalmi változást és máig – bár rejtőzködve – de több tízezres vagy százezres taglétszámukkal legnagyobb „civil” szervezetünknek számítanak? És miért van az, hogy az egyházias vallás visszaszorulása mellett a vallásosság nem csökken, ezt jelzik az új vallási mozgalmak és alternatív vallások. De izgalmas problémaként merült föl számomra, hogy az elszakított területek magyarsága lényegében „párhuzamos társadalomként” él, próbál élni a többségi és domináns (elnyomó) helyzetbe került új hatalomban. Ennek egyik jellemző, bár szimbolikus kifejezése, hogy a magyar őslakosság máig a régi magyar utcaneveket használja a megszállt Kassán, Kolozsváron vagy Aradon. Történeti alapon is másfajta mentális térképek élnek fejünkben.

Az Egri Egyházmegye népi vallásosság konferenciáján, 2017 (Fotó: Balogh Ferenc)

Intenzív nemzetközi szakmai kapcsolatokat ápolsz, a környező országok tudományos életében, és a SIEF* munkájában is részt veszel. Miként válnak alkalmazhatóvá a nemzetközi antropológiai és etnológiai megközelítések a magyar történeti témák vonatkozásában? Mi iránt érdeklődik a nemzetközi néprajz és kulturális antropológiai a magyar eredmények terén?

Valóban intenzív nemzetközi kapcsolatokat ápoltam, jórészt annak köszönhetően is, hogy 25 éven keresztül szerkesztője voltam az idegen nyelvű néprajzi folyóiratunknak, az Acta Ethnographicának. Mindezt nem elsősorban önmagam építéséért tettem, hanem azokat azonnal visszaforgattam a tanszék nemzetközi kapcsolatrendszerébe. CEEPUS és Erasmus kapcsolataink alapját így vetettem meg. A SIEF keretében majdnem egy évtizedig két munkacsoportot is vezettem, szerveztem kongresszusi és kongresszusok közötti konferenciáit, a vallási néprajzi és az etnokartográfiai munkacsoportot. Mindkettőbe sikerült volt tanítványaimat bevonnom, akik most már vezető és szervező szerepet töltenek be mindkettőben. Öröm látni, hogy a szegedi jelenlét milyen hangsúlyos a nemzetközi tudományos közéletben. Ezért fokozatosan hátrébb tudok lépni ezeken a területeken. De több külföldi folyóirat szerkesztőbizottságának vagyok még tagja, s rendszeresen kapok bírálati, minősítési felkéréseket számos országból.

A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületben, 2013

1994-ben elindítottad az 1995-től minden páratlan évben működő szegedi nemzetközi néprajzi diákszemináriumot (SemEthnoSz – Seminarium Ethnologicum Szegediense) szegedi, közép-európai, nyugat-európai és skandináv egyetemi hallgatók és oktatóik részvételével. Milyen megfontolások álltak e mögött?

Volt egy személyes és egy tudománypolitikai indítékom is. A Seminarium Ethnologicum nevű nemzetközi diáktábort Ján Podolák, a pozsonyi Comenius Egyetem néprajzprofesszora találta ki még az 1960-as évek végén, magam is résztvevője voltam a szepességi és sárosi gyűjtésüknek lengyel, ukrán, cseh, svéd és román hallgatókkal és vezető kutatókkal egyetemben. Az 1970-es évek elején a debreceni egyetemnek kellett volna átvenni egy alkalomra a szervezést. Ez elmaradt, ami a rendezvénysorozat végét is jelentette. Nekem debreceni diákként lelkiismereti kötelességem volt, hogy amint lehetőségem támad, felújítsam és megújítsam ezt a diáktábort. A másik ok pedig az volt, hogy mindig egyszerűbb volt idehozni egy közösen végzett terepmunkára és annak elemző kiértékelésre külföldi diákokat és oktatókat Edinburghtól Kolozsvárig és Zágrábtól Grácig, Göttingáig, Krakkóig, Brünnig és Pozsonyig, mint nagy számban külföldre küldeni saját hallgatóinkat. A közvetítő nyelv az angol volt, ez nyelvtanulásra ösztönözte a szegedi diákokat. Az adott témakörből előre felkészültünk mindannyian, s tudásunkról egy kétnapos bevezető elméleti-módszertani szimpóziumon adtunk számot. Sokat tanulhattunk így egymástól. Majd az elvégzett három-négy napos terepmunka után beszámoltunk eredményeinkről. Szerintem pedagógiai szempontból is nagyon jó keret volt ez minden páratlan évben. Úgy látom viszont, hogy ez az idén megszakadt. Munkatársaim nem kívánják folytatni. Most más keretek adottak.

A Szegedi Zsidó Hitközség konferenciáját elnökölve, 2016 (Fotó: Glässer Norbert)

Kicsit hasonló megfontolásból indítottam el még 1992-ben a szegedi vallási néprajzi konferenciák sorát, amit viszont mai napig működik, legtöbbször nemzetközi szekcióval is, s tanulmánykötetei rendre megjelentek a Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár sorozatában. Már több mint ötven kötetünk jelent meg magyar, angol és német nyelven. Itt említem meg, hogy elindítottam egy vallási néprajzi forráskiadvány sorozatot is, amely számos új forráscsoportot vont be a néprajzi kutatásba, mint kis szentképek, templomi vendégkönyvek, vallási társulati iratok, halotti búcsúztatók és egyebek.

A néprajz egyetemi oktatásába akadémiai kutatóként kapcsolódtál be. Tanítottál a debreceni tanszéken, Miskolcon és az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszékén, a szegedi egyetem Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén. Ezt követően a szegedi egyetemen újjászervezted a folklorisztikai oktatást, illetve bevezetted a vallási néprajzi speciális képzést. Az alapkutatásaidban miként jelent meg az utánpótlás nevelése?

Anyai ágról pedagógus családból származom. Van bennem egy alapvető késztetés, hogy megszerzett ismereteket megosszam másokkal. Ezt erősítette még debreceni éveimben, hogy bizonyos fokig elégedetlen voltam a tanszéki oktatómunkával. Ezt azzal ellensúlyozhattam, hogy személyes kontaktust alakítottam ki a legtöbb hallgatóval, akikkel azután megoszthattam saját gondolataimat, elképzeléseimet. Volt is azután az 1970-es évek végén egy kis csoport, akik elég rendszeresen feljártak hozzánk a lakásunkba (szó szerint, mert a 7. emeleten laktunk!), ahol sok mindenről szót váltottunk, eszmét cseréltünk. Korban is közel voltam még hozzájuk. Emberileg is nagyon rendes társaság volt. Sokat jártunk együtt terepre, amiből – remélem – sokat okultak. Szakmánk kiváló képviselői lettek belőlük. Mai napig őrzöm kapcsolatunkat jónéhányukkal.

Hallgató koromban, nem sokkal a végzésem után honismereti szakkört vezettem egykori gimnáziumomban. Sorra jártam a kunszentmártoni járás iskoláit, s ahol a helyismereti kutatásokra, néprajzi, helytörténeti munkára vállalkozó pedagógust találtam, igyekeztem neki segíteni. Szép sikereket értek el önkéntes néprajzi és nyelvjárásgyűjtő pályázatokon, publikáltak. Az utóbbi években többüknek tudtam segíteni munkájuk könyv formában való megjelentetésében is. Lassan elmegy ez a korosztály már, de maradandó, értékes anyagot hagynak maguk után. Ez is egyfajta utánpótlás-nevelés volt.

Tanszéki tanulmányúton, 2013 (Fotó: Glässer Norbert)

Mire volt ez jó? Arra, hogy átadjam nekik megélt tapasztalatomat, hogy egyik legnagyobb ajándékunk életünkben a szülőföld élmény. S hogy felelősséggel tartozunk iránta. Úgy is mondhatni, hogy adósai vagyunk a minket felnevelő szülőföldnek. S végzett szakmánk szerint valamit vissza kell adnunk neki.

Hasonló megfontolások vezettek el a vallási néprajzi speciális képzés elindítására Szegeden. Az 1990-es években, sőt, Erdélyi Zsuzsanna és Bálint Sándor kutatásainak köszönhetően már korábban, nagy lehetőségek nyíltak a vallási kultúra kutatására is, amire a megelőző években nem volt mód. A szegedi tanszék pedig Bálint Sándor szellemi hagyatéka révén a vallási néprajzi kutatások legfontosabb műhelyének címére tarthatott volna igényt, ha lett volna ilyen képzés. Előbb folklorisztikai óráimom beszéltem a vallási néprajzi témákról, különösen a zarándoklatokról, a búcsújárásról és a szentek tiszteletéről. Majd hosszas előkészítés és minisztériumi jóváhagyás után 1998-ban sikerült bevezetni a vallási néprajzi speciális képzést, ami működött is a Bolognai rendszer 2006-os előkészítetlen és erőszakos bevezetéséig. Olyan kiváló kollégák vettek részt ebben, mint Erdélyi Zsuzsanna és Grynaeus Tamás, aki az etnobotanika, a népi orvoslás és a vallási néprajz kiváló művelőjeként 1994-től kezdve tanszékünknek állandó előadója volt váratlan haláláig.

Miként adható át, vihető tovább Bálint Sándor szakmai hagyatéka és szellemisége?

Ez személy szerint nekem, de tanszékünknek is feladata, küldetése. De egyáltalán nem könnyű. A ma önző, és akár gátlástalanul is önmegvalósításra törekvő, egyénekre széttöredezett világában nehéz önzetlenségről, szolgáló szeretetről, hűségről, tudomány iránti alázatról beszélni. A mai ember ezt jórészt gyengeségnek, naivságnak, követőit pedig – divatos kifejezést használva – lúzernek tartja. Bár, ha elmondom, hogy Bálint Sándor mindezt Isten és emberek iránti szeretetben élte, követte, talán egy-egy ember elgondolkodik rajta. Bálint Sándor jól tudta, hogy csak harmóniában lehet és érdemes élni. Le is írta: „a társadalom lelke nem a kompromisszum, hanem a harmónia”. Harmónia Istennel, az emberekkel és a teremtett világgal. A mai ember is vágyakozik erre, gondoljunk csak a különféle természetvédő mozgalmakra egyik területen, de mégsem követi. Ha Bálint Sándor megingathatatlan hitét nem is könnyű követni, hűsége mégis példa lehet. Hű volt hitéhez, meggyőződéséhez, anyanyelvéhez, a szeged-alsóvárosi nyelvjáráshoz, házastársához és szülőföldjéhez.

Vallási néprajzi kutatásai mellett a változó, az elmúló szegedi paraszti világnak, népének állított maradandó emléket könyveiben, tanulmányaiban. Hallgatóimnak gyakran beszélek róla, benne vagyok a hagyatékát gondozó kuratóriumban is. Születésének 100. évfordulóján, 2004-ben pedig Bálint Sándor-érmet alapítottam a legjobb szakdolgozatot író hallgató számára. Az elmúlt 13 évben hárman kapták meg ezt az elismerést. Bálint Sándor igaz példaképe lehetne a pedagógus és a tudós társadalomnak. Boldoggá avatási eljárása elindult.

Hogyan hasznosulhatnak a történeti néprajzi és vallási néprajzi ismeretek jelenünkben?

Megint nem könnyű a válasz egy jelennek élő és szekularizált társadalomban. De a történeti néprajzi kutatások segíthetnének abban, hogy belássuk, minden mai társadalmi és kulturális jelenség mögött hosszabb-rövidebb változásfolyamatok állnak, és hogy mi emberek nemcsak elszenvedői, hanem részesei, előidézői vagyunk ezeknek a folyamatoknak. Azaz sok múlik rajtunk, cselekvő embereken is.

A vallási néprajzi ismeretek pedig segíthetnének megérteni számos társadalmi és kulturális jelenséget, szokást, rítust és értelmezni környezetünk vallási tematikájú alkotásait az irodalomban, zenében, képzőművészetben. Mert az ilyen irányú ismeretei a mai társadalomnak nagyon gyérek. De úgy látszik, jól megvan anélkül is, hiszen nem törekszik megszerzésére. Pedig ezek a tudások segíthetnének megteremteni életünkben azt a harmóniát, amiről Bálint Sándor kapcsán már szóltam.

 

Ezt olvastad?

A Szegedi Tudományegyetemen 101 éve kezdődött meg az egyetemi oktatás, köztük a Herrmann Antal által tartott néprajzi előadásokkal. Magyarország első
Támogasson minket