Tavaszi virágzástól a munkásünnepig. Május 1-e jelentésváltozásának története

1890. május 1-én az Egyesült Államokban és Európa több országában egy nem mindennapi esemény zajlott le egyidőben. Az ipari forradalom nyomán létrejött gyárak és kisebb üzemek dolgozói, bizonyos helyeken pedig a mezőgazdaságban dolgozó parasztok és városi polgárok egy része is beszüntette a munkát ezen a szerdai napon. Néhol szűk családi körben, néhol pedig több ezres tömegtüntetés keretein belül követelték a nyolcórás munkanap bevezetését. A munkaidő reformjáért zajló tüntetéseken azonban megemlékeztek a négy évvel korábban zajló, több halálos áldozattal járó chicagói zavargásokról is. 1886. május 4-én a szintén munkaidő rövidítéséért szervezett tüntetésen anarchisták bombát robbantottak a tömeg soraiban, azt követően pedig dulakodás és tűzharc vette kezdetét a rendőrök és tüntetők között, aminek következtében nyolcan meghaltak és többeket bebörtönöztek. Több mint százharminc évvel később aligha emlékeznek már sokan a chicagói eseményekre. Május 1-e sokkal inkább a tavaszi virágzást, a majálisokat, vagy (főként az idősebbek számára) a kötelező felvonulásokat juttatja eszünkbe. De tulajdonképpen miért is ünnepel munkaszünettel a világ majd’ valamennyi országa Srí Lankától kezdve Uruguayon át Kanadáig ezen a napon? Egyáltalán miért és mióta ünnepelnek május 1-én az emberek? Kötelező kellék a felvonulás, a piros zászló és csupán a munkásosztály kiváltsága lenne az ünneplés?

Ugyan konkrét választ nem tudunk arra a kérdésre, hogy mióta ennyire kitüntetett dátum az év 121. (szökőévben 122.) napja, az viszont biztos, hogy már az ókori görögök is tartottak ünnepségeket Khlórisz, a virágok és növények istennőjének tiszteletére. Római megfelelőjét, Flórát szintén ekkor ünnepelték. A Julián- és Gergely-naptárak bevezetése konkretizálta az ünnep időpontját, melyet már ekkor többféle jelentéstartalommal ruháztak fel. A pogány hagyományokon alapuló ünnepi szokások azonban (csak úgy, mint egyes húsvéti tradíciók) mélyen beleivódtak az európai népek kultúráiba és némelyek a mai napig felfedezhetők. Írországban például ma is sokszor tűzgyújtással ünneplik a május első napját. Az egykori angolszász és kelta területekről származik a „maypole” hagyománya is, mely eltérő formákban ugyan, de a mai napig több országban, így hazánkban is tovább él a májusfák képében.

Összességében elmondható, hogy a pogány hagyományokban gyökerező ünnep mindig az időjárás változására és ezáltal a végzett munka jellegének megváltozására reagált. Ekkora ugyanis a természet virágba borul, és boldog szívvel állapíthatjuk meg, hogy a tél immár végleg véget ért (ez a több hónapos fagyot és sötétséget elszenvedő északi országokban egyáltalán nem elhanyagolható tény), így kezdetét vehetik a nyári munkálatok. A természet újjászületése a húsvéthoz hasonlóan többes jelentéstartalmat hordoz magában, mely a termékenység-kultusztól kezdve, a keresztény valláson alapuló magyarázatokon át, a modern társadalmi berendezkedés kritikájáig valamennyi, sokszor egymásnak ellentmondó elemet magába foglal.

Tűzgyújtás az edinburgh-i Beltane fesztiválon, amelyet minden év május 1-én tartanak és az egyik legnagyobb szabású kelta kulturális fesztivál. (Forrás: wikipedia.org)

Ugyanígy a hatalommal szembeni konfrontációt is. Több száz évvel a chicagói események előtt, 1517-ben a felheccelt tömeg London utcáin tört, zúzott és fosztogatott, mivel féltette megélhetését a VIII. Henrik és aktuális felesége, Aragóniai Katalin által a szigetországba engedett jelentős számú európai bevándorlótól. Az „evil may day” néven elhíresült zavargások után május 1-e már nemcsak a virágba borult tavaszköszöntő ünneplést jelentette az angolszász világban, hanem a hatalomnak kiszolgáltatott dolgozók harcát megbecsülésükért és jobb életkörülményeikért. Nem véletlen, hogy az ipari forradalmak következtében létrejövő munkásosztály és a szintén gazdasági átalakulás kritikájaként megszülető szocialista ideológia is felfedezte magának május 1-ét.

Erre azonban viszonylag későn, csak a 19. század utolsó évtizedeiben került sor. Ugyan a nyolcórás munkanap programját a szocialista gyártulajdonos, Robert Owen már 1817-ben megfogalmazta, konkrét, tömegek által hangoztatott követeléssé csak a század ’80-as éveire vált. 1884-ben az Egyesült Államok legtöbb munkását tömörítő American Federation of Labor (AFL) nevű szervezet írásban proklamálta ezirányú követelését, azonban „akciójuknak” nem lett komoly következménye. A figyelmen kívül hagyott, több százezer főt magába foglaló szervezet ezért két évvel később tömegtüntetést szervezett Chicagóban, melyen korabeli becslések szerint közel négyszázezer ember vett részt (ezzel egyidőben több mint félmillió munkavállaló kezdett sztrájkba). A már említett tüntetéssorozat kezdetben békésen zajlott, még a város polgármestere is részt vett rajta családjával együtt. A Haymarket Square-en május 4-én bekövetkező, emberéleteket is követelő anarchista merénylet és az arra válaszként adott rendőri agresszió világszintű média figyelmet kapott, és ezt követően számos, iparilag fejlettebb országban szimpátiatüntetésekre került sor. Egy évvel később a francia forradalom századik évfordulójának alkalmából Párizsban összeülő II. Internacionálé határozatban utasította a különböző országok gombamód szaporodó szocialista pártjait, hogy a következő május 1-e alkalmával tömegtüntetés keretén belül követeljék a nyolcórás munkanap bevezetését és fejezzék ki szolidaritásukat a chicagói dolgozók mellett.

A haymarketi zavargás egyik legelterjedtebb ábrázolása, melyen Samuel Fielden methodista lelkipásztor tart szónoklatot, miközben a tömeg sorai közt bomba robban. (Forrás: wikipedia.org)

A Friedrich Engels vezetésével ülésező és a különböző országok szocialista politikusait is magába tömörítő Internacionálé azonban kiemelte, hogy a „tüntetést olyképpen hajtsák végre, amint ez országuk viszonyainak megfelel”. A határozat ezen pontja csakhamar ellentétet szült az egyes országok szocialista munkásmozgalmain belül. Németországban például éppenhogy felfüggesztették a „vaskancellár” Bismarck által meghozott és már tizenkét éve hatályban lévő „szocialistaellenes törvényt”. A németországi szociáldemokrata párt ekkor már jelentős tömegeket tudhatott támogatói között és a mérsékelt vezetők szerettek volna frissen visszaszerzett legalitásukat megőrizve egy békés május 1-ét tartani, melyen lehetőség szerint el tudnak kerülni mindenféle konfliktust a hatóságokkal. A radikális vezetők azonban május elsejében az osztályharc egyik döntő csatáját látták ezért, ha komplett forradalmat nem is, de hangos, zavargásoktól sem mentes utcai tüntetéseket szerettek volna ezen a napon. Végül a két szárnynak sikerült kompromisszumot kötni, és a német szervezett munkások közös munkaszünettel ünnepeltek május 1-én. Az eset azonban rámutat a munkásmozgalom-történet azon sajátosságára, mely a mérsékelt és radikális szárnyak közti ellentétekben nyilvánul meg.

A II. Internacionálé felhívása nyomán elkezdődő nemzetközi szervezkedés Magyarországot sem hagyta érintetlenül. A hazai munkásmozgalom fő szervezőinek többsége erős német gyökerekkel, illetve kapcsolatokkal rendelkezett, ezért a magyarországi szervezett munkások tevékenységére többnyire a német minta követése volt jellemző. Már 1889 őszén felhívások jelentek meg a hazai munkássajtóban a következő május 1-e megünneplésére vonatkozólag, aminek köszönhetően 1890 első májusi napján Budapest utcáin közel hatvanezres tömeg gyűlt össze. Ugyanebben az évben megalakult (pontosabban elődszervezeteinek összeolvadása nyomán átalakult) a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely szintén egy nagy, több várost is érintő megmozdulást tervezett a következő évre. A gróf Szapáry Gyula által vezetett kormány azonban, látva az előző év során megmozgatott hatalmas és elszánt tömeget, végül az ünneplések betiltása mellett döntött. A szabálynak ellenszegülő ünneplő vagy épp sztrájkoló munkásokat elbocsájtották munkahelyeikről, azonban a kizárások miatt sok városban szimpátiatüntetésekre került a sor, ezért a kormányzat végül egészen az első világháború kitöréséig – ha szigorú szabályokkal is, de – engedélyezte ünnepségek szervezését.

A kormányzati álláspont enyhülésének másik oka az volt, hogy mindezzel egyidőben az Alföld területén a helyi szegényparasztok spontán szerveződő megmozdulásaira került sor, melyek aztán a századforduló évtizedeiben kisebb-nagyobb megszakításokkal és eltérő intenzitással ugyan, de folyamatosan zajlottak. Az Orosháza, Békéscsaba, Battonya és Hódmezővásárhely térségében folytatott aratósztrájkok nem kevés munkát adtak a hatóságoknak, így 1892-ben a kormányzat kivételes állapotot hirdetett az Alföldön. Ugyanakkor a szigorítások ellenére engedélyezték több földműves egyesület alapítását is. Két évvel később, 1894 áprilisának végén a legtöbb ilyen egyesületben házkutatásokat tartottak a közelgő ünnepre való tekintettel. A hódmezővásárhelyi egyesület otthonából röpiratokat és egyéb tárgyakat foglaltak le, később pedig az egyesület elnökét is letartóztatták. Az őrizetbe vett elnök mellett szimpátiatüntetést szerveztek az egyesület tagjai a rendőrség épülete elé, ahol a kialakult erőszakos dulakodásban többen megsérültek, egy ember pedig életét vesztette. A kormányzat ostromállapotot hirdetett az Alföldön, de végül nem tudták megakadályozni, hogy 1895-ben Orosházán zászlót bontson Várkonyi István agrárszocialista mozgalma.

A fővárosban székelő szociáldemokrata pártnak tisztáznia kellett viszonyát a vidéken szerveződő és sokszor anarchisztikus megmozdulásokba torkolló agrárszocialista mozgalmakhoz, ezért a következő évek május elsejéire a mérsékelt, széleskörű választójogot és munkaügyi reformokat követelő ünneplés volt a jellemző. Az első világháború kitörését követően azonban a hazai munkásmozgalom aktivitása jelentősen lecsökkent. Ugyan 1919. május 1-ét az első magyarországi kommunista államalakulat soha nem látott díszes külsőségek között ünnepelte, erődemonstrációjuk a világháború és forradalmak által sújtott magyar társadalmat alig érintette meg. Az eddig is meglehetősen marginális ünnepet a két világháború között szigorú szabályok szerint igyekeztek kordában tartani, így tavasszal rendszeresek voltak a detektívek által végzett illegális (bár nem túl jelentős) baloldali mozgalmak utáni hajtóvadászatok. Érdekesmód azonban, az Európa területén létrejövő és felemelkedő jobboldali diktatúrákban, így a Harmadik Birodalomban és a csatlós Vichy-köztársaságban, valamint Franco Spanyolországában is állami ünnepségek keretei közt élt tovább május 1-ének hagyománya.

Emberek gyülekeznek a vörös vásznakkal leborított Hősök terén 1919. május 1-én. (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény, 020376. számú kép)

A második világháborút követően végül a mozgalmi ünnep immár állami ünneppé, illetve hivatalos munkaszüneti nappá vált. Míg Magyarországon és a szovjet blokk valamennyi országában felvonulással, katonai erődemonstrációval és tribünökről integető diktátorokkal telt május 1-e, addig a nyugati országokban a hidegháborús állapot, a gazdasági felemelkedés és az életszínvonal növekedése változtatta meg az ünnep jelentéstartalmát. A 19. század végén követelt munkajogok (nyolcórás munkanap, beteg- és balesetbiztosítás, gyermekmunka eltörlése stb.) szép lassan, de mindenhol megvalósultak, sőt egyes országok munkás- és szociáldemokrata pártjai kormányzó erővé is váltak (például az Egyesült Királyság vagy Svédország esetében). A demokratikus országokban így az osztályharc helyett valamennyi dolgozó osztály szövetségének fontossága, a kizsákmányolás elleni harc helyett pedig az elért jogok ünneplése lett hangsúlyos. Voltak olyanok is, akik teljesen más jelentéstartalmat igyekeztek adni az ünnepnek, ezáltal is védekezve a Szovjetunió, illetve a kommunizmus terjeszkedése ellen. XII. Piusz pápa 1955-ben Munkás Szent József, Jézus nevelőapjának napjává nyilvánította május 1-ét, míg az ünnep „őshazájában”, az Egyesült Államokban az Eisenhower vezette kormányzat 1958-ban a „jog és rend napjává” nyilvánította azt.

George de La Tour: Szent József, az ács című festménye. A Katolikus Egyház 1955-ben Munkás Szent József ünnepévé nyilvánította május 1-ét. (Forrás: wikipedia.hu)

Az 1950-es évek végére persze Magyarországon sem úgy ünnepeltek már, mint a századforduló vagy a Rákosi-diktatúra éveiben. 1957. május 1-én, alig fél évvel a vérbe fojtott szabadságharc után mintegy négyszázezer fős tömeg gyűlt össze a Hősök terén. Azon túl, hogy ez az esemény a hazai médiatörténelem egyik legjelentősebb pillanata (a Magyar Televízió az ekkor forgatott élő adásával kezdte meg működését), a Kádár-rendszer egyik legitimációs kísérlete is volt. A forradalom holttestén keresztül hatalomba került, és akkor is több száz embert bebörtönző új kormányzat élén álló Kádár János ugyan beszédében harcos frázisok közepette ítélte el az októberi eseményeket, az ünnep jellege mégis előrevetítette a „legvidámabb barakk” sörrel, virslivel és majálisokkal teli önfeledt május elsejéit.

A Magyar Televízió kamerája élőben közvetít a Hősök teréről 1957. május 1-én. (Forrás: fortepan.hu. Adományozó: Rádió És Televízió Újság adománya. Képszám: 56512)

S míg a nyugati országok dolgozói tovább integrálódtak a demokratikus politikai struktúrába, addig Magyarországon az „egyszerű kisember” gondtalanul, politikai tartalmaktól mentesen ünnepelt ezen a napon. Még 1986-ban is, amikor az alig öt nappal korábban lezajló csernobili reaktor robbanásának következtében a hirosimai atomtámadás kétszeresének megfelelő sugárzás került a térség légkörébe. A modern kor legnagyobb ipari katasztrófáját a szovjet vezetés persze igyekezett kezdetben eltusolni, sőt a moszkvai ünnepi felvonulás érdekében egy mesterséges felhővel terelték a szennyeződést nyugat felé, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Fehéroroszország lett az egyik leginkább atomsugárzás által sújtott állam a későbbiekben.

Május 1-jei felvonulás a budapesti Ajtósi Dürer soron az 1980-as években. (Forrás: fortepan.hu. Adományozó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény. Képszám: 39635)

A Szovjetunió felbomlását követően a május 1-i ünneplés valamennyi posztszocialista országban megmaradt, bár mentesült annak baloldali, sőt munkásmozgalmi jellegétől is. Az Európai Gazdasági Közösség országai már korábban munkaszünetté nyilvánították ezt a napot, és igyekeztek minél távolabb vinni az osztályharcos hagyománytól. Napjainkban pár marginálisabb politikai csoporttól eltekintve május 1-e meglehetősen kiüresedett Európában. Ugyan az elmúlt évek globális eseményei (mint például a 2008-as gazdasági világválság, az ökológiai válság, és napjaink egészségügyi válsága) egyfajta erjedést hoztak a nemzetközi munkásmozgalomban és a politikai baloldalon, mégis megfigyelhető, hogy legerőteljesebben a globalizáció nyomán jelentős gazdasági szerepet játszó, de az euroatlanti térségen kívülre eső országokban (Brazília, India stb.) kezdik a leginkább újra felfedezni a régi munkásmozgalmi hagyományokat és ezzel együtt május 1-ét is.

Az ünnepek és az azokon belül használt rítusok szimbolikus erővel rendelkeznek. Ebből kifolyólag többes jelentéstartalommal bírnak, mely mindig vonzóvá tette azokat különböző hatalmi körök számára, hogy saját törekvéseik szolgálatába állítsák. A tavaszt és a természet újjászületését ünneplő pogány szokások a kereszténység nyomán a feltámadás és az újrakezdés jelentésével gazdagodtak. A modernitásban született munkásmozgalmak egy része is (a korai keresztényekhez hasonlóan) az újjászületést, azaz a kapitalizmus vagy épp a modern világ béklyóiból való szabadulást és egy új, igazságosabb világ megteremtésének lehetőségét látta május elsejében. Ezt a profán megváltástant végül a 20. század szörnyűségei cáfolták meg. Ezen felül a 19. század embertelen munkakörülményeit, a 20. század második felére kialakuló fogyasztói társadalmaknak köszönhetően a munkások életszínvonalának javulása váltotta fel. Tudjuk, mindez természetesen viszonylagos és gazdasági régiónként eltérő, azonban a becsülettel elvégzett munka a mai napig okot adhat mindenki számára, hogy ki így, ki úgy, de ünnepeljen május 1-én.

Molnár Dávid

Felhasznált irodalom:

A II. Internacionálé kongresszusi jegyzőkönyvei 1889-1912. Szerkesztette: Jemnitz János-Pető Andrea-Zalai Edvin. Kossuth Kiadó, 1989.

Alexander Trachtenberg: The History of May Day. New York, 1931.

Bödők Gergely: A nagy vörös május. A proletárdiktatúra erődemonstrációja. Rubicon 2017/10. 50-65.

Eric Hobsbawm: The History of May Day (https://tribunemag.co.uk/2019/05/the-history-of-may-day)

Horváth Attila A hatalom ünnepe – az ünnep hatalma. Ünnepek Magyarországon a szovjet típusú diktatúra korában. Jogtörténeti Szemle, 2007. 9.sz. 42-49.

Munkástörténet-Munkásantropológia. Tanulmányok. Szerkesztette: Horváth Sándor-Pethő László- Tóth Eszter Zsófia. Napvilág Kiadó, 2003.

Szántó Béla: Május 1. a magyar munkásmozgalom történetében és a magyar munkás-mozgalom harcos tradíciói. Társadalmi Szemle, 1947. 5.sz. 320-327.

Stephen Gudeman: Saints, Symbols and Ceremonies. American Ethnologist, 1976. vol. 3. 709-729.

Varga Krisztián: Ellenség a baloldalon. Politikai rendőrség a Horthy-korszakban. Jaffa Kiadó, 2015.

Virágh Ferenc: Agrár- és agrárszocialista mozgalmak Békés Megyében a dualizmus korában 1867-1914. Békéscsaba, 1979.

Ezt olvastad?

Az elmúlt években a Kárpát-medencei magyarság történész-hallgatói példás módon szervezték meg saját egyesületeiket, műhelyeiket, amelyek tudományos, tudománynépszerűsítő és közösségi programjaikkal
Támogasson minket